Hú, de öreg vagyok! Ez volt az első gondolatom, amikor meghallottam, hogy ZZ, azaz Zemlényi Zoltán ismét kiadja a nyolcvanas években hatalmas sikert aratott naplóregényét, a Hoppárézimit.

Az első kiadás 1987-ben jelent meg, akkor még csak 10 éves voltam, de amikor 16 évesen megkerestem őt, ZZ még mindig nagy "sztár" volt kicsiny hazánkban. Végül ez a regénye 4 kiadást élt meg, 100.000 példányt adtak el belőle, és további ZZ-könyvek követték. Az akkori egyetlen tévécsatorna rendszeresen foglalkozott vele, igazi "mindenki ismerősének" számított. Egy országot ejtett ámulatba akaratereje, kitartása és egyedi humora. Szóviccei beépültek a tinik szlengjébe. Az én generációmra nagy hatást gyakorolt annak idején, de úgy emlékszem, a környezetemben én voltam a legnagyobb rajongója. Többször megnéztem a könyvéből készült színdarabot is, és végül úgy döntöttem, meg kell ismernem őt.

Fogalmam sem volt, mit is szeretnék tőle. Talán a barátságát, de az is lehet, hogy arra a szerepre vágytam, hogy egy lehessek a segítői közül, akik vidámságot csempésznek a mindennapjaiba. Akkor még nem esett le, hogy bár ő az, akivel tragédia történt, mégis ő csempész mások életébe vidámságot.

Az, hogy megkeressem őt, nem tűnt ám könnyű vállalkozásnak. Akkoriban még nem volt internet és mobiltelefon. Otthon is csak ikervonalas vezetékes készüléket használhattunk, azaz a szomszédunkkal kellett osztozni egy közös telefonvonalon. Külön telefonszámunk volt, de ha az egyikünk beszélt, a másik nem kapott vonalat és nem lehetett hívni sem. Szóval eléggé más világot éltünk. ZZ-t tehát nem az iwiwen vagy a Facebookon találtam meg, néhány kattintás alapján, hanem szépen fogtam egy telefonkönyvet, és az összes budapesti Zemlényit kiírtam belőle. Ott szerepelt akkor még a lakcím is, úgyhogy szépen mentem, busszal, villamossal, hévvel, és egyesével bedobáltam a kis levelemet a Zemlényik postaládájába. Pár nappal később csöngött a telefon, ZZ hívott.
Így kezdődött a néhány évig tartó ismeretségünk. Jártam nála néhányszor, van pár közös fotónk, készítettem vele interjút az iskolaújságnak, neki olvastam fel az első interjúmat, mert kíváncsi voltam a véleményére, és meghívott az esküvőjére is. Aztán valahogy elsodort tőle az élet. 20 évvel később most a Facebook-on követem.

Ott láttam meg, hogy kiadta újra a Hoppárézimit és a második könyvét, a Kitiltottakat, egy kötetben. A Deák téri karácsonyi vásáron személyesen dedikálja és árusítja.

Bennem nosztalgikus gondolatokat ébresztett a hír. Ezen kívül viszont azon is érdekes elgondolkodni, mit adhat ez a könyv a mai fiataloknak, kamaszoknak, tinédzsereknek, kora húszasoknak, 2013-ban? Ők már egy sokkal gyorsabb világhoz vannak szokva, talán kevesebb könyvet is olvasnak, mint annak idején az én kortársaim. Ja, és sosem hallottak ZZ-ről és a Hoppárézimiről. A Hoppárézimi reloaded többek között miattuk is jó ötlet. Egy örök érvényű történetről van szó ugyanis, egy hétköznapi, magyar fiúról, aki akármelyikünk szomszédja vagy barátja is lehetne. Egy 100%-ig valós sztoriról, amit laza nyelvezete elsősorban a fiatalok körében tett népszerűvé, de bármely korosztály számára tanulsággal szolgál. ZZ a könyvvel megmutatta, hogy vidámsággal a legnagyobb bajban is talpon lehet maradni, és ez szerintem 2013-ban is épp akkorát üt, mint akkoriban a nyolcvanas években.

Ha lenne egy tinikorú fiam vagy lányom, ezt a könyvet biztosan betenném nekik idén a fa alá.

ZZ a saját könyveinek kizárólagos terjesztője, így az újra kiadott Hoppárézimi/Kitiltottak a könyvesboltokban nem kapható. Ha valaki beszerezné akár nosztalgiából, akár azért, hogy valakit a későbbi generációkból megismertessen vele, az csak személyesen ZZ-től tudja megvenni. Karácsonyig a Deák téren. Vagy itt.