Futóműmosás pikk-pakk, a benzinkúton.

Aki olvas vagy ismer személyesen már egy ideje, az tudja, kimondottan szeretem Woody Allen filmjeit. Még nem láttam mindet, de rajta vagyok az ügyön, és már sok kellemes órát szerzett nekem a már-már zseninek titulált rendező- és íróóriás. A Blue Jasmine ehhez az igen tartalmas életművéhez képest is meglepett. Woody mostanában készült filmjei valahogy egy vonalon mozognak, kis kilengéssel jobbra-balra (fel-le). Az egyik tetszik, a másik nem hat meg igazán. De ez a mostani darab messze jobban tetszett az utóbbi években kiadott munkáinál. Konkrétan végigkuncogtam. Hihetetlen, milyen remekül ábrázol karaktereket, és milyen finom eszközökkel érzékelteti a jellegzetességeiket. És mindig talál hozzájuk olyan színészeket, akik tökéletesen tudják alakítani őket.

(Forrás: port.hu)

A Blue Jasmine-ben például fintorogtam kicsit, amikor felbukkant Alec Baldwin. Nem titok, nem vagyok oda a fickóért, és azt gondoltam, hogy ha én lennék Woody Allen, aki a világ bármelyik színészét megkaphatja, akár a szokásos gázsija töredékéért is, akkor Alec Baldwin neve eszembe sem jutna, még az első 1000 helyen sem. Aztán, ahogy haladt előre a film, egyre jobban meggyőzött, a végére pedig már elhitette velem, hogy ezt a karaktert rá szabták. Cate Blanchett viszont már az első pillanatban is tökéletes választásnak látszik, és végig eszement jó. Sokszor azon kacagtam fel, hogy ő milyen érzékkel alakítja Jasmine szerepét. (Kedvenc jelenetem lett, amikor a csaj vigyáz a testvére gyerekeire.)

Dris félálomban nézte végig a filmet, úgyhogy sanszos, hogy újra nekiülünk, de egyáltalán nem bánom. Nagyon tetszett.

(9/10, végre, végre!)

Az Oscar-jelölt filmekkel mindig is hadilábon álltam, nem tudom, hogyan gondoljak rájuk. Leginkább persze az lenne jó, ha semmi előítélet, se pozitív, se negatív, hanem csak adnék nekik egy esélyt ugyanúgy, mint bármi másnak. Csakhogy sok rossz tapasztalat után tart az ember a következőtől. Hollywoodi giccsparádék, sablonhegyek, pátoszos, hiper-szentimentális, megalomán energiaszívók sorakoznak a díjazottak között az elmúlt évtizedekben, és persze néhány igazi kincs is, amit kár lett volna kihagyni. Tehát meg kell őket nézni, de ér csalódni. Én a tájékozottsággal ideologizálom meg, hogy az Oscar-gála után miért vetem rá magam a jelölt és díjazott filmekre. Tetszenek vagy nem, de nem árt ismerni őket.

(Forrás: port.hu)

Így voltam az Amerikai botránnyal is, bár itt extra vonzerőt jelentett Christian Bale is, akivel - ahogy mondani szokták - még a telefonkönyv felolvasására is befizetnék. Zseniális színész, szerintem. Ebből a szempontból nem is ért meglepetés, itt is remekül játszik, mint ahogy az egyre inkább figyelemreméltó Amy Adams és Bradley Cooper is. Jók voltak mind, de a legfeltűnőbb talán a butuska feleség, Jennifer Lawrence alakítása lett. Már őértük megérte rászánni 137 percet az életemből.

A sztori egyébként viszonylag szokásos dörzsölt szélhámosos, ravasz szerelmesessel vegyítve, ettől még lehetett volna gyenge eresztés, de nekem összességében tetszett a film. A színészi játék vitte nálam egyértelműen, de a hangulata is eléggé magával ragadó. Nem unatkoztam egy pillanatig sem, és még azt is el tudom képzelni, hogy megnézem újra. Nem holnap, nem is a jövő hónapban, de évek múlva. Addigra a részletekre úgy sem fogok emlékezni, csak arra, hogy egyszer már szórakoztató volt.

(8/10, tetszett.)

Vajon erre a termékre van kereslet? A probléma (felcsúszó mindenféle felső) létező, a pulcsitróger pedig, mint megoldás, poénnak igazán jó... de sokan adják vajon rá a gyerekükre?

