Lejárt a mosógép, kiteregettem. Dolgozik a mosogatógép, rend van a lakásban, megírtam minden szöveget, amit mára terveztem, és még maradt időm. Nem is tudom, volt-e ilyen az elmúlt 3-4 évben. Igaz, még főzhetnék, mert vacsorára csak hideg van, de inkább próbálok ebbe a magára hagyott blogba egy kis életet lehelni. Írnivalóm rengeteg van, csak hát ugye...

(Fotó: pixabay)

Régóta szeretnék például már arról szólni, hogy mennyire elszaporodtak a kisgyerekesek körében az egymásról ítélkező - már nem is csak suttogások, hanem - blogbejegyzések, sőt nagy olvasottságú online magazinok megjelenő cikkek. Nem szeretnék glóriát álmodni a fejem fölé, nekem is megvan a véleményem időnként egyes szülőkről, mint ahogy azt is látom, hogy rám is rosszallóan néznek egyesek. De az a szint, amikor valaki kétségbe vonja a másik ember jogát a szülővé váláshoz, megijeszt. Pedig egyre több helyen hallom, olvasom, hogy egyesek úgy érzik, mások annyira rosszul végzik szülői teendőiket (ami sokszor csak annyi, hogy nem úgy, ahogy ő jónak gondolja), hogy nem is kellett volna gyereket hozniuk erre a világra. Nem való ez mindenkinek, jogosítvány kellene ehhez is - mondják. Egy dologra nem gondolnak, amikor ezt kijelentik: hogy egy szülő úgy lesz szülő, hogy lesz egy gyereke. Vagy több. Amikor azt mondjuk egy már szülővé vált emberre, hogy nem kellett volna szülővé lennie, egyben azt is mondjuk, hogy annak a gyereknek ott a homokozóban, a babakocsiban, az óvodában nem kellett volna megszületnie. Az a gyerek nekünk, vadidegeneknek, más értékrendűeknek nem kell. Csak mert nem tetszik valami az anyja, apja viselkedésében.

Csak én érzem magam rosszul ettől a gondolattól?