Na, ez is elkezdődött. Megvolt az első Mikulás, mármint az első, amit meg is tartottunk. Nyáron még vaciláltam, kell-e ez nekünk, de kell. Nem fogom a gyereket olyasmivel riogatni, hogy a Mikulás mindent lát és hall és tud, amit mi a négy fal között. És hogy ha valami neki nem megy, akkor azt majd egy vadidegen vattaszakállútól fogja visszahallani, amikor amúgy is ki kell állnia sokak elé. Ezt én is utáltam, úgyhogy ezt nem csináljuk.
Lehet, hogy megint én vagyok a süsüzizi, de van ennek a Télapó-mindent-tudnak egy kis Big Brother világra nevelős mellékzöngéje, amitől írtózom. Ha ezt lehámozzuk róla, akkor nagyon cuki, ahogy reggel megy a kiscsizmához, meg ahogy megilletődik, amikor a piacon bio almát ad neki (nem szaloncukrot, de jó) a fonott puttonyú, igazi szakállú, csibészszemű Mikulás. Rt egyébként reggel a csizmájának örült, hogy ott találta, ahova este tettük. Az ajándékot mellette (nem fért bele a 22-es lábbelibe, pedig nem hangverseny-zongorát kapott) először nem is vette észre.
Praktikus-lusta anya meg úgy időzített, hogy december 5-én vegyék meg az új csizmát a gyereknek, így tisztítgatni sem kellett.
Vicces, hogy minden milyen imádnivaló és boldogságos, amit korábban nem bírtam.

Szép házakat nézegetve a neten erre bukkantam:

Meglehetősen tökéletes.

További infók, képek, adatok itt  és itt találhatók. A képet pedig innen szedtem.

Hát nem ezt mondtam mindig is? Nem új jelenség, 10 éve blogolok, azóta ez így van, az tuti, mert emlékszem, hogy lelkes, napi 3-4 bejegyzést lökő kezdő időszakomban mindennapos kiakadásom volt, hogy gyászos a város télen. Meg tavasszal. Meg ősszel. És sokszor nyáron is.