Ez de jó film! Micsoda nagy ötlet, hogy 12 évig forgatták ugyanazokkal a szereplőkkel... Millió helyen olvastam erről, de nem éreztem át, miért olyan nagy szám ez. Pedig nagyon érdekes húzás. Ugyanazokkal a színészekkel 12 évig, kb. minden évben leforgattak egy jelenetet. Vagy kettőt. Nehéz lehet igy megtartani a sztori dinamikáját, de ennek a filmnek nem csak sikerült nem elcsúszni, hanem a végére teljesen beszippantja a nézőt.
Nem is gondoltam volna, de kimondottan felüdülés volt, hogy kimaradt a "10 évvel később" felirat és nem kellett egy tök más arcról kitalálni, hogy vajon ki is akar lenni. Sokkal hitelesebb lett így, és jobban átérezhető általa, mi mindenen is megy keresztül egy gyerek, amíg végül - visszafordíthatatlanul - felnő.

Szerintem ez az ötlet filmtörténeti jelentőségű. Lehet, hogy olyan mérföldkő, mint amikor először játszotta egy nő a nőt a görög színházban. Ugyanaz a színész adja a kisfiút, a tinédzsert és a fiatalembert. 

Abból a szempontból is bátor vállalkozás, hogy  2002-ben nehéz lehetett megjósolni, ez a történet, ez a megvalósítás, ezek a színészek még érdekelni fogják-e a nézőket 2013-ban. Gondolom, legalább a főszerepet játszó fiút (Ellar Coltrane) valami üvegbúrában tartották két forgatás között, nehogy érje valami. Szívás lett volna, ha pl. a 11. évben elüti egy autó vagy túladagolja magát, nem? Vagy ha mondjuk Ethan Hawke helyett Phillip Seymoure Hoffman kapja az apa szerepét. Bár, a főszereplő fiún kívül bárkit ki lehetett volna írni a történetből, és attól még ugyanoda fut ki.
Feltűnő, hogy a 12 évvel ezelőtti jelenetekben mennyivel gagyibb még a filmes technika. Van egy autózós jelenet, ami kimondottan feltűnő green boxos odavetítős megoldással lett megcsinálva, és ezek a minőségbeli nüanszok még elvonták egy kicsit a figyelmemet, de aztán nagyon magával ragadott a hangulat.
Richard Linklater filmjeit általában amúgy is szeretem, nagy kedvencem volt tőle 18 éves koromban a Mielőtt felkel a Nap.

A Boyhood (Sráckor) hosszú, nekem csak két részletben sikerült megnéznem, amivel biztos rontottam az élvezeti értékén, de még így is jobb, mintha sosem nézhetnék semmit.

(A kép forrása: http://www.motherjones.com/)

 (10/9, még ilyet, sokat!)

Ma egész nap húztam magam után egy vécépapír-farkat, és nem is tudtam róla. Valahogy úgy történhetett, hogy amikor az egyik dologvégzés után felöltöztem, becsíphettem a nadrágom derekánál a vécépapír lelógó végét. Nem tudom, más anyuka hogy van ezzel, de én ilyenkor mindig azzal küzdök, hogy a gyerek ne nyúljon a vécékeféhez, és ne fogdossa a deszkát, ne akarjon könyékig nyúlni a kagylóba, stb. Szóval a legkevésbé sem azt figyelem, hogy én mit csinálok. Csak felkapom a ruháimat, és már a gyerekkel foglalkozom. Na, kb. ez lehetett, hogy becsíptem a nadrágom alá derékban a papírt, és aztán egész nap úgy járkáltam, hogy lobogott utánam egy csík vécépapír. Valószínűleg délelőtt a játszótérre még anélkül mentem, bár tök mindegy, mert amióta nincs nyár, nincs lent egy gyerek sem (nem tudom, kijárási tilalom van, vagy mi?). De aztán délután, amikor a kajafutár hozta az ebédemet... hát, akkor már biztos ott volt. Vicces látvány lehettem. Szerencsére van egy 16 hónaposom, úgyhogy minden ilyesmire ráfoghatom, hogy csak egy játék a gyerekkel.

Egy kb. 80 lakásos társasházban lakom. Ma megállított egy lakó (egy nő) a postaládáknál, hogy jaj, de jó, hogy találkozunk, mert azt akarja kérdezni, hogy nincs-e véletlenül fél pár gyerekzoknink, ami már felesleges, mert neki pont az kellene... mobiltoknak! Gondolom, elég furán nézhettem rá, mert elismételte. A meglepetéstől csak annyit tudtam mondani, hogy majd megnézem, és ha van, bedobom a postaládájába. Aszongya, jó, köszi, jöhet több is, mindenből, ami fél pár.

Micsoda emberek vannak! Komolyan, nem tudom, hogy ez most tök jó-e, hogy valaki ennyire recycling, vagy teljes elmebaj. Mindenesetre elképzeltem, ahogy agyonmosott zoknikat tuszkolok be a postaládája résén. És azt is, hogy milyen érzés lenne nekem mások használt zokniját elkérni és benne tartani a mobilomat.

Tegnap este azzal a gondolattal feküdtem, és ma reggel azzal keltem, hogy mostanában minden milyen tökéletes, már ami az Rt-val töltött napjainkat illeti. Tegnap meg is dicsért a természetgyógyász (antropozófus konkrétan), hogy ilyen pozitív vagyok, és tényleg fülig is ért a szám.

Erre ma belefutottam az utcán egy nőbe, akivel a játszótéren szoktunk együtt ácsorogni, és amikor megkérdezte, hogy mi újság, azt találtam mondani, hogy jaj, nagyon rossz, hogy Rt még mindig ébred éjjel, és milyen fáradt vagyok tőle. Ami egyébként nem is igaz, mert épp ma aludta át az éjszakát, és amikor felébred, akkor sem érzem, hogy a világ vége lenne, megetetem, visszaalszik (előbb vagy utóbb). De mire észbe kaptam, hogy ezt most miért mondtam, amikor minden olyan csodás mostanában, addigra már a csaj lökte az oktatást, hogy mit kellene máshogy csinálnom. Tegyük hozzá, nem az ő gyereke számomra a példaérték.

Hazafelé aztán ezen őröltem magam, hogy miért csinálom mindig ezt. Nem a gyerek a lényeg, hogy most ki az okosabb, meg jobb anya, meg ügyesebb altató, meg a boldogabb anyuka meg ilyenek, hanem hogy én minden területen ezt csinálom. A munkában, a párkapcsolatban, a mindenben. Hogy van 99,9% jóság, és én tutira épp azt a kis 0,1%-os, amúgy senkinek fel nem tűnő negatívat kezdem el emlegetni. Aztán persze kapom a kioktatást, rosszabb esetben a lenézést. Sokszor olyanoktól, akiktől extrán rosszul veszem. Tudod, van az az érzés, amikor olyan utasít vissza a szerelemben, aki nem is tetszett neked. Na, ez is ilyen.

Mostanában tényleg minden kerek, szeretem az életemet, imádom a családomat, de ezen a tulajdonságomon változtatnom kell, mert saját magam ellen teszek vele.

Eljutottam végre oda, hogy importáltam a blog.hu-ra a régi, freeblogos blogom tartalmát, meg a vegetáriánus receptes blogomat is. A blogsablon jobb oldali sávjában található linkekkel lehet megnyitni őket, ha valakit érdekelnek.

Az import sajnos nem hozza át a képeket. Ezeket a személyes blogomnál nem fogom tudni pótolni, mert közel tíz év több ezer bejegyzéséről van szó. A receptes blogban viszont amúgy is tervezek egy kis vérfrissítést, átnézem a bejegyzéseket, teszek majd fel friss és saját fotókat (amúgy is tervezem, hogy elmegyek egy gyorstalpaló fotós tanfolyamra), leveszem, amit már nem tartok jónak, átírok pár receptet, felteszek újakat... tehát végzek némi nagytakarítást. Csak idő kell hozzá, az olvasóktól pedig egy kis türelmet kérek szépen!

Ha már született egy ilyen bejegyzés, akkor szólok, hogy Facebookon is követhető a blogom. Minden bejegyzést felteszek oda is, és előfordul, hogy még egyéb dolgokat is postolok ott. Akinek van kedve, kövessen ott is! A Facebook-oldalamra vezető link szintén a jobb oldali hasábban található.

Köszönöm!

Sok szülő életébe belelátva azt mondom, összetehetjük a két kezünket, hogy nekünk itt vannak a nagyszülők, még élnek, még nagyon is aktívak, megbizhatóak, és közel is vannak. Ráadásul van egy dédnagyija is Rt-nak, aki 82 éves, és még szintén aktív, szellemileg és fizikailag egyaránt. Nagy kincs ez. Örülök, hogy része lehet a fiam életének.

Ugyanakkor időnként (mondjuk minden találkozáskor és minden beszélgetéskor, vagy legalábbis 10-ből 9-szer) az agyamra mennek. 

Ma pl. a dédi volt egészen érthetetlen viselkedésű. Rt születése óta négyszer jött el látogatóba, szóval nem lehet állítani, hogy túl sokat tud a gyerekről, még akkor sem, ha telefonon mesél neki mindig valaki a legújabb fejleményekről. Na, ma együtt evett a család, Rt is, ugyanazt: rakott krumplit. Dris etette, a dédi meg az asztal túloldaláról instruált, hogy "nyomd össze neki a villával, így nem tudja megenni", meg ilyeneket.

Fogalmam sincs, miből gondolják a távol élő rokonok, vagy bárki más, hogy jobban tudják, hogy kell a gyerekünket etetni, mint mi magunk, akik naponta 5-6 alkalommal enni adunk neki. De úgy tűnik, népszokás, mert majdnem mindenki tolja az ilyen és hasonló instrukciókat.

A másik dolog, ami nagyon bosszant, és most, közel 16 hónap után már egyre kevésbé vagyok türelmes, hogy a nagyszülőket egyáltalán nem érdekli, hogy mi, a szülők mit szeretnénk. Mondjuk, hogy azt légyszi ne csináljátok, ezért meg azért, erre dünnyögnek valamit, hogy "Drissel is így csináltuk", vagy hogy "Vekerdy azt írta..." vagy valami mást, és folytatják tovább úgy, ahogy nem szeretnénk. Mert ők jobban tudják, meg eleve ők mondják meg, mi hogy legyen. Millió témában előfordul ez, az altatástól az etetésen át a pelenkázásig, és amellett, hogy sokszor tiszteletlenségnek és néha még sértőnek is érzem, olyan szokásokat alakítanak ki a gyerekben, amikkel aztán mi szívunk otthon.

Egy nagyobb gyereknek már biztos el lehet magyarázni, hogy ezt a nagyiéknál szabad, de itthon nem, vagy épp fordítva, de ebben a korban (meg korábban) még inkább zavart okoznak az ilyesmivel.

De tudom, tudom, tényleg nagy kincs, hogy vannak. Egy csomó mindent nem tudnék elintézni, és alig lenne szabadidőm, ha nem segítenének, nem vigyáznának Rt-ra hetente akár többször is.

A nagy tévétlenségben és hírportáltalanságban eljutottam oda, hogy már néha nem tudtam, miről beszélnek az emberek, és ráadásul elkezdett ez zavarni is. Aztán jött még hozzá, hogy mintha egy kis szabadidőm is lett volna, úgyhogy körbenéztem a neten, főleg a Facebook-os ismerőseim megosztásaiból kiindulva, hogy hol s merre mi újság.

Összegezve: 
- Rajtam kívül mindenki volt a Kylie koncerten, amin őszintén meglepődtem. Talán mert már régóta nem értem a Kylie-jelenség népszerűségét, de arra még emlékszem, hogy ízlések és pofonok...
- Nem értem azt sem, mi a baj Varró Dani versével. De miután az ismerősi köröm negyede erről linkelt, kommentelt stb., látom, nagy vihart kavart. Kikerestem, elolvastam. Lehet, hogy pár éve nekem sem lett volna teljesen egyértelmű, mi is a költő szándéka, de most úgy érzem, nincs benne semmi vitatható. Talán eredetileg nem tankönyvekbe szánta, vagy nem tudom, hol lehet a bibi. Mindenesetre a kisbabák pont ezekkel a dolgokkal próbálkoznak.
- Az internetadó nem lehet komoly. Blöffnek, terelésnek meg még annyira sem lehet komoly. De akkor vajon mi?

Ha valaki hirtelen megbökné a vállamat az utcán, és megkérdezné, hogy na, jó-e, könnyű-e tejtermékmentesen és gluténmentesen étkezni, nem tudom, mit vágnék rá első válaszként. Tulajdonképpen egyik nap úgy érzem, megoldhatatlan mindig valami újat és finomat és egészségeset és változatosat csinálni mindenmentesen. Máskor meg pikk-pakk sikerül valami klassz, és akkor büszke vagyok.

A tejtermékmentes (tehát se vaj, se túró nincs benne) körözöttt pl. ma reggel pattant ki a fejemből, miután Dris alig harapott pár falatot a reggeliből, mondván, hogy mindig ugyanazokat esszük. És igaza van. Szeptember 1-jén kezdtük ezt az étrendet, azóta minden nap gluténmentes kenyér (bár némileg változik az állaga és az összetétele) a reggeli valami zöldséggel (paradicsommal, paprikával vagy uborkával), és 2-3 féle kencéből valamelyik (hummusz, avokádókrém vagy lekvár, esetleg vegazsír vagy növényi margarin). Ja, és vannak még a tojásos reggelik, általában rántotta, mert azt Rt is megeszi. Úgyhogy, feloldva az egyhangúságot, szerettem volna valamit újítani.

Mivel nemrég kaptam tippet rá, hogyan lehet édes túrókrémhez hasonló valamit varázsolni tejtermékmentesen, bátorkodtam megpróbálkozni a sós verzióval is, azaz a körözöttel. Ilyen lett elsőre (kép alább). Szerintem elég pofás, és abszolút ehető. Este kiderül, Dris szűrőjén is átmegy-e.

Lehet találgatni, miből készült!

Szóval úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy néha iszonyú kínszenvedős, hogy tartsuk magunkat a tej- és gluténmentes ételekhez (meg ugye vegetáriánusok is vagyunk, tehát semmi hús), és nem azért, mert nem finomak, hanem mert annyira másra van berendezkedve a világ körülöttünk, és nagyon vadászós, hogy mit lehet csinálni, miből, mennyi idő alatt, mennyi pénzből, és az vajon nekünk is ízlik-e majd. Közben meg nagyon izgalmas kihívás ez, kimondottan élvezem, hogy képezzem magam a témában. A héten is voltam egy kezdő vegán főzőklubban, amit a közelben tartottak, olcsó is volt, és csak két óra szóval ideális kikapcsolódásnak tűnt. Kaptam jó sok információt, közérthető formában, és néhány receptet, amiktől meglódult a fantáziám.

Szeptember 1-jén kezdtük tehát ezt az életmódot, és jelenleg különböző utakon járunk benne, mégis egyfelé tartunk, úgy érzem. Pl. én, amikor egyedül vagyok, eltérek a szabályoktól, és simán benyomok egy somlóit vagy palacsintát. Én nem vagyok allergiás semmire, ezért nekem majdnem büntetlenül belefér, leszámítva a töménytelen mennyiségű cukrot, ami ezekben van. Ha viszont a családnak is főzök, akkor muszáj figyelembe vennem, hogy Rt nem ehet tejtermékeket, Dris meg glutént. Dris egyébként azt mondja, már most, másfél hónap után érzi a változást, a glutén elhagyásának jótékony hatását.

Itthon egyébként már nincs cukor, állati tejtermék és gluténtartalmú alapanyag sem, kifogytunk, és nem tankoltunk be újra. Így aztán, ha nem is mereven, de én is követem ezt az étrendet. A múltkor viszont betévedtem egy szupermarketbe, ahol ritkán járok, és úgy voltam vele, hogy ma "kirúgok a hámból", és veszek egy darabka márványsajtot. A sajtok közül ez a nagy kedvencem, és jó rég ettem utoljára. A terhesség és szoptatás alatt inkább mellőztem, utána meg már full bio vásárlók voltunk, és ez a sajt még a nem bioból is elég drága. Úgyhogy arra számítottam, hogy most ez lesz maga a mennyország, beleharapok a márványsajtba, és ott, egy ültő helyemben orgazmusom lesz, vagy mittomén. Nem lett. Megettem, de nem ízlett igazán. Ebből az egy "kalandból" nem vonok még le messzemenő következtetéseket, de azt hiszem, afelé tartok, hogy szép fokozatosan leszokjak ezekről. Nálam ez sosem drasztikus. Ha kívánom még, akkor eszem. Ha meg már nem, akkor nem.

Be kell vallanom, jó sok mindenről megváltozott a véleményem, amióta anyuka vagyok. Arról már írtam, hogy gyermektelenül mennyire "tökéletes" képem volt a gyereknevelésről, és hogy megvolt a véleményem mások etetési, altatási szokásairól, s csak kevés esetben hajlott pozitívba. Rt születése után néhány héttel már egész máshogy láttam az elveket meg a becsúszó hibákat is, sokkal jobban megértettem a millió féle szülői magatartást.

Most egy másik területen jöttem rá, hogy nem megfelelő a hozzáállásom, és csak remélni tudom, hogy valahogy a családot is rá tudom ébreszteni, hogy vegyük komolyabban, amit eddig nem.

Hadd meséljem el, hátha tanulságos másnak is, bár nem lesz túl izgalmas a sztori, csak piszok hosszú (én szóltam):

Kb. három hete elkezdett folyni Rt orra, de mivel nem volt láza, nem volt rossz kedve, nem lett sárga az orrváladéka, nem aggódtam. Aztán lett láza, lett betegesnek tűnő széklete, rossz étvágya, rossz kedve és köhögött is. Már annyira szenvedett, hogy végül elvittem az orvoshoz. Ennyi tünet alapján azt gondoltam, valami komolyabb influenzáról van szó, és ilyenkor elég gyorsan fel szoktuk keresni az orvost, mivel homeopata doktornőnk van, és minél hamarabb megyünk, annál nagyobb az esély, hogy még megfogható a betegség, és nem kell durvább gyógyszereket is beszedni. Elmentünk hát, és betegségre számítottam, erre kiderült, hogy csak a szemfogak és az őrlőfogak szeretnének kibújni, és azok okoznak ennyi galibát.

