Nem az én fiam mondta, de ide illő gyöngyszem.

Ma láttam egy videót, amiben egy amerikai kisfiú beszél a vegánságáról. Kérdezgetik egy csomó dologról, köztük arról, hogy miért vegán. Erre azt válaszolja, hogy mert az állatok a barátai és nem akarja bántani őket. Majd megkérdezik tőle, melyik állatok a legjobb barátai.
Erre a kisfiú:
- A dínók...

Hétvégente gyakran autózunk egyet az agglomerációban, mert még mindig telkeket meg házakat nézegetünk. Előfordul, hogy ugyanazt a kettőt nyolcszor-tízszer is. :) Az egyik ilyen alkalmával már végeztünk minden címmel, amit meg szerettünk volna nézni. Dris még megkérdezte tőlem:
- Elnézzünk az utca másik végéhez is?
Erre Rt a hátsó ülésről:
- Elnézést kérek!

Basszus, ma törölnöm kellett valakit a Facebook ismerőseim közül. Nagyon ritkán van ilyen, de egyszerűen nem tudom nézni, ahogy a mosolygós profilképe mellé kiírja, hogyan ölne meg más embereket vagy írtana ki családokat, akikről semmit nem is tud. Véleménykülönbségek, politikai nézetek ide vagy oda, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy juthat ide egy ember. Néztem a profilképét és arra gondoltam, hogy tegnapig én még azt a kisfiút láttam benne, aki annak idején az öcsémmel rúgta a bogyót a csepeli játszótéren. De ez az ember már nyilvánvalóan nem az az ártatlan kisfiú.

Mérhetetlenül szomorú vagyok.

Bizonyos dolgokban maradi ember vagyok, vagy vén, mindenki döntse el maga. Például nagyon nem tudtam megszokni a média felhigulását. Én még abban az időben szocializálódtam, és akkoriban tanultam az újságíró iskolában, amikor a tévében Kepes András, Vitray Tamás és Vámos Miklós voltak a "sztárok". Amikor a műsorok között még bemondókat és bemondónőket láttunk, akik ugyan nem hiperintelligens emberekkénk éltek a köztudatban, mégis nagyon szépen beszéltek. Maguk írták a szövegeiket, és ha kellett, fél napot is eltöltöttek azzal, hogy a megfelelő virágcsokrot kiválasszák, ami majd 20 másodpercig látható lesz mellettük az asztalon, miközben felkonferálják a tévétornát. Ezt maga Kertész Zsuzsa mesélte egyszer, aki az egyik legismertebb tévébemondónő volt.

Forrás: youtube

Mindeközben a nyomtatott sajtóban minden szónak súlya volt. Nem azt mondom, hogy nem jelenhettek meg ferdítések vagy hazugságok, hanem hogy helyesen írtak, helyesen fogalmaztak, ismerték és betartották a magyar nyelv szabályait. Mindeközben pedig nem jelentek meg egy lapon belül tizesével butaságok, és ha mégis véletlenül becsúszott egy, azért millió helyen kellett elnézést kérni, vagy akár a jó hírnevével is fizethetett a szerző.

Maradi ember vagyok, mert nem tudtam megszokni a rengeteg elütést, a pongyola fogalmazást, a helyesírási hibákkal teli cikkeket az online és offline médiában. Nem a blogokról beszélek, biztos én is elütök időnként valamit és a többi, hanem a hivatalos médiáról. Nem sikerült megszoknom azt sem, hogy félrefordítások és félreértelmezések alapján születnek cikkek, aztán ha valaki szólni mer, leharapják a fejét és jön a személyeskedés. 

Sajnos én szólni szoktam. Bár időnként bírok magammal, fejlődőképes vagyok. Esküszöm, hogy igyekszem. Amikor mégsem tudom kihagyni, akkor úgy kezdem, hogy nem kötözködésből, de ez vagy az az adat nem pontos. Nem anyázom, nem mondom, hogy minek ír az ilyen, csak hogy nem helyes, amit odavetett.

Mindig meglepődöm, hogy megsértődnek. Felkapják a vizet vagy pikírt stílusban válaszolnak. Sosem értem, mit lehet azon megsértődni és nekem támadni, hogy Emmanuelle Béart nem Emmanuelle Seigner, hogy Matt Damon nem színész-rendező, mert nem rendezett semmit, vagy hogy az osztrák császármorzsa nem darával készül, hanem liszttel. Mindig azt hiszem, hogy a szerzőnek örülnie kellene, hogy szól valaki, hiszen valószínűleg azért ír cikkeket, mert szeretné az olvasóit tájékoztatni, információval ellátni. Helyessel.

Senki sem tévedhetetlen, nem ezt mondom, de nyitott lehetne a javító szándékú észrevételekre.

(Mondom ezt úgy, hogy biztos épp most van tele hibával a bejegyzésem.)

Én vagyok a tükör görbe, ugye?