Most hétvégén tartották a XVIII. Vegetáriánus Fesztivált, a vasárnapi előadások nagy részét én is meghallgattam. Még egyszer sem mentem el erre a rendezvényre, most is elsősorban az vitt oda, hogy 3 előadás is a várandósság és a kisgyerekkor alatti vega illetve vegán életmóddal foglalkozott. A helyszín lesújtó színvonala és némi szervezési bibi ellenére elég jól éreztem magam, és annyira nem akartam eljönni onnan, hogy még beültem plusz témákra is, amikre eredetileg nem is terveztem.

A nap hozadéka: sok tapasztalat, felismerés, és jó néhány új információ. Már az sem utolsó érzés, hogy az ember hasonló gondolkodásúak között lehet, még akkor is, ha pont ugyanannyi dologban különbözik is a többiektől, mint amennyiben nem. Meg ugye vegetáriánus és vegán emberből is millióféle él a Földön. Sok-sok irányzat, sok-sok motiváció, egyéni történetek állnak a háttérben. Szóval nem homogén közeg ez, de valami felszabadultság mégis van abban, amikor faltól falig embereket látsz, és tudod, senki sem fogja megkérdezni, hogy "miért sanyargatod magad?", és hasonlókat. Amikor nem arról szólnak az előadók, hogy egyél vagy ne egyél húst, és hogy ez jó vagy rossz neked. Hanem az már alap, hogy nem eszel, ez a kiindulópont, és innen kezdünk el beszélni, beszélgetni. 

Arra mindenképpen rájöttem ezen a rendezvényen, hogy kimondottan jól informáltnak számítok a témában. Persze az előadók meg nekem mondtak újdonságokat, jegyzeteltem is vadul, de a beszélgetős szobákban elhangzott kérdések és felvetések alapján azt szűrtem le, hogy én már bőven nem az út elején járok. Ez a felismerés feltöltött energiával.

De nem ezért mentem oda, hanem hogy RT táplálásával kapcsolatban betömjem a hézagokat a tudástáramban. Ő ugye most kvázi vegán lett, orvosi előírásra, vagyis se húst, se tejtermékeket nem fogyaszt, csak a tojás maradt az állati eredetű alapanyagok közül. Dris meg gluténmentes diétán van. Én mindkettőjükkel szolidarítva kipróbálom, milyen a tejtermékeket és a glutént is nélkülözni. Az is erősen motivál a glutén- és tejmentes étkezésben, hogy így csak egy félét kell főznünk, és azt ehetjük mindhárman. Nem mondom, hogy könnyű a kezdet, de izgalmas, és én amúgy is szeretek ezzel foglalkozni.
Tehát ezért mentem el, meghallgatni, elég-e a tojás RT-nak, vagy kell-e különösebben figyelnünk valamilyen hiányállapot kialakulására, és persze megelőzni.
Kiderült, hogy a tojás bőven elég, minden oké így, hogy azt eszik. Mondjuk mi amúgy is igyekszünk fehérjét komplettálni, meg a természetes forrásból származó vitaminok bevitelére figyelni, pedig mi Drissel ettünk eddig tejtermékeket, még időnként halat is, úgyhogy nem lett volna muszáj.
Azt is megtanultam most már, hogy nem mondunk olyat, hogy "pótlás", mert az azt sugallja, hogy a húsos étrendhez képest bármit is pótolni kellene. Pedig nem kell, csak egy vega illetve vegán étrend más összeállítású, egy kis odafigyeléssel teljes értékű.

A fesztivál másnapján letisztáztam a jegyzeteimet és összegereblyéztem a gondolataimat, és nagyon lelkes lettem. Rájöttem, hogy valamilyen formában ezzel szeretnék foglalkozni. Sajnos nálam vannak ilyen fellángolások, amikből aztán nem lesz semmi, de ebből egyszer talán mégis. Dédelgetek egy kis álmot, ami ehhez a témához kapcsolódik, és remélem, sikerül is megvalósítanom. Majd meglátjuk.

