Kitörölte a számomat, mert nem akar már tőlem semmit, aztán üzenget, mint az óvodások. Idehozza a mocskát, a bűzét, a pszichopatáját, a - még nem fejtettem meg, miből táplálkozó - gőgét. Hibáztat, hibáztatom, hárít, másra, az épp jelen nem lévőre. Üvölt, üvöltök, szégyellem. Azt mondja, kitörölt az életéből, de még hozott olívazöld tojástartót olívazöld kiskanállal, de már megszűntem, megszűntünk létezni neki. Azért, ha van haverunk, markos legény, csinálja már meg ezt + azt. Pofám leszakad. Ő már tőlünk semmit, meg eddig se. Ne mondjam már, hogy adtam, hogy támogattam. Rendben, ezentúl nem is fogom, majd észreveszi a különbséget. Na persze, sértődik, most csesszek ki vele, az lesz a jó. Hogy tudnék kicseszni azzal, hogy megvonok valamit, amit szerinte eddig nem is adtam? Sehogy, de nem érti, nem is hallja, nem hall semmit magán kívül, csak mondja, mondja. Hogy ő már kitörölt, és nem érdekli, kussoljak, ő csak méregetni jött meg belém rúgni, az ő lakása, joga van, de még jó lenne, ha maradnék, mert nem tud kétfelé fizetni. Ráció nuku, logika dettó.
Dettónuku.

Muszáj babrálnom valamivel, különben megfojtom. Gépelek, zoomolok, szortírozom a lemezeket, mögöttük kis fém teásdobozban találok sok aprót. 1 és 2 forintosok, kiöntöm, szétválogatom, megszámolom, felírom, újraszámolom, visszaöntöm a dobozba. Méricskélek ezt, méricskélek azt, csak ne maradjon üresen a kezem, ne álljon meg, mert olyat fogok tenni, amit magam is megbánok.
Életemben először érzem bárkivel kapcsolatban is, hogy gyűlölöm. Soha többé nem akarom ezt érezni. Hogyan kerülhetnek ilyen távol egymástól, kik egykor egy test voltak?

Hát persze, amiben van zene meg játék meg blogláncos izé, abban én benne vagyok. A legújabb játék körülírása így hangzik: "Van az a szám, ami annyira ciki, véresen gáz, hogy kórusban köptök rá a haverokkal. Majd, a haverok hazamennek és te elkezded dúdolni, esetleg rögtön meg is hallgatod, mert tényleg szereted. Ezt soha, senkinek nem vallanád be, hacsak nem a blogodnak."

Sejtettem, hogy el fog érni hozzám a feladat, már gondolkodtam rajta, mi is legyen. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a csak "haveri" kapcsolataimban egyáltalán nem érdekel, hogy cikinek tartják-e, amit hallgatok. Az a két-három ember, aki meg igazán közel áll hozzám, magyarázat nélkül is érti, miért szeretem, amit szeretek. Nem hiszem, hogy bármelyik zenémet is szégyellnem kellene.
Még azt sem, amiről tudom, hogy gagyi. A múltkor már itt a blogban is megbeszéltük, időnként kellenek azok a dalok, amelyeknek semmi más feladatuk nincs, csak annyi, hogy jó kedvre derítsenek. Létezik olyan szám, amit ha egyedül vagyok, és vidámságra vágyom vagy táncolni szeretnék, beteszem. Ilyen Britneytől az Overprotected, vagy a Spice Girls Who do you think you are-ja. Ciki lenne? Ugye, hogy nem!

S ha már Gus adta át a stafétát, gondolkodtam, mi lenne az, amire ő "köpne", én meg szeretem. Nem is kérdés: JT. S akkor legyen tőle a Cry Me a River, amire a haveri körben több meglett férfi is azt mondta, imádja, de ne áruljam el senkinek. :) Egyikük azért látogatta a blogom, mert a rádiómban meg tudta hallgatni anélkül, hogy a gépén nyoma maradna. :)



JT egyébként az új Pepsi-reklám sztárja. Érdemes megnézni, mert ötletes, Justin részéről meg bevállalós. Szerintem ő nagyon bírja az ilyen munkákat, benne van minden laza dologban, és ráadásul piszok jól áll neki. A videót az Addict blogban találtam, s nem tudok sokkal többet elmondani, mint ami ott is szerepel: a hírességek sokkal hitelesebbek és szerethetőbbek, ha olyan, első blikkre nem túl előnyös képet mutató reklámokat is bevállalnak, mint amilyen ez is, illetve pl. a Guy Ritchie rendezte BMW-s Madonnával.



A labdát továbbdobom... szeretné valaki?

Sejteni, sőt tudni vélem, hogy van jó pár olvasóm, aki '86-ban még felszabadult, jóleső sóhaj sem volt, nemhogy elszíneződött terhességi teszt. (Te jó ég, aki '90-ben született, már az is 18 éves.) Most hozzájuk szólnék. Kibővítve a kb. 1983 után születettekkel. Tudják-e ők, mi az a hangalámondás? Volt-e szerencséjük ilyen filmekhez?
Kérdésem illusztrálásához, idősebbek nosztalgiáztatásához, újszülöttek gurulva röhögtetéséhez kölcsön venném a Vastagbőr blogban talált pár perces NSZK akciófilmrészletet, ha nem baj.

 

A Paulay Ede utcai Falafel kajálda úgy élt bennem, mint egy aprócska Édene Budapestnek. Ahol nincs cigifüst, alkohol, olajszag, és már akkor teljesen húsmentes hely volt, amikor még a legjobb éttermekben is csak rántott gombából és rántott sajtból választhatott a vegetáriánus vendég. Egykor törzshelyem volt, mostanában ritkán járok arra. Ma mégis útbaesett, időm is volt, gondoltam, bemegyek. Mintha tőrt döftek volna a szívembe: már húst is árulnak. Nem akartam elhinni. Hiába, így múlik el a világ dicsősége.

Találtam egy rövid propagandafilmet a városi közlekedés témaköréből. Szájbarág, de nekem tetszik. Csak két és fél perc, érdemes megnézni.

Szerelmes vagyok. Azt hiszem, ezt még így nem írtam le a reunion óta.
Szinte felfoghatatlan, ami köztünk van. Tudom, hogy mi alakítottuk így, de akkor is olyan, mintha egy jótündér állna a hátunk mögött, és kis csodákat művelne velünk.
Elég ritkán találkozunk. Amikor egy légtérben vagyunk, akkor is különböző dolgokon munkálkodunk, szalad a lakás, szalad az életünk. De egy fél rezdülésemből is érzi, ha valami gond van és sosem mondja, hogy majd később megbeszéljük. Akkor beszéljük meg, amikor felmerül. S a lényeg: egyetlen mondattal elűz minden gondot. Megvilágítja az utat. A káoszban hirtelen helyére ugranak a dolgok. A felhők sietve szétoszlanak. Nagyon ismer, sokkal jobban, mint én magamat, de ezt már mondtam. Tud és nem lusta az én fejemmel is gondolkodni, de sosem él vissza vele. Őrület, hogyan képes egyetlen mondatban megnyugtatni. A nyugtalanság pedig sosem miatta van, nem a kapcsolatunk problémáit kell megoldani.
Jó érzés, hogy mindenben mellettem áll, és tudom, szinte bármin átsegítjük egymást. Néha azért a boldogságban eszembe jut, mi lesz, ha elveszítjük egymást. Vigyáznom kell rá, nagyon, mert belőle csak egy van.

A tegnapi poszt hozzászólásairól egy régi tanárom jutott eszembe, aki egy, a tömegközlekedést állandóan szidó, de igénybevevő ismerősével az alábbi beszélgetést folytatta:
- Ha annyira utálod, miért nem mész inkább biciklivel?
- Mert az kényelmetlen.
- Áhá, tehát a BKV kényelmes. Akkor miért nem jársz taxival?
- Mert az drága.
- Értem, tehát a BKV olcsó. Miért nem mész gyalog?
- Úgy estére sem érnék oda.
- Hm, tehát a BKV gyors. Akkor mi is a probléma?

Félreértés ne essék, nem szeretném a BKV-t védeni, nincs rá okom. De szidni legalább akkora sikk lett, mint kiszeltündézni, feketepákózni vagy britnizni, s alapvetően jogos is, mindnek van alapja, csak hát...
Pro és kontra érvek ugranak be. Kicsit csapongani fogok.

Probléma van bőven, vagy mondjuk úgy, lehetne sokkal jobb a szolgáltatás. Meg rosszabb is, de azt hagyjuk. Nekem a bécsi, németországi villamosozások és metrózások jutnak eszembe, szinte percenként érkező szerelvényekkel és tiszta állomásokkal. Ott maximum reggel és délután van egy kicsit nagyobb tömeg, de nem láttam olyat esetet, amikor csimbókokban lógnának ki az utasok az ablakon. Több a metróvonal, a közlekedők jobban eloszlanak a különböző járművek között. Igaz, a jegyárak nem alacsonyak, s akit bliccelésen kapnak, azzal a többi utas kicsit sem szimpatizál.
Én az a fajta utas vagyok, aki mindig lyukaszt. Nem, mégsem mindig. Egy megállóra nem szoktam, bár ennyire ritkán szállok fel, akkor már inkább sétálok. Azért az mégiscsak nonszensz, hogy 230 Ft legyen eldöcögni a Moszkváról a Déliig. Írtam már egyszer róla, hogy a Mammuttól ugyanannyi jeggyel tudok eljutni Csepelre, mint a Komjádi Uszodáig. Ez aztán a totálisan egyenlőtlen, igazságtalan díjszabás.
Egyébként meg biztos nincs rendben velem valami, de nem tud felbosszantani a BKV-zás. Az persze igen, cégtől függetlenül, ha a rendszer rosszul működik, de közben a vezetők, akik az egészet irányítják, kacsalábon forognak. Ebben szerintem nincs is vita. Viszont nem szoktam idegeskedni, hogy három perce nem jött a villamos, meg hasonlók. Amikor tömegközlekedek, szinte csak és kizárólag az utasokon húzom fel magam, ha egyáltalán. Az ápolatlan, kulturálatlan, szemetelő, tolakodó, hangoskodó, izzót kicsavaró és azzal elszaladó, bliccelő, de az ellenőrt durván sértegető utasokon. Azokon, akik ha lekésik a járművel, rugdosni kezdik az oldalát és anyáznak. Meg akik bepaszírozzák magukat a kocsiba akkor is, ha ott már nincs egy embernyi hely, és épp a sarkon kanyarodik be a következő, szinte üresen. Meg azokon, akik elfoglalják autójukkal a buszsávot, és ezért 15 perccel később érünk célba, ahol már szintén szitkozódó utasok állnak a megállóban.
Jó, jó, én most könnyebb helyzetben vagyok, mert olyan helyen lakom, ahol gyalog elérhető szinte minden, s ami nem, ahhoz is több útvonalat választhatok. Nem sokáig lesz egyébként ez így, s korábban sem volt. 17 évig laktam külső kerületben, húsz percenként közlekedő busszal, valamint vidéken is, ahonnan napi 4 óra volt oda-vissza az út a munkahelyemig. Tényleg nem mondhatnám, hogy leányálom volt órákon át zötykölődni.
Annak ellenére, hogy most nem napi probléma számomra az utazás, szoktam gondolkodni rajta, hogyan lehetne rendbe tenni ezt az egészet. Biztos nem én fogom feltalálni a spanyol viaszt, de akkor ki? Van jelentkező spanyolviasz-feltalálásra?

Van az úgy, hogy ami először felbosszantja az embert, utána pont megkönnyebbülést hoz? Amikor haragban válsz el valakitől, s fejben játszod tovább a csatákat, gyakran kiosztod őt gondolatban, hogy mekkora egy ...! Fortyogsz ezen, ha nem is nap mint nap, de sűrűn, aztán egyszercsak kiderül, hogy már nem is olyan ..., vagy legalábbis megpróbált változni, csak te nem tudtál róla, mivel nem találkoztatok. S másnaptól már nincs min vitázni vele magadban. Egy kis jóindulattal úgy is felfogható, hogy tanult tőled. Valahol elismerte, hogy igazad van. Még akkor is, ha nem elég kitartó, bátor és őszinte ahhoz, hogy megvárja, amíg a gyümölcsét is learathatja, és megint visszafelé lépdel, hogy újra ... legyen. Hm. Nem ragozom tovább.

Nem új a gondolat, hogy autók nélkül mennyivel nyugodtabb, csendesebb, dugótlanabb és egészségesebb lenne fővárosunk. Az sem új, hogy egyre méretesebb kocsik bírnak preztízs értékkel, s többségükben csupán egy ember ül. Ráadásul a legtöbb mindössze 15-30 percet gurul vele, hogy aztán 23 és fél órán keresztül álljon valahol. Az sem spanyolviasz, hogy ha ezek az emberek szépen kiszállnának a kocsijukból és tömegközlekednének... Mindezt rég tudja mindenki, aki nem fordítja el a fejét a város problémáiról saját kényelme érdekében. Ennek ellenére érdemes vizuálisan is rögzíteni fejünkben, mi lenne, mi lehetne, ha...
A Budapest Jövője című blogot nézegetem már egy ideje, s ezzel a képsorozattal szeretném mások figyelmébe is ajánlani.

A kérdés pedig nyitott: hogyan lehetne rávenni az embereket, legalább egy részüket, aki nem szállít vagy hasonló, hogy vállaljon be egy fél éves, éves békávézást, fizesse rendesen a viteldíjat, szépen és sokan, ezzel többletbevételt okozva a tömegközlekedésért felelős társaságnak, s mindeközben a megnövekedett utasforgalommal arányosan lépésről lépésre harcolja ki (ha esetleg nem menne magától, bocs, ez is felmerül) a szolgáltatás színvonalának emelkedését? Járatsűrítéssel, tisztasággal, utazási kultúra fejlesztésével együtt.
Tudom, elsőre álomvilág. De mégis megvalósíthatónak tűnik.