A Müpában koncertteremben (leszámítva a babakoncertet) még nem jártam, de most pótolhattam. Egyik nagy kedvencem Sinead ugye, hát úgy éreztem, ott a helyem. Születésnapomra kaptam a jegyet, jó kis ajándék. A koncert viszont nem lett életem legnagyobb élménye, ami nem baj, mert nem lehet mindegyik az, de azért tényleg volt néhány kifogásolható részlet, úgy érzem. Pl. Európa talán legjobb koncerttermében csak a negyedik számra bírták beállítani a technikát, addig összevissza sípolt, rezonált, elment a hang, visszajött, elég gáz volt. Azt tudom, hogy Sinead "shy", és meglehetősen puritán is, nem szereti a felhajtást, a show-elemeket stb. Bírom ezt benne, mindig önazonos, hiteles, igazi. De hogy sájságában napszemüvegben fog fellépni, azt nem gondoltam volna. Különösen azért fura ez, mert a turné eddigi állomásain, legalábbis a youtube videók tanúsága szerint pl. Bécsben, nem volt rá szüksége. Kicsit bosszantott ez a hozzáállás. Meg úgy az egész koncert kb. 3/4 gőzzel ment, mintha valamiért visszafogták volna magukat az énekesnő és a zenekar is.

Nem akarom lehúzni, kellemes este volt, főleg, hogy nem jártam már koncerten majdnem 3 éve (leszámítva Halász Jutkát), és ez a zene ráadásul nagyon enyém, Sinead pedig eszméletlen jól énekel. De rövid buli volt, és a katarzis ezúttal elmaradt. Még úgy is, hogy legeslegutolsó alkalommal adta elő fő slágerét, a Nothing compares 2U-t, és emiatt előre beharangozta a Facebook-on, hogy ez ilyen különleges nap lesz, és még filmes stábot is hozott, hogy felvegyék.

Ha valakit érdekel, fotókat itt lehet megtekinteni: vs.hu

A volt Budai Parkszínpadnál ma belebotlottam egy csomó állatba. Lovak mentek körbe-körbe, kicsit távolabb pedig nyulak, kecskék, bárányok álldogáltak körülkerítve. És egy láma. A kb. 2x2 méteres placcon szinte mozdulni sem tudott. A 2x2 méteresen még volt egy szamár, egy kisláma és valami kecskeféleség.
Otthonosan mászkált ott az állatok között egy köpcös pasas, hát megkérdeztem, mi az apropója ennek itt. Föld Napja, mondta.

Azóta ezen gondolkodom, vajon hogy szolgálja ez a Földet. De szerintem ők sem tudják.

A Szutyejev meséket imádjuk. Rt is, meg mi is. Ha esetleg a nagy Bogyó és Babóca őrületben nem jutna elég promó nekik, akkor én most reklámozom őket. A Vidám mesék című mesekönyv gyerekkorom egyik nagy kedvence volt (Babar és az Öreg néne őzikéje mellett). Azóta őrizgettem az utókornak, a gyerekemnek, gyerekeimnek. Szerencsére nagyon jó állapotban maradt. (Akkoriban amúgy 67 Ft-ba került.) Mostanában került elő, és 4 olyan mese is van benne, ami szerintem ilyen Rt-korú gyerekeknek (21 hónapos) abszolút jó. Hosszabb mesékhez Rt-nak még nincs türelme, átlapoz bennük oldalakat, de az ilyen rövidek nagyon bejönnek neki, és ahhoz viszont mindig van türelme, hogy egy 1 perces mesét akár 20x is elmondasson egymás után.

Idén van az érettségim 20. évfordulója. Senki nem keresett meg a volt osztályból, hogy lesz valami hepaj, de az jutott eszembe, hogy szívesen összegereblyézném a társaságot és megszervezném a találkát, viszont nem szívesen mennék el rá. Ez megint valami agysejt-pusztító gyedes anyuka hormon hatása lehet.

Ma nyílt napon voltam a Rogers Óvodában, és úgy jöttem el, hogy semmibe nem tudok belekötni. Nincs, amiről meg kellene győzniük, mert totál egyetértünk. Épp csak egy árnyalattal lehetne még jobb. Majd talán a Montessori...

Egykor szerettem volna filmkritikus lenni. Talán emiatt tetszik ez a cikk annyira, és nevettem rajta nagyokat. És a fotóválasztás is remek.

Van valami, amin nem tudok felülemelkedni, úgyhogy kiírom magamból, hátha úgy jobb lesz.

Egy ismerősömnek meghalt az anyukája egy hete. Azóta kb. naponta megemlékező bejegyzéseket tesz ki a saját Facebook timeline-jára, meg a temetés időpontját, meg mindent. Még a saját profilképét is átállította az anyukája egykori fotójára, és valahogy az egész messziről sugallja, még ha valaki egy betűt sem olvas el, akkor is, hogy haláleset történt.

Ezen kívül az ismerősöm az anyukája Facebook profiljába is be tudott lépni, ott is kitett múlt héten és azóta összesen 3 postot, hogy anyuka elhunyt, mikor lesz a temetés, bazi nagy fekete-fehér fotóval ráadásul, az egyiken még gyertya is ég.

Ma lett volna az ismerősöm anyukájának a 65. szülinapja. Mit csinálnak a Facebookozó ismerősei? Kaptak emlékeztetőt a szülinapról, úgyhogy mennek a falára és írják be sorban, hogy nagyon boldog születésnapot, meg Isten éltessen sokáig... úgy, hogy annyira sem érdekli őket az az ember, akinek éppen nyalnak, hogy legalább a legfelső bejegyzésre rápillantsanak. Az ismerősöm az első három jókívánsághoz még hozzászólt, hogy köszi, de anyu múlt héten elhunyt, köszi, anyu múlt héten elhunyt, köszi, anyu múlt héten elhunyt. Aztán ő is megunta.

Tudom, tudom, hogy lehet a kezdőoldalról rögtön az illető üzenőfalára piszkítani, körülnézés nélkül, de akkor is furcsa (jelen esetben nekem kissé ijesztő is), hogy ennyire érzéketlenség és közöny van, hogy már oda sem kattintanak az emberek, rá sem néznek arra, akihez beszélnek.

Ez a szám is egyre jobban tetszik. Érdekes, hogy ilyen slágerekre rákattanok, miközben az "igazán enyém" zenei ízlés eléggé más. De ha egy dal jó, akkor az jó, legyen bármilyen műfaj is. Nem igaz? 

Úgy terveztük, hogy 3 éves kor után, vagy legalább 2-3 között vezetjük be, hogy Rt a nagyszülőknél aludjon. Mármint éjjel. De mostanra annyira ki vagyunk purcanva, hogy már nem hiszem, hogy jobbat tesz a gyereknek vagy akár nekünk, ha minden éjszakát együtt töltünk annál, hogy minden napközben észnél és jó kedvemben legyek. Úgyhogy kellene pihenni, néhány napra lelépni wellnessbe, masszíroztatni, ásztatni, jókat enni és beszívni a jóféle chi-t. Töltődni.

Így lett, hogy tegnapról mára Rt a nagypapáéknál aludt, próbából. És nem csak, hogy nem volt semmi sírás meg anya-apa keresés este, de még át is aludta az éjszakát (a kis "piszok"). Mi pedig 20 hónap után foglalkoztunk végre egy kicsit egymással. Megvacsoráztunk a kedvenc éttermemben (Alessio), ahol Rt születése előtt néhány nappal jártunk utoljára. Isteni finom 3 fogást ettünk végig kulturált kiszolgálással az étterem hangulatos téli kertjében. Majd teljesen ráérősen kocsikáztunk egyet a városban, sétáltunk egy kicsit a kivilágított Hősök terén, aztán jó korán lefeküdtünk aludni, erősen koncentrálva, hogy nehogy hazaérkezés után "csak rápillantsunk" az internetre, mert az tuti bukó, akkor éjfélig biztos nem alszunk.

Azt hiszem, én már felmérni sem tudom, mennyire vagyok fáradt, mert nem is emlékszem, milyen érzés nem annak lenni. Mindenesetre 12 órát aludtam egyhuzamban, úgy, hogy Dris korábban ébredt, és rámcsukta majd újra kinyitotta a szobaajtót, telefonált, pakolászott, és én ebből az egészből mit sem vettem észre.

A tegnap este szuper volt, és nagyon kellett ez a 12 óra alvás is, de nekem ma egész nap úgy fájt a fejem... nem tudom, hogyan működik ez, mitől van a fejfájás, ha az ember sokat aludt, de már máskor is tapasztaltam ilyet.

Ez most nálam a megunhatatlan tutiság! Pedig először, a majomjelmezes Bruno Mars-t nem is kedveltem. Mondjuk biztos sokat számít az is, hogy Mark Ronson munkáit viszont falom.

(Egyszer találkoztam egy emberrel, aki két dolgot nem szeretett: a funky-t és a gyerekeket. Nem is értem, ez hogyan lehetséges.)

Holnap végem lesz, mint a botnak. Kiműtik az egyik bölcsességfogamat. Ááááúúúú! Aztán kb. két hónap múlva a másikat is. Fogorvost cseréltem, és az új szerint nem kell mind a négyet eltávolítani, csak kettőt. Én pedig ezt igyekszem úgy felfogni, hogy a pohár félig teli.

Update 03. 12.: Ahogy közeledett az idő, egyre inkább be voltam tojva. Aztán végül nem lett semmi, a doktornő azzal fogadott, hogy nézegeti a röntgent, és nem biztos, hogy ezektől a fogaktól mindenképp meg kell szabadulni, úgyhogy mi lenne, ha futnánk még egy kört, és elmennék egy fogszabályzási specialistához. Kell-e mondanom, hogy mit választottam? :) 

Két napja esténként olyan, mintha egy angyal szállt volna be az otthonunkba. Úgy bújik hozzám, úgy simogat meg, úgy fogja aprócska tenyerébe az arcomat, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Nézzük összebújva a Holdat vagy a szemközti ház egyik ablakában maradt kis karácsonyi égőket. Nem mozdulunk, nem szólunk, csak dorombolunk együtt.

Akkora mázlim volt, hogy jóval Rt egyéves kora után kellett csak belekezdenem a gyerekruha-vásárlásba. Addig még sosem csináltam, mert kaptunk kölcsön rokonoktól, meg anyukám nagy turkálós, rászabadult hetente párszor a Hádára, és hozta a márkás, vadi új, dögös cuccokat. Aztán egyszer csak már nem nagyon kapott semmi jót. Ekkor vettem kézbe én a dolgot.
Elsőre meglepődtem, hogy ez is mennyi idő meg energia... Kellene a webshopokba egy olyan szűrő is, hogy angry birds-, verdák-, thomas-, disney-, monster-, halálfej- és dínómentes ruhák, na ezt listázzátok ki! Ja, és ne legyen barna, bordó, és kord se! 1 találat, pfff.

Na, de aztán rátaláltam (nem volt nehéz) a H&M-re. Nagyon aranyos és vagány gyerekruhák vannak ott, és a legtöbbön van valami flikk-flakk, ami miatt még nagyon praktikus is. Pl. egy derékszűkítési lehetőség, vagy felhajtóka elég ahhoz, hogy csak minden második méretet kelljen megvenni. Imádom. Az az egy baj van vele, hogy túl sok gyerek jár H&M-ben. Kellett volna fotót csinálnom, amikor a zebránál megálltunk 3-an a babakocsijainkkal, és mindhárom gyereken ugyanaz a sapka volt. Tudom, sokan erre csak vállat rándítanak, de én nem szeretem, ha szembejön a ruhánk az utcán.

Én ugye 36 elmúltam, amikor Rt született, úgyhogy mi "késői" gyerekvállalóknak minősülünk, asszem. Azok az ismerőseim, akik egy jó tizessel fiatalabbak nálam, és gyerekük van, általában arra panaszkodnak, hogy a korábbi társaságukat elvesztették. A régi barátaik nem értik meg, miért nem tudnak mindenhol ott lenni, ahol ők is, miért nem tudják garantálni, hogy 4-re leérnek a Balatonra, miért nem tudnak akármeddig maradni a partin, ha egyáltalán elmennek, és hogy lehet fontosabb dolguk annál, minthogy őket felhívta-e az a pasi, akit múlt pénteken ismertek meg.

Nálunk ilyen probléma nincs, a rokonságunkban és a barátainknál is 0-5 év közötti gyerekek sorakoznak, mindenki megért minden ilyesmit. Nincs harag, ha két napig nem tudjuk visszahívni egymást, ha késik valaki egy órát és társai. Van viszont valami, ami engem (minket) egyre jobban kezd zavarni.

Ahogy összejárunk minden gyerekessel, és ahogy növögetnek a fiúk-lányok, úgy jönnek elő a nevelésbeli különbségek. Nincsenek ebből viták, elvileg senki nem szól bele, hogy a másik milyen elveket követ, pedig van közöttünk nagyon laza, teljesen napirend és szabályok nélküli család, meg nálunk sokkal szigorúbb, táblázatból élő is. Nem is ez a gond, mindenki úgy csinálja, ahogy neki megfelel, és ahogy ők együtt boldogok. 

Van viszont egy család, akikkel rendszeresen összejárunk, szeretjük őket, és valószínűleg ők is minket, mert maguktól is felhívnak, meghívnak, ránk szánják az amúgy is rövidke hétvégéjük egyik felét... szóval ó kis társaság, és jó útmutató lennének, hiszen gyereknevelésben évekkel előttünk járnak. De mostanában valami megváltozott náluk. Elkezdték azt, hogy amikor ott vagyunk náluk vendégségben, és a gyerekükkel van valami nézeteltérésük, vagy valamit nem csinált úgy, ahogy gondolták, megpofozzák. Hetek óta gondolkodom, hogyan lehet ezt úgy leírni, hogy átmenjen, mennyire kellemetlen helyzet ez nekünk, akik vendégségben vagyunk ott. Kb. az történik, hogy ülünk az étkezőasztalnál, kedélyesen beszélgetünk, aztán valami történik, a gyerek fején pofon csattan, majd visszafordulnak hozzánk: "Mit mondtál, hány cukrot kérsz a kávédba, Antibaby?" Én meg hirtelen köpni-nyelni nem tudok.
Mert ugye nem szólunk bele, semmibe. De azért a gyerekverés mégis csak a családon belüli erőszak egy formája, de minimum agresszivitás a kicsi, védtelen, gyengébb felett. Kétségbeesett eszköz. Nem beleszólni akarok, hanem azt szeretném, hogy ne történjen meg. És ha már mégis, akkor ne tudjak róla, ne előttünk csinálják. Borzasztó kellemetlen, hogy ilyenkor az ember elnéz a távolba, ki az ablakon, mintha észre sem vette volna. És közben ott a gyerekük is, akivel azért nekünk is kapcsolatunk van, ismerjük a születése óta, és néz ránk, nagy szemekkel, összezavarodva, hogy most mi van. Ez az ő és a mi kapcsolatunkról is szól, és akkor fordítsam félre a fejem? Adjam neki azt a jelet, hogy ez normális így és asszisztálok hozzá? Vagy tegyem szóvá, keljek a védelmére, és a szülők "tekintélyét" (phfff) ássam alá? Az utóbbi nem fog megtörténni, mert nem szólunk bele, nem szólunk bele, nem szólunk bele. Na de akkor?

Már többször előfordult ez mostanában. Korábban nagyon szívesen mentem át hozzájuk, de amióta ez van, nincs már olyan nagy kedvem.

Hogy lehet ezt kezelni?

Hűha, jó rég nem írtam ide. Tudom, mi az oka, az, hogy máshol élem ki a kreativitásomat, és ilyenkor a blogomra sajnos kevesebb energia jut. Pedig, ha belegondolok, nem kevés dolog történt mostanában, amiről beszámolhattam volna.