Szerintem nagyon kényelmetlen lehet neki, izegni-mozogni benne, ráülni a csatra stb. Én ezt a gondot a kezdetektől fogva nagyon egyszerűen oldom meg: egyszerűen nem veszek neki pólót meg pulcsit, amíg vízszintesben van mozgás közben. A body-k meg pont ezért patentosak a lábuk közt. Majd ha jár a gyerek, és a nap nagy részében függőlegesben van a teste, és nem is hurcolom karban, akkor jöhetnek a pólók is.

Hordozóban lógott a hátamon a gyerek, a zoknija túl rövid, a nadrágja felcsúszva, úgyhogy kilátszott a vádlija. Megálltunk a zebránál, piros volt a lámpa. Erre odalépett egy minden ízében gömbölyű hölgy, az a típus, aki szinte buborékokat kacag, és azt mondta: "Uwauhh, hadd fogjam meg a lábát!"
Úgy elkezdtem nevetni!
Végül úgy sétáltunk át a zebrán, hogy ő fogdosta a fiam vádliját, és mindhárman röhögtünk, csak mindhárman más okból.

Azért ez brutál, vigyázni kell az ilyen fétisekkel. Ajajj, mi lesz később, ha már most kuncogó nők taperolják a fiamat!?

Ez egy elég kerek, jól összeszedett cucc. Igaz, nem értek mindenben egyet, de nem pozitív irányba vitatkoznék vele. Szerintem a helyzet ennél még súlyosabb. Ezért a videó végén megoldásként említett állami és előfizetéses tévé sem tűnik tökéletesnek, inkább csak egy lépcsőfoknak. Annak az illúziójának, hogy a sz*r nem a szánkig ér, csak a nyakunkig. 

Andi565 felkért, hogy csináljam meg én is a láncjátékot, és adjam tovább 7 bloggernek. Régebben azonnal ugrottam az ilyenekre, amíg még rettentően bennem volt az önkifejezés vágya. A régi (freeblogos) blogomban talán 2-3 alkalommal is megírtam az én 7-es listámat, különböző időszakaimban. És már nem is nagyon olvasok másokat, kivéve 3-4 blogot, azokat is fellángolásszerűen, több hetet visszanézve egyben, tehát nehéz továbbadnom.

Ezek miatt először úgy gondoltam, nem vállalom a felkérést. Aztán belegondoltam, hogy:
1) Nem akarok barátságtalan sem lenni, ha Andi565 kedvesen rám gondolt.
2) Mostanában úgyis minden RT-ról szól. Ha valaki megkérdezi, hogy vagyok, azt válaszolom, hogy kibújt az első fogacska vagy ma mintha azt mondta volna, hogy "anya". Ezen elmélázva talán mégis jót tenne nekem, ha egy bejegyzés erejéig csak azon gondolkodnék, ki-mi is vagyok én. Talán lenne is 7 olyan dolog, ami rólam szól, és még nem osztottam meg az olvasóimmal.

Csapjunk bele!

A láncjáték menete a következő:

1. Be kell linkelni azt az embert a blogodba, aki felkért a játékra.
2. Meg kell osztani magunkról 7 dolgot, akár különlegeset, akár hétköznapit.
3. 7 bloggert meg kell nevezni, be kell linkelni a blogunkba.
4. Majd értesíteni őket a blogjukon, hogy ők a kiválasztottak.

A hét dolog rólam:

1. Sokkal jobban érzem magam 30-asként, mint a húszas éveimben, ezért aztán nem aggaszt a korom.
2. Piszok régen nem voltam nyaralni. Nem is emlékszem, melyik volt az utolsó.
3. Egyáltalán nem tudok mosogatásbarát módon ételt készíteni, legyen szó akár pár szendvics készítéséről, vagy egy kétfogásos ebéd megfőzéséről. Nem bírom a rumlit a konyhában, úgyhogy amint levágtam a késsel, amit akartam, vagy kimertem a kanállal a kimernivalót, már teszem is a mosogatóba. Aztán, két lépés múlva jövök rá, hogy még kellene a kés vagy a kanál, de addigra elmerült a mosogatóban felgyűlt, kétes kinézetű és szagú lével telt edények közt. Úgyhogy újra nyúlok a fiókba, és előveszem a következő tiszta kést vagy kanalat. Ugyanígy a mérő- és mixelő edényekkel, egyikből átöntök a másikba, aztán a harmadikba. Minden hozzávalót külön edényben mérek ki. Borzasztó, már leírni is. Őrült mértékig tudom ám ezt duzzasztani, irtó sok mosogatnivalót csinálok egy-egy kajakészítés végére. Biztos az is gerjeszti ezt a tulajdonságomat, hogy mosogatógépet használunk. Ha kézzel kellene minden egyes darabot eltisztítanom, talán jobban gazdálkodnék velük.
4. Azonnali levélmegválaszolási mániám van. Már gyógyulófélben vagyok, de tény, hogy úgy neveltek, hogy ha jön egy levél (nowdays: e-mail), azt mielőbb meg kell válaszolnom. Minimum két évvel megrövidíti az életemet, hogy sokszor épp indulnék aludni, de ooops, jön egy e-mail, amit még gyorsan megnézek, gyorsan reagálok rá, aztán ooops, eltelt egy óra, és még mindig nem alszom. És ez nem az egyedüli mellékhatás. Pl. bizonyos emberi kapcsolataim is más minőségben léteztek volna tovább, ha nem azonnal írok vissza mindig mindenkinek. Ha aludtam volna rá egyet. Nem beszélve arról, hogy időnként kimondottan praktikus váratni a másik felet, nehogy már úgy tűnjön, hogy.
5. Nem figyelem a híreket, nem nézek tévét, nem hallgatok rádiót. Netezek ugyan, de egyre kevesebbet, és itt sem a hírportálok nézettségét növelem. Ennek egy része köztudott rólam, már évek óta tart a folyamat, különböző intenzitással. RT érkezése biztosan "súlyosbította" a helyzetet, hiszen a fókusz is máshova került, meg az időt sem szívesen pazarolom politikusok látszatvitáira és hasonlókra. Hobó nyilatkozta egyszer, hogy ami tényleg fontos, az úgyis eljut hozzá a barátain keresztül. Én is így állok hozzá, és működik. Úgyhogy cseppet sem aggaszt, hogy akkor tudtam meg, hogy téli Olimpia van, amikorra már vége is lett, hiszen kb. ennyire érdekel ez engem, vagy még ennyire sem. Ugyanakkor ránéztem a neten előre az Oscar-jelöltekre, és tudtam, mikor lesz a gála (nem néztem meg, mint régen), mert ez megért nekem 5 percet. Szóval nem forgácsolom szét az energiámat érdektelen hírek közt.
   (Azért azt sajnálom, hogy lemaradtam Berki Krisztián heréinek kivasalásáról, de hogy mindenki lássa, hogy a "fontos" dolgok elérnek, szólok, hogy Jude Law nálam is imidzset rombolt.)
   Hogyan alakult ez így? Mondhatnám, hogy hosszú folyamat eredménye, de nem lenne igaz. Szinte egyik napról a másikra kezdtem el más színben látni a médiát. Én, aki egykor újságírónak tanultam és szerettem volna a "médiában elhelyezkedni", most úgy érzem, jó, hogy kimaradtam belőle. És talán nem is véletlen. Azt persze mindenki tudja, hogy a tévéshow-k manipulálnak, de én már az egész médiát óriási fenntartással kezelem. Igazából csak egy apró kapcsolót kellett átállítani, és máris máshogy láttam a dolgokat.
6. A politikával is hasonlóan vagyok. Régen, ha nem is habzó szájjal, de jártam a tüntetésekre, kifejeztem a véleményem, és el sem tudtam képzelni, hogy ne menjek el a választás napján voksolni, élve a demokrácia adta lehetőségemmel. Manapság ezt is teljesen máshogy látom. A demokráciát. A választás lehetőségét. A politika problémáinkra adott megoldásait. A megosztottságot. Az utolsó pillanatig sem voltam biztos benne, hogy el fogok menni április 6-án szavazni, és ha igen, milyen szavazatot adok le. 
7. Szívesen elmennék a Peter Gabriel koncertre májusban, de ez most kimarad. Biztos oltári lesz! A Szigeten meg az Outkast érdekelne. Ja, és a Volton lesz Morcheeba, az egyszer már nagyon jó volt. Ezek most mind kimaradnak, de nem tragédia.

Őket kérem fel, hogy készítsék el a 7-es listájukat, ha van kedvük (akár a fenti, "a gyerekről szól minden, de ez most én vagyok" elv alapján): 

Kishangleány

Blogár

Zoltanek 

Kockás

és akinek még van kedve csatlakozni (csak bátran, csak bátran!).