Elképesztően gyorsan elrohant ez a hónap is, és ami még elképesztőbb, hogy ezalatt a 30 nap alatt fejlődött RT a leglátványosabban. Sokkal "naffiúsabb", az akaratát is kifejezi már, és részt vesz a társaság életében, legyen az egy baráti összejövetel, szűk családban eltöltött hétvége vagy bármi. Ha két ember beszélget felette, csüng minden szavukon.

A múlt havi hátrafelé kukacolás után most már kúszik előre is. Fura, hogy csak a mobiltelefon és a bébiőr walky-talkyja motiválja elindulásra, minden mást, ha nem tud elérni, akkor tenyerével csapkod maga elé és hangosan méltatlankodik. Hogy mi volt a nagy technikai fejlődés előtt a motiváló, ha a színes játékok nem mozgatják meg a gyerekeket, nem tudom, de más szülők is mesélték, hogy csak a mobiltelefon és a laptop érdekli a kicsit.

Mintha párszor azt mondta volna mostanában, hogy "apa". Ez az a hónap, amikor a szakirodalom szerint elkezdenek ma-ma-ma, ba-ba-ba, pa-pa-pa szótagokat ismételni, ez nálunk apa lett. Fogalmunk sincs, hogy összeáll-e a buksijában, hogy mit jelent ez a szó, de bőszen mutogatunk ilyenkor Drisre.

Pár hete rám jött az "ötperc", és megreformáltam a napjainkat. Először csak le szerettem volna szoktatni a karban altatásról, és az is fura volt, hogy újra felébred éjjel enni. Úgyhogy elkezdtem erről olvasgatni, de belefutottam, hogy napközben kevesebbszer, de hosszabbakat lenne jó aludnia, és hogy esetleg indokolt lenne a 3 óránkénti helyett 4 órás etetésre átállni. Aztán ez alapján belemerültem a Suttogóba, ami mindezekre "csomagban" kíván megoldást, a felvesz/letesz módszerrel. Nekirugaszkodtam, lelkesedtem. Az első nap pokoli volt, estére már nem csak a gyerek bőgött, hanem én is. El is határoztam, hogy én ezt tovább nem. Aztán jött egy telefon, és egy jókora lökés egy nagy Suttogó-hívőtől, akinek a kisfia elég jó referencia, úgyhogy adtam még egy esélyt a dolognak. Láss csodát, a második nap sokkal-sokkal könnyebben ment, aztán egyre jobban és jobban alakult az egész. Közel sincs megoldva minden, meg nem is érzem akkora gondnak, hogy megfeszüljünk tőle, de azért amit meg lehet oldani, azt megpróbálom. Már legalább 3 hete nem aludt el karban, csak a saját ágyában, és ringatás nélkül, tehát kvázi magától. 4 óránként eszik ugyan, erre pikk-pakk átállt, de ebben a hónapban szinte semmit nem hízott, úgyhogy próbálom felturbózni a kajáit és lecsippenteni a 4 órákból mondjuk 3 és félre. Éjjel továbbra is felébred, viszont nappal már nem ötször fél órákat alszik, hanem előfordul, hogy csak háromszor, és esetenként akár másfél-két órát is. Nem rendszer, csak van ilyen is.

Egyre jobban imádom ezt a kicsit, ha lehet ezt egyáltalán fokozni.

Ami még új ebben a hónapban, hogy mozgok. Én a nagy sportutáló, nekiálltam kemény hasizomgyakorlatokat végezni RT gyógytornászának vezénylete alatt, mivel a pocakom még 7 hónappal a terhesség után is akkora, hogy aki nem ismer közelről, megkérdezi, mikorra vagyok kiírva. Szóval szeretném ezt ledolgozni, bár nem vagyok meggyőzve róla, hogy ez hasizom kérdése, de azért csinálom. Ezen kívül kb. 2 naponta ráálltam mostanában az ellipszis gépre, egészen addig, amíg meg nem fájdult a térdem, és másnapra fel nem dagadt. Azóta nem tudom, mi van, mi lesz. A mérleg semmi változást nem mutat. Ugyanannyi kg vagyok, akár egy hétig tortát is zabálhatok, akkor is, de ha párolt zöldségeken és csírákon élek, akkor is. Ha mozgok vagy ha a kanapén meresztem a fenekem, akkor is. Egyetlen grammot sem adtam le RT születése óta. Egyébként nem a világ vége ez sem, csak a pocakom ne lenne olyan nagy, és azért egy icipicit megindulhatna a mérleg nyelve lefelé.

