Elképesztő, hogy ezt megcsinálták.
24 órás klip. Mondjuk van még hova tovább, mert a vágás nélküli 24 órás mégis csak menőbb lenne... Telhetetlen én.
Ajánlom a 11:56-nál kezdődő fickót, eszméletlen a mozgása. Egyébként biztos van olyan elvetemült, aki ezt végig is nézi, de én három táncos után úgy döntöttem, nem szeretném megutálni ezt a számot. Az ötlet viszont óriási. Szerintem.
Én: Elmehetek teregetni?
Dris: Persze. Gyeden vagy, úgyhogy azt csinálsz, amihez kedved van.
Év végén még gyorsan eladtam a lelkem az ördögnek: okostelefonos lettem. Nagyon meggondoltam, kell-e ez nekem, de aztán arra jutottam, hogy jöjjön. Igyekszem arra használni, hogy könnyebben átlássam a netes teendőimet, és összességében kevesebbet legyek online. Az egyik fontos dolog, amire nagyon is megtanít az anyaság, hogy a kevéske szabadidőmet a lehető legjobban használjam ki. Még tanulom, hogy hogy ne lógjak folyton az Interneten, cserébe többet foglalkozzam a családdal, Drissel és RT-val. Jó kis kihívás lesz 2014 első hónapjára, hogy ne függővé váljak az új kütyütől, hanem támogatásra használjam.
Apropó, kevés szabadidő.
A minap olyan anyukákkal vacsoráztam, akiknek az enyémhez hasonló korú gyerekük van. 4-5-6 hónaposak. Többen közülük arra panaszkodtak, hogy nincs idejük a korábbi hobbijaikra, pedig nagyon hiányzik nekik pl. a teniszezés, a fotózás, ilyesmi. Akkor jöttem rá, hogy én milyen szerencsés vagyok, hogy a hobbijaim olyanok, amelyeknek egy csecsemő mellett is tudok hódolni. Nem azt mondom, hogy ugyanannyi időm marad rájuk, mint korábban, de ha úgy vesszük, hogy a legnagyobb szerelmeim közt van pl. a filmnézés, azért arra van lehetőségem, ha nem is minden este. Írni is nagyon szeretek, ha ettől megfosztana az élet, valószínűleg nem érezném ennyire jól magam, de itt van ez a blog, és ha máshova nem, ide bármikor firkálhatok. Igaz, sok bejegyzés még csak a fejemben állt össze, vagy piszkozatban várakozik a véglegesítésre, és arra csak ritkán marad időm, de azért nem kellett teljesen bevágnom az ajtót. Ez jó, nagyon jó!
RT 10 napos volt, amikor először voltunk vele a Dévény Anna Alapítványnál. A szoptatási tanácsadó javasolta, akit már a kórházból hazajövet kihívtam. RT akkor egy 6 alkalmas (alkalmanként fél órás) arcmasszázst kapott, a szoptatási nehézségek megoldását segítendő. Egyrészről nagyon kedvesek voltak, hogy a hosszú várólista ellenére egy lemondás miatt szinte azonnal fogadtak minket, másrészt viszont olyan összevissza kommunikáltak az ottaniak, hogy kezdő szülőkként sehogy sem tudtunk eligazodni a gyerekünk állapotát illetően. Nem volt egy ember, aki odaállt volna elénk és azt mondta volna, hogy ez és az van, hanem mindenki mást mondott, a Dévényesek gyermekorvosa, a gyógytornász és maga Dévény Anna is. Végül egy fejlődés-neurológus véleménye tűnt számunkra a leghihetőbbnek, és így a 6 alkalom után nem vágtunk bele egy másik kezeléssorozatba. Nem szerettük volna feleslegesen erősíteni a családban és RT-ban a betegségtudatot, úgyhogy köszöntük szépen, nem jártunk tovább az egy órás, "nem igényelne kezelést, de azért jobb járni, baj nem lehet belőle" gyógytornára.
