Terjed a Facebookon ez a link: 

A hivatalos agymosás tíz pontban.

Mint olyan sokan, én is egyetértek minden szavával, de kicsit zavar, hogy annyira a politikára van leszűkítve. Ezt is egy kis csúsztatásnak érzem, mintha azt mondanák, csak a politika a manipulatív, meg persze az említett média, de az is csak a politikusok érdekében. Szerintem ez egy sokkal-sokkal átfogóbb téma. A közelgő választások alkalmából azonban pont időszerű megosztanom a cikket, hadd terjedjen. Nem, mintha ez bármin is változtatna.

Ezek a Túlok... jaj!

(Forrás: port.hu)

Érdekes egy film ez, meg kell hagyni! A története semmi különöset nem villant, Hollywoodban meséltek már el hasonló sztorikat. Ami viszont számomra mégis érdekessé tette, az a rendezés/forgatókönyv (sosem tudom, hol végződnek az egyik, és hol kezdődnek a másik érdemei). Hogy elkezdődik a 140 perces valami, kapsz egy főszereplőt, akit már épp megkedvelsz, minden ballépése ellenére elkezdesz drukkolni neki, aztán egy pillanat alatt valaki más kerül a főszerepbe, aki addig sehol sem volt. Más filmek ezt úgy oldanák meg, hogy ide-oda ugrálnának a két fickó életének képei közt, és akár az időben is, és végül valahol a 140 perc második felében egyszer csak megtudnánk, hogyan kapcsolódik a két életút egymáshoz. De nem, itt merészebbek voltak az alkotók.

(Vigyázat! Innenről sok a spoiler!)

A főhőst kinyírták az első harmadban, s abban a jelenetben át is adták a terepet egy másik, addig be nem vezetett karakternek úgy, hogy közben nem veszítették el a néző érdeklődését egy másodpercre sem. Ahogy drukkoltunk az első harmadban Luke-nak (Ryan Gosling), úgy drukkolunk pár perccel később már Averynek (Bradley Cooper), pedig egyikük sem makulátlan, és ráadásul gyökeresen ellentétes karakterek, meg ugye az egyik kinyiffantotta a másikat. Pontosabban a másik az egyiket. Innen tulajdonképpen egy másik film indul, de engem igazán itt kezdett el érdekelni, hogy mi fog ebből kisülni. És ezek után, hiába jöttek azért kommerszebb megoldások is (pl. amikor a két srác véletlenül pont egymással barátkozik össze, meg ahogy Jason meglátja A.J. apjának fotóját a falon, az végtelenül sablonos), már végig fenntartotta az érdeklődésemet, és azt mondom, nem volt egy könnyen kiszámítható, fordulatoktól mentes film.

Jaj, egyébként, amióta gyerekem van, annyira máshogy élem meg még egy filmben is az ilyen és hasonló helyzeteket, amikor pl. az apa nem találja a módját, hogyan legyen ott a fia életében...

(8/10, vaciláltam kicsit, mert félő, hogy egy hónap múlva nem is fogok emlékezni rá, de tulajdonképpen rosszabbaknak is adtam már 8-ast.)

Ha valakinek még van, küldje el bátran, hadd gyarapodjon a gyűjteményünk!

Aki nem tudja, mi ez, vagy kíváncsi az első garnitúrára, az ide kattintva olvashatja az előző bejegyzést!

A múlt hét közepén Blogárral ültem egy kávézóban, és megemlítettem neki, hogy bizony nekem nagyon tetszik az Adolf név, és meg kellene már törni azt az ellenérzést, ami az emberekben Hitler óta él vele szemben. Magunkon kívül két párt ismerek, akiknek szintén nagyon tetszik, és szívesen adták volna a gyereküknek is ezt a nevet, de végül a család, a barátok felháborodása, vagy egyszerűen csak a gyerek vezetéknevével való össze nem illőség végül eltántorította őket. Én az előbbi csoportba tartozom, az Adolf és a Gordon állt a listám (listánk?) élén, amikor is családunk egyik tagja közölte velem, hogy ezt megakadályozza. Hogy mégis hogyan, azt el sem tudtam képzelni, de végül sikerült elvennie a kedvünket.
Most nem fejtem ki részletesen a véleményem, mert ez itt egy filmajánló, de szerintem az Adolf nagyon szép név, és egyszer már felül kellene írni valamivel a hozzá kapcsolódó rossz érzéseket. (És nem Kósa L. Adolffal.)

Tehát épp ezt meséltem Blogárnak, amikor felnevetett, hogy "tudod, mint abban a filmben". Nem tudtam, de másnap este megnéztem. Remekül szórakoztam.

(Forrás: port.hu)

A Hogyan nevezzelek? egy tipikus francia vígjáték, a rájuk jellemző humorral. Egy családi-baráti vacsorán játszódik, ahol egy ártatlan viccelődésből és beszélgetésből abszurd helyzetek kerekednek. A film szerintem végig szórakoztató, egyenletes hangulatban tartja a nézőt. Engem Roman Polanski Az öldöklés istene című remekjére emlékeztetett, mind az alapszitu, mind a spéci humor tekintetében. Meg persze az egy lakásban játszódó, néhány szereplős (ezt hívják kamaradarabnak?) koncepció miatt. De a Hogyan nevezzelek? könnyedebb, inkább a poénokra hajt, míg a Polanski-féle mozi művészfilmesebb és kidolgozottabb.

(9/10, tartalmas szórakozásra vágyóknak.)