Megint egy hónap elszaladt, félig-meddig észrevétlenül. Kicsi RT sokat változott, bár nem tudok felsorolást villantani arról, mit nem csinált még 1 hónapja, amit most igen, de mindenben látványosan ügyesedett.

Az első Karácsonyán nagyon vidám volt, és azt hiszem, sikerült neki átadnunk azt a nyugodt, meghitt hangulatot, amiről az ünnepnek szólnia kellene. Nem hasznavehetetlen játékokkal és sok fogásos vacsorával telt meg a lakás, hanem szeretettel és kacagással.

A hozzátáplálásban sokat léptünk előre. Szerintem egész jól megy, főleg, ha azt vesszük, hogy az etetéssel RT születésétől fogva problémák voltak. Sem a szoptatás, sem a cumisüveges táplálás nem volt - enyhén szólva - akadályoktól mentes. Ehhez képest a kanalas kaja egészen jól csúszik. Már két étkezést kiváltottunk, meg egy tápszeres helyett is a kanalas Sinlacot kapja, úgyhogy már többször kerül elő a kis tányér és kanál, mint a cumisüveg. Folyton kísérletezek, olvasgatok, más anyukákat faggatok. Sokat segített a Születéstől születésnapig c. babaszakácskönyv, amely nem csak a know how-t tisztázta le bennem. (Köszönöm az ajánlást, atl!) Ez a könyv, illetve a szerzője, Havas Dóra (a Lila füge blog szerzője) már a kicsik első pépes és szilárd ételeinél gondol arra, hogy milyen jó lenne ínyenceket nevelni, és ezzel engem meg is vett magának. Zöldfűszerek, érdekes zöldségpárosítások, cukor- és csokimentes első születésnapi torták, aszalt gyümölcsökkel édesítés... remek kis receptgyűjteménynek tűnik.

Ezen kívül annyi változás van még, hogy RT fogzik, ami időnként megnehezíti a napjainkat. Érdekes módon éjjel nem sír miatta (remélem, nem most kiabáltam el), meg igazából nappal sem, csak nyűgös és nagyon dörgöli az ínyét. Persze beszereztünk mindent, ami ilyenkor szóba jöhet: rágóka, Osanit, miegymás. A fogzás azért mégis jó hír, hiszen nemsokára remélhetőleg kibukkan az a két kis fehér pötty...

A másik jóság, hogy hátrafelé kukacol. Amikor észreveszi, hogy haladt, felváltva néz rám és Drisre, és büszkén szalad fülig a szája. Próbál négykézlábra is állni, egy-egy másodpercre már sikerül neki.

Tehát minden oké, boldog kis család vagyunk, egy egészséges, vidám kisfiúval. Egyre többször merjük már rábízni őt a nagyszülőkre (Dris szüleire), és bár továbbra sem sok idő jut másra, azért csak meg tudunk nézni hetente 1-2 alkalommal egy filmet, vagy írni egy kicsit a blogba, esetleg elmenni vacsorázni egyet a barátokkal. Sokkal többre még nem tudok időt szakítani, de szerintem ez féléves kisbabával teljesen rendben van így.

Az ötödik hónap úgy repült el, mintha csak kettőt pislogtam volna. Ha így haladunk, épp 2 pillarezzenés múlva lesz fél éves a csöppség.

Azért elég eseménydús lett ez a két pislantásnyi hónap is, leírom szép sorjában, mi minden töltötte meg.