Közben eljött a 6 hetes csípőszűrés ideje, az ortopédorvos mindent rendben talált. Négy hónaposan viszont ismét felmerült a téma, mivel RT olyan mereven tartotta a testét, hogy nem lehetett ülésbe húzni, csak állásba,. Háziorvos, másik ortopédorvos... és úgy döntöttünk, újra dévényezni fogunk, de már nem a központban, hanem a XI. kerületi gyógytornásznál, akiről csupa jót hallottam. Az az érdekes, hogy már az első alkalommal is sokkal jobbnak tűnt ez a kis egypácienses hely a Szabolcska Mihály utcában, mint az alapítvány központja. Bár a gyógytornásszal ott, a központban sem volt semmi gond, az általános kommunikáció színvonala viszont sok félreértést szült, és végül az asszisztens modora is hozzájárult, hogy amikor újra kellett menni, nem őket választottuk, hanem a sokkal közelebbi és barátságosabb helyet. Az új, XI. kerületi gyógytornász igazán profinak tűnt, és olyan sok információt tudtam meg tőle már az első találkozáskor, amennyit a központban a 6 alkalom alatt sem. RT, szegénykém, végigsírta a kezeléseket. Nagyon üvöltött, időnként már annyira, hogy szinte levegőt is alig kapott közben. De amint vége lett a tornának, széles mosollyal udvarolt a hölgynek, így azt legalább megtudtuk, hogy nem egy haragtartó gyerek.
Fogalmam sincs, volt-e összefüggés, de a gyógytorna másnapján RT ülésbe húzta magát hasizomból, és azóta is megteszi minden nap. A tünetek közül, amelyek miatt újrakezdtük a Dévény tornát, az egyik szintén megszűnt az első kezelés másnapjára, úgyhogy bíztam a jótékony hatásában.
Két alkalmat éltünk itt meg, aztán a Dévény-kálváriánk másfelé folytatódott. Már nem akartunk váltani, de hirtelen úgy hozta az élet, hogy megtudtuk, van olyan gyógytornász (kettő is), akiknél nem sírnak a gyerekek. Elmentünk az egyikhez, és basszus, RT imádta, végigrötyögte az egészet. Ez a nő egész máshogy bánik vele, mint eddig bárki. Úgyhogy most oda járunk. Ez már a 3. hely, de szerintem itt most már megállapodunk, mert nagyon szimpatikus a gyógytornász hozzáállása.
Update: http://hellomama.blog.hu/2016/10/26/nem_erdemes_varni_hogy_majd_kinovi
Hogy ezek a hülye magyar címek! Merthogy érted, volt a Túl a barátságon, ami melegekről szól, ez meg akkor legyen Túl a csillogáson! Ááááá...
(Forrás: port.hu)
Na, de ne is akadjunk fent ezen, tök mindegy. Azon kattog napok óta az agyam, hogy ez mennyire egy alábecsült film. Pedig igazából nem túl tartalmas, mégis úgy érzem, hogy felületessége inkább a témájából adódik, hiszen egy felületes világot mutat be, felületes kapcsolatokat, amelyeket szereplőik mégis életük messze legmélyebbjének élnek meg - magányukban.
Azon túl, hogy engem szórakoztatott és a vége felé meg is érintett a film, kimondottan alulértékeltnek tartom azért is, mert a két főszereplő, Michael Douglas és Matt Damon rendkívülit alakít benne. Douglas szerepe ugyan jóval harsányabb és csillogóbb, azért mindketten kitettek magukért. Douglas-t ugyan eddig sem tartottam rossz színésznek, annak ellenére, hogy nekem valamiért nagyon antipatikus, de Matt Damon-on meglepődtem. Nekem ő eddig az a folyton tátott szájú, amerikai tucatszínész volt, aki soha nem lép ki a komfortzónájából, és mindig ásítozom tőle. Hát, most meglepetést okozott, mert érdekes volt.
Később tudtam meg, hogy a film valós személyekről szól. Azóta, ha belegondolok, hogy vannak ilyen életek, ráz a hideg. Ezt pozitívumként hozom fel a Túl a csillogáson mellett, mert szeretem, ha egy film hat. Ha beviszi a gyomrost vagy elszörnyedek tőle (máshogy, mint a horrorokon), vagy napokig gondolkodom rajta, vagy 10 évvel később is felkacagok, ha eszembe jut egy jelenete. Nem mondom, hogy ez az évezred alkotása, de szerintem érdemes megnézni, mert nem hiszem, hogy bárkit is érintetlenül hagyna.
Ez meg Rob Lowe fizimiskája a plasztikai sebész szerepében:
(Forrás: port.hu)
(8/10, Michael Douglas alakítása nem semmi!)