Nagy változások következtek be az életembe. Valószínűleg egy új szerelem veszi kezdetét hamarosan. Mától ő meg én egy pár. Nem a barna, a fekete. Talán nem korai azt állítanom: együtt járunk. Nagyon régóta vágytam rá.
Ahogy magamat ismerem, kivédhetetlen, hogy egyszercsak fotóblogom is legyen, vagy ha az nem is, legalább egy kis blogrész képekkel... jövő karácsonyra meg kiadok egy lemezt... Legalább olyan jól fogok énekelni, mint Dundika és Pokrivtsák Mónika együttvéve.
No, de ne térjünk el a tárgytól. A tárgytól, amely egyelőre kicsavarhatatlan Dris kezéből, pedig én kaptam, magamtól. (Mert megérdemlem.) Hivatalos nevén Panasonic Lumix FZ18, de kap majd valami becenevet, hogy gyorsabban kialakuljon a kötődés. Bár amúgy sem lesz nehéz belehabarodnom, hiszen annyira, de annyira okos...

Utálod, hogy szürkeség van délután kettőkor? Nem kockáztatsz meg egy combnyaktörést azért, hogy kividd a szemetet? Akkor szánj rá 6 és fél percet, hogy rájöjj, mire is jók a gagyinak és semmiről sem szólónak látszó dalocskák. Hát arra, hogy egy ilyen napon, mint a mai, napfényt hozzanak az életedbe. Sunshine, happyness.

 

A Múzeum utcai Kossuth Klub épületében megnyílt a Budapest Jazz Club. A valóban szép, elegáns épületben két szinten szórakozhatnak vagy akár beszélgethetnek a jazz zene kedvelői. A ma esti megnyitó bulin jártam, s tapasztalataim alapján azt mondom: van még mit csiszolni a helyen.
Látszik, a kezdeményező társaságot hajtja a lelkesedés, szeretnének valami jót összehozni. Ez már az elején, a bájosan esetlenre sikerült megnyitó-beszéd alatt érezhető volt. Sajnos azonban egyelőre elég sok a hiányosság.
Egyrészt a hely adottságaival van némi probléma. Kezdve onnan, hogy a színpad kicsi egy ekkora zenekarnak, mint amekkora ma is játszott (Budapest Jazz Orchestra, vendégekkel kiegészülve). Az a tipikus eset, amikor két-három embernek le kell jönnie, hogy egy felmehessen. Folytatva egészen addig, hogy a nézőtéren vagy szaunai hőség van, vagy a kitárt ajtók előtti bárban beszélgetők zavarják a zenészeket és a hallgatóságot is. Az, hogy a dohányzásmentesnek jelölt helyiségben is többen folyamatosan füstölnek, sajnos általános jelenség, nem csak itt fordul elő.
Másrészt a személyzet nem áll a helyzet magaslatán. Tapasztalatlannak tűnő pultosok a bárban, fejetlenség a ruhatárban... mindig meglep, ha megnyitnak egy szórakozóhelyet és nem számítanak rá, hogy vendégek is lesznek.
Ami viszont pozitívumként említhető, az a terem akusztikája, illetve a hangosítás minősége.

Az elhangzott köszöntő szöveg és a hivatalos honlap szerint a Budapest Jazz Club létrejöttének célja, hogy a budapesti jazz élet társasági- és előadóközpontjává váljon. Szinte minden napra jut egy jazz előadás, amely előtt, után, vagy éppen szünetében szakmabeliek és érdeklődők beszélgetést folytathatnak, természetesen elsősorban közös érdeklődési pontjukról, a jazzről.
Azzal együtt, hogy az első este még hagyott kívánnivalót maga után, reménykedem benne, hogy belejönnek, s sikerre viszik a helyet, mert igazán jól jönne Budapestnek egy kellemes hangulatú jazzközpont.

Csodálatos nap volt a mai.
1. Ebéd után mélyen a kollegáim szemébe néztem, és elnézést kértem, amiért úgy ettem, mintha homokoznék.
2. Veszettül túlóráztam, miközben a többiek koktélpartira mentek. Mazochista vagyok? Nem, csak szerettem volna szabadságra menni. Csak részben sikerült, de második nekifutásra jobb lesz. Ebben az évben eddig minden nap túlóráztam.
3. A túlmunka nagyjából 4. órájában sírtam egyet a főnökömnek. Másfél órát ácsorgott mellettem a konyhában, télikabátban. Aztán nem jutottunk semmire.
4. Csúnyákat is mondtam. Nem káromkodásokat, csak nagyon őszintéket.
5. Álommunkát a-ka-rok! Most azonnal! Ki szeretnék teljesedni. Kifejezni magam. Értelmet nyerni nyolcórailag. Nem szeretnék kilépni, és ők sem szeretnék, ha elmennék. De azért fél szemem a lehetőségeken. Úgy sincs olyan... Tisztában vagyok vele, mi lenne jó. De attól felkopik az állam.
6. Kétszer is megnéztem, és szerintem rúzsfoltos a vécédeszka.

Kétoldali meghívást kaptam (Ana filmes játéka és a freeblog főoldalszerkesztés okán) a Plasztik szerelem c. film vetítésére. Vártam már a nagy napot.
Kicsit morcosan estünk be a moziba, mert odafelé úton vitáztunk Drissel. Ilyen az, amikor egész nap két külön fordulatszámon pörgünk, aztán egy rövid programra összefutunk, és a különböző energiák kiütik egymást. Persze nem tartott sokáig, ahogy bejutottunk, aztán kipipáltattunk a listán és megkaptuk az ajándékcsomagunkat, már nyoma sem volt a rossz hangulatnak. Egy fél percre összefutottunk Anával, majd Bahhával, akikkel először találkoztam. Örültem nekik. S hogy milyenek? Kedvesnek tűntek, Ana sugárzott és vicceskedett, s kellemes illatára sokáig emlékeztem még.
Szuperapu keze munkájából született az az öt, képeslap méretű rajz, amely az Ana filmes játékának blogger-csapatai által megálmodott filmekhez készült. Minden belépő kapott egy sorozatot ebből, ezúton is köszönjük.
Furcsa érzés egy csomó ismeretlen ismerős közt mozogni. Nekem arcról nem rémlett senki, de ki tudja...
No és a film, nagyon tetszett. Épp olyan finoman bánik az érzelmekkel és a humorral, ahogyan szeretem. Pedig az alapötlet olyan morbid, hogy lehetne belőle akár bárgyú vígjáték csöpögős befejezéssel, de a Plasztik szerelem végig azon a keskeny sávon marad, ami a lelkizős dráma és az abszurd komédia közt húzódik. Nem billen el egyik irányba sem. A főszereplő, Lars érzelmei általunk is átélhetőek a film nézése közben, mégha vizuálisan vicces helyzeteket produkálnak is. S ahogy Dris mondta, nem szégyelli magát az ember, ha nevet rajta. Lars szeretnivaló figura, nem pedig kigúnyolandó.
Imádtam ezt a filmet, és köszönöm a szervezőknek, hogy ott lehettem.

Nemrég három éves lett a blogom. Kicsit más terveim vannak vele, mint aminek eredetileg indult. Januártól régi/új ötleteimet szeretném megvalósítani benne, és ehhez szükséges némi rendszerezés, a struktúra átalakítása. Mint kiderült, a környezetemben fellelhető emberek idejébe vagy tudásába ez már nem fér bele. Keresnem kell tehát valakit, aki elég jól (=nagyon) eligazodik a html és css-k világában, s tudna segíteni nekem megvalósítani, amit megálmodtam. (Pedig szeretem ezt a sablont, még alszom rá párat, hogy csak átalakuljon vagy megváljak tőle.)
Nem kérem ingyen, pláne, hogy nem két perces melóról lenne szó, viszont pénzt nem tudok adni, vagy legalábbis olyan keveset, hogy azzal csak égne az arcom. Fogalmam sincs, mi másért hajlandó melózni bárki is, de nincs kizárva, hogy épp olyasmire van szüksége, amit én adni tudok. Mondhatnám, hogy minden megoldás érdekel, de nem lenne igaz.
Ami ellenszolgáltatásként így hirtelen eszembe jut: talán megvan nekem egy film vagy zene, ami másnak hiányzik... vagy ő tud ugyan sablont szerkeszteni, de szüksége lenne design-ötletekre a saját weboldalához... vagy oda kell menni egy lányhoz és megmondani, hogy szereti... vagy mittomén. Beszéljünk róla!
Ja, van egy díszdobozos konyakom, és egy poharakkal összecsomagolt whiskey-m is, aminek itt fog lejárni a nem létező szavatossági ideje, mivel én nem iszom, és nem ajándékozom alkoholt... valamint van egy tök original csomagolású szexuális segédeszközöm :), amit szintén fel tudok ajánlani.
Ööö, értitek, ugye?
Megbízható embert keresek, aki nem adja fel a háromnegyedénél. Hát nem visszautasíthatatlan az ajánlatom?
Naaa? Jelentkező? :) Ennyire azért ne tolongjatok!