Nem is gondoltam korábban, hogy ekkora boldogság lesz, amikor a gyerekem lenyeli az első falat gyümölcsöt. Vagy a levét. Tisztára be vagyok zsongva ettől, jó értelemben. A kezdeti bénázás után belejöttünk az elkészítésbe is, mostanra ott sorakoznak a mélyhűtőben a fagyasztott kis egységnyi zöldségek és gyümölcsök: cékla, sárgarépa, szőlő, és frissen az alma, körte. A burgonyát kidobtam, mert kásás lett, tényleg. Mire megtudtam, már késő volt. De már az sem baj, ha frissen kell összedobni RT kajáját, pikk-pakk megvan. Feleslegesen duzzogtam a lábos felett az első nap, bár már akkor is tudtam. Ráadásul RT hozzátáplálása visszavonzott minket a biopiacra, minden héten ki kell ugrani valamiért, és ez is olyan jó! Szeretem a légkörét, olyan kedvesek az árusok és közvetlenek a vásárlók. Meg persze szép és finom az áru, csak rohadt hideg tud lenni.

Na de visszatérve RT 5. hónapjához, ennyi gyerekkacajt én még nem éltem... Ha nem éhes, nem álmos és nem fáj valamije, ami tippem szerint a növekvő foga vagy a zöldségekhez, gyümölcsökhöz edződő pocakja, akkor folyton fülig ér a szája, hangosan kacarászik, időnként visítva tesztelgeti a hangját, no meg az ablaküveg teherbíró képességét. A mi idegeinkét nem, mert mi csak állunk és nézünk rá mosolyogva ilyenkor, mint ahogy akkor is, amikor kaparássza a körmével a kanapé kárpitját. Dris megállapította egyik nap, hogy ez az, amit senki másnak nem tűrnénk, de RT-tól olyan aranyos. Ezen kívül forgolódik oda-vissza, hasra-hátra, és már nem kell nagy lendületet sem vennie hozzá, valahogy olyan nagyfiúsan rutinos lett benne. Előfordul, hogy egyszerre szeretné megfogni a két kicsi kezével az összes játékát, olyankor csücsörít és nagyon koncentrál, de persze nem sikerül nem elejteni valamit.
A legújabb mutatvány, hogy folyton fel akar ülni. Ha karban tartom, majdnem vízszintesen, akkor hasizomból ülésbe húzza magát. Tegnap meg fürdetés közben vette fel ezt a pozíciót egyszer csak. Nagyon szeretne ülni, látszik rajta, úgyhogy a hátát megtámasztva naponta egy kicsit engedjük neki. Nem tudom pontosan, jó-e ez a gerincének ilyen fiatalon, úgyhogy csak nagyon rövid ideig ültetjük, de ha azt nem kapja meg, addig erőlteti, míg beadjuk a derekunkat. Legközelebb megkérdezem erről a dévényes gyógytornászt, merthogy hozzá is járunk, de erről talán majd egy külön bejegyzés fog szólni.

Hihetetlen, hogy még néhány hét, és fél éves lesz. Már az is furcsa, hogy itt van a nyakunkon az első közös karácsony, a rokonok kérdezgetik, milyen ajándékot hozzanak RT-nak, én meg csak hárítok, hogy ki tudja, mekkora ruha kell majd akkor neki és milyen játékok fogják érdekelni... aztán észbe kapok, hogy nincs az olyan messze, két hét meg egy kicsi.

