Addig is, amíg nincs időm blogot írni, hadd ajánljak egyet!
Az egyik Facebook-csoportban, ahol kíváncsiskodó tag vagyok, ennyit postolt egy nagyon helyes lány: "Sziasztok, elindultunk a nagyvilágba gyümölcsöt enni, írok blogot róla."
A blog itt található (minden bejegyzés alatt magyar fordítás is van), a mindenkiben felmerülő első kérdésekre pedig így foglalta össze a lány a választ:
"Kik vagyunk? Mi ez az egész?
Nem akartam bemutatkozni, mert minden nap változunk. Nem akartam leírni, hogy mi indított el minket, mert a múlt nem számít nekem.
Sok kérdést kaptam, amióta elkezdtem a blogot írni, ezért mégis megosztom azt, hogyan kezdődött az egész.
Magyarországon éltünk. Hétköznapi életet éltünk: Zoli heti negyven órát dolgozott, én otthon voltam a gyerekekkel. Egy bankkal volt közös házunk. Ahogy megváltozott a gondolkodásunk és más dolgok váltak fontossá, az életmódunk egyre kényelmetlenebb lett.
Mi változott? Elkezdtünk nyersen enni. Találkoztunk az unschholing-gal. Szabadok akartunk lenni.
Hosszú út volt felismerni, hogy nem tudjuk azt csinálni, amit szeretnénk, ha folytatjuk a régi életünket.
Egy barát, Dani elutazott Indonéziába. Gyümölcsökről posztolt képeket minden nap.
Egy nap egy duriánról posztolt képet. A fűtésünk nem működött jól, így a hideg nappalinkban ültem. Főleg cavendish banánt és narancsot ettünk két hónapja. Néztem a képet a duriánról, elolvastam a leírást és elkezdtek potyognia könnyeim. Percekig sírtam.
Azt mondtam Zolinak: Oda kell mennem.
Zoli: Most mit csináljak? Mondjak fel?
És csend lett két másodpercre.
Azt mondtam: Igen. Mondj fel.
Két hónap alatt eladtuk a házat, Zoli felmondott és megszabadultunk az összes tárgyunktól.
Azét jöttünk, hogy találjunk egy helyet, ahol úgy tudunk élni, ahogyan szeretnénk. Ahol Zoli azzal td foglalkozni, amivel igazán szeretne: farmokkal és építéssel. Ahol egész évben friss, helyi, bio gyümölcsöt tudunk enni. Ahol együtt tudunk lenni egész nap. Ahol a gyerekek addig tudnak mellettünk maradni, amíg szeretnének. Ahol megtalálom az utamat.
Ez az egész a szabadságunkról és az egészségünkről szól. Hogy tiszteljük az álmainkat és a vágyainkat. Hogy élni kezdjünk."
Lehet mondani, hogy két kicsi gyerekkel ilyen helyre menni, ismeretlenül, felelőtlenség, de én valahol irigylem őket a bátorságukért, a csillogó szemeikért, a szabadságukért, a tiszta gondolataikért és a gyümölcsökért, amiknek én a nevét sem tudom kimondani.