Eltelt két hét azóta. Múlt hét csütörtökön elkezdett folyni Rt orra, de mivel nem volt láza, nem volt rossz kedve, nem lett sárga az orrváladéka, nem volt beteges a széklete stb., nem aggódtam. Gondoltam, megint a fogzás. Épp egy másik kisgyerekes családhoz mentünk volna aznap látogatóba. Felhívtam őket, hogy most mi legyen, de ők sem ijedeztek, úgyhogy mondták, menjünk nyugodtan, ennyi "betegséget" a nagytestvér is hazahoz a családi napköziből. El is mentünk hozzájuk. Rt-nak másnapra sem lett láza és semmilyen tünete az orrfolyáson kívül, max. néha köhintett egyet. Dris viszont mondogatta, hogy menjek el vele az orvoshoz, ne maradjunk hétvégére így, hogy nem tudjuk, mi a helyzet. Őszintén bevallom, nem értettem egyet vele. Nem akartam a csak fogzós gyereket ismét betegek közé vinni és a fél délutánt az SZTK-ban tölteni vele. Aztán annyit mondogatta Dris, hogy végül csak elmentem Rt-val a doktornőhöz, tökéletes nyugalommal, hogy semmi baja. Erre kiderült, hogy vírusos hólyagos torokgyulladása van. Kapott is rá homeopátiás bogyókat. Szombatra egész jól lett, mintha egy csapásra elmúlt volna az orrfolyás, orrdugulás. Vasárnap és hétfőn viszont visszatértek a tünetek, és már erősen köhögött is. Mivel a homeo bogyókat csak három napig kellett szednie, ma (kedden) visszavittem az orvoshoz. Megvizsgálta és azt mondta, hogy Rt-nál a hétvége során lezajlott egy mandulagyulladás is, és még a torokgyulladás sem múlt teljesen el, úgyhogy most még 3 napig egy másik bogyót is szednie kell.

Csak azért írom ezt le, mert nagyon sokaktól hallom, hogy "Á, csak egy kis orrfolyás, adok neki Nurofent, és alszik, mint a bunda". De igazából laikusként nem lehet tudni, hogy amikor csak ilyen orrfolyósdik vannak, és nem jár a betegség lázzal és egyéb látványos tünettel, akkor mi bújkál a háttérben. Ők még nem tudják megmondani, ha fáj a fejük, ha hányingerük van vagy szédülnek, vagy ha fáj a torkuk, ezért hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak annyi tünetük van, amit mi is érzékelünk. Ja, és házilag, saját fejünk után menve diagnosztizálni meg kezelni. Gyógyszereket adni neki, amikor azt sem tudjuk pontosan, mi a baja. Én ilyesmit nem csinálok, de tényleg nagyon sokaknál látom.

Én igazán orvosellenes szoktam lenni, magam sem rohanok egy kis náthával a házi orvoshoz, maximum akkor, ha igazolás kell a munkahelyemre. De most, a gyereket figyelve felülvizsgálom ezt az elvemet.

Nem az a célom, hogy bárkit is meggyőzzek, hogy egy tüsszentéssel is már rohanjon az ügyeletre. De úgy tiszta a lelkiismeretem, ha ezt leírom, hátha valakinek jól jön. Én annyira meglepődtem, hogy nálunk ez most nem egy sima fogzás vagy max. egy nátha volt, hogy megfogadtam, ezentúl mindig el fogom vinni a gyereket a doktornőhöz, ha valami tünetet produkál.

Kippkopp szerintem tisztára olyan, mint a gyerek Michael Jackson. Nehéz ettől elvonatkoztatnom.

Ezen annyira megdöbbentem, hogy véletlenül végignéztem. De végülis laza...
Csak vegánoknak, vegetáriánusoknak és erős idegzetű húsosoknak ajánlom.

(Forrás: Vagány Vegánok)

Most, hogy itt az ősz, és már az időjárás sem mindig kedvez a sétának vagy a homokozó szélén ücsörgésnek, kicsit több időt töltünk Rt-val kettesben, a lakásban, a játékaival és egymással, mint máskor. Ilyenkor előfordul, hogy hamarabb megunja az összes eddigi bevált játékot (legyen az tárgy vagy valami közös mókázás), mint máskor. Próbálok bevetni mindent, hogy lekössem, legalábbis jobb napjaimon. Az is fontos, hogy engem is lekössön, amit csinálunk, mert unatkozni én sem szeretek.

Az elmúlt hetekben 3 olyan játékötletem támadt, amit úgy gondoltam, megosztok itt is, hátha másnak is segítséget jelent.

1. Próbáltam egy kis "prezentációt" tartani Rt-nak a színekről. Ez mondjuk jobban szórakoztatott engem, mint őt, de talán valamit nála is ér. Külön csoportokba pakoltam a piros, a kék, a zöld és a sárga játékait, aztán beszélgettünk róluk. Azaz én duruzsoltam a fülébe, ő pedig ilyenkor nagy szemekkel figyel. 

2. Eszembe jutott, hogy egyszer általános iskolában az volt a házi feladat, hogy készítsünk valami hangszert mi magunk. Én egy ilyen gumizott dobozkát vittem be (anyukám ötlete volt, nem az enyém, de asszem, ezt már bevallhatom, elévült azóta). Nagy sikert aratott, ezért Rt-nál is bepróbálkoztam vele. Eleinte nagyon jónak tűnt, pengette a gumihúrokat a kis ujjaival. Aztán elvadult a buli, Jimmy Hendrix reinkarnációjának gondolta magát, és a fogával kezdte tépni a húrokat. Akkor elmondtam 161x, hogy nem szabad, majd végül kénytelen voltam elvenni tőle a hangszert, mielőtt kicsúzlizza valamelyik szemét.

3. Pohártartós gumimatracba sokaknál lapul a szekrényben, azt hiszem. Lehet dugdosni, pakolászni bele kis játékokat, aztán újra kivenni őket és áttenni másik lyukba. Érdekes, mert ahogy rámászik a gyerek a gumimatracra, az egyensúlyát is máshogy tudja megőrizni, mint a padlón. Ezzel még akkoriban játszottunk, amikor járni nem tudott. A legjobban az tetszett neki benne, amikor le kellett ereszteni a gumimatracot. Segített kinyomni belőle a levegőt, és eléggé belelovalta magát, visongatja dobálta magát rajta.

Szívesen fogadok további ötletek szobában töltött órákra, low budget-s, rögtönözhető játékokra. Kint nagyjából megvannak a standard biciklitologatós, labdázós, trambulinban bólogatós szokások, de egyre több a hideg nap, egyre gyakrabban vizes a fű, úgyhogy fogynak a kinti lehetőségek.