Sok nehézséget éltem át, de emellett elmondhatom magamról, hogy többször voltam már igazán boldog is életemben. Mind más-más fajta boldogság volt, a pillanatnyitól a hónapokig tartó felhőkön szökdelésig minden megvolt. De most ez, amit RT-val élek át, egészen másfajta boldogság. Olyan, ami mellett minden eltörpül. Főleg persze a gondok, mert olyan nincs, hogy minden tökéletes, de ki nem sz*rja le, amikor puha, illatos RT bújik a nyakához. Az ember hajlamos általában úgy élni, hogy mindig csak várja, hogy majd jó lesz. Jó lesz, majd ha meglesz a diplomám, majd ha dolgozni fogok, majd ha többet fogok keresni, majd ha saját lakásom lesz, majd ha megtalálom a szerelmet... az élet meg hajlamos rá, hogy elszalad így, mindig a majdra várva. S jó esetben legalább utólag észreveszi az ember, hogy de jó is volt akkor, amikor.
Előfordult velem is hasonló, nem is egyszer, de ezt a boldogságot, amit RT okoz, és amit Dris teljesít ki, meg tudom élni a jelenben, és ez fantasztikus érzés.
Egy ismerősöm e-mailt írt nemrég nekem. Két gyereke van, és el akarta mondani nekem, hogy ő nem értékelte eléggé azt az időszakot, amikor még otthon lehetett velük. Későn jött rá, hogy milyen szép is volt, persze minden nehézségével együtt, és visszavágyott dolgozni, de most, hogy ott ül a munkahelyén, már úgy látja, jobban kellett volna díjaznia a gyerekeivel töltött napokat. Ez az e-mail naponta eszembe jut, amikor valami rutint csinálunk épp, pl. amikor kb. 900. alkalommal emelem RT szájához a cumisüveget, vagy cserélem ki a kakis pelenkáját. Sokat hozzátesz a napjaimhoz, tudom élvezni az apró dolgokat is, amiket együtt csinálunk a kisfiammal, miközben elvarázsol a nagyokkal, azokkal az újdonságokkal, amiket naponta bedob.   

Azt is el kell mesélnem, hogy RT már négy és fél hónaposan a tudománynak szentelte magát (iróniajel). Kaptunk mi is levelet a CEU-tól, hogy babafejlődési kutatáshoz keresnek csecsemőket. Én már voltam hasonlón egyszer, felnőtt pszichiátriai kutatáshoz hozzájárulva, és az nagyon érdekes tapasztalatként maradt meg bennem, úgyhogy jelentkeztünk erre is. Következő hétre már be is hívtak, ami azt hiszem, nincs mindig így, először csak adatbázisba írják be az embert, aztán majd értesítik, ha van a korcsoportnak megfelelő vizsgálat. Amikor a felnőtt verzión vettem részt, az egy egész napon át tartott, a babás viszont szerencsére csak 15 perc, bemelegedéssel együtt legfeljebb 20. RT nagyon aranyos volt, és igazán komolyan viselkedett. Dris előre felkészítette, elmondta neki itthon, hogy majd egy labirintusban kell szaladgálnia, a kijáratot keresve, de végül egész más történt. Beültették egy autósülésbe, elfüggönyözve tőlem és mindentől, hogy ne zavarja meg a környezet. Egy monitor felé volt fordítva, ahol saját magát látta, akár csak egy tükörben, de a feje nem volt a képen. Azt vizsgálták, hogy rájön-e, hogy azokat a mozdulatokat, amiket a monitoron lát, tulajdonképpen ő irányítja. Egy másik képen pedig ugyanezt a fejnélküli tükörképét látta, csak időben egy kicsit késleltetve. Tehát, ha pl. intett a kezével, a képmása egy másodperc múlva visszaintett. Lehetett volna így kommunikálniuk, de nem tudom, végül ez mennyire valósult meg.
Gőzöm nincs, végül le tudnak-e szűrni majd valamit abból, amit RT csinált, mert én úgy láttam, hogy alig mozdult meg. Stírölte a képeket a kivetítőn, nagyon figyelt, és közben megszakítás nélkül aranyos volt, de mivel elég nyugodt gyerek, fizikailag nem nagyon aktivizálta magát. Érdekelne, mire jutnak a kutatók, de valószínűleg azt már nem fogom megtudni. 

