Két napja esténként olyan, mintha egy angyal szállt volna be az otthonunkba. Úgy bújik hozzám, úgy simogat meg, úgy fogja aprócska tenyerébe az arcomat, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Nézzük összebújva a Holdat vagy a szemközti ház egyik ablakában maradt kis karácsonyi égőket. Nem mozdulunk, nem szólunk, csak dorombolunk együtt.

Akkora mázlim volt, hogy jóval Rt egyéves kora után kellett csak belekezdenem a gyerekruha-vásárlásba. Addig még sosem csináltam, mert kaptunk kölcsön rokonoktól, meg anyukám nagy turkálós, rászabadult hetente párszor a Hádára, és hozta a márkás, vadi új, dögös cuccokat. Aztán egyszer csak már nem nagyon kapott semmi jót. Ekkor vettem kézbe én a dolgot.
Elsőre meglepődtem, hogy ez is mennyi idő meg energia... Kellene a webshopokba egy olyan szűrő is, hogy angry birds-, verdák-, thomas-, disney-, monster-, halálfej- és dínómentes ruhák, na ezt listázzátok ki! Ja, és ne legyen barna, bordó, és kord se! 1 találat, pfff.

Na, de aztán rátaláltam (nem volt nehéz) a H&M-re. Nagyon aranyos és vagány gyerekruhák vannak ott, és a legtöbbön van valami flikk-flakk, ami miatt még nagyon praktikus is. Pl. egy derékszűkítési lehetőség, vagy felhajtóka elég ahhoz, hogy csak minden második méretet kelljen megvenni. Imádom. Az az egy baj van vele, hogy túl sok gyerek jár H&M-ben. Kellett volna fotót csinálnom, amikor a zebránál megálltunk 3-an a babakocsijainkkal, és mindhárom gyereken ugyanaz a sapka volt. Tudom, sokan erre csak vállat rándítanak, de én nem szeretem, ha szembejön a ruhánk az utcán.

Én ugye 36 elmúltam, amikor Rt született, úgyhogy mi "késői" gyerekvállalóknak minősülünk, asszem. Azok az ismerőseim, akik egy jó tizessel fiatalabbak nálam, és gyerekük van, általában arra panaszkodnak, hogy a korábbi társaságukat elvesztették. A régi barátaik nem értik meg, miért nem tudnak mindenhol ott lenni, ahol ők is, miért nem tudják garantálni, hogy 4-re leérnek a Balatonra, miért nem tudnak akármeddig maradni a partin, ha egyáltalán elmennek, és hogy lehet fontosabb dolguk annál, minthogy őket felhívta-e az a pasi, akit múlt pénteken ismertek meg.

Nálunk ilyen probléma nincs, a rokonságunkban és a barátainknál is 0-5 év közötti gyerekek sorakoznak, mindenki megért minden ilyesmit. Nincs harag, ha két napig nem tudjuk visszahívni egymást, ha késik valaki egy órát és társai. Van viszont valami, ami engem (minket) egyre jobban kezd zavarni.

Ahogy összejárunk minden gyerekessel, és ahogy növögetnek a fiúk-lányok, úgy jönnek elő a nevelésbeli különbségek. Nincsenek ebből viták, elvileg senki nem szól bele, hogy a másik milyen elveket követ, pedig van közöttünk nagyon laza, teljesen napirend és szabályok nélküli család, meg nálunk sokkal szigorúbb, táblázatból élő is. Nem is ez a gond, mindenki úgy csinálja, ahogy neki megfelel, és ahogy ők együtt boldogok. 

Van viszont egy család, akikkel rendszeresen összejárunk, szeretjük őket, és valószínűleg ők is minket, mert maguktól is felhívnak, meghívnak, ránk szánják az amúgy is rövidke hétvégéjük egyik felét... szóval ó kis társaság, és jó útmutató lennének, hiszen gyereknevelésben évekkel előttünk járnak. De mostanában valami megváltozott náluk. Elkezdték azt, hogy amikor ott vagyunk náluk vendégségben, és a gyerekükkel van valami nézeteltérésük, vagy valamit nem csinált úgy, ahogy gondolták, megpofozzák. Hetek óta gondolkodom, hogyan lehet ezt úgy leírni, hogy átmenjen, mennyire kellemetlen helyzet ez nekünk, akik vendégségben vagyunk ott. Kb. az történik, hogy ülünk az étkezőasztalnál, kedélyesen beszélgetünk, aztán valami történik, a gyerek fején pofon csattan, majd visszafordulnak hozzánk: "Mit mondtál, hány cukrot kérsz a kávédba, Antibaby?" Én meg hirtelen köpni-nyelni nem tudok.
Mert ugye nem szólunk bele, semmibe. De azért a gyerekverés mégis csak a családon belüli erőszak egy formája, de minimum agresszivitás a kicsi, védtelen, gyengébb felett. Kétségbeesett eszköz. Nem beleszólni akarok, hanem azt szeretném, hogy ne történjen meg. És ha már mégis, akkor ne tudjak róla, ne előttünk csinálják. Borzasztó kellemetlen, hogy ilyenkor az ember elnéz a távolba, ki az ablakon, mintha észre sem vette volna. És közben ott a gyerekük is, akivel azért nekünk is kapcsolatunk van, ismerjük a születése óta, és néz ránk, nagy szemekkel, összezavarodva, hogy most mi van. Ez az ő és a mi kapcsolatunkról is szól, és akkor fordítsam félre a fejem? Adjam neki azt a jelet, hogy ez normális így és asszisztálok hozzá? Vagy tegyem szóvá, keljek a védelmére, és a szülők "tekintélyét" (phfff) ássam alá? Az utóbbi nem fog megtörténni, mert nem szólunk bele, nem szólunk bele, nem szólunk bele. Na de akkor?

