Én ugye 36 elmúltam, amikor Rt született, úgyhogy mi "késői" gyerekvállalóknak minősülünk, asszem. Azok az ismerőseim, akik egy jó tizessel fiatalabbak nálam, és gyerekük van, általában arra panaszkodnak, hogy a korábbi társaságukat elvesztették. A régi barátaik nem értik meg, miért nem tudnak mindenhol ott lenni, ahol ők is, miért nem tudják garantálni, hogy 4-re leérnek a Balatonra, miért nem tudnak akármeddig maradni a partin, ha egyáltalán elmennek, és hogy lehet fontosabb dolguk annál, minthogy őket felhívta-e az a pasi, akit múlt pénteken ismertek meg.
Nálunk ilyen probléma nincs, a rokonságunkban és a barátainknál is 0-5 év közötti gyerekek sorakoznak, mindenki megért minden ilyesmit. Nincs harag, ha két napig nem tudjuk visszahívni egymást, ha késik valaki egy órát és társai. Van viszont valami, ami engem (minket) egyre jobban kezd zavarni.
Ahogy összejárunk minden gyerekessel, és ahogy növögetnek a fiúk-lányok, úgy jönnek elő a nevelésbeli különbségek. Nincsenek ebből viták, elvileg senki nem szól bele, hogy a másik milyen elveket követ, pedig van közöttünk nagyon laza, teljesen napirend és szabályok nélküli család, meg nálunk sokkal szigorúbb, táblázatból élő is. Nem is ez a gond, mindenki úgy csinálja, ahogy neki megfelel, és ahogy ők együtt boldogok.
Van viszont egy család, akikkel rendszeresen összejárunk, szeretjük őket, és valószínűleg ők is minket, mert maguktól is felhívnak, meghívnak, ránk szánják az amúgy is rövidke hétvégéjük egyik felét... szóval ó kis társaság, és jó útmutató lennének, hiszen gyereknevelésben évekkel előttünk járnak. De mostanában valami megváltozott náluk. Elkezdték azt, hogy amikor ott vagyunk náluk vendégségben, és a gyerekükkel van valami nézeteltérésük, vagy valamit nem csinált úgy, ahogy gondolták, megpofozzák. Hetek óta gondolkodom, hogyan lehet ezt úgy leírni, hogy átmenjen, mennyire kellemetlen helyzet ez nekünk, akik vendégségben vagyunk ott. Kb. az történik, hogy ülünk az étkezőasztalnál, kedélyesen beszélgetünk, aztán valami történik, a gyerek fején pofon csattan, majd visszafordulnak hozzánk: "Mit mondtál, hány cukrot kérsz a kávédba, Antibaby?" Én meg hirtelen köpni-nyelni nem tudok.
Mert ugye nem szólunk bele, semmibe. De azért a gyerekverés mégis csak a családon belüli erőszak egy formája, de minimum agresszivitás a kicsi, védtelen, gyengébb felett. Kétségbeesett eszköz. Nem beleszólni akarok, hanem azt szeretném, hogy ne történjen meg. És ha már mégis, akkor ne tudjak róla, ne előttünk csinálják. Borzasztó kellemetlen, hogy ilyenkor az ember elnéz a távolba, ki az ablakon, mintha észre sem vette volna. És közben ott a gyerekük is, akivel azért nekünk is kapcsolatunk van, ismerjük a születése óta, és néz ránk, nagy szemekkel, összezavarodva, hogy most mi van. Ez az ő és a mi kapcsolatunkról is szól, és akkor fordítsam félre a fejem? Adjam neki azt a jelet, hogy ez normális így és asszisztálok hozzá? Vagy tegyem szóvá, keljek a védelmére, és a szülők "tekintélyét" (phfff) ássam alá? Az utóbbi nem fog megtörténni, mert nem szólunk bele, nem szólunk bele, nem szólunk bele. Na de akkor?
Már többször előfordult ez mostanában. Korábban nagyon szívesen mentem át hozzájuk, de amióta ez van, nincs már olyan nagy kedvem.
Hogy lehet ezt kezelni?