Az ötödik hónap hozta azt az újdonságot is, hogy kipróbáltuk, milyen, ha nagypapáék vigyáznak RT-ra. Mármint úgy, hogy mi nem vagyunk ott Drissel. Amikor először felmerült az ötlet, én még korainak tartottam, de aztán beadtam a derekamat. Azóta többször is kipróbáltuk, és jól működik. Így volt időm aludni egy kicsit egyik délután, illetve így tudtunk elmenni ketten együtt 2-3 óra alatt gyorsan elintézni egy csomó vásárlást. 4 hónapja nem ültem elől autóban, és kb. 1 éve nem ültem elől övleszorító nélkül, úgyhogy most valami rég elfeledett érzés tért vissza.

Szintén ebben a hónapban tört ránk Sziszamiszával a felismerés, hogy ha folyton arra várunk, hogy egyszerre érjünk rá, és egyikünk közelében se legyen senki beteg, hogy meg ne fertőzze a másik gyerekét, akkor ebben az életben már nem sokszor fogunk tudni találkozni. Úgyhogy bevezettük a gyerekek nélküli kimenőt, hetente egy estére, amiből eddig két heti találka lett, de így is remek. Jókat beszélgetünk, már hiányzott.

Megkezdtük az első szilárd (sokszor persze inkább folyékony, de nem anyatej, nem tápszer) táplálék bevezetését. Az első héten vagyunk túl, és én felváltva ugrottam ki a bőrömből a boldogságtól és kaptam kis híján idegbajt.

Soha nem gondoltam, hogy ilyen nagy öröm, amikor a gyereked először nyel le egy kiskanálnyi almalevet. Hát még, amikor a kis szájában megforgat egy kevés reszelt almát. Piszkálgatja a nyelvével, látom, hogy ízlik neki, nem fintorog, nem köpi ki, de nem igazán tudja, mit kellene kezdeni vele. Hihetetlenül aranyos. Egész héten ezen izgultam, pozitív értelemben, és nagyon örültem, amikor láttam, hogy érdeklődik az evés iránt.

Az idegbaj meg az elkészítéssel kapcsolatban jött rám. Sehol nem találtam normális leírást, hogy hogyan is kell elkészíteni a gyümölcs- és zöldségpépeket. Bonyolultabb ételeket simán vagy félsimán megcsinálok, de egy kis céklapároláson és burgonyapasszírozáson elvéreztem. Anyósom jött, tartott nekem gyorstalpalót, ami után felbátorodtam, és amikor sétálni vitték RT-t, nekiugrottam a melónak. Gondoltam, ripsz-ropsz összedobok egy jó nagy adagot, amit le lehet fagyasztani, aztán még alszom is egyet. Hát, majdnem így történt.
Két óra alatt lettem kész a krumplival, amit párolás után is baromi nehéz (nekem legalábbis) összenyomkodni és szitán áttörni. Majd' leszakadt a kezem, úgy éreztem magam, mint azok a nők, akik a folyóban mosnak egy deszkán sikálva a ruhákat. Vagy ahogy gondolom, hogy érezhetnék magukat, ha már egyébként automata mosógépen szocializálódtak volna, és utána kitennék őket a folyópartra, hogy "mossatok, de makulátlan legyen ám!". Nem akarom, nem akartam elhinni, hogy 2013-ban nincs ennél modernebb megoldás, mint villával összenyomkodni és szitán átpaszírozni. Persze a gyerekért megcsinálom, ha kell, de ha létezik egyszerűbb és kényelmesebb módja, miért ne választanám azt!? Aztán, amikor már tiszta vörös volt a kezem a sok nyomkodástól, leesett, hogy mekkora hülye is vagyok. Bohózatba illő jelenetet rendezek a konyhában, amikor úgy kellett volna kezdenem, hogy összeturmixolom (botmixerelem), és utána, folyósan passzírozom. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen béna, és mindenki másnak ez már elsőre is ujjgyakorlat? Most már bele fogok jönni, de nagy hibám, hogy ha valamit nem élvezek annyira és szeretnék gyors eredményt látni, aztán mégsem sikerül olyan könnyen, akkor ideges leszek tőle. Ez is ilyen volt.