Most már hivatalos, hogy nem megyek Londonba. Vagy legalábbis nem most februárban és nem a "repjegyessel". Azóta többször találkoztunk, kimondottan kedvelem őt, bízom benne, ráadásul már több dologban is segített, de ennek ellenére visszamondtam az utazást. Hozzáteszem, lehet, már ő is meggondolta magát. Tudtam, hogy végül majd "megfutamodom", de az igazi ok az, hogy hiányozna Dris. Nagyon vágyom Londonra, és hogy végre repülhessek. Biztos klassz helyeken járnék és nagy élmény lenne, de mindig az motoszkálna bennem, hogy "ha ezt Dris látná...", "ha most itt lenne és közösen élnénk meg...".
Na mindegy, biztos nem kell magyarázni, amúgy is én voltam eddig talán a legnyitottabb ebben a kérdésben. A többi mondanivalómat pedig megtartom a fiatalembernek.

Az év első hangposta-üzenetéről írt dühöngő bejegyzésem piszkozatban marad. Nincs kedvem azzal indítani az évet. Inkább írok arról, hogy az általában kocsisoros utcánk délben olyan kihalt volt, hogy akár le is feküdhettem volna az úttestre, ha nem lett volna csupa latyak. Meg arról, mennyire szeretem ezt a hangulatot. Beülni az autóba, nézni a frissen havas utcákat (eddig nem tudtam, hogy ez gyönyörködtet), a szánkón húzott, hóembernek öltöztetett gyerekeket. Óvatosan gurulni végig a városon, hallgatva a hangulathoz legjobban passzoló közös zenénket (Morcheeba: Part of the process album), összemosolyogni a piros lámpánál.
A múzeumban több ember volt, mint gondoltam, de a kiállítás tetszett, új oldalait ismertem meg Hundertwasser színes egyéniségének. Bár továbbra is az építészet terén nyűgöz le leginkább, azért néhány képe is kedvencemmé vált. Hundertwassernek pl. sikerült megfestenie a féltékenységet (a kép "neve": Fájdalmas szerelemmel várni, ha a szerelem valahol máshol jár). A másik képnek, amely nagyon tetszett, az angol címe Irinaland over the Balkan. A legnagyobb meglepetést a japán felkérésre, papírsárkányok mintájára készített papír-bogarak, -darazsak okozták. Hundertwasser a rá jellemző motívumokkal díszítette őket. A papírformán keresztben egy speciális, hajlított fa feszül, amely röptetés közben a levegő által rezegtetve a rovarokéhoz nagyon hasonló, zümmögő hangot ad.
Nem csak a művész munkáitól, hanem a Szépművészeti Múzeum személyzetének kedvességétől is tátva maradt a szánk. Tartsák meg jó szokásukat, hátha általánosan elterjed, aztán még a végén kulturált ország leszünk.

Életem eddigi legjobb évét életem eddigi legjobb pezsgőjével zártuk, egy órával korábban, mint mások. Sok csipegetnivaló, két jópofa film, az utcán egy csapat a himnuszt énekli, vagy inkább üvölti... Bent nyugalom, jókedv és szeretet.
Én fordítva működöm. Nem szeretem, hogy szilveszterkor megkergülnek az emberek, de bírom, hogy január első napján kiürül és lenyugszik a főváros. Egészen különleges hangulata van ilyenkor egy mozizásnak vagy múzeumnak, de akár az utcáknak és tereknek is. Kellemes fáradtsággal végigsétálni a máskor zajos Budapesten, ami most csendes kisvárossá változik egy fél napra... Még a hó is érintetlen az egyébként forgalmas utcánkban. Jóformán csak a kukásautók és a hólapátok zaja visszhangzik. Szeretem.