Megtaláltam az én csecsemőkori egészségügyi kiskönyvemet, meg anyukám várandós kiskönyvét. Miket nem tud meg egy ilyenből magáról, az édesanyjáról és a letűnt korról az ember... Őrület. A családi szennyest ezúttal nem teregetem ki, de maradjunk annyiban, hogy vannak benne újdonságok. Vajon mindenkinek megvan ez még? Érdemes beleolvasni. Különös érzés 37,5 év távlatából ilyesmit tartani a kezemben. 

Azért vannak publikus érdekességek is, pl. az, hogy "anyatejet és hozzátáplálást kapott 11 hétig". Tehát rögtön együtt kaptuk akkoriban az almát a cicivel? Tudom, hogy korán kezdték anno a hozzátáplálást, és hogy már cukros kakaót is ittunk pár hónaposan, de azért ez így meglepett. Vagy ott vannak például az oltásaim, csak kicsit tér el az akkori lista a mostani kötelezőkétől. Az oltottságom ellenére nekem szinte minden betegségem volt, a szalmonelláról a mumpszon át a rubeoláig. Na jó, szerencsére durvábbak nem.

A kórházi karszalagom is megvan. Megszagoltam, de nincs sem kórházszaga, sem csecsemőillata. Pedig kíváncsi lettem volna, milyen illatom volt 3 naposan, de ez most kimarad. A karszalag egyszerűen csak gézszagú.

A kiskönyv borítója egy komplett időutazás. Azok ott bizony a korabeli tápszeres dobozok, és a korabeli csecsemő-szépségideálok. Na meg az anyukák, klipsszel a fülükben és szalaggal a hajukban. Vicces.

Az mi, hogy 5 havonta rám tör a depi? Nem írom ki, hogy depresszió, mert nem az a fajta klinikai eset, amikor bogyózni kell, de egyszerűen lemerülök, mindennel bajom van, egy egyszerű feladat is megmászhatatlan hegynek tűnik, szalad a lakás, szalad minden, és ami a legrosszabb, hogy nincs elég türelmem RT-hoz, pedig annyira imádom és úgy szeretek vele lenni, és úgy szeretnék mindig tudatosan működni. Nem mindig megy. Ilyenkor halogatok, átpasszolok, és ostorozom magam. Irdatlan lelkiismeret-furdalással párosul ez az állapot, mert látom, hogy én mekkora mázlista vagyok a közelben lakó, segítőkész, megbízható nagyszülőkkel, a feminista férjemmel, aki ráadásul rugalmasban dolgozik, és amikor hazajön este, nem érdekli focimeccs meg hírportál meg hasonlók, hanem egyenesen megy gyereket fürdetni, és ha látja, hogy lemerült az elem bennem, akkor el is altatja... és mindenben ugyanúgy benne van, mint én, ha nem jobban... és felváltva kelünk éjjel, ha szükséges (márpedig az), és bevásárol, és főz, ha kell, és minden. Piszok mázlista vagyok, mert van lehetőségem takarítónőt fogadni, és anyukám veszi a gyerek ruháit, meg amúgy is annyi mindent kölcsön kaptunk, hogy alig kellett beszerezni pár dolgot, és nem élet-halál, hogy visszamenjek 1 év után dolgozni, és még hosszan sorolhatnám. Tudom, hogy sokaknak nincs segítsége, messze vannak a nagyszülők, vagy használhatatlanok, a férjük szerint a gyerek ellátása és nevelése a nő dolga, meg még az ő kiszolgálásuk is, ezt is hosszan sorolhatnám még. Én meg töredékét csinálom ennek, és mégis ki vagyok időnként. Nem mindig, mert amúgy élvezem, de időről időre beborít ez a negatív hullám.

Dris biztat, hogy lássam már pozitívabban magam, mert amíg én nem tartom a lépést a háztartással vagy a mit tudom én, mivel, addig más meg nem tájékozódik vagy nem foglalkozik a gyerekkel annyit, mint én, és biztos ebben is van igazság. Azonban él bennem egy lista vagy egy halmaz, vagy nem is tudom, mi, amiben vannak a számomra fontos dolgok, meg azok, amik csak másoknak fontosak, és emésztem magam, ha az előbbin sem tudom mindenhova kitenni a pipát. Mindenhova? Ugyan már, végeláthatatlan feladatlistáim vannak elmentve a gépemen, és alig haladok néhány dologgal róluk. Van, hogy lustaságból, de még gyakrabban időhiányból adódóan, és a leggyakrabban meg azért, mert már nincs lelkierőm.

Talán ez is elmúlik, talán hónapról hónapra könnyebb lesz minden, hiszen már most sem olyan nehéz, mint az első 3 hétben, mint az első 3 hónapban, mint az első évben stb. De amikor így magam alatt vagyok, elbizonytalanodom, hogy bírnám-e több gyerekkel. Meg úgy eleve, hogy hogy lesz ez még évekig, évtizedekig. Amikor meg nem vagyok magam alatt, akkor fülig ér a szám, sajnálom a gyerekeket a játszótéren, akiknek türelmetlenek a szülei, és bár akkor sem érem utol magam, de olyankor legalább letojom.

Piccs.
(Ahogy leírtam, már jobb.)

Mindenképpen szerettem volna eljutni RT-val egy Halász Judit koncertre, bár azt gondoltam, hogy neki még korai lesz. Nekem viszont mégiscsak a gyerekkoromat jelenti, és emlékszem, 20-as éveimben volt egy olyan időszakom, amikor szerettem volna összegyűjteni az összes lemezét (kazettáját?), hogy majd a gyerekeim életéből se maradjon ki. Erre itt vagyunk most, én viszonylag későn belecsapva a babázásba, és Jutka néni még mindig aktív és friss és üde és bájos és kedves és minden. 72 éves lesz októberben, le a kalappal előtte, ahogy szökell a színpadon és tolja a dalokat egymás után. Bár ilyen hálás közönsége keveseknek van, ezért feltételezem, hogy az egyik legjobb meló lehet ebben az országban Halász Juditnak lenni.

Megdöbbentem, amikor kiszámoltam, hogy már akkor is 35 éves volt, amikor én megszülettem, és mire rendszeresen jártam a koncertjeire, már túl volt a negyvenen. Már csak azért is fura, mert őt mindig is fiatalnak éreztem, bezzeg a környezetismeret tanáromat bácsinak láttam, pedig később tudtam meg, hogy még 25 sem volt, amikor tanított minket.

