Gondolom, nem is kell mondanom, hogy engem a foci milyen szinten hidegen hagy. Totálisan. Még EB-t, VB-t, Olimpiát sem nézek. Meg úgy kompletten antisporter vagyok, a Forma-1 hozott eddig lázba egyedül, azt évtizedekig követtem, aztán elkezdtem sajnálni rá a napsütéses vasárnap délutánjaimat.

Mindettől függetlenül feldob a magyar siker. Különösen azóta figyelek oda az engem kevésbé érdeklő területeken is, hogy ne felejtsek el örülni, amióta az elmúlt években feltűnt, mennyire önsorsrontó nép vagyunk (mélységes tisztelet a kivételnek).

Ott volt ByeAlex Eurovíziós sikere, amire rengetegen fanyalogtak.

(Fotó forrása: wiwibloggs.com)

Aztán Király Viktor The Voice USA-beli sikere, amire olyan gonosz és irigy megjegyzéseket hallottam az ismerőseimtől, hogy kikerekedett a szemem.

(Fotó: The Voice youtube csatorna)

Majd jött a Saul fia Oscar díja, a filmet már akkor lepontozta a magyar netező a port.hu-n, amikor még alig láthatták páran a szűkkörű vetítéseken. Ment a fröcsögés kommentekben, de még az utcán és a piaci árusok között is. Közben a nemzetközi porondon elismerést elismerésre halmozott.

(Fotó forrása: haon.hu)

Szerintem az egy dolog, hogy valakinek mi tetszik és mi nem; egy tízmilliós országban nyilván tízmillió egyéni vélemény él. De amikor valami sikerül, függetlenül attól, hogy az nekünk személy szerint szép, jó, tetszetős-e, akkor azért büszkék lehetnénk egy picit. 

Örülök tehát a magyar sikernek, még ha maguk a focimeccsek nem is kötnek le, és ezért nem nézem őket. Ma sem néztem, de be sem kellett kapcsolnom a tévét, hogy pillanatra pontosan tudjam az állást. Az utcánkban az a szokás, hogy ha gól van, a nép kimegy az erkélyre és üvölt. Cukik. Úgyhogy tudtam azonnal, hogy 1:0... 2:0...

Hurrá!
Beérett a stadionpolitika. Kérek szépen egyet iziben a Hamzsabégi útra!

(A fotót a nol.hu-tól csentem, bocs.)