Mostanában gyakran rácsodálkozom, milyen gyönyörű város Budapest. Nem tudom, miért új ez nekem, mármint a megélése, hiszen ami tetszik benne, az már a születésemkor is ilyen volt, és azóta is. De mostanában rendszeresen ellágyulok, ha a Duna partján döcögő villamosról nézelődöm, miközben fiamnak mutatom ujjammal a hajókat, a túlparton velünk párhuzamosan haladó másik villamost. Vagy amikor a Várkert lépcsőin felcipelve végre letehetem őt, és megfordulva meglátom az alattunk elterülő várost, a maga csodájával. És örülök a sok felújított köztérnek is, de az igazi a Duna, a két partján sorakozó gyönyörű épületek, a hidak... komolyan meghat mostanában, hogy itt van ez a felfoghatatlan szépség nekünk.

Ma, épp vezetés órám volt, amikor egy 5-6 fős bringás társaság hajtott le egy forgalmasabb budaörsi útról egy kis utcába, és épp ott az egyik fiú alatt kettétört a bicikli váza. Persze segíteni akartunk nekik az oktatómmal, és amíg hívtunk a srácnak egy taxit (a harmadik taxitársaság tudott csak olyan autót küldeni, amivel egy biciklit is el lehet szállítani - éljen a 6x6!), kiderült néhány érdekesség a kis csapatról. Spanyol fiatalok, akik Madridból Németországig vonattal, majd onnan (Ulmból) bringával utaztak egészen idáig. Ezervalahány km-t tettek meg kerékpárral, 12 nap alatt. Kérdeztük, hova mennek innen tovább, amire az volt a válasz, hogy Budapest a végcéljuk, látni szeretnék, mert ez Európa legszebb városa.

Én még messze nem jártam mindenhol Európában, de gyanítom, hogy igazuk van.

Ide passzoló zenei aláfestés: