Fehér Balázs kilépett a The Carbonfools-ból. Azon gondolkodom, lehet-e értelmezni egyáltalán a Carbont nélküle. Az kb. olyan, mint amikor a lufiból kilép a gumi/latex. A The Carbonfools Balázs nélkül... az mi?

Ja, Mester Tamás meg goában utazik. Mecsoda világ...

"Klopfoltass a gyerekkel, és elszáll minden gond." - írta egy anyuka a Facebookon. 30 éve várok egy igazán nyomós érvre a húsevés mellett, és tessék, egy anyaközösségben találom meg. Veszek Rt-nak egy kloffolót, majd üti vele szegény plüss csittegőmadarat.

Az Összezárva Friderikusszal Frei Tamásos adása annyira jó volt, hogy ünnepélyesen megígérem, ha napi vagy heti szinten ilyen műsorok lesznek valaha, újra be fogom kapcsolni a tévét.

Addig meg megnézem netről, ha valamiről már sok, számomra hiteles ember mondja, hogy érdemes.

Ezt is követem, vannak benne jók.

ennek a szakállas divatnak?

Leesett a telefonom valamelyik nap, és szanaszét repültek a darabjai. Simán össze lehet illeszteni ilyenkor, semmi baja. Mikor mondtam Rt-nak, hogy nem kell megijedni, mindjárt megjavítom, azt válaszolta:
- Majd apa hazajön és megjavítja.
Erre én: - Anya nem tudja megjavítani?
Erre ő: - Nem. Apa.
Erre én: - És én mit tudok?
Erre ő: - Beszélni és főzni.

Dris: - Gyere, Rt, gyere!
Rt: - A diszkó klubban szól már a zene.

A Facebook hírfolyamomban ilyeneket látok:

Az egyik férfi ismerősöm azt írja, boldog nőnapot kíván minden nőket, pihenjenek nyugodtan, a mosogatnivaló megvárja őket. 

A másik meg a nőnap alkalmából buzdítja a népet, hogy "dicsérjük meg ma minden nő fenekét".

Köszönjük szépen!
Nem is értem, miért nem vagyok oda ezért az ünnepért.

, hogy nagyon is szeretnék én írogatni ide is, úgyhogy majd összekapom magam. 

Az azért vicces, hogy a férjem a fő olvasóm, és ha 2 hétig nincs friss post, akkor szól, ha meg egy hónapig nincs, akkor határozottan fel van háborodva. Mintha egyébként innen értesülne róla, hogy mi van velem.

És biztos, hogy nem kamuzik, hanem tényleg naponta többször ráfrissít, mert a (3-mal ezelőtti) filmes bejegyzésem után egy fél nappal már tudott róla, és megdicsért, hogy milyen aaalaposaaan kidolgoztam a témát.

Ez van, erre futotta, de lesz ez majd máshogy.
Vagy így se.

Imád olyat játszani, hogy mondjuk autózunk vagy orvosi rendelőben várakozunk, és közben kérdezgetem, hogy mi milyen színű. Milyen színű a citrom, a róka, a fenyőfa stb. Erre egyik nap ezt mondta:

- Milyen színű a Télapó?
- Piros, fehér, piros.

Én: - Nagyon hiányoztál, Rt!
Ő: - Én is hiányoztam neked, Anya!

Képtelen vagyok egy fenékkel ennyi lovat megülni, és ennek általában a blog látja kárát. Most is csak azért jöttem, hogy legalább egy filmes összefoglaló legyen itt az elmúlt időszakból. Ilyen formában most:

A két ünnep ölelte időszakban félretettük egy kicsit a to do listát és másra hagytuk a dagadt ruhát is. Sok este döntöttünk úgy, hogy filmet nézünk, készpassz. Le is daráltuk az Aranyélet sorozat 1. évadából hátramaradt részeket, aztán megnéztük a Tetovált lány trilógiát, és még néhány szóló filmet is. Volt közöttük néhány igazán érdekes, egy-egy laposabb, és olyan is, ami után megszólalni sem bírtam. Sajnos nem tudok mindegyikről külön-külön bejegyzést írni, mint régen. De gyorsan végigveszem mindet, hátha jól jön valakinek.

Aranyélet

(Forrás: Aranyélet Facebook)

Érintettségünk (lakás, ugye) okán először megnéztük az első részt, ami ingyenesen elérhető a HBO weboldalán is, majd ahogy sorozatnál ez lenni szokott, nem tudtunk lekattanni róla. Az első rész ráadásul igen látványos és a magyar sorozatoknál sokkal jobb, bár még mindig olyan "magyar" marad... de aztán a további részekben egy picit hanyatlik a színvonal. Igaz, még így is jobb bármelyik eddiginél, és messze nem nézhetetlen. Vannak érdemei, nem mondom. A látványra például nagyon rámentek, pazar házak és lakások, némelyik karaktert pedig elég hitelesen sikerült megstylingolni is. A fiatal srác a legjobb arc szerintem, mármint a legjobban elkapott karakter, és a színész (Olasz Renátó) piszok jól játsza. Ami a történetet illeti, valóban eléggé "honi-boldogulós", meg tudja magát találni benne bárki, még akkor is, ha soha életében egy légynek sem ártott és egy ceruzát sem tett zsebre jogtalanul, bár ilyen ember valószínűleg nincs is. Ugyanakkor pont ugyanezeken a pontokon érzem hiteltelennek is a sztorit, és vannak benne konkrét bakik, tévedések is. Hogy mást ne mondjak, egy ilyen család, ilyen életmóddal nem havi 700 ezerből él. Inkább a duplájából.
De nem akarom fikázni, összességében szerettem az első évadot és várom a folytatást. Sorozatot nézni meg, bár nem ez a kedvenc műfajom, gyerekes lét mellett kézenfekvőbb, 40-50 percet még könnyebben szakít magának az ember, mint mondjuk 3x3 órát a Tetovált lányra.

(10/7 - Kicsit sárga, kicsit savanyú, de azért nagyon a miénk ez a sorozat.)

Tetovált lány trilógia 

(Forrás: port.hu)

Az eredetit néztük, nem az amerikai remake-et, és a középső részt leszámítva nagyon tetszett. A második elbizonytalanított, van-e értelme folytatni, mert összeszedetlennek és nagyon színpadiasnak tűnt, de aztán kiderült, hogy csak a befejező résznek ágyaz meg. Valahogy meg muszáj volt átadni azt a sok információt, amitől a végére kerek lesz minden. A regény(eke)t persze nem olvastam, simán lehet, hogy ott a középső harmad is tartalmasabb és tartja a színvonalat.
A 3. rész számomra viszont a 10/10-es film, nagyon jó.
A főszereplő csaj (Noomi Rapace) meg olyan hiteles végig Lisbeth Salander szerepében, hogy el sem tudom hinni, hogy amúgy igazából nem ilyen. Hanem ilyen vagy ilyen vagy ilyen.

(10/9 - Skandináv feminista krimi, jáhúú.)

Megetetett társadalom

(Forrás: https://filmefuerdieerde.org/)

Szeretem Richard Linklater filmjeit, a Megetetett társadalom témája, vagy amit előtte hittem róla, közel áll hozzám, úgyhogy előbb-utóbb látnom kellett. Különös "élmény" volt. Egyrészt, nem olyan jó szerintem, mint Linklater többi filmje, de mégis nagy hatást gyakorolt rám, ha azt nézzük, hogy a vége főcím alatt döbbenten ültem, összetaposott lélekkel. Szívbemarkoló, megdöbbentő, de még így is úgy érzem, hogy finomkodó. Mindenképpen pozitívuma, hogy olyan témát dolgoz fel, amiről szerintem még játékfilm nem készült, én legalábbis nem tudok róla. Azt hiszem, ezt mindenkinek látnia kellene, hátha minden századik emberre hatást gyakorol.
Tulajdonképpen, akármilyen szomorú és letaglózó egy film, én legjobban azokat szeretem, amik beviszik a gyomrost. Ami után köpni-nyelni nem tudok. Ami nem csak egy másfél-kétórás szórakozás, hanem akár az életemre is kihatással van. Ami után megváltozik bennem valami, végérvényesen. Nem állítom, hogy ez a film önmagában bármit átkódolt bennem, de súlyosbította, ami amúgy is...

(10/8 - Ja, és Ethan Hawke is játszik benne.)

Szellemkutya

(Forrás: port.hu)

Kicsit régies, de nagyon tetszett. A két véglet, a fehér és a fekete abszurd egymásba fonódása, miközben semmi közös nincs bennük. Egyedi stílus, egyedi történet, egyedi mondanivaló. Afféle csendes filozofálgatás a világ rendjéről, elvek és elvek között. Ráadásul Forest Whitaker főszereplésével, aki mindig úgy jó, ahogy van.
Jim Jarmuschtól 6 filmet láttam eddig életemben, és mindig kicsit tartok tőle előre. Nem mintha a zöme nem tetszett volna, de annyira nagyon művészfilmes, annyira lassú és nyers időnként, hogy tartom a három lépés távolságot a műveitől. Lehet, hogy nem kellene.

(10/8 - Ezt is el kellett készíteni.)

Llewyn Davis világa

(Forrás: port.hu)

Én igazán odavagyok a Coen-fivérek munkásságáért, de ez most mi akart lenni? John Goodman azért jó arc még mindig.

(10/6 - Egy pont a kötött pulcsis Justin Timberlake-ért, egy pont a búvalb*szott pasiért, egy a zenéért, ami kissé uncsi, de mégis csak zene, a többit meg nem tudom, mire adtam.)

Először azt akartam írni, hogy a 2015-ös évről nincs mit összegeznem, mert egy folyamatos életben maradásért küzdés volt. Rohanás, ide-oda kapkodás, folytonos időhiány és rendetlenség. Minden, amit 2016-ban másként szeretnék csinálni. Aztán, ahogy jobban belegondoltam, rájöttem, hogy azért maradt bennem ez az érzés, mert rengeteg mindent csináltam, és ebből időnként tényleg csak a fáradtságot vettem észre, holott:

- vezetés órákra jártam, és végül jogosítványt szereztem,
- tanultam némi fotózást és némi marketinget,
- belekezdtem egy "abszolút enyém" projektbe, amibe rengeteg munkát fektettem,
- majdnem eladtuk a lakást és majdnem elkezdtünk építtetni egy házat magunknak, ami jó sok szervezés és utánajárás volt, majd végül jövőre halasztottuk,
- nagyon-nagyon sokat főztem, amennyit még soha korábban,
- és nem utolsó sorban full-time anyukája voltam egy tündéri, nagy dumás, örökmozgó kisfiúnak.

Igen, sokszor fárasztó és csapongó volt, de nagyon sok mindent vállaltam, és ez ezzel jár.

2016-ban rengeteg mindent szeretnék véghezvinni, de még inkább rendbe szedni. Nem mondhatom, hogy 2015-ben felülmúlhatatlanul boldog voltam, ezért jó lenne rájönnöm, min kellene és min tudnék változtatni annak érdekében, hogy újra jobban érezzem magam a bőrömben. Ez lesz az új év kihívása, meg még néhány apróság. Pl. vegánná válni, a szívvel-lélekkel elindított projektemet fejleszteni, és akár megélhetést varázsolni belőle, a vezetésben rutint szerezni, megtalálni a módot, hogy a megálmodott házunk felépülhessen és elköltözhessünk, többet foglalkozni a férjemmel, és még tudnám sorolni.

December 31-én, világfájdalmas nyafogással mondja: Anyaaaa, vegyüüüünk egy máááásik karácsonyfáááát!
Én: Miért, mi a gond ezzel?
Ő: Réééégiiii.

(Kire ütött ez a gyerek vajon?)

Amikor mondom neki, hogy már nem kell bevennie a köptetőt, mert az orvosság, ő pedig már meggyógyult, akkor köhögést szimulál. Mert szereti a kanalas orvosságot. Együtt nevetünk, tudva, hogy lebukott a műköhögéssel.

Megkérdezi, mit csinálnak az emberek a templomban, és a nagyfiú után a felnőtt jön-e (mármint nagyfiúság után a felnőttség), és mondja, hogy szeretne felnőtt lenni. Miért? Mert anya is az. 

Viccelődik, van humora. Tudja már, mikor készül zsiványságra, és tudja, hogy én is tudom. Lesi a szeme sarkából, mikor nevetem el magam, és ő is nevet.

Odajön, átöleli a nyakam, és azt mondja: "Nagyon szeretlek téged!" Ha a plázában elmegyek a mosdóban (3 perc), mondja apának, hogy "nagyon hiányzik nekem anya". Nyilván tőlünk hallotta, eltanulta, utánozás ez is, de érzem, hogy tudja, mit jelent, és akárhogy is, ezek a szavak nagyon jól tudnak esni.

Már hisztizni is úgy hisztizik, hogy nem lök el, hanem engedi, hogy felemeljem, fogja a nyakam, segít, de közben bömböl ezerrel. Aztán megkérdezem, megnyugodott-e. Igen, mondja tök komoly arccal, mintha mi sem történt volna épp pár perccel korábban.

Kb. egy hónappal ezelőttig azt mondtam, nagyon eleven, alig tudom tartani vele a lépést, nem hallgat rám. Talán elrontottunk valamit? Mostanra meg olyan együttműködő és figyelmes lett, fegyelmezetten ül már a fodrásznál a székben, hagyja a macerát. Hősiesen tűri a vérvételt, együttműködő az orvosnál. Már ő mondja, hogy az utcán a gyerekek a ház felőli oldalon mennek, és nem kell aggódni a fogmosáson, nagyon alaposan megcsinálja magának. 

Azt mondják, az első pár hét az összecsiszolódásról szól. Lehet, hogy ez nem pár hét, hanem akár 2 és fél év?

Bonyolult mondatokat is mond, olyan szavakat használva, mint "valamint", "továbbá", "viszont". Megzabálom. Ismeri a betűket, számokat, próbál logikázni velük. Szivacsként szívja magába a nagyvárosi infókat, már olyan villamosok vonalán is tudja a megállókat és az átszállási lehetőségeket, amelyeken én még soha nem is utaztam.

Talán most élvezem legjobban az anyaságot, de ezzel az érzéssel együtt megérkezett az aggódás is, hogy nemsokára felnő. Ahogy a barátaink, rokonaink gyerekei is, akik tegnap még ugyanekkorák voltak, most meg már iskolába mennek. Épp, mire vissza kellene térni a pénzkeresők közé, és megtanulni eltávolodni kicsit, ha lelkileg nem is, de fizikailag, akkorra érzem, hogy a lehető legtöbb közös időt szeretnék vele.

Punktum.

Aki evett tavaly Szilveszterkor lencsét, annak is úgy van, hogy egész évben fizette a lakáshitel-törlesztőt a "megmentőcsomag" áldásos hatását élvezve, és most százezrekkel többel tartozik, mint a befizetései előtt? Ha nem, akkor lencsemárkát (vagy banknevet) kérek! 

2,5 éves lesz nemsokára a fiam, és ha hasonló korú gyerekek szüleivel beszélgetek így az ünnepek körül, gyakran szóba kerül, ki hogy áll a "hazudjunk"-e a gyerekeknek Mikulást, Jézuskát, csodát témával.

Nekünk ehhez középutas a hozzáállásunk. Mikulás például jön hozzánk, titokban csempészi be az ajándékot a cipőbe az éjszaka leple alatt, Rt-val előtte levelet is írtunk neki, hogy minek örülne, és bedobjuk az igazi postaládába. De nincs riogatás a Mikulással, nem mondjuk, hogy egész évben figyeli, és ha rosszul viselkedik, akkor nem hoz ajándékot, vagy virgács lesz a cipőben. A mi Mikulásunk minden gyereket egyformán szeret.

A karácsonnyal voltunk nagyobb gondban. Egyrészt azért, mert nem vagyunk vallásosak, így mi Drissel sem Jézusra gondolunk ilyenkor, másrészt így is elég nehéz egy ilyen eleven gyerekkel mindent megoldani az ünnepek előtt, nemhogy még, ha titokban kellene intéznünk. Idén ráadásul semmi segítségünk nem volt a karácsonyi készülődéshez. Betegség, kórház után kimerültnek éreztük magunkat, és mivel Dris szülei két nappal Szenteste előtt vették át újonnan felépült házukat, és épp a beköltözéssel vannak elfoglalva, ezért nem láttuk esélyét, hogy Rt nélkül vegyük meg a fenyőt. Meg amúgy sem akartuk azt mondani, hogy manók vagy angyalkák hozzák és díszítik. Együtt mentünk el kiválasztani, együtt kötöztük fel az autó tetejére, aztán együtt tettük ki az erkélyre. Rt december 24-én reggel úgy ébredt, hogy "Díszítsük össze a karácsonyfát!" Ezután együtt állítottuk a talpba és együtt aggattuk rá a díszeket. Majd, amikor kész lettünk, felnézett a csillogó-villogó fára és azt mondta: Télapó hozta. És azóta mindenkinek így meséli. Az ajándékokról is azt mondja, Télapó hozta. Úgyhogy ő demokratikus jogával élve kiválasztotta, milyen mesét szeretne hallani, jelezve, hogy igenis szüksége van erre a fantáziajátékra. Nem hazugságokra, hanem csodákra és titkokra. Mostantól ehhez tartjuk magunkat.

Ma 15 éve, hogy Drissel először találkoztunk. 15 év... az jó sok, igaz? Nem voltunk folyamatosan együtt, úgyhogy óvatosan fogalmazok, de akkor is szép hosszú idő. Gyerekek voltunk még... most meg itt ez a 2,5 éves csöppség, aki belőlünk lett, az első találkozásunkból adódó további találkozásainkból. Család lettünk a vakrandiból.

Minden évben ugyanabban az étteremben szoktunk megemlékezni róla, mint ahol első alkalommal is jártunk, de akkor még cukrászda volt. Idén a nappaliban, hársteával, köptetővel és orrszívóval ünnepelünk. A lényeg, hogy szeretjük egymás. Hát nem?

Tehát itt éltek anyósomék 5 napig a nappalinkban. Ez alatt a pár nap alatt simán el lehet jutni odáig, hogy az ember elgondolkodik, nem lenne-e célszerű Dunának menni. Nem, nem velük volt a gond, ők tökéletesek! Velem van a gond, mert mint kiderült, nem tudok:

- teát főzni (teafiltert megfelelően a vízbe lógatni),
- teregetni,
- teregetés után a ruhaszárítót megfelelően elhelyezni,
- levelestésztát félbehajtani,
- tojást tisztítani,
- tojást főzni,
- mosogatógépbe bepakolni,
- mosogatógépből kipakolni,
- a gyerekemmel bánni,
- szappant nem tönkretenni,
- a gyerekemről megállapítani, hogy mikor kellene aludnia,
- megfelelő időben elaludni (mint a normális emberek),
- megfelelő időben ébredni (mint a normális emberek),
- megfelelő időben enni (mint a normális emberek),
- megfelelő időben nem enni (mint a normális emberek),
- beszédemhez hangerőt választani,
and many many more.

Ja, és nem tudom jól, hogy a 6+7 éve velem élő páromnak ki barátja és ki nem.

Asszem, fel is hívom ünnepek után az ex-pszichológusomat, hogy kezdhetjük előlről az önbizalomszerző terápiámat.

Na jó, ez azért inkább irónia, és enyhe túlzás, mert valójában azt gondolom, hogy aki eljön segíteni és egyébként vendégségben lenni olyan értelemben, hogy más lakásába, más életébe toppan be, az próbáljon már meg egy kicsit alkalmazkodni, kompromisszumot kötni, vagy egy csöpp tiszteletet mutatni az ott élők szokásai és tapasztalatai iránt!

Kicsit zűrösre sikerült az év vége, de lehet, hogy épp ez adja majd meg az ünnep különlegességét és olyan nyugalomban tudunk majd lenni hármasban, mint még soha. A helyzet az, hogy december eleje óta betegek vagyunk, felváltva, elcsúsztatva, párhuzamosan, mindenhogy. Kezdtem én egy kis köhögéssel, amit nem vettem komolyan, azt hittem, kijövök belőle lábon, egész nap pörögve 48 óra alatt, ahogy szoktam. De nem jöttem, csak rosszabbul lettem, aztán megint rosszabbul, míg végül az lett, hogy majdnem egy hétig feküdtem, és nem nagyon volt erőm semmit sem csinálni. Szerencsére van nekem egy szuper férjem, aki ilyenkor itthon marad, gyereket ellát, teát főz, orvosságot kever, szellőztet, betakar, kitakar, tehermentesít. Így telt egy hetünk, majd egy éjjel, amikor még nem igazán éreztem magam olyan jól, hogy aktív legyek, Rt furcsa köhögésre ébredt. Az a bizonyos kutyaugatásra hasonlító, fuldokló köhögés volt, amiről tudtuk, hogy nem jó jel. Bejátszottuk a telefonba az ügyeletnek, mondták, menjünk gyorsan a Tűzoltó utcai Gyermekklinikára. Ahol meg bent tartottak minket. Krupp, igen.

Két napig bent feküdtünk, azaz én feküdtem volna, de Rt másnap már igen aktívnak bizonyult, és mivel nagyon kedves ott mindenki, nyeregben is érezte magát. Rohangált a kórházi folyosón, ismerkedett a dokikkal, metróajtósat játszott a szobák tolóajtajával. Egy nagy játéknak fogta fel az egészet, és én ennek piszkosul tudtam örülni. 

A bent töltött két nap sok mindenre rávilágított. Láttunk nagyon beteg és közepesen beteg gyerekeket, a végletekig elnyűtt szüleikkel, és összetettem a két kezem, hogy az én fiam csak köhög. Rávilágított arra is, hogy totál felesleges idegeskednem, hogy nem lesz kész semmi, amit decemberre terveztem, mert nem lesz kész és ezen úgysem tudok változtatni. Rávilágított arra is, hogy a bajban mennyire csak egymásnak vagyunk. Rt-val nagyon összekovácsolódtunk abban a 2 napban, az apukája támogatása nélkül meg nagyon elárvultak lettünk volna ott bent, ahol kaptunk ugyan vega kaját, de ehetetlen volt, és ahol a szülőknek egy másik épületbe kell átmenni mosakodni vagy wc-zni, mint ahol az osztály található. Ha Dris nem hozza be a hazai ízeket, és nem jön váltani engem, hogy szusszanhassak, kilettünk volna. Pedig mi csak két napot voltunk, és megismerkedtünk ott olyan anyukával is, akinek senkije nincs, aki leválthatná, és már 10 napja bent voltak a kislányával.

Egyébként a kórház és az orvosok, nővérek előtt le a kalappal, egyáltalán nem voltak olyan elnyűttek és nem voltak olyan táboriak a körülmények sem, mint ahogy azt sok cikkben olvasni lehet, és bizonyára sok kórházra igazak is.

Az csak véletlen, hogy a krupp épp a karácsony előtti héten érte Rt-t, ezért megtapasztalhattuk, milyen ilyenkor a tartósan bent levők élete. Itt most leginkább arra gondolok, hogy karácsony címén jönnek a celebek és a cégek "jótékonykodni", ami rendkívül kiábrándító volt. Egy nagy push-ulás az egész, gyorsan végigrohannak a gyerekeken, hogy meglegyen a videófelvétel meg a fotó, közben egyáltalán nem foglalkozva vele, hogy a gyerek mire hogy reagál, vagy pl. éppen a délutáni alvásából verik-e fel. Elárasztanak egy csomó ajándékkal, ami nagyon kedves tőlük, de nem hinném, hogy a fél raklapnyi csokira és a hármasával érkező, gigaméretű játékmunkagépekre van ezeknek a gyerekeknek a legnagyobb szükségük. Azoknak a gyerekeknek biztos sokat jelent egy-egy ilyen látogatás, akik az egész évet bent töltik - szegénykéim. De akik pár napra jöttek be, nem élnek rossz körülmények között, nincs különösebb bajuk, azoknak ez inkább kínos. Vagy a szülőknek. Mi a kapott ajándékok 80 %-át végül továbbadtuk egy valóban rászoruló családnak, csak hogy az a sok pénz, ami ebben a halom haszontalan dologban áll, legalább valamennyire hasznossá váljon.

Uh, ezt túlmorogtam megint, bocs.

Most már itthon vagyunk, lélekben készülve a "már csak kettőt kell aludni"-nyira levő karácsonyra, de Rt beteg, én sem vagyok még 100-as, a férjem meg annyira elfáradt, hogy elhívta a szüleit, akik 5 napig itt laktak nálunk a nappaliban, és piszok sokat segítettek, de legalább annyit piszkálódtak is. Közben anyukám is megbetegedett, nála karácsonyoztunk volna 25-én, így viszont nem lesz kész, és nem is merem összehozni Rt-val, akinek most nem hiányzik még egy betegség. Úgyhogy érdekes ünnep elé nézünk, valószínűleg eltoljuk az egészet egy héttel, vagy az össznépi gyógyulás utánra.

Fát azért állítunk, spontán főzünk majd valamit, jókat nevetünk és összebújunk hármasban a kanapén. A többi meg majd alakul.

Nem bírok beszélni, nincs hangom, közben a fiam ma eddigi legnagyobb hisztijét verte ki a Hősök terén, mert azt vétettem ellene, hogy nem engedtem a sötétben rohangálni az autók mellett 2 centire. Nem emeltem fel a hangom, nem beszéltem vele gorombán, meg semmi ilyesmi, csak miután nem állt meg, és láttam, hogy totál nem hallgat rám, mert épp annyira be van pörögve a szaladgálásától, hogy nem lát, nem hall, akkor megfogtam a kezét, aztán amikor azt teljes erejével kirántotta a kezemből, végül felvettem a karomba. Persze közben folyamatosan próbáltam a lelkére beszélni, észérvek, satöbbi, de végül elszakadt nála a cérna, és egy betonon fetrengős nagyjelenet lett belőle, amire persze jöttek a szúrós tekintetű, homlokráncolt emberek, akik biztosan jobban tudják nálam, hogy mit vétettem. Hangom akkor még egy kicsi volt, de estére már semmi, de így is ez a legszebb nap az utóbbi időben, mert:

végre levizsgáztam vezetésből!

Már nagyon vágytam rá, hogy vezethessek. Megszerettem. A második tanárom nagyon jó volt, talán a legjobb, aki nekem lehet. És bár a Kreszt akkor kezdtem, amikor Rt-val még terhes sem voltam, és a vezetés óráimnak is kb. most ülhetném az első évfordulóját, végülis nagyon örülök, hogy úgy sikerült levizsgáznom, hogy tényleg tudom, amit tudok. Ráadásul betegen és a szerintem legnehezebb útvonalat húzva, nem pedig tanárt és vizsgabiztost lefizetve, "majd a férjed megtanít a kis utcákon" útravalóval elengedve.

Szóval most örülök és már várom, hogy a kis kártyát is megkapjam és beülhessek a tök másmilyen (diesel például) autónk kormánya mögé.

Annyira durván jó United-koncerten voltam tegnap Drissel a Müpában, hogy szerintem ezt most egy ideig minden nap emlegetni fogjuk. Nagyon kellett már egy ilyen élmény, egy ilyen kikapcsolódás.

Aki régóta olvas, tudja, hogy egy időben gyakran jártunk United-re, akár a világ végére is, éjszakai buszra város, szétfagyós bevállalásokkal is, félhaknikra, kiskoncertekre, meg persze nagyobbakra is. A klubosakat szerettük legjobban (pl. Alcatraz), vagy a United Plays Jazz esteket a Millenárison. Aztán felhagytunk velük.

Most meg valahogy megvettem a jegyeket még a nyáron, és bár két nappal az esemény előtt még nem tudtuk, hogy fogjuk megoldani Rt felügyeletét, biztos voltam benne, hogy ott leszünk, és tudtam, hogy jó lesz. De hogy ennyire...

Egy ülős koncert, ahol a közönség nagy része már a második számnál majd' felugrana a székből, és a végére mozog az egész nézőtér. Olyan hangulat kerekedett, amilyen a kevésbé puccos, kevésbé ülős koncerteken sem.

Mindez nagyban köszönhető Pély Barnabás kikupálódásának is, valahogy nagyon összekapta magát, nem tudom, mi történt, de minden téren (ének, mozgás, kapcsolat a közönséggel, humor, külső) pozitív csalódás ért, pedig korábban is kedveltük. A 15. születésnapját (igazából 16, de pszt!) ünneplő zenekar tagjait 8 tagú vonóskar, 8 tagú fúvóskar és 8 tagú vokál kísérte, és ekkora bandától egy ilyen modern hangversenyteremben már elég jól szóltak a számok. Még az sem volt erőltetett, hogy a rap-betéteket szaxofonszóló követte, teljesen jól megfért együtt a szimfónikus zenekar a sok bulizós-csajozós szövegű funky-számmal is. 

A United = akiknek a kedvéért hajlandó vagyok hímsovén dumákat üvölteni teli torokból.

Teljesen a tegnap este hatása alatt vagyok még mindig. 

Egyébként ez egy MR2 Akusztik koncert volt. Rögzítette a tévé, biztos le is adják majd valamikor. Érdemes megnézni.

a BFK Egészségbiztosítási akármilyének majdnem egy havi gyesemnek megfelelő összeget, mert kiderült számukra, hogy anyává válásom előtt 20 évig folyamatos volt a biztosítotti jogviszonyom, és azért ez mégis csak több a soknál. Akkor nem jár ám annyi pénz, mintha csak a gyerek születése előtti egy évben dolgoztam volna, előtte meg egy év kimaradt volna. Igazságos, családbarát törvények...