Már többször előfordult ez mostanában. Korábban nagyon szívesen mentem át hozzájuk, de amióta ez van, nincs már olyan nagy kedvem.

Hogy lehet ezt kezelni?

Hűha, jó rég nem írtam ide. Tudom, mi az oka, az, hogy máshol élem ki a kreativitásomat, és ilyenkor a blogomra sajnos kevesebb energia jut. Pedig, ha belegondolok, nem kevés dolog történt mostanában, amiről beszámolhattam volna.

A vezetésórák még mindig tartanak, időnként olyan érzésem támad, hogy sosem lesz vége. Pedig érzek fejlődést, különösen azóta, amióta másodszor is kinyitottam a számat és "beolvastam" az oktatónak. Egyáltalán nem voltam durva, sőt. Annyira durván beszélt velem, hgoy éreztem, ahogy elpattan az a bizonyos húr bennem. Félreálltam az út szélére, és halkan, kulturáltan elkezdtem mondani neki, hogy ez egy szolgáltatás, amiért fizetek, és nem tartom korrektnek, hogy úgy beszél velem, mintha komplett idióta lennék. Csak úgy folytak belőlem a szavak, és egész büszke voltam magamra, hogy milyen jól megfogalmaztam. Arra meg főleg, hogy nem ideges hangon tettem, nem borultam ki. Csakhogy ettől az érzéstől, hogy huhh, végre kimondtam, amit gondolok, annyira megkönnyebbültem, hogy a végére azért csak elsírtam magam, de még az is belefért, azt hiszem. Az oktató aznap egyébként ritka bunkó volt velem, de miután mindent kimondtam, az óra hátralevő részében valahogy mégis sikerült normálisan viselkednie. És azóta is, most már nem is tudom, talán 3. vagy 4. alkalommal képes velem emberként bánni. Mik vannak?! S láss csodát, azóta mintha fejlődnék, mintha ügyesednék. Bár messze még az a nap, amikor nem leszek ön- és közveszélyes a forgalomban.

Amúgy kipurcantam. Annyira kialvatlan vagyok, hogy sokszor tényleg csak zombi módjára mászkálok jobbra-balra. Szegény gyereknek ilyenkor nem nagyon van kedvem szórakoztató programokat szervezni, de hősiesen tűr. Ő egyébként egy csoda, egész nap bújik, puszilgat, ölelget, próbál szavakat formálni, amit meg nem tud elmondani, azt pantomimmel tudatja, és tényleg bármit elmagyaráz, de tényleg bármit. Rákapott a rajzolásra, nagyon aranyos, ahogy koncentrál, hogy kereket tudjon rajzolni a busznak. Persze nem sikerül pont oda és pont olyan formájút, de elipszist már rajzolt, amit én nagyvonalúan keréknek tituláltam.

Ami a rajzolásnál is jobban megy, az a labdarúgás. Komolyan mondom, hihetetlen tehetségesnek tűnik. Bármilyen pózban, bármilyen helyzetben, akárhonnan jön a labda, beletalál, és jó irányba rúgja tovább, egészen pontosan célozva. Az egyik szemem sír, a másik nevet, mert persze, hogy büszke vagyok meg örülök, hogy valamiben ilyen ügyes, de azért ne legyen focista, ha engem kérdez. Nem kérdez, persze.

A kimerültségünk odáig fajult, hogy hiába nem vagyok híve az ilyen korai magára hagyásnak, felmerült bennem, hogy vajon tudna-e a nagyszülőknél aludni egy-két éjjel, mi meg elmehetnénk pihenni egyet. Wellness, alvás, késői reggeli. Ilyenekről álmodom. Aztán belegondolok, hogy talán csalódott lesz, hogy nem megyünk este érte, és nem alszunk együtt, és másnap sem vagyunk ott... megszokta a nagyszülők lakását, szereti őket nagyon, jól elvan velük, de ezt a több napos verziót még nem próbáltuk. Már előre furdall a lelkiismeretem. De ez tarthatatlan, hogy több, mint két éve nem aludtam egy jót. De az elmúlt 20 hónapban különösen nem.

Ó, és még az is történt, hogy csináltam valamit, amit a tesóm suttyomban megmutatott anyukámnak, és neki meg tetszett. Aztán amikor találkoztunk, mondta nekem is, hogy de jó, és hogy büszke rám. Nekem. Az anyukám. Hová fajul ez a világ?