A múlt héten feltaláltam a tápszerkészítő gépet, amit kb. úgy képzeltem el, mint egy automata kávéfőzőt, amibe be van töltve a táp meg a víz, és a kisbaba életkorát valami tárcsával vagy gombbal kiválasztva elkészíti frissen a megfelelő mennyiségű és hőmérsékletű alapanyagokból a tápszert. Nem kell öntögetni, melegíteni, aztán esetleg hűteni, hajnalban adagolókanalakat számolni, meg összerázni sem. Gondoltam, ez kellene még a kényelmes fogyasztói társadalomnak, nesztek.
Azért nem gondoltam vészesen komolyan, ami abból is látszik, hogy mindenkinek meséltem, de tetszett nekik az ötlet, biztattak, csináljam meg, mert nagy ötlet.
Most lett időm, mondom keresek egy mérnököt, aki elkészíti a műszaki dokumentációt, azt' megkeresek vele külföldön valami ide vágó céget.
Na, erre nem az első google-zásnál kiderült, hogy már feltalálták? Svájcban és Franciaországban forgalmazza a Nestlé. (What else?)

Ide kattintva lehet megtekinteni.

És, ha jól értem, távirányítós is. Lehet az ágyból nyomatni. Vagy a játszótérről hazafelé tartva. Ez azért hiánypótló funkció. Nem is értem, a Nespresso kávéfőzőkön miért nincs ilyen.

Na, tehát ennyit a találmányomról. Most törhetem tovább a fejem, hogy miből multicsilliárdosodjak meg.

Csodás napjaink vannak. Ma éjjel Dris átvállalta az etetést és a visszaaltatást, ami azt jelenti, hogy aludtam egyben 7 órát. Reggel vigyorogva pattantam ki az ágyból, és úgy éreztem magam, mintha egy hete a wellnessben masszíroznának. Aztán megláttam, milyen gyönyörű idő van, és mentünk sétálni, amint el tudtunk indulni. Rövid ujjúban, mindketten mosolygósan. És nem morogtam magamban azokon az anyukákon sem, akik lépten-nyomon megszólítanak, és ugyanazt a 10 kérdést teszik fel mindig. Mosolyogtam rájuk, válaszoltam, visszakérdeztem, bevártam őket, elkísértem őket a sarokig, és még az is elhagyta a számat búcsúzóul, hogy "remélem, még találkozunk". Pff, tiszta nyál, mi?
Aztán vettem pogácsát, RT-t meg hazafelé még meghintáztattam a játszótéren. Visongat mindig örömében, ha beleültetem, meg persze nyalogatja, fekete a szája a mocsoktól, én meg nem győzöm ismételgetni, hogy nem szabad, nem szabad, nem szabad. Pont, mint a konnektorokra. Be van dugva gyerekbiztos dugóval mind, de akkor is próbálom arra nevelni, hogy a konnektorral nem konnektálunk. Hogy mekkora sikerrel? Hát ekkorával:

Miért olyan furcsa érzés leírni, hogy boldog vagyok?

Nem tudom, mitől függ, hogy mikor jön el a "de csinálnék valami mást is" ideje. Én azt hittem, 3-6 évig nem fog hiányozni a munka, aktív meg tudok lenni máshogy is. Most meg rám tört az érzés, hogy úgy csinálnék valamit! Valami mást. Nem a munkahelyem vonz vissza, hanem önálló, kreatív, produktív dolgokra vágyom, és már ki is találtam, mibe kezdek. Egyelőre nem árulom el, mert még a tervezés időszakánál tartok, és mert féltem az ötleteimet attól, hogy valaki, akinek több ideje van megvalósítani, a lovai közé csap.

Mindenesetre RT már elég nagy ahhoz, hogy állandósítsunk minden hétre egy nagyszülős délutánt, amikor csinálhatok bármit, amit vele nem tudok. Múlt héten volt az első, ma a második ilyen félnapom. Ezáltal megtanultam jobban beosztani a szabadidőmet, kihozni abból a néhány órából, amit csak lehet. Szabadidő alatt persze nem láblógatást értek, nincsenek üresjáratok. Egy-egy ilyen délutánba belefér, hogy főzzek ezt-azt, behozzam a mosási lemaradást, és közben építgessek valamit a jövőm érdekében.

Küldöm ezt a cikket minden maminak, a nehéz napok megkönnyítésére.

"Mami, valakinek szüksége van rád!"