A vezetésórák még mindig tartanak, időnként olyan érzésem támad, hogy sosem lesz vége. Pedig érzek fejlődést, különösen azóta, amióta másodszor is kinyitottam a számat és "beolvastam" az oktatónak. Egyáltalán nem voltam durva, sőt. Annyira durván beszélt velem, hgoy éreztem, ahogy elpattan az a bizonyos húr bennem. Félreálltam az út szélére, és halkan, kulturáltan elkezdtem mondani neki, hogy ez egy szolgáltatás, amiért fizetek, és nem tartom korrektnek, hogy úgy beszél velem, mintha komplett idióta lennék. Csak úgy folytak belőlem a szavak, és egész büszke voltam magamra, hogy milyen jól megfogalmaztam. Arra meg főleg, hogy nem ideges hangon tettem, nem borultam ki. Csakhogy ettől az érzéstől, hogy huhh, végre kimondtam, amit gondolok, annyira megkönnyebbültem, hogy a végére azért csak elsírtam magam, de még az is belefért, azt hiszem. Az oktató aznap egyébként ritka bunkó volt velem, de miután mindent kimondtam, az óra hátralevő részében valahogy mégis sikerült normálisan viselkednie. És azóta is, most már nem is tudom, talán 3. vagy 4. alkalommal képes velem emberként bánni. Mik vannak?! S láss csodát, azóta mintha fejlődnék, mintha ügyesednék. Bár messze még az a nap, amikor nem leszek ön- és közveszélyes a forgalomban.

Amúgy kipurcantam. Annyira kialvatlan vagyok, hogy sokszor tényleg csak zombi módjára mászkálok jobbra-balra. Szegény gyereknek ilyenkor nem nagyon van kedvem szórakoztató programokat szervezni, de hősiesen tűr. Ő egyébként egy csoda, egész nap bújik, puszilgat, ölelget, próbál szavakat formálni, amit meg nem tud elmondani, azt pantomimmel tudatja, és tényleg bármit elmagyaráz, de tényleg bármit. Rákapott a rajzolásra, nagyon aranyos, ahogy koncentrál, hogy kereket tudjon rajzolni a busznak. Persze nem sikerül pont oda és pont olyan formájút, de elipszist már rajzolt, amit én nagyvonalúan keréknek tituláltam.

Ami a rajzolásnál is jobban megy, az a labdarúgás. Komolyan mondom, hihetetlen tehetségesnek tűnik. Bármilyen pózban, bármilyen helyzetben, akárhonnan jön a labda, beletalál, és jó irányba rúgja tovább, egészen pontosan célozva. Az egyik szemem sír, a másik nevet, mert persze, hogy büszke vagyok meg örülök, hogy valamiben ilyen ügyes, de azért ne legyen focista, ha engem kérdez. Nem kérdez, persze.

A kimerültségünk odáig fajult, hogy hiába nem vagyok híve az ilyen korai magára hagyásnak, felmerült bennem, hogy vajon tudna-e a nagyszülőknél aludni egy-két éjjel, mi meg elmehetnénk pihenni egyet. Wellness, alvás, késői reggeli. Ilyenekről álmodom. Aztán belegondolok, hogy talán csalódott lesz, hogy nem megyünk este érte, és nem alszunk együtt, és másnap sem vagyunk ott... megszokta a nagyszülők lakását, szereti őket nagyon, jól elvan velük, de ezt a több napos verziót még nem próbáltuk. Már előre furdall a lelkiismeretem. De ez tarthatatlan, hogy több, mint két éve nem aludtam egy jót. De az elmúlt 20 hónapban különösen nem.

Ó, és még az is történt, hogy csináltam valamit, amit a tesóm suttyomban megmutatott anyukámnak, és neki meg tetszett. Aztán amikor találkoztunk, mondta nekem is, hogy de jó, és hogy büszke rám. Nekem. Az anyukám. Hová fajul ez a világ?

Mostanában érzem, hogy igazán tudok tanulni másoktól. Gondolom, amíg lelkileg nem voltam rendben (annak is már 2-3-4 éve vége), addig lekötötte ezt az energiámat a magamra figyelés és a szorongás, amit folyton éreztem. Persze most nem a klasszikus tanár-diák viszonyra gondolok másoktól tanulás alatt (és főleg nem a vezetés oktatómra), hanem hétköznapi emberi dolgokra, apró értékekre, apró jelzésekre. Amikor megragad benned valami a másikból, és egy adott helyzetben pont jókor jut eszedbe, és az hozzáad az akkori magadhoz. Vagy egy ügyedhez. Így vagyok most, és ez nagyon jó. Várom, hogy összefussak azokkal, akiktől most elleshetek ilyen apróságokat, és majd megköszönhetem nekik.

Ez egyszerre aranyos, szomorú és zavarba ejtő.

(Innen: TVE)

Azt hiszem, az elmúlt 19 hónap legnagyobb luxusa, hogy ma napsütésben, gyermekem nélkül, ráérősen sétálgattam a Duna partján és az Info Parkban, hatalmasat beszélgetve Blogárral. Nem csak arról, hogy van-e különbség két sárgarépa között, hanem arról is, hogy milyen élettani hatásai lehetnek annak, hogy ugyanahhoz a sárgarépához különböző emberek különböző képzetet társítanak.
Nem tudom, kivel lehetne még ezt.

Volt egy hetem vezetésóra nélkül, és azalatt összeszedtem minden gondolatomat, kikértem mindenki véleményét, aki számít (a tieteket is, kedves olvasóim), és nagyjából elterveztem, hogyan fogom megoldani a helyzetet. Először úgy voltam vele, hogy kérek másik oktatót, aztán ahogy napról napra csillapodott a felháborodottságom, végül úgy döntöttem, beszélek inkább vele. Nem akarok rosszat neki, hogy rögtön bemószeroljam.

Nem mondom, hogy tükör előtt begyakoroltam, mit fogok mondani, de arra jutottam, kellenek bizonyos kulcsszavak a mondandómba ahhoz, hogy biztosan ugyanazt értse rajta ő is, mint én. Ezekkel a fejemben vágtam neki a következő órának. Először fura volt, mert mintha olvasta volna a blogom, vagy mi, visszafogottabbnak tűnt. Aztán az óra végére már nem volt az, de sikerült megtalálnom egy pillanatot, amikor együtt nevettünk valamin, és akkor ideálisnak tűnt a pillanat. Szép finoman megkértem, hogy ha én elismerem, hogy nem vagyok ügyes, ő cserébe ne beszéljen így velem. Oké, hogy tényleg nem vagyok egy született Fittipaldi, de ez a pedagógiai módszer még inkább lebénít, hasznomra semmiképpen nem válik.

Meglepődött, mert úgy tudja magáról, hogy ő a türelem szobra, de akárhogy nézem, nem az. Nem akadt ki, csak meglepett volt. Aztán adtam néhány tippet, mi lehet a bajom a vezetéssel, és hogy visszaléphetnénk néhány lépcsőfokot. Bizony, velem gyakorolni kell az alapokat még és még és még, amíg nem mennek rutinból, és majd utána pakolni rá a többit, mert egyszerre száz helyre figyelni nem megy. Egyetértett. Együttműködőnek látszott. Nagy kő esett le a szívemről, és bíztam benne, hogy legközelebb már minden más lesz.

Persze nem lett teljesen más, csak valamennyire visszafogja magát. Amikor meg mégis elszakadt a cérnája, akkor azt találta mondani, hogy ő nem tud ennél türelmesebb lenni, úgyhogy legyek én ügyesebb. Micsoda ötlet! Eddig nyilván azért nem voltam az, hogy őt bosszantsam. Ááááá...

Most itt tartunk. Van bennem némi remény, hogy valahogy túlélem ezt az időszakot és egyszer, valamikor lesz majd jogsim, vagy ha nem, akkor egy bizonyosságom, hogy én erre alkalmatlan vagyok. Az is valami.

Beléptem most egy olyanba, hogy XI. kerületi Ökokör. A Tudatos Vásárlók Egyesülete szervezi, itt a kerületben még friss, amúgy már múlttal rendelkező szervezkedés ez. Az első alkalom feléről el kellett jönnöm, mert Rt nem bírta a gyűrődést, de lelkes vagyok, hátha tudom folytatni. Ez egy 9 alkalmas csoportfoglalkozás, afféle workshop. Minden alkalommal egy témát dolgozunk majd fel ökoszemlélettel. Élelmiszer, energia, közlekedés, háztartási vegyianyagok, házi kassza stb. Most, az első héten felméri minden résztvevő az otthonában, mivel hogy áll. Mennyit fogyaszt ebből, abból, mennyi hulladékot termel, mit hasznosít újra, mennyit utazik és honnan szerzi az élelmiszert. Ilyenek. Aztán a 9 alkalom végén megcsináluk ezt a felmérést újra, s kiderül, mennyit tudtunk fejlődni a csoport által. Egész jó kis ismerkedési lehetőség és gyedes elfoglaltság. Na nem, mintha egyébként unatkoznék.

I origins

(Forrás: IMDB)

Jeeee! Egy film, amin másnap, harmadnap is gondolkodom, és szerintem még évtizedekig emlékezni fogok a címére. Nem tökéletes alkotás, nem azért. Csak valami apró, de fontos megfogott benne. Talán a gilisztás rész, azt hiszem. (Spoiler: vannak benne giliszták.) És ami miatt szerintem nagyon sok féle embernek meg kellene néznie. A vallásosaknak, a spiriknek, a csak a tudományban hívőknek, a kicsiknek, a nagyoknak, az álmodozóknak és a két lábbal a földön állóknak... mert azt mondja el, amiről nap mint nap gondolkodunk, talán mindannyian, és amiről időnként szűk baráti körben vagy tág internetes fórumokon vitatkozunk. Itt ez a két karakter, Sofi-é és Ian-é, akik annyira közérthető mondatokkal fogalmazzák meg az egymással szemben álló két tábor gondolatait, hogy az már zavarbaejtő, mert mennyivel egyszerűbb lett volna, ha ezt mi (mondjuk én, hahh) tudtuk volna ilyen jól elmondani. Tehát nekem nem a végkifejlet tetszett, az egy fantázia szülte verzió, és ráadásul jó ponton ér véget a film, hogy rengeteg kérdést nyitva hagyjon és állást se nagyon foglaljon, hanem inkább az első fele, amit a legtöbb netes kommentelő lehúz, pedig szerintem ott a lényeg. A vége ismeretében is ott a lényeg, abban, ami az elején történik és elhangzik.
A hibái ellenére nekem ez egy nagyon jó film volt, mert nem tudom a szemére vetni azt, amit sok másnak igen, hogy semmit nem tesz hozzá az életemhez.

A rendező, Mike Cahill filmje a Felettünk a Föld is, ami szintén érdekes volt. Ha ezt a sort folytatja, figyelni fogom. 

9/10 (Michael Pitt meg hanyadik is a Sexiest Men Alive listán? Remélem, dobogós.)

Az igazság ára (The Lincoln Lawyer)

(Forrás: port.hu)

Matthew McConaughey (én még mindig Ctrl+C Ctrl+V-vel írom be a vezetéknevét, szerintem az életben nem fogom megtanulni betűzni) tényleg jó színész. Marisa Tomei hihetetlenül néz ki 50 évesen. William H. Macy jó arc, Ryan Phillipe jó pasi... ásítás. Csupa-csupa nemmeglepetés. Meg ugye a hatásvadász Hollywood. De ezzel együtt a The Lincoln Lawyer (nem írom le még egyszer a magyar címet, mert szokás szerint borzasztó) szórakoztató, izgalmas, fordulatos. Egy estére jó, de nem az a fajta alkotás, ami bármit is hozzátesz az életemhez. Hacsak azt nem tisztázta le, hogy végérvényesen eldőlt, Ryan Phillipe valahol az úton elveszett, elhalványult. Már rég nem olyan a kisugárzása, mint tinikorában. Kisugárzás alatt azt a mosolytalan, titokzatosan flegma személyiséget értem, amivel felruháztam (és talán más is) olyan filmek alapján, mint a Szeress, ha tudsz!, az 54 vagy a Kegyetlen játékok. Az egész huss, elrepült, sajnos.

8/10 (Semmi eget rengető, de lehúzni sem tudom, hacsak nem az utolsó jelenettel.)