A mai, Gesztenyés kerti koncert volt tehát RT első Halász Judit koncertje, de remélem, nem az utolsó. Fél óráig bírta karban, addig mozdulatlanul fülelte a dalokat, néha tapsikolt, nevetett, bólogatott a ritmusra. Én meg bőgtem, úgy meghatódtam. Most kivételesen nem a saját gyerekemtől, hanem az egész hangulatától, az ismerős és új daloktól, és attól, hogy én is ilyen kis manó lehettem anyukám oldalán valahol, valamikor, egy Halász Judit koncerten.

Aki ezen még nem sírt, annak talán itt az ideje: 

Felnőtt szemmel nyilván mást látok már egy ilyen programon. A csodát is jobban észreveszem benne, vagy talán máshogy, mint gyerekként, de azért a kevésbé tetszetős körítés sem kerüli el a figyelmemet. A nyugtát nem adó CD-árus, a koncert elején bejátszott "videófelvétel készítése tilos" hangfelvétel, Jutka néni sales-es percei, a választási kampány beszivárgása, meg hogy a gesztenye rajzpályázat nyerteseinek nyereménye, hogy felengedhetnek az égre egy csomó reklámlufit Pokorni polgármester bácsival (őt nem repítették el, csak ő is eregetett)... Hát, nem akartam belegondolni, milyen volt ez anno a Kádár-rendszerben.

Néztem a lufikat, szépek voltak, színesek, a dalok meg ismerősek, és mivel RT-nak ez volt az első ilyen élménye, megpróbáltam erre koncentrálni. Nem volt nehéz, élvezni fogom én ezeket a gyerekes programokat, érzem.

Én: Egész héten a Eurythmics CD-t hallgattam.
Anyukám: Halász Judit?
Én: ???
Anyukám: Azt mondtad, Judit mix, nem?

Anyukámat befizettem a ...Tied a világ! című Illés-darabra a Játékszínbe, és mivel nem akartam, hogy egyedül menjen, elkísértem. Úgy voltam vele, hogy az Illés számait végül is szívesen hallgatom, szeretem, a színházat meg nem igazán kedvelem, de a zene majd csak átsegít a nehezebb perceken. Biztos ki fogom bírni.

Hát, eléggé meglepődtem, mert kimondottan jól éreztem magam. Pedig amikor a szereposztást megláttam, és hogy pl. Vastag Tamás lesz az egyik színész, mindenre gondoltam, csak erre nem. Persze ez a darab is olyan, mint az ilyen zenések szoktak lenni, azaz hogy egy kicsit erőltetett, ám igen egyszerű történetbe belehelyezik a dalokat. Csakhogy ezek szerint lehet ezt jobban és rosszabbul is csinálni, mert ez kimondottan szórakoztatóra sikerült. Igaz, nem is vártam nagy mondanivalót, meg semmi különöset, de ültem én már teljesen végig színdarabot mosolytalanul, az órámat nézegetve. Úgyhogy már az is nagy dolog, hogy itt legalább jó poénok hangzottak el. Valahogy mindig volt min nevetni, ha meg mégsem, akkor ott voltak a dalok.

A Játékszín igen kicsi színház, kb. akkora, mint egy zenei klub. A színpadon élőben játszott a zenekar, és élőben énekeltek a színészek (Feke Pál, Gubik Petra, Nagy Sándor, Serbán Attila és Vastag Tamás), nem rosszul, úgyhogy az egésznek olyan hangulata lett, mintha egy klubkoncerten ülnénk.

Az est nagy meglepetése pedig, hogy Vastag Tamás jó! Nem csak jó, de laza is! Komolyan, ha más blogjában olvasnám, nem hinném el, mert a tévében nagyon nem ilyennek látom. Szerintem anyukámnak van igaza, aki azt mondta, rajta még érződik, hogy nincs beszínházasodva. És tényleg, ő nem volt olyan "teátrális", mint a többiek. És nem csak laza volt, de sármos is, és elég jól énekelt. Egészen megváltozott róla a véleményem.

Azt honnan lehet tudni, hogy valakinek csak borzasztó lehetetlen személyisége van (és akkor akadjak ki rajta, jelezzem, hogy nagyon nem oké, ahogy viselkedik, és ha nem változik semmi, lépjek), vagy beteg (és akkor sajnáljam, és tegyek meg mindent a segítése és elfogadása, elviselése érdekében)?

No, hát tényleg az lett, amit sejtettem, a megnyugtató kommenteitek ellenére is. A ki nem bújt bölcsességfogak tolják össze a többit, a másik sorban meg piszkálják a mellettük lévő fogak gyökerét. Beavatkozás nélkül sok év múlva torz fogsor és elhalt gyökerek várhatóak, tehát cselekedni kellene. Nincs kedvem hozzá, gondolom, érthető. Ebből kifolyólag halogatni fogom, és megnézetem másik fogorvossal is. Jaj, nekem.

(Forrás: port.hu)

Mindig nehezen veszem rá magam, hogy a megnézésre váró filmek közül épp egy olyat válasszak ki, ami nem mostani. Nálam ez azt jelenti, hogy a 90-es éveknél korábban forgatták. Na jó, a 80-asnál. Tudom, hogy kincsekre lehet bukkanni a régi mozik közt (pl. Metropolis, 2001 Űrodüsszeia), de sajnos nagyon sok időrabló, szenvedős borzalomba is belefutottam már, és az is előfordul, hogy épp a legfelmagasztaltabb filmek közt van olyan, amitől én kínlódom órákat (pl. ilyen a Diploma előtt). Biztos nem voltak rosszak ezek annak idején, de mostanra nagyon nem állják meg a helyüket, és nem csak a lendület hiánya miatt. Lapos párbeszédek, számomra átérezhetetlen értékrendek, gyenge karakterábrázolás és logikátlan változások a karakterek személyiségében vagy a történetvezetésben. Általában ilyenek ütik fel a fejüket, és nekem elmegy a kedvem az egésztől. Nem szeretem, ha látom, hogy a tenger csak vászonra festett kép a hajó mögött, és 3 stábtag tartja remegő kézzel. Képletesen értem persze. Ilyenektől tartok, amikor válogatok, és egy film adatai közt azt látom, hogy 1971-ben készült.

