Tegnap este azzal a gondolattal feküdtem, és ma reggel azzal keltem, hogy mostanában minden milyen tökéletes, már ami az Rt-val töltött napjainkat illeti. Tegnap meg is dicsért a természetgyógyász (antropozófus konkrétan), hogy ilyen pozitív vagyok, és tényleg fülig is ért a szám.
Erre ma belefutottam az utcán egy nőbe, akivel a játszótéren szoktunk együtt ácsorogni, és amikor megkérdezte, hogy mi újság, azt találtam mondani, hogy jaj, nagyon rossz, hogy Rt még mindig ébred éjjel, és milyen fáradt vagyok tőle. Ami egyébként nem is igaz, mert épp ma aludta át az éjszakát, és amikor felébred, akkor sem érzem, hogy a világ vége lenne, megetetem, visszaalszik (előbb vagy utóbb). De mire észbe kaptam, hogy ezt most miért mondtam, amikor minden olyan csodás mostanában, addigra már a csaj lökte az oktatást, hogy mit kellene máshogy csinálnom. Tegyük hozzá, nem az ő gyereke számomra a példaérték.
Hazafelé aztán ezen őröltem magam, hogy miért csinálom mindig ezt. Nem a gyerek a lényeg, hogy most ki az okosabb, meg jobb anya, meg ügyesebb altató, meg a boldogabb anyuka meg ilyenek, hanem hogy én minden területen ezt csinálom. A munkában, a párkapcsolatban, a mindenben. Hogy van 99,9% jóság, és én tutira épp azt a kis 0,1%-os, amúgy senkinek fel nem tűnő negatívat kezdem el emlegetni. Aztán persze kapom a kioktatást, rosszabb esetben a lenézést. Sokszor olyanoktól, akiktől extrán rosszul veszem. Tudod, van az az érzés, amikor olyan utasít vissza a szerelemben, aki nem is tetszett neked. Na, ez is ilyen.
Mostanában tényleg minden kerek, szeretem az életemet, imádom a családomat, de ezen a tulajdonságomon változtatnom kell, mert saját magam ellen teszek vele.