Antibaby naplója

Antibaby naplója

Éjjeli bagolynak

2008. január 20. - Antibaby
Fogalmam sincs, jó lesz-e, de tudod, a szándék a fontos!
Boldog születésnapot, Miklós.
(Ez még rímel is, csak nem nagyon.)

Remélem, én vagyok az első! :)

 

Martin Solveig

Nemrég fedeztem fel magamnak Martin Solveig zenéjét. Ahogy utánanéztem az interneten, rá kellett jönnöm, eddig valószínűleg nem tudtam, mi az a house. Azt hittem, az olyan szeletelős tuctuc, erre most itt ez a jó kis funky-s, soul-os, diszkós zene, és azt írják róla, hogy house. Máshol meg dance-funknak titulálják, ami számomra érthetőbb. Aztán amikor meghallgattam 1 órás mixét, világossá vált, a két dolog nem zárja ki egymást. Sőt, amti hallottam, beigazolta, nincs rossz műfaj (na jó, az opera és lakodalmas még nem győzött meg), csak olyan, aki rosszul műveli. A cikkek mind szuperlativuszokban írnak róla.
Úgy hírlik, Martin Solveig egy párizsi gyermekkórus szopránénekeseként kezdte zenei pályafutását, majd több hangszert kipróbálva végül ismert house dj vált belőle. Pár évvel ezelőtt hódította meg Európát, azóta annyi felkérést kap, hogy nem győzi teljesíteni őket. 2006-ban Magyarországon is fellépett.
Nekem először a finom humorral, egyéni ötletekkel és ízléses dizájnnal megvalósított videói tűntek fel, majd 2-3 hallgatás után beleszerettem dinamikus zenéjébe is. Annyira bírom, amikor minden ennyire egyben van... Nincs két hasonló klipje, egy élmény nézni őket. Üde, kedves, vidám, vicces, jó értelembe vett gyermeki, szolid és letisztult, máskor vad, de mindig vérprofi.
A blog jobb oldali videós hasábját mától legalább egy hétig az ő munkái uralják.

A Zöld Péternek hűlt helye

Még új szitu az életemben, hogy ha bemegyek egy parkba vagy bevásárlóközpontba nyakamban egy fényképezőgéppel, azonnal megindulnak felém a biztonságiak. Lassan besurranó tolvajnak érzem magam, mindig figyel valaki a szeme sarkából. Lesik, nem kopik-e el a Millenáris, ha lefotózom. Na nem, mintha mostanában lenne mit gyönyörködni benne.
Ledózerolták a Zöld Péter játszóteret is. A francba, szerettem volna még a gyerekeimmel játszani ott.

Update: Az interneten egymásnak ellentmondó híreket találtam a sorsáról. Aztán végül kiderült, amint felhúzzák az oda tervezett irodaházat, a játszóteret pár méterrel arrébb újra felállítják. Állítólag őszre ismét működni fog. Ha valóban így lesz, akkor jó, addig úgysem pottyantok.

Delon #2

Olyan napjaimat élem, amikor írok bizonyos intézményeknek, szervezeteknek, személyeknek, és megkérdezem, amit szeretnék tudni. Hátha valaki válaszol.
No, az SPI (az Asterix az Olimpián című film magyarországi forgalmazója) szinte azonnal visszaírt, ugyanis megkérdeztem egyenesen tőlük, mi célt szolgál Alain Delon nevének bekeretéze. Egy kedves hölgy megírta, szerencsére a francia színész él, viszont a filmes produkciók szigorúan kikötik, hogy melyik szereplő neve hol, milyen méretben tűnjön fel a kreatív anyagokon, s a Delon-keret is ilyen feltétel volt. A hölgy szerint ez mindössze a kiemelést szolgálja.
Oké, értem. Ők is így kapták, látom a külföldi weboldalakon is, de szerintem az eredeti ötlet gazdája jobban is megoldhatta volna.
Ki tudja, talán épp ez volt a cél, hogy rögzüljön a reklám, és kérdéseket hagyjon az utca emberében. Bár, nem tudom, ki nézi meg ilyen alaposan a plakátokat, mint én...
Talán Delonnak is jót tesz, hiszen akinek halálhírét keltik...

Update: Most tudtam meg, hogy az egyik olvasóm is írt az SPI-nek. Láthatják, hogy a probléma globális. :)

Delon

Az Oktogonnál megláttam egy filmplakátot, aztán hazáig azon gondolkodtam, vajon mikor halhatott meg Alain Delon, és hogyhogy nem hallottam róla.
Az internet sem tud róla, úgy tűnik, a francia színész él és virul, s csak én kergültem meg... mindenesetre akárhogy erőltetem az agyam, a stáblistán, plakáton, impresszumban bekeretezett név mