A hétvége talán egyetlen örömhíre, hogy megvettem végre egy ruhát, amibe még másfél hete szerelmesedtem bele, és amit az istenért sem akartak nekem eladni a boltban. Mindenáron szerették volna elvenni tőle a kedvem a makacs eladók, de végül túljártam az eszükön. Egészen az Árkádig kellett mennem, hogy megkaparintsam, de végre megvan. (Ilyen, csak az enyém sötétbarna-narancssárga-fehér kockás, hosszú szárú barna csizmával és barna vagy narancs harisnyával fogom hordani.) Röhej, mert ugyanaz, mint amit a hozzám sokkal közelebbi bevásárlóközpontban is megkaphattam volna, de az eladók mindent elkövettek, hogy üres kézzel távozzak. Nem először csinálják, hogy lebeszélnek egy olyan cuccról, amit szinte rám öntöttek, és amit szeretnék megvásárolni. Mielőtt megköttetne az üzlet, egy nagyobb méretet próbálnak rám tukmálni, ami viszont lóg rajtam. Ha azt mondom, S-ses, ők azt mondják, M-es. Valahol félúton elvész bennem a lelkesedés, eltűnik a vásárlás öröme. Nem tudom, miért csinálják, de ez a mániájuk.

Gy. meg Dris nagyon dolgoznak, éjt nappallá téve, hétvégét meg hétköznappá... s ez így megy hónapok óta. Eleinte azt mondtam, oké, nekem is van mit menedzselnem az életemen, jól jön a szabadidő. S Dris mindig éreztette, hogy mellettem van, figyel rám, ha fizikálisan nincs itt, akkor is. Az elmúlt 1-2 hétben viszont kezdett fogyni a figyelme, nekem meg a türelmem, egyenes arányban az ő igényeinek növekedésével. Ahogy már korábban írtam, szerintem ezt egy frissebb kapcsolat nem viselné el, legalábbis én biztos hisztissé válnék, aztán egyszercsak asztalt borítanék. A miénk azonban mégiscsak 7 éves ismeretség, én meg már full toleráns lettem, megedzett az élet, vagy mi. :) A napokban kezdtem érezni, az alagút egyre sötétebb, ahelyett, hogy látnánk a végét. Először is meglepett, milyen hosszú a haja, s ebből nagy agyammal összeraktam, hogy valószínűleg régen láttam világosban és sapka nélkül. Másodszor, az tűnt fel, hogy a "szia" szó nálunk kétértelmű, egyszerre jelenti, hogy "de jó, hogy hazajöttél", és hogy "jó éjszakát". Aztán egy tegnap délelőtti produkció végül tényleg kiborította a bilit. Ilyet én tőle még nem láttam, nem hallottam. Egy nem oly' régi exemre emlékeztetett. Mondtam is Drisnek, és tudta, nem bóknak szántam. Szóval tegnap délelőtt olyat tett, amivel nem tudok mit kezdeni. Szépen sorra vettem, vajon én reagálok-e rosszul, de nem. Nem menstruálok, nem vagyok fáradt, nem keltem bal lábbal, hanem tényleg taplón viselkedett. Olyan ritka ez tőle, hogy még mindig nem akarom elhinni.
S mivel a fiúk aztán elvonultak dolgozni, Gy. barátnője és én bevetettük magunkat egy bevásárlóközpontba, kávéztunk, teáztunk, boltról boltra jártunk, nézelődtünk, s közben óhatatlanul is panaszkodtunk. Ő az én, én az ő gondolatait mondtam ki, mintha ugyanaz történne velünk. Így is van, ugyanaz zajlik, csak más-más háttérrel, de úgy tűnik, azonos szinten éljük meg. Talán csak annyi különbséggel, hogy én már ismerem azt az embert, akire várok. Tudom, mire számíthatok.
Még mielőtt postoltam volna mindezt, megvártam, hogy beszélhessünk róla. Megtörtént. Úgy tűnik, megértett. A vasárnap már kicsit jobban sikerült.

A hajléktalan témáról még szerettem volna kifejteni a véleményem. Sokszor elhangzik, a legtöbbjük maga tehet róla, hogy az utcára került. Sokak számára ezzel el is van intézve a dolog, no more társadalmi felelősség. Pedig "saját hibájából" lesz valaki alkoholista, dohányos, heroinista, sokszor még beteg is, mégis segítünk neki. Egyébként is, miért számít az, hogy kinek a hibájából állt elő ez a helyzet? S mi tekinthető hibának? S mi vitte őt abba az irányba, hogy azt a hibát elkövesse?
Én sem szeretem a hajléktalanok látványát. Semmilyen szempontból sem kellemes, de főleg azért nem, mert beleszakad a szívem. A "jelenséggel" kapcsolatban azonban az átlagosnál "elnézőbb" vagyok, mert nem mindenki születik az önmenedzselés vagy a küzdeni tudás túléléshez szükséges minimális képességével. Kapitalizmusban az olyan ember, aki ezeknek a tulajdonságoknak híján van, természetesen nem juthat luxus körülmények közé, nem lesz jó minőségű étel az asztalán, nem járhat drága ruhákban, nem vásárolhat autót, lakást, s persze azt sem mondom, hogy lássuk el saját pénzünkből mindenféle jóval. De a lakhatásnak alap jognak kellene lenni. Kaphatnának helyet egy lakáspiac szempontjából értéktelen lyukban, ahova befér egy matrac, vagy régi laktanyákban, elhagyott, de még álló munkásszállókon, vagy mit tudom én, hol.
Tudom, a természet törvénye, hogy a gyengék és életképtelenek elhulljanak. Azonban nem állatok, hanem emberek vagyunk. Emberi voltunkhoz pedig hozzá tartozik, hogy a természet bizonyos törvényeivel szembeszállva megóvjuk egymást, s felelősséget érezzünk embertársaink iránt.
A tegnapi kommentekben többen felvetették: hogyan történhet meg valakivel, hogy emberi kapcsolatai teljesen leépülnek, és ismerősei hagyják, hogy már csak az utcán tudjon aludni? Én hozzáteszem: hogyan történhet meg, hogy a társadalom vállat von és hagyja ugyanezt?
Én időnként (nevezzük gyakrannak) adok pénzt hajléktalannak. Nem tudok mindnek, talán nem is szeretnék. Nehezen tudnám megmondani, mitől függ, hogy nyúlok-e a pénztárcámért. Talán némi szimpátia, az adott szituáció, mennyire van tele a kezem, milyen a hangulatom, s még ki tudja, mennyi minden befolyásolja. Azt már megtanultam, hogy a nagyon "menő" hajléktalanhelyeken kéregetőket lenyúlja az erre szakosodott maffia. Nekik nem adok, pedig nem tehetnek róla. Sőt, sokáig egyáltalán nem segítettem senkinek, aki kéregetett, mert úgy gondoltam, befizetem az adómat, s az állam feladata, hogy abból a rászorulókat támogassa. Most is ebben hiszek, de úgy látom, nem csinálnak semmit. Az én százasommal meg még ki sem tudja törölni szerencsétlen.

Nem állok rosszul Ana filmes játékában, de hamarosan lemaradok, mint a borravaló. Rájöttem, ezt netfüggőknek találták ki, még akkor is, ha 2-3 nap jut az egyes fordulók feladataira. Nem vagyok annyit internet közelében, hogy követni tudjam az információdús hozzászólásokat, és bevallom férfiasan (ezt biztos azért mondják így, mer' az őszinteség az olyan férfias), az aktuális feladathoz semmi, de semmi nem jut eszembe.
Jó, most beugrott egy, de még alszom rá. Még a végén félreérti valaki:

 

Az Utca Embere Egyesület negyedik alkalommal rendezi meg a Szolidaritás Éjszakáját. A budapesti Nyugati téri aluljáróban ma délután 16 órakor kezdődik a rendezvény. A tervezett program: hajléktalan művészek előadása, étel- és ruhaosztás, majd virrasztás. A rendezvényhez Tatabányán, Győrött, Miskolcon és Kecskeméten is lehet csatlakozni. (Szegeden és Debrecenben tegnap tartottak hasonló megemlékezést.) A vidéki programok linkjeit itt lehet elérni. Ki lehet próbálni, milyen egyetlen novemberi éjszakát egy aluljáróban tölteni, vagy milyen kartondobozon feküdni.
Én pár éve részt vettem, talán az első ilyenen, megindító volt a fagyhalált halt hajléktalanokról való megemlékezés, ahol önkéntesek pár percig mozdulatlanul feküdtek a földön, egy-egy nejlonnal letakarva. Megdöbbentő élmény maradt, még úgy is, hogy a virrasztáson nem maradtam ott.
Hajléktalanok mindenhol vannak, helyzetük tökéletes megoldása valószínűleg lehetetlen, azonban hiszek benne, hogy a jelenlegi helyzeten nagyon sokat lehetne javítani. Hogy hogyan, arról megoszlanak a vélemények. Az Utca Embere Egyesület harcol a lakhatásért való jog elismeréséért. Mások azt mondják, menjen dolgozni a csöves, van munka, csak a lusták nem tesznek semmit sorsuk javításáért. Az egyik oldal úgy véli, nem azért dolgozik, hogy a pénzéből másoknak is adjon, a másik oldal szerint nem szabadna luxusautókkal járni és olimpia szervezéséről álmodozni, amíg sokan kapualjakban élnek és megfagynak télen. Ezek szélsőségek, de a kérdés kérdés marad: Felelősek vagyunk egymásért? Vagy nem? Erről a témáról sokat lehet, és érdemes is beszélni. Aztán ha megszületik valami konszenzushoz hasonló, akkor jó lenne cselekedni is.

Kitisztult a házam, a hipnózis szerint. A házam, ami a személyiség szimbóluma, s amelyről már képeztünk a korábbi pszichológussal is. Akkor nagyon sötét volt, dohos, az ablakokról pedig sehogy sem lehetett lekapargatni a koszt. Most olyan, mint egy új építésű otthon, tágas nappalival, szép terasszal, hatalmas ablakokkal és kevés bútorral. Mint ami annyira új, hogy még nem költöztek be igazán a lakók. A konyha még romos, van mit tenni.
S hogy mit is jelent ez pontosan? A ház maga a személyiség. Az én esetemben a látványosabb, út felől levő oldala már rendezett, csalogató, nyitott a fényre, az újra, a vendégekre. Hátrébb még vannak rumlisabb részek, de alakul. A pince, ház, padlás hármas tagozódás pedig az ösztön, ego, szuperego szimbóluma. Egy szemléletesebb példával mondták el nekem: a ló, a lovas és az ostor. Rajta ülök a lovon, irányítom, de nem erőltetem rá erőszakkal egyik irányt sem. A ház képével mesélve ugyanezt: bátran lemegyek a pincébe, ami azt jelenti, nem félek szembenézni az ösztöneimmel, viszont nincs padlásom, ami a felettes én. Vagy legalábbis nem veszek róla különösebben tudomást.
Örültem az eredménynek, visszaigazolta az elmúlt évek munkáját. Az ego szintjén tisztulás van, sokkal jobb a helyzet, mint a korábbi ház képének előhívásakor. Bíztató.
Lehet, hogy ezt a postot most csak én értem, sőt, én sem teljesen. :) Nem baj.

Van egy olyan érzésem, hogy manapság ebben az országban Emesének lenni nem könnyű. Jóformán az ostobaság szinonimája, mint korábban a "szőke nő". Pedig lehetne a lelkes tenni akarásé is, ugye. :)
Az én Emesém egészen más. Remekül masszíroz, de szadista módjára szabadít meg a miteszerektől. Ha ő gyantáz, az eredmény kétszer olyan tartós. Emese szép, diszkrét, de nem olcsó. Ügyes kozmetikus, és ő az első, aki nem pletykás, nem kérdezi ki az embert A-tól Z-ig mindenről. Emese nem tukmál rám olyan kencéket, amik káros anyagokat tartalmaznak. Emese jót akar nekem és a bőrömnek. Emese - mert megérdemlem!
Mozgalmat hirdetek! Adjuk vissza az Emesék tisztességét! Tündököljön ez a név régi fényében! Írjunk posztokat okos, ügyes, szívünknek kedves Emesékről!

