Most hétvégén jöttem rá, hogy az egykori antiszociális vagy annak vélt énem már réges rég átváltozott társaságivá. 

Elmentünk a kánikulai napokra medencés vidékre, és két ismerősbe is beleboltottam. Ha jobban belegondolok, mostanában mindig ez van, és nem csak a fővárosban, hanem akárhova megyek. Már a család is észrevette: nekem mindenhol akad egy-két ismerősöm. Ráadásul örülök is nekik, összemosolygunk, beszélgetünk.

Ez kettőt jelenthet: 1) sok lett az ismerősöm, és 2) sokakkal vagyok már olyanban, hogy megálljunk és odamenjünk egymáshoz dumálni egy kicsit. Régebben ez nem volt így, nagyon nem.

Idegenekkel is gyakran szóba elegyedek, furcsa is, hogy van, aki nem szokott. Gondolom, ezt a gyed is hozta. A játszótéri ismeretlenekkel való, két perc után intim dolgokra terelődő beszélgetések, a látszólag ráérős tempó, de azt hiszem, főleg az a változás, ami bennem az elmúlt években végigment, pszichológussal, mindennel. Nyitottam az emberek felé, ez tény. Nem ma, nem tegnap, valamikor évekkel ezelőtt.

Érdekes, hogy mindez úgy történt meg, hogy egyre kevésbé kötök kompromisszumot.