Káprázatos holdvilág

(Forrás: port.hu)

Az élet apró örömei: Woody Allen ismét csúcsformában van, már zsinórban a 2 és feledik filmje (hiszen a Bérgavallér igazából Torturro film) tetszik nagyon, akarom mondani nagyon-nagyon. Colin Firth, Emma Stone, piszok jól játszanak. Nem kell konkrét poénokra emlékezni, hogy az ember a filmet felidézve mosolyogni kezdjen, mert az egész egyetlen nagy geg.

9/10 (Még, még ilyeneket!)

Mindhárom film ajánlójáért köszönet Kishangleánynak!

Nesze neked unisex nevelés. Babakocsiban tolja a markológépet.

Épp a napokban gondolkodtam rajta, hogy már nem is emlékszem a húsok ízére. Pl. hogy milyen a sertés- vagy a marha íze, és hogy egyáltalán miben különbözik. Érdekes, hogy az állagára igen, az talán mélyebb nyomot hagyott. A csirke és a pulyka íze még valamennyire dereng, de valószínűleg hamarosan az is kikopik, mert azokat néhány évvel tovább ettem, mint a vörös húsokat. Ami meg még "durvább", vagy hogy is mondjam... sokaknak talán szokatlan, hogy nem igazán tudom, bizonyos megnevezések mit takarnak. Persze megtanulhatnám csak úgy, könyvből, netről, de nem látom sok értelmét. Tarja, felsál és társai nekem olyan szavak, mint a béta-bomlás, az egzekválás vagy a melatonin.

Na nem, mintha nem lenne jól ez így. Eddig egyszer okozott problémát, hogy nem vagyok képben, mégpedig a nyelvvizsgámon. Kihúztam valami olyan tételt, amiben Karácsony vagy Hálaadás kapcsán ételekről kellett volna beszélnem, és elég hamar eljutottunk a pulyka részeihez. Mármint a pulyka, mint húsétel részeihez, mert a csőr, láb, tollazat nem annyira izgatta a vizsgabizottságot. Na, hát persze fogalmam sem volt, mondtam is, hogy bocsi, vegetáriánus vagyok, amire egy félmosolyt kaptam vissza. Jogosan persze, mert feltételezték, hogy bepróbálkozom, mint a szándékosan gipszelt kézzel érkezők, akik igyekeznek rögtön arra az egy témára terelni a szót, amivel készültek. Én ugyan sok mindennel készültem, de a pulyka belső részeivel nem (ugyanígy lettem volna az autóalkatrészekkel is), úgyhogy néhány hónap múlva új tételt húzhattam. 

Most ez úgy jutott eszem, hogy láttam a hírt: az IKEA étterme kijön a vegetáriánus húsgolyókkal. Nem mondom, hogy nem jófejség, de sosem gondoltam volna, hogy erre van tömeges igény. Azt tudom, hogy az IKEA húsgolyó felettébb népszerű, az összes nem vega ismerősöm odavan érte, és amikor sorba állok, előttem-utánam mindenki azt szokta kérni. De vajon a vegetáriánusok áhítoznak rá? Nekem soha nem jutott eszembe, hogy de jó lenne ebből nem húsos. Hiszen húsos. Húsgolyó. Nem tudom, miből készítik majd a nemhúsos húst. Szejtánból? Szójából? Én ilyesmit nem eszem, nem szoktam "pótolni" a húst, mert sem az ízére, sem az állagára nem vágyom.

Igen, tudom, én is csináltam már kölesből körözöttet, és ettem kölesből készült, túrómentes túrógombócot, finom is volt nagyon. Abban az időszakunkban történt, amikor eü-okokból nem ettünk tejtermékeket sem. Ezért úgy tudom ezt elképzelni, hogy annak van vágya a húsutánzatokra, aki egészségügyi okokból nem fogyaszthatja az eredetit. Aki viszont eleve azért lett vegetáriánus vagy vegán, mert nem szereti a húst, az valószínűleg a búzahússal és a szójahússal is így van, nem?

Update: Itt olvasható egy másik nézőpontból: m.privatbankar.hu/fogyaszto/ujit-az-ikea-mi-lesz-a-sved-husgolyo-sorsa-268117 Igy még érthetőbb, és szimpatikus.