Valószínűleg ezért halogattam a Harold és Maude-ot is, meg persze nincs is mostanában túl sok szabadidőm filmeket nézni. Úgy jött ki viszont, hogy amik kéznél lettek volna tegnap este, azok mind minimum 2,5 órásak, nekem meg csak rövidebbre jutott időm. Előkerült hát ez a kis nyalánkság, és milyen jó, hogy nem hagyta magát elveszni! Még januárban ajánlotta egy régi ismerősöm, Zoltanek, akinek az ízlésére gyakran támaszkodom, bár nem vakon, mert azért időnként félre visz. Na, de ki nem, hiszen nem vagyunk egyformák, a filmes ízlés is annyiféle, ahány ember él a Földön.

Visszatérve a Harold és Maude-ra, nem sok jót vártam tőle, de gondoltam, ha már egy kellemes kis vidám történet lesz, az már jó így vasárnap estére. Aztán a 10. percben már kidőltem a röhögéstől, és már tudtam, hogy ez az én filmem. Az ilyen egyedi humorral teletűzdelt filmeket általában szeretem, amiben a főszereplő fittyet hány a társadalmi konvenciókra. Ez elég light megfogalmazás a Harold és Maude esetében, Dris egyszerűen betegnek nevezte, és igaza is van.

(9/10, és nem csak azért, mert megnevettetett.) 

Annyira bírom, hogy az SZTK-ban mindig kapok néhány gyereknevelési tanácsot, amikor időpontot szeretnék foglalni valamelyik rendelésre. A betegirányító pult mögött ülő férfi/nő, vagy aki felveszi a telefont minden alkalommal kioktat valamivel kapcsolatban.

Mondták már, hogy pár hónapos gyereket simán lehet éhgyomorra végzendő vizsgálatra vinni 10:30-ra, nem értik, mi a gondom ezzel az időponttal. De ennél is jobb az "éhgyomorra, de teli hólyaggal tessék hozni a gyereket" ukász. Lehet, hogy valami kivételesen ügyetlen fiam van, de ha neki tele a hólyagja, azt nem hordozza semeddig sem, hanem beleereszti a tartalmát a pelusba.

Vagy, hogy ha 14-20 óráig van rendelés, menjek csak oda a gyerekkel 14 órára, és várjak. Ugyan nem ígérik, hogy 16-17 óra előtt bejutunk, de "a doktornő azt mondta, hogy a pici babákat a rendelés elejére hívjuk". Mondom: 14 órakor alvásidő van. Ha akkor tud fogadni a doktornő, akkor megoldjuk, de ha csak a 2-3 órás várakozást ígérik akkorra, úgy, hogy egyébként RT otthon aludna, akkor inkább máskor mennénk. Flegma cuppogás a vonal végén, és hallom, ahogy halkan mondja: majd alszik máskor.

Tudom, hogy nem lehet millió ember extra igényeihez illeszkednie egy amúgy is túlterhelt egészségügyi intézménynek, de azért néha a stílus és a mondandójuk tartalma együtt kiveri nálam a biztosítékot.

Ezzel szemben a Budai Gyermekkórház szemészete előtt le a kalappal. Oda sem kaptunk konkrét időpontot, de amíg ott voltunk, csupa kedvesség vett körül minket. A betegirányító hölgytől az asszisztensen át a doktornőig mindenki bűbáj volt. Nagyon értenek a gyerekek nyelvén, egy pillanat alatt ráhangolódnak bármelyikükre, a beindult mindent szétpakolóstól kezdve a durcás-nyűgösig. A regisztrációs pultra, a rendelőben a polcokra kedves játékokat készítettek, és mind tisztának is tűnik. Ezek szerint így is lehet.

Most hétvégén tartották a XVIII. Vegetáriánus Fesztivált, a vasárnapi előadások nagy részét én is meghallgattam. Még egyszer sem mentem el erre a rendezvényre, most is elsősorban az vitt oda, hogy 3 előadás is a várandósság és a kisgyerekkor alatti vega illetve vegán életmóddal foglalkozott. A helyszín lesújtó színvonala és némi szervezési bibi ellenére elég jól éreztem magam, és annyira nem akartam eljönni onnan, hogy még beültem plusz témákra is, amikre eredetileg nem is terveztem.

A nap hozadéka: sok tapasztalat, felismerés, és jó néhány új információ. Már az sem utolsó érzés, hogy az ember hasonló gondolkodásúak között lehet, még akkor is, ha pont ugyanannyi dologban különbözik is a többiektől, mint amennyiben nem. Meg ugye vegetáriánus és vegán emberből is millióféle él a Földön. Sok-sok irányzat, sok-sok motiváció, egyéni történetek állnak a háttérben. Szóval nem homogén közeg ez, de valami felszabadultság mégis van abban, amikor faltól falig embereket látsz, és tudod, senki sem fogja megkérdezni, hogy "miért sanyargatod magad?", és hasonlókat. Amikor nem arról szólnak az előadók, hogy egyél vagy ne egyél húst, és hogy ez jó vagy rossz neked. Hanem az már alap, hogy nem eszel, ez a kiindulópont, és innen kezdünk el beszélni, beszélgetni. 

Arra mindenképpen rájöttem ezen a rendezvényen, hogy kimondottan jól informáltnak számítok a témában. Persze az előadók meg nekem mondtak újdonságokat, jegyzeteltem is vadul, de a beszélgetős szobákban elhangzott kérdések és felvetések alapján azt szűrtem le, hogy én már bőven nem az út elején járok. Ez a felismerés feltöltött energiával.

