Nézze meg figyelmesen az alábbi két képsort, s (ne) vegye észre a különbséget!

 

Néhány kolleganőmmel kitaláltuk, tartsunk filmklubot kéthetente, munka után. Szalagfüggöny behúz, projektor beüzemel, pogácsa az asztal közepére, és play. Az ötlet mindenkinek nagyon tetszett, de végül csak öten jöttek el az egész épületből.
Én most láttam először a Brian életét, amiről nem lehet nem hallani, mindenki ódákat zeng róla. Talán ezért egy kicsit többre számítottam, de voltak részek, amiken totál kifeküdtem. Összességében viszont egy tömény baromság, néha olyan eszement ötletekkel, hogy jaj. Teljesen jellemző, hogy más poénokon nevettem, mint a többiek, dehát ez van. Szeretem a Monty Pythont, s jó volt a film, csak kicsit nagyobb durranást vártam. Két hét múlva folyt. köv. filmklub.

Csütörtök estére kipurcantam. Egyszerűen lemerült az elem. Este hét körül rámtört a rosszullét, és bezuhantam az ágyba. Kicsivel előtte adtam le a cikket, és már nem volt energiám megvárni a telefont, hogy meghallgassam a "még azon kellene változtatni..." kezdetű mondatokat. Csak másnap délelőtt lettem elérhető, a szerkesztő pedig hívott is. Igen, igen (értsd: YESSSSS!), tetszik neki az írás, jó lesz, csak bocsi, meg fogja húzni. Erre az első pillanattól kezdve számítottam. Az a piszok sok telefonbeszélgetés, megszerzett adat, megszólaltatott ember, összegyűjtött érdekesség végül egy-másfél flekkre tömörül. Egyik szemem sír, másik nevet, de tulajdonképpen teljesen normális, hogy így kezdenek tesztelni. Aztán majd, ha ott lesz a kezemben, nyomtatásban, mindkét szemem nevetni fog.
Ez a kezdet nehéz volt, nehezebb, mint eddig bármelyik újságnál, de ígéretet kaptam arra, hogy januárban beavatnak a lap helyi specialitásaiba, a nyelvezetébe, s megtanítják az arculatba illeszkedést (kíváncsi vagyok, mennyire fog sikerülni az én esetemben). Tehát beszélünk a jövőről, ami talán van nekünk, nem is akármilyen: közös. Vesztenivalóm nincs, úgyhogy csak figyelek és mozdulok, ha kell.

Amúgy extra hulla vagyok. A túlcsorduló lelkesedésem teszi, ezer dolgot csinálok egyszerre, és már egyre gyakrabban villog a "battery low". Eredetileg pihenést terveztünk a hétvégére, de mégis inkább az új iroda (mert időközben az is lett) felújítása és megdizájnolása lesz a prgoram. Ehhez persze sok vásárlás, utánajárás, intézkedés, rohanás, cipelés, miegymás társul. És a lelkesítő kreatívkodás. Most kiélhetem a fantáziámat. Hétfőtől alkalmazottakat interjúztatok ugyanoda. Bevallom, lubickolok a feladatban. Tele a lakás idegen emberek fényképével és önéletrajzával, amitől megcsapott a felelősségérzet szele... Komolyan veszem a feladatomat, de azért némelyiknél nem bírom ki, nevetnem kell.

Elmondhatatlanul meghatott, milyen nagy lelkesedéssel vetette bele magát a kutakodásban az a jó pár ember, aki megkeresett a pár nappal ezelőtti segélykiáltásomra. Köszönöm mindenkinek. Ha szabad kérnem, egyelőre ne árulják el sem itt, sem a saját blogjukban, miről van szó. Nem szeretném elkiabálni a dolgokat, vagy valaki más tollából viszontlátni. Ha majd elkészülök, és sikerrel járok, úgysem tudom tartani a szám. :) Ellenkező esetben pedig megmarad a blognak egy szép, hosszú, érdekes, tartalmas, hét nyelven beszélő bejegyzés.
Most még nem látom az alagút végét, egyre több cetli lepi be az asztalomat, sőt, a földön is kupacokban állnak. Rajtuk kincseket érő információkkal, de egyenként is ezer újabb kérdést vetnek fel. Középen pedig a majdnem üres papír virít. Még egyetlen vállalható sort sem bírtam összehozni, de a fejemben már megírtam azt a monológot, amit a tapintatosan elutasító úrtól fogok hallani. Ááááá, lassan idegösszeroppanok, miért nem élek egy olyan kontinensen, ahol az elmúlt 40 évben nem bomlottak 8 felé az országok, illetve nem egyesültek újjá, váltottak hivatalos nyelvet és szinkronizálták újra a filmjeiket. De nincs mese, én akartam. Akármi is lesz a vége, két dolgot már senki nem vesz el tőlem:
1. Ez a munka felébresztette bennem a büszke magyart. Többször meg is könnyeztem magunkat, de tényleg.
2. Legalább 6 nyelven beszélek újmagyarul, azaz köbükiül.

Ja, a másik. Felhívom Brad Pittet, hogy Antibaby vagyok a New York Timestól, és a filmjeiről szeretném kérdezni. Asszongya, ő nem jár moziba, nem ért az egészhez, nincs mit mondania, sőt, kamerát sem látott már vagy 60 éve. Majdnem beugrottam, de nem. Mondom neki, Jennifer Aniston adta meg a számát, és javasolta őt, mert ő mindent tud. Nem, nem, félreértettem, ő pont az, akinek semmiről sincs fogalma, többek közt arról sem, ki ez az Enicton, Anizton... Viszont telefonszámot, azt ő is tud adni. Mondjuk George Clooney-ét. Aha, remek, Clooney biztos tud mondani valamit a filmekről. Csiiiing. Felveszi. Mondom, Antibaby, New York Times. Mr. Pitt javasolta, hogy... Ki? Mi? Nem, tévedés, ő valóban Clooney, és tényleg világhírű színész, de nem, a filmekről nem tud mit mondani, nem kompetens ugyanis. Dehát, Mr. Clooney, ez egy nagyon komoly lap, magának meg épp most jön ki a legújabb munkája, minden erőmmel azon vagyok, hogy ingyen reklámozhassam önnek, ráadásul az egész eddigi pályafutásáról dicshimnuszt zengenék... persze ha maga nem akarja... Hívjam fel két nap múlva, és majd ad egy telefonszámot? Remek.
Két nap múlva pedig bediktálja Jennifer Aniston elérhetőségét. Kösz.

És ez tényleg így történt, ahogy mondom. Csak a neveket kell kicserélni benne. Egyébként meg nem is igaz, mert minden 15. ember nagyon segítőkész és ráadásul szuper telefonszámokat tud adni. :) Félreértés ne essék, szeretem ezt csinálni, csak kissé nagyon fáradt vagyok.