Nem új hír, összeáll a Spice Girls, amelynek tagjait Geri korábbi kiválása, majd Victoria és Mel B terhessége miatt 2001-ben szélnek eresztette a menedzsment. Kezdésnek csak egy greatest hits albummal és egyetlen új számmal jelentkeznek be a 2007-es karácsonyi piacra, ám újraegyesülésükhöz jó nagy hírverés társul. Van új klipjük is, de sokkal nagyobbat durrant az internetet tegnap óta elárasztó Tesco-reklám, amihez az egykori Scary, Posh, Baby, Sporty és Ginger adta arcát.



Ötletes reklám, bár két helyen sántít:
1. Most vagy a girl power kilója olcsóbb manapság, vagy a Tesco mégsem gazdaságos...
2. Vic egészen biztosan nem veszi fel kétszer ugyanazt a ruhát és napszemüveget, úgyhogy a reklámfilm legötletesebb pillanata egyben a "bakija" is. Ez a profizmus, kérem szépen.
Persze csak ironizálok.

Hús rizzsel
Rizs hússal
Húsos rizs
Rizses hús

A Jay Leno-klón mesélt egy tanulságos sztorit:
Apukát behívják az iskolába, s mondja neki az osztályfőnök, hogy sajnos gond van Sanyikával, mert lop. Ellopott egy radírt, egy tollat, egy ceruzát... nem nagy értékek, de még most kellene cselekedni, hogy megelőzzék a nagyobb bajt. Mire apuka: - Ejj, nem értem én ezt a gyereket. Ha szólt volna, mire van szüksége, hoztam volna neki az irodából.
Hát ez az, kedves apuka.

Napok óta érkeznek innen olvasók. Ctrl+F Antibaby, nulla találat. Végre rájöttem... (megfejtés: A "Vicces, humoros, poénos szextesztek" rovatban)

A nagyon tartalmas napokkal csupán az a baj, hogy a végére annyira elfárad az ember, hogy képtelen kellő részletességgel leírni a történteket. Másnapra meg a nem friss az élmény. Nekifutok hát még ma, de nem lesz Pulitzer-szagú, az biztos.
Kezdjük azzal, nem tudom, miért divat utálni nem kedvelni Fabricius Gábort, én eddig legfeljebb velvet.hu-s partyfotókon láttam, ma viszont szemtől-szembe, és kimondottan pozitív élmény volt. Olyan helyen jártam, ahol egy rakás magyar ember egész nap angolul beszélt nagyon okosakat. Sok-sok egymást követő előadás, a "változás" témakörét körbejárva, minden előadó a saját területe felől megközelítve. Nevezzük konferenciának. A sok angolul beszélő magyar mellett volt pár indiai, amerikai, brit okos ember is, és láthattam egy olyan előadót, aki simán lenyomja Jay Leno-t, szétestem a röhögéstől, úgy eljátszott mindent, úgy felpezsdítette a közönséget, hogy utána a "műsorvezető" nő csak tátogott, mint a hal, s csak azt ismételgette, hogy ezek után nem könnyű bármit is mondani... hát valóban. Jelenleg sípol a fejem, mert kb. 8 órán keresztül hallgattam egyszerre az eredeti szöveget és a szinkrontolmácsot. Utóbbira folyamatosan figyelni és próbálni a magyart magyarra átültetni legalább annyira fárasztó, mint angolról fordítani egész nap. Összességében viszont nagyon jó kis előadás-lánc volt, inkább a privát életemre vonatkozó gondolatébresztéssel, mint a cégünk által hasznosíthatóval. Úgyhogy világmegváltáshoz elegendő energiával felvértezve mentem utána tovább. Egy újság szerkesztőségébe, ahol megint "tárgyaltam", és kaptam feladatot. Ez egyelőre nem megjelenést jelent, csak akár az is lehet belőle, ne igyunk előre a medve bőrére. Sok munkám van még odáig, de csinin mutatna a nevem abban a lapban, illetve természetesen fordítva. Szóval a lap állna jól a nevemnek. Egyébként a nyakam továbbra is fáj, de ezt a napot végigcsináltam, mint törött bordájú sportoló az olimpiát. Egy hős vagyok. S szerencsére a hazafelé úton nem lehetett kikerülni a Daubner Cukrászdát. Helyreállt az egyensúly.