Dumaszínházban jártunk ma, Kőhalmi-esten, ami délután fél 2-kor kezdődött, tehát alig-alig nevezhető estnek. Én nem vagyok egy nagy stand up faló, leginkább azért, mert a magyar képviselői nem szórakoztatnak, a külföldieket meg nem értem. De Kőhalmi kiemelkedik a (szerintem) harmatos hazai mezőnyből, az ő tévés szereplésein mindig könnyesre röhögöm magam. Úgyhogy elhelyeztük a gyereket a nagyszülőknél, barátaink szintén az övéket, és mentünk.

Jó volt, nagyon jó. A kétórás műsorban csak két rövid jelenetet ismertem már, a többi teljesen újdonságként hatott. Sokat nevettem, és igazán ki tudtunk kapcsolni, ami már nagyon ránk fért. Bár itt-ott leült kicsit a darab 1-2 percre, de biztos nagyon nehéz két órán át folyamatosan tartani a szintet, hát még fokozni.

Ha lesz még önálló Kőhalmi-est, én vevő leszek rá, mert azt érzem, hogy még több is van ebben, lehet még ennél jobb is. Pedig már amúgy is.

(A fotó Kőhalmi Zoltán Facebook-oldaláról származik.)

Ma betévedtem ebbe a boltba, és alig akartam kijönni.

Minipolis

Annyira egyben volt a kínálat, összhang a színekben, mintákban, hangulatban, és még az eladó (tulajdonos?) lány ruhája is tetőtől talpig passzolt az enteriőrbe. Aztán persze nem vettem semmit, de ami késik, nem múlik. Megyek még, az biztos.

8,5 hónap kellett ahhoz, hogy valaki azt mondja nekünk: "Ügyesek vagytok, jól csináljátok!". Mármint ezt az egészet a gyerekkel. Nem egy közeli hozzátartozónk szájából hangzott el a dicséret, hanem egy orvoséból, aki nem mellékesen a lelkünkre is figyel. Bearanyozta vele a napunkat.

Mindig csak a kritizálás, a kéretlen tanácsok, a fura, áthallásos megjegyzések... De jó lenne, ha rendszeresen tudnánk egymásnak azt mondani. "Ügyes vagy, jól csinálod!"

Miután RT a tutyikat már lerúgja magáról, és séta közben kb. 2 percenként rohan utánunk valaki, hogy "álljon meg, anyuka, leesett a cipő", áttértem arra, hogy dupla zoknit húztam a lábára és be is takartam. Csakhogy a zokni is lecsúszott, meg elég furán mutatott a gyerek a köztéri hintában cipő nélkül, úgyhogy kénytelen voltam belátni, hogy eljött az idő, amikor ún. kocsicipő kell. Az első párat, amit kölcsön kaptunk, kb. 15 perc alatt sikerült ráadnom, majd lementünk 5 percre hintázni, de megérte. Aztán végül beruháztam saját példányokba, így lett, hogy a Meskáról rendeltem, azaz méretre készíttettem ezt a két pár tavaszi csukát. Szerintem cukik. Öööö, azaz szépek.

Annyira elegem lett abból, hogy bárki, akivel az utcán, boltban, játszótéren szóba állok, pár perc ismeretség után felteszi a kérdést, hogy "Na, és jártok Ringatóra/Babaúszásra?"*, hogy fogtam magam, meg a gyereket, és jól elmentem egy ilyen dalolós-mondókázós valamire. Felénk nem Ringatónak hívják, de én igen. Kicsit a Vidám Vasárnapra emlékeztetett, mert amint a terembe léptünk, valahogy átszellemültünk, szándékra, nemre, korra való tekintet nélkül, és 30 percen át lemoshatatlan vigyor ült az arcunkon, majd utána újra kialvatlan zombikká vált az összes anya, karikás szemekkel, nagyokat ásítva tolták ki a babakocsikat az épületből.
Tulajdonképpen jól éreztük magunkat, a picur és én is, úgyhogy még megyünk, csak egy kicsit sokallom az árát, meg pont alvásidőre esik, de megoldjuk. Az első, és eddig egyetlen alkalomra például úgy értünk oda, hogy Forma-1-es csapatok kerékcseréjét megszégyenítő gyorsasággal öltöztettem fel a gyereket, miután felébredt, és 10 perc múlva már a sétányon döngettünk a művház felé. Ahol minden babakocsis szép lassan andalog, mi elmosódott csíkokká váltunk. És odaértünk. Eddig ez volt a rekordunk elindulásban.

Egyébként most, hogy tavasz lett, és én is szívesebben teszem ki a lábam a lakásból, meg RT-t sem kell már szkafanderbe öltöztetve beleszorítani a mózeskosárba, hanem vidáman tud mozogni és nézelődni a sportülésből, elhatároztam, hogy sok programra fogom vinni. Még nem tudom, hova, de azt vettem észre, hogy nagyon szereti az idegeneket, főleg a gyerekeket, és igényli a társaságukat. Ha meglát egy kisgyereket vagy babát messzebb, hangosan odakurjongat neki. A közelebbieknek próbálja lehúzni a zokniját. De sajnos nem nagyon hederítenek rá. Nem gyakran találkozunk olyan kicsivel, aki viszonozza az érdeklődést. Van egy kispajtása, aki sajnos messze lakik, ezért csak 3-4 hetente tudnak találkozni, és nekem a szívem szakad meg, amikor ott ülünk egy kávézóban, ami ráadásul gyerekbarát hely, tele kisebbekkel-nagyobbakkal, és ő csak csalódottan kurjongat nekik. Úgyhogy megyünk társaságba, keresünk haverokat.

* Fogalmam sincs, miért ekkora hype ez, de ha nem jársz, az stigma.

Az úgy kezdődött, hogy ajánlottak egy orvost, aki nem csak diagnosztizálja és szinten tartja a pajzsmirigybetegséget, hanem ki is tud gyógyítani belőle. Bejelentkeztem hozzá, de a gyógyulás mellett fontos volt az is, hogy szeretnék visszafogyni a terhesség előtti súlyomra, de rólam még egy deka sem ment le az elmúlt 8,5 hónapban. Állítólag a pajzsmirigy-alulműködés miatt, azzal nehéz fogyni. Írtam már erről, most nem részletezem.

Amíg vártam, hogy eljöjjön a nap, amikor mehetek az új dokihoz, életemben először fogyókúrába kezdtem. Elkezdtem a 160 g szénhidrát diétát, mert sokan esküdtek rá. Nem is volt vele gond, egész könnyen ráhangolódtam, 2 nap után pedig már éhes sem voltam. Viszont veszettül fájt a fejem, estefelé pedig még annál is veszettebbül. Rosszat sejtettem, és amikor végül bejutottam az orvoshoz, mondtam neki, hogy mi a helyzet. Kiderült, nem kell nekem egy csomó szabály ebből a diétából, nem vagyok cukorbeteg, úgyhogy nem kell időre enni és a 160 g CH lehet 180 g is, vagy amennyivel el tudok működni egy nap, lényeg, hogy alacsony szénhidráttartalmú ételeket válasszak, ne egyek répacukrot, ne igyak tejet, tejszínt, és ne fogyasszak vöröshúst. Ezen kívül este 6 és reggel 6 óra között csak folyadékot fogyasszak, de ne gyümölcslevet, hanem mondjuk vizet vagy ízesítetlen teát. Ezeket nem nehéz betartanom, azt már jobban, hogy időre egyek, RT mellett mindig elcsúszom a saját kajálásommal. Úgyhogy az este 6-ból néha 7 lesz, akkor vacsorázom, aztán már egy falatot sem eszem. Ja, és ami érdekes, hogy lefekvés után 20 percig melegítenem kell a májamat, napközben meg szépen elkortyolgatni fél liter csalánteát.

Summa summarum: 11 nap után (amiből 5 nap az én 160 g CH magánszámom volt) ráálltam a mérlegre, és alig hittem a szememnek, mert 2 kg-mal kevesebbet mutatott. Aznap még ráálltam kétszer, hogy biztos legyek benne, nem álmodtam, de tényleg úgy néz ki, megindult valami. Hurrá!

Most már annyira lelkes vagyok, hogy nem is a terhesség előtti súlyomat, hanem annál 3 kg-mal kevesebbet írtam elő magamnak végcélnak. Hozzáteszem, mozogni a diéta mellé egyáltalán nem tudok, pedig még arra is hajlandó lennék, de még mindig fáj a térdem, nagyon.

, hogy ilyenek meg olyanok. Ezért most a fair play jegyében azt is leírom, hogy az utóbbi időben jó példákkal is találkozom.

Pl. ebben a hónapban már a második taxist fogom ki, aki nem fogadja el a teljes viteldíjat, mert kisbabával vagyok, és biztos van helye a pénznek. Pár száz forintot engednek el, plusz a borravalót, nem nagy összeg, de nagy gesztus.
Aztán ott van a gyógytornász is (a nemsírtatós), akinél a héten voltunk utoljára, mert RT most már sínen van mozgásfejlődésileg, és hiába volt messze meg sok pénzbe került, mégis úgy sajnálom, hogy nem megyünk többet. Mert Zsófi nem csak abban volt jó, hogy kezei közt RT megtáltosodott és ráadásul folyton mosolygott, hanem mindig foglalkozott velünk is, szülőkkel. Ápolta a lelkünket, mindig vidám, de nem felszínes stílusával minden csütörtököt feldobott.

Most csak ez a két példa jut eszembe, de ha jön egy újabb jel, hogy az emberek még nem váltak mind pénzhajhászó robottá, jegyezni fogom.

Tehát, kevés dolog hiányzik igazán a régi, anyaságom előtti időkből. Talán csak a sok alvás és az, hogy ha ihletem van, írhassak. Utóbbinak hiányát még mindig nem szoktam meg, sok minden mást már igen, az elmúlt 8,5 hónapban. Nem is könnyű, hiszen általános iskolás korom óta írok ilyen-olyan formában, és azóta soha nem fordult elő, hogy ne tudjam leírni azonnal vagy rövid időn belül, ami megfogalmazódik bennem. Ha épp tanórán ültem, ott is elővettem egy füzetet és rótam rá a sorokat. Aztán a tanár vagy elvette (és behívatta anyámat), vagy nem.

No, most pont az a helyzet van, hogy hetek óta tervezek írni valamiről, és nem találom hozzá az alkalmas időt. Márpedig, ha az ihlet megjött, cselekedni kell, mert ugyan a felmerült téma megjegyezhető vagy listába gyűjthető egy post-iton, de az pár nap múlva már csak a téma lesz. Azok a lendületes mondatok, az a hangulat, ami akkor élt bennem, amikor megfogalmazódott a fejemben, sosem térnek vissza.

Így jártam most is, úgyhogy viszonylag tárgyilagos hangvételű bejegyzést kreálok arról, amiről frissen valószínűleg túl patetikusan szólaltam volna meg. Mégpedig nagy felismerésemről, arról, hogy megkaptam a spirituális élményemet.

Na, de menjünk vissza odáig, hogy amikor a szülésre készültem, be voltam tojva, mint szerintem mindenki. Ezért eljártam egy pszichológushoz, ahol többek közt erről is beszélgettünk, lélekben felkészülve minden eshetőségre. Közben azért egyre inkább afelé haladtam, hogy magamban kell rendbe tennem a dolgokat, és akkor akár egy nagy spirituális élmény is lehet belőle. Mármint a szülésből.

Aztán persze nem lett. Amikor megtudtam, hogy császár lesz, pár napig lehangolt voltam tőle, és rettegtem. Aztán elkezdtem arra is felkészíteni magam lélekben, és szerintem jól sikerült. Őszintén szólva, utólag visszanézve nem volt annyira nehéz. Ugyan a szüléstől várt spirituális élményt (ami valószínűleg amúgy sem lett volna meg) nem kaphattam meg a Szent János Kórház műtőjében, de a szülési fájdalomtól kb. kislánykorom óta tartó rettegésemet legalább elengedhettem.

Most, a napokban jöttem rá, hogy bár a császár nem nevezhető spirituális élménynek, mégis megkaptam, amire vágytam, csak máshol és máskor. Az RT születése óta eltelt 8,5 hónapban. Ugyanis, amikor a fiam szemébe nézek, vagy figyelem a reakcióit, a fejlődését, a kommunikációja kibontakozásait, gyakran érzem, hogy ő nagyon sok mindent tud. Igaz, ez a test még új neki, nem tudja koordinálni, és a nyelvünkön sem tudja kifejezni magát, de a szemében ott van minden. Hogy honnan kerül egy ilyen csöppségbe bele az a lélek, amelynek tükre olyan mélynek látszik, nem tudom. Senki sem tudja. De amikor játék vagy mondókázás közben mélyen egymás szemébe nézünk, eláll a szavam. Mit gagyarászok itt tapsi-tapsiról meg csiribiriről, amikor mindketten tudjuk, vagy legalább sejtjük, miért jött ide ő. Hogy valami leckét hozzon nekünk. Aztán megegyezünk, hogy én megtanítom a tapsi-tapsit, aztán ő is tanítson arra, amire "szerződött".

Kíváncsi lennék, más szülőknek is vannak-e ilyen élményeik, vagy csak én látom így a gyermekemet.

Ma ellopták a biciklimet. Ez életem 3. olyan bringája, aminek lába kél, de még egyiket sem szerettem annyira, hogy blogbejegyzést írjak róla. (Igaz, az első kettőnél még nem is létezett blog, de ez részletkérdés.) Ez a kerékpár viszont már a szívem csücske volt, kényelmes, mintha pont rám szabták volna. Szomorú vagyok nagyon.

, mert eldöntöttem, hogy levágatom a frufrumat. Mivel már nem hosszú a hajam, nincs semmi funkciója a hosszú frufrunak, azon kívül, hogy örökké tűrögethetem a fülem mögé. Egykor azért növesztettem meg, hogy beleérjen a lófarokba.
Na, és milyen frizurával jöttem ki a fodrászatból? Olyannal, ami mindenhol rövid, csak elől hosszú.
És elégedett vagyok.

Azt már írtam, hogy hamarosan költöznünk kell. Fogalmunk sincs még, hogy hova, mindenféle ötleteket emésztünk, és próbáljuk összehozni, mi az, ami az életminőségünket sem veti vissza, a keretünkbe is belefér, és ahol kényelmesen elférünk egy, esetleg két gyerekkel.

Az első gondolatunk a vidékre költözés volt, aztán jött, hogy maradnánk inkább a fővárosban, még inkább a kerületünkben, de jó lenne több hálószoba és egy kert vagy kertrész. Bújjuk a hirdetéseket, de emellett rátaláltunk néhány érdekes, különleges megoldási lehetőségre, amelyek a pénztárcának jobban kedveznek, bár Magyarországon kevésbé gyakoriak.

Az egyik ilyen a szuterének nem pincehangulatú lakrésszé alakítása, amit még a tévében láttunk évekkel ezelőtt. Londoni ingatlanok esetében szoktak élni ezzel a lehetőséggel, akik klassz lakásra vágynak, de nem tudják megfizetni a magas árakat. A szuterén kevesebbe kerül, ezért a kisebb pénzűek megveszik és felújítják pöpecre. Különböző építészeti megoldásokkal több fényt vezetnek a félig föld alatt elhelyezkedő helyiségekbe, és végül egész csinos kis lakások kerekednek ki belőlük.

Néhány példát lehet találni itt, de a london+basement szavakra keresve is (mármint a google-ben). Az én egyik kedvencem ez. (A képre vagy az alatta levő forrásmegjelölésre kattintva még több kép látható a lakásról.)

(Forrás: Estbury Basements)

A másik megoldás, ami felkeltette az érdeklődésünket, a konténerház. Nem tudjuk még, hogy itthon ilyesmire lehet-e engedélyt kapni, de a fantáziánkat megmozgatta. Különböző minőségű és hangulatú verziók léteznek világszerte belőle. Vannak, akik direkt meghagyják a konténerjelleget, és indusztriális lakást vagy irodát alakítanak ki benne, mások meg addig burkolják, alakítják a falakat benne, meg pakolásszák a design bútorokat, amíg már a kutya sem mondja meg, hogy eredetileg egymás mellé helyezett konténerekben laknak.

Ilyeneket is százával találni az interneten, az én kedvenceim ezek. (A képekre vagy az alattuk levő forrásmegjelölésre kattintva még több kép látható a házról.)

(Forrás: James&Mau Arquitectura)

(Forrás: Istenbizony.hu és hvg.hu)

Ez pedig kívülről tetszik, meg nem mondanám róla, hogy konténerekből áll:

(Forrás: Small House Swoon)

Létezik magyar terv is a konténerház koncepciójára, itt tekinthető meg, és itt, és itt.

No, és van olyan, ami se nem szuterén, se nem konténer, de nem lennék képes kihagyni, mert annyira tetszik. Az egyetlen igazi bajom vele az, hogy egy ilyen kilátással bedróthálózták a teraszt. A terasz maga nagyon jól néz így ki, de azért a panoráma élvezhetőségét kár elrontani. (A képekre vagy az alattuk levő forrásmegjelölésre kattintva még több kép látható a házról.)

(Forrás: Small House Swoon)

(Forrás: Johnsen Schmaling Architechs)