De nem ezért mentem oda, hanem hogy RT táplálásával kapcsolatban betömjem a hézagokat a tudástáramban. Ő ugye most kvázi vegán lett, orvosi előírásra, vagyis se húst, se tejtermékeket nem fogyaszt, csak a tojás maradt az állati eredetű alapanyagok közül. Dris meg gluténmentes diétán van. Én mindkettőjükkel szolidarítva kipróbálom, milyen a tejtermékeket és a glutént is nélkülözni. Az is erősen motivál a glutén- és tejmentes étkezésben, hogy így csak egy félét kell főznünk, és azt ehetjük mindhárman. Nem mondom, hogy könnyű a kezdet, de izgalmas, és én amúgy is szeretek ezzel foglalkozni.
Tehát ezért mentem el, meghallgatni, elég-e a tojás RT-nak, vagy kell-e különösebben figyelnünk valamilyen hiányállapot kialakulására, és persze megelőzni.
Kiderült, hogy a tojás bőven elég, minden oké így, hogy azt eszik. Mondjuk mi amúgy is igyekszünk fehérjét komplettálni, meg a természetes forrásból származó vitaminok bevitelére figyelni, pedig mi Drissel ettünk eddig tejtermékeket, még időnként halat is, úgyhogy nem lett volna muszáj.
Azt is megtanultam most már, hogy nem mondunk olyat, hogy "pótlás", mert az azt sugallja, hogy a húsos étrendhez képest bármit is pótolni kellene. Pedig nem kell, csak egy vega illetve vegán étrend más összeállítású, egy kis odafigyeléssel teljes értékű.

A fesztivál másnapján letisztáztam a jegyzeteimet és összegereblyéztem a gondolataimat, és nagyon lelkes lettem. Rájöttem, hogy valamilyen formában ezzel szeretnék foglalkozni. Sajnos nálam vannak ilyen fellángolások, amikből aztán nem lesz semmi, de ebből egyszer talán mégis. Dédelgetek egy kis álmot, ami ehhez a témához kapcsolódik, és remélem, sikerül is megvalósítanom. Majd meglátjuk.

Dris péntek este elment vidékre, egy barátjához "csak holnap jövök haza" felkiáltással. Mondom oké, biztos buliznak, vagy lightos sörözésből vad sörözésbe beszélgetik magukat. RT-val talán ez volt az első olyan éjszakánk, amit nélküle töltöttünk. Esti lefektetések már voltunk kettesben, de teljes éjszaka, és reggeli Dris nélkül ébredés az elmúlt 14 hónapban nem fordult elő.
Másnap reggel még épp, hogy felébredtünk és elkezdtünk reggelizni, Dris akkor ért haza. Egyik karján egy csomag pelenkával, másik karjában 3 palack babavízzel.
Nagyon szeretem a férjemben, hogy lelkesen kiveszi a részét a család körüli feladatokból, de ettől már én is zavarba jöttem.

Én aztán hatalmas kólás voltam, évekbe telt, mire le tudtam jönni a cuccról, de most visszatekintve már elég rosszul vagyok a gondolatától is. Nem hittem a szememnek, amikor megláttam ezt a könyvet... becsalogatott az üzletbe, bár ez nem nagy kunszt, már eleve úgy volt kihelyezve, bevilágítva stb., hogy akár ezért, akár azért, de bemenj, odalépj, megfogd. El nem tudtam képzelni, mi lehet benne. A márka története tök oké, kult, meg minden, ez tölti meg az első 69 oldalt. Aztán meg receptek. Ilyenek pl., hogy zellerkrémlevesbe keverj 2 dl zéró kólát. Brrrr.
Beteg egy világban élünk, na de hogy ennyire...

Nem szoktam minden fejlődési lépcsőt kiposztolni, és nem írtam már büszke mami bejegyzést hónapok óta, de most minden nap eszembe jut, hogy blogolni, blogolni, blogolni.

RT egy csoda kis fickó, és tudom, hogy a saját gyereke mindenkinek az, és hogy a másé (úgy értem, idegeneké) meg esetleg csak egy gyerek a sok közül, akinél egyáltalán nem érdekes, hogy jé, feláll, ül, integet vagy fogakat növeszt, de mégis itt van bennem a vágy, hogy mindent az égre írjak, a világba kiáltsak. Olyan büszke vagyok rá, olyan boldoggá tesz és olyan sok csodálnivalót találok rajta.

Pár hete indult el. Először csak tett néhány tétova lépést kapaszkodás nélkül, aztán napról napra többet és többet. Majd egyszer csak nekiiramodott, és most már ott tartunk, hogy lazán fordul a tengelye körül, amikor keresi a lábánál a labdát, és elég magabiztos is. Hihetetlen aranyos, ahogy totyog. Minden nap rácsodálkozom, pedig ma már nem újdonság.

Nagyon örülök, hogy hallgattunk a gyógytornászra, meg Vekerdy-re és a szülői ösztöneinkre, és nem erőltettük neki a járást, amikor még nem tudott magától, nem vezettük kézen fogva, derékból előre dőlve. Nem állítottuk kanapé mellé megtámasztva, amikor még nem tudott állni, és nem támasztottuk ki párnákkal a hátát, amikor még nem tudott önállóan ülni. Hagytuk, hogy akkor csináljon mindent, amikor neki komfortos. Meglepett, hogy ilyesmin nézeteltérésbe (enyhén szólva, de inkább sértődésnek mondanám) lehet keveredni régi barátokkal, de kitartottunk az elv mellett, hogy nem járatjuk, amíg nem tud magától. Most látom, milyen jól tettük. Akkor indult el, amikor biztonságban érezte magát. Ezért most ügyes, jól korrigál, ha meginog. Ha elveszti az egyensúlyát, és már nem tudja visszanyerni, akkor popsira csücsül vagy maga előtt leteszi a kezét. Igazi esése, taknyolása nincs. Egy eset volt, amikor tényleg elnyalt és megütötte magát, de az azért történt, mert a kis mohómnak mindkét kezében volt egy-egy játék, és az egyensúlya megborulásakor sem engedte el őket.

A kézen fogva járkáltatás azért sem praktikus, mert aztán a szülő görnyedhet hónapokig a gyerek felett. Nálunk ez kimarad, de most veszem csak észre, mennyien csinálják. Eddig azt hittem, ez a görnyedés, sétáltatás törvényszerű, pedig dehogy.
Az ő dolguk, persze, nem azért mondom. Amúgy is nehéz dolog mások ügyében "állást foglalni", mert én soha ne akarok beleszólni senkinek a gyereknevelésébe, nem osztogatok kéretlen tanácsokat, mivel én sem szeretem, ha bárki is beleszól, de pont most mondta egy anyuka, hogy neki meg jó lett volna, ha hamarabb szólok, mert ezt a kézen vezetést nem tudta, hogy nem jó, és már bánja, hogy csinálta. Hát, nehéz felismerni, ki veszi szívesen és ki nem az "okoskodást".

Na, de a lényeg, hogy jár a gyerek, és imádom nézni, ahogy csinálja.