Belebuktam a FlyLady programba, és csak 3 napig bírtam tartani a teljes édességmentességi fogadalmamat, de az ellipszis gép bejönni látszik. Az első négy napban mindig 3 perccel többet csináltam, mint előző nap, azóta meg stagnál, de a terv az, hogy mire két hetes lesz a gép, bírjak egy negyed órát rajta naponta. Aztán meg háromszor-négyszer fél órát hetente. Lassan indulok, na, mert nem akarom rögtön elvenni a kedvemet valami lehetetlen tervvel. Ismerem már magam annyira, hogy ha valamibe rögtön 100%-ot belenyomok, az pár nap múlva kifullad. A fokozatosság, és az élvezet megtartása tehát fontos.

Egyébként meglepően jól esik. Igaza van Drisnek, - aki azóta bevallotta, hogy azért nem csak magának vette a gépet, - hogy azért is rukkolt elő ezzel az ötlettel, mert mozogni kellene valamit, mindkettőnknek, de úgysem megyek le futni (császár után egyébként vicces érzés, mintha tele lenne kővel a hasam), nem fogok eljárni valami szervezett edzésre, vagy hasonlók. Ez a gép viszont itt áll a kanapé mellett, két lépésnyire lenne csupán, ha nem kellene cipőt is felvenni hozzá. Bármikor ráállhatok és akárhány részletben edzhetek rajta... tényleg csak tőlem függ, hogy hogy haladok majd. Ez azért elég jó érzés.

Közben belekezdtem a csíraevésbe is, amit régóta terveztem, de amíg terhes voltam, majd amíg szoptattam, addig csak csipegettem belőle. Most más nagy adagokat eszem belőle, naponta többször is. Olyan jó, tiszta érzés, hogy egyik napról a másikra nem kívántam már az édességet annyira. Azért néha lecsusszan ez-az, de már közel sem érzek olyan mohó vágyat a csokik és sütik iránt, mint korábban. Erről majd még biztos fogok írni, mert most az ellipszisgép és a csíra a két reménységem a fogyásban, és ha lesz eredmény, ha nem, tutira blogba fojtom majd az örömöm/bánatom.

Hú, de öreg vagyok! Ez volt az első gondolatom, amikor meghallottam, hogy ZZ, azaz Zemlényi Zoltán ismét kiadja a nyolcvanas években hatalmas sikert aratott naplóregényét, a Hoppárézimit.

Az első kiadás 1987-ben jelent meg, akkor még csak 10 éves voltam, de amikor 16 évesen megkerestem őt, ZZ még mindig nagy "sztár" volt kicsiny hazánkban. Végül ez a regénye 4 kiadást élt meg, 100.000 példányt adtak el belőle, és további ZZ-könyvek követték. Az akkori egyetlen tévécsatorna rendszeresen foglalkozott vele, igazi "mindenki ismerősének" számított. Egy országot ejtett ámulatba akaratereje, kitartása és egyedi humora. Szóviccei beépültek a tinik szlengjébe. Az én generációmra nagy hatást gyakorolt annak idején, de úgy emlékszem, a környezetemben én voltam a legnagyobb rajongója. Többször megnéztem a könyvéből készült színdarabot is, és végül úgy döntöttem, meg kell ismernem őt.

Fogalmam sem volt, mit is szeretnék tőle. Talán a barátságát, de az is lehet, hogy arra a szerepre vágytam, hogy egy lehessek a segítői közül, akik vidámságot csempésznek a mindennapjaiba. Akkor még nem esett le, hogy bár ő az, akivel tragédia történt, mégis ő csempész mások életébe vidámságot.

Az, hogy megkeressem őt, nem tűnt ám könnyű vállalkozásnak. Akkoriban még nem volt internet és mobiltelefon. Otthon is csak ikervonalas vezetékes készüléket használhattunk, azaz a szomszédunkkal kellett osztozni egy közös telefonvonalon. Külön telefonszámunk volt, de ha az egyikünk beszélt, a másik nem kapott vonalat és nem lehetett hívni sem. Szóval eléggé más világot éltünk. ZZ-t tehát nem az iwiwen vagy a Facebookon találtam meg, néhány kattintás alapján, hanem szépen fogtam egy telefonkönyvet, és az összes budapesti Zemlényit kiírtam belőle. Ott szerepelt akkor még a lakcím is, úgyhogy szépen mentem, busszal, villamossal, hévvel, és egyesével bedobáltam a kis levelemet a Zemlényik postaládájába. Pár nappal később csöngött a telefon, ZZ hívott.
Így kezdődött a néhány évig tartó ismeretségünk. Jártam nála néhányszor, van pár közös fotónk, készítettem vele interjút az iskolaújságnak, neki olvastam fel az első interjúmat, mert kíváncsi voltam a véleményére, és meghívott az esküvőjére is. Aztán valahogy elsodort tőle az élet. 20 évvel később most a Facebook-on követem.

Ott láttam meg, hogy kiadta újra a Hoppárézimit és a második könyvét, a Kitiltottakat, egy kötetben. A Deák téri karácsonyi vásáron személyesen dedikálja és árusítja.

Bennem nosztalgikus gondolatokat ébresztett a hír. Ezen kívül viszont azon is érdekes elgondolkodni, mit adhat ez a könyv a mai fiataloknak, kamaszoknak, tinédzsereknek, kora húszasoknak, 2013-ban? Ők már egy sokkal gyorsabb világhoz vannak szokva, talán kevesebb könyvet is olvasnak, mint annak idején az én kortársaim. Ja, és sosem hallottak ZZ-ről és a Hoppárézimiről. A Hoppárézimi reloaded többek között miattuk is jó ötlet. Egy örök érvényű történetről van szó ugyanis, egy hétköznapi, magyar fiúról, aki akármelyikünk szomszédja vagy barátja is lehetne. Egy 100%-ig valós sztoriról, amit laza nyelvezete elsősorban a fiatalok körében tett népszerűvé, de bármely korosztály számára tanulsággal szolgál. ZZ a könyvvel megmutatta, hogy vidámsággal a legnagyobb bajban is talpon lehet maradni, és ez szerintem 2013-ban is épp akkorát üt, mint akkoriban a nyolcvanas években.

Ha lenne egy tinikorú fiam vagy lányom, ezt a könyvet biztosan betenném nekik idén a fa alá.

ZZ a saját könyveinek kizárólagos terjesztője, így az újra kiadott Hoppárézimi/Kitiltottak a könyvesboltokban nem kapható. Ha valaki beszerezné akár nosztalgiából, akár azért, hogy valakit a későbbi generációkból megismertessen vele, az csak személyesen ZZ-től tudja megvenni. Karácsonyig a Deák téren. Vagy itt.