Fura nap volt a mai, nagyon vegyes érzelmekkel.

Egyrészt nagyon örülök, mert RT egyre ügyesebben szopizik. Néhány napja már eléggé el voltam keseredve, majdnem fel is adtam, mert úgy láttam, nem fog ez nekünk menni. Aztán most olyan ügyes már, olyan büszke vagyok rá és ránk, hogy kitartóak voltunk... (remélem, nem kiabálom el).

Másrészt mostanra besokalltam a kéretlen tanácsoktól és a helyettem a gyerekhez odaugrálóktól. Úgy látom, olvasom és hallom, hogy szinte minden családban gond, hogy a nagyszülők vagy más rokonok nem igazán érzik, mi az, ami segítség, és mi az, ami már beleszólás vagy tolakodás.

Itt meg kell említenem, hogy nagyon sok segítséget kaptunk, ami - főleg az első napokban - életmentő volt. Dris szülei főztek ránk, segítettek takarítani és bevásárolni, nélkülük szerintem éhen is haltunk volna. Anyukám meg babaruhákat vásárolt, és jó pár cuccot megvarrt RT-nak. Ezért mind hálás vagyok, és remélem, egyszer viszonozni tudjuk. De a kicsivel kapcsolatban tisztázni kell a határokat, mert ez, ami mostanra kialakult, feszültséghez és vitákhoz fog vezetni. Nem szeretem például, ha valaki kérdezés nélkül kiveszi a kezemből a cumisüveget és megeteti helyettem a gyerekemet. Vagy ha minden apró hangjára odaugrik az ágyához, a játszószőnyeghez vagy a babakocsihoz, és felkapja, vagy cumit nyom a szájába. Ismerem már annyira RT-t, hogy tudom, mikor kell közbelépni, megnyugtatni, és mikor van az, hogy csak kiadott egy kis hangot, és jobb békén hagyni, mert mindjárt alszik tovább.

Nem csinálhatunk mindent úgy, ahogy mások szeretnék, ha mi azzal nem értünk egyet. És az sem reális, hogy minden döntésünket, elvünket és cselekedetünket folyton meg kelljen magyarázni másoknak. Érzem, hogy tartanunk kell magunkat az elképzeléseinkhez, hiszen ezért a gyerekért mi vagyunk a felelősek. Olyan nehéz mégis, hogy egészséges kereteket szabjunk. Hogy megértessük pl. azt, hogy egy nagyszülő oké, hogy babázik és örömét leli az unokájában, de az ellátását, a nevelését bízza a szüleire. Vagy legalább kérdezzen, mielőtt beleavatkozik.

Lesznek még ebből csaták, vagy legalábbis nagy beszélgetések, az biztos. De tudom, hogy ezen mások is átmennek, és mi sem tudjuk kikerülni.

Köszönöm annak, aki jelölt az idei Goldenblog versenyen (Ego kategória). Nyilván nem én vagyok a nagy esélyes, de azért jól esett. 

Három és fél hetes már a nagyfiú. (Nevezzük itt a blogban RT-nek!) Ezalatt a három és fél hét alatt elég sok minden történt velünk, de azt hiszem, mára elmondhatom, hogy jól vagyunk. Kitapasztaltuk egymást, és egész jól boldogulunk. Mondjuk ez relatív, mert két embert folyamatosan igénybe vesz a rengeteg tennivaló, és Dris is meg én is kialvatlanok vagyunk, de mégis úgy érzem, hogy egész jól megismertük RT-t, és már tudunk vele bánni. Ő is kezd hozzánk szokni, és bár még nagyon pici, már láthatóak rajta a fejlődés jelei. Ma pl. azt vettem észre, hogy egyre tudatosabban (nem tudok rá jobb szót, pedig nyilván nem tudatos) használja az arcát, a mimikáját, és egyre jobban figyel a körülötte történtekre. A mi nehézségünk a szoptatás, de abban is rengeteget fejlődött már a kezdetekhez képest. Tündéri és nyugodt baba, még ha ebben a nagy melegben vannak is rosszabb napjai. Mit mondhatnék még? Csodás érzés az anyukájának lenni.

Még egy apró gondolat a császármetszéshez, aztán most már túllépek ezen a témán:

Van ismerősöm, aki szintén császáros volt, és ámuldozik, hogy én milyen lazán kezelem a történteket. Hogy milyen erős lehetek, hogy nem nyavalygok a fájdalom miatt, meg hogy nem pánikoltam be a műtőben. Mondjuk az utóbbin én is csodálkozom, az előbbire viszont csuklóból tudok válaszolni.

Azt ugye tudtuk előre, hogy egyszer majd eljön a szülés napja, tele előre tervezhetetlen részletekkel, kiszámíthatatlan körülményekkel és fájdalommal. Nem halogatható, nem átugorható, így vagy úgy ki fog jönni az a csöpp gyermek. Ezzel együtt vállaltuk, és izgatottan vártuk 9 hónapon át a nagy találkozás napját.
Akik már szültek hüvelyi úton, általában mind azt mondják, semmihez sem hasonlítható, szinte elviselhetetlen fájdalom ez. Még a dokim is úgy vezette elő, hogy ne legyenek illúzióim, a szülés embert próbáló, gyötrelmes és nagyon fájdalmas.
Nos, ehhez képest a császár? Előre tervezhető, és bár utána fájdalommal jár, az messze nem elviselhetetlen. Oké, egy vérvételnél azért jóval komolyabb, de ilyesmire fel voltunk készülve, amikor széttettük a lábunkat (mármint a párunknak) és amellett döntöttünk, hogy nem védekezünk.
Mindent értek a császárosoktól, a lelki megbillenést, amiért nem szülhettek természetesen, a depressziót, amiért nem tudták első pillanattól maximálisan ellátni gyermeküket, de hogy a fájdalom...