Aki olvas vagy ismer személyesen már egy ideje, az tudja, kimondottan szeretem Woody Allen filmjeit. Még nem láttam mindet, de rajta vagyok az ügyön, és már sok kellemes órát szerzett nekem a már-már zseninek titulált rendező- és íróóriás. A Blue Jasmine ehhez az igen tartalmas életművéhez képest is meglepett. Woody mostanában készült filmjei valahogy egy vonalon mozognak, kis kilengéssel jobbra-balra (fel-le). Az egyik tetszik, a másik nem hat meg igazán. De ez a mostani darab messze jobban tetszett az utóbbi években kiadott munkáinál. Konkrétan végigkuncogtam. Hihetetlen, milyen remekül ábrázol karaktereket, és milyen finom eszközökkel érzékelteti a jellegzetességeiket. És mindig talál hozzájuk olyan színészeket, akik tökéletesen tudják alakítani őket.

(Forrás: port.hu)

A Blue Jasmine-ben például fintorogtam kicsit, amikor felbukkant Alec Baldwin. Nem titok, nem vagyok oda a fickóért, és azt gondoltam, hogy ha én lennék Woody Allen, aki a világ bármelyik színészét megkaphatja, akár a szokásos gázsija töredékéért is, akkor Alec Baldwin neve eszembe sem jutna, még az első 1000 helyen sem. Aztán, ahogy haladt előre a film, egyre jobban meggyőzött, a végére pedig már elhitette velem, hogy ezt a karaktert rá szabták. Cate Blanchett viszont már az első pillanatban is tökéletes választásnak látszik, és végig eszement jó. Sokszor azon kacagtam fel, hogy ő milyen érzékkel alakítja Jasmine szerepét. (Kedvenc jelenetem lett, amikor a csaj vigyáz a testvére gyerekeire.)

Dris félálomban nézte végig a filmet, úgyhogy sanszos, hogy újra nekiülünk, de egyáltalán nem bánom. Nagyon tetszett.

(9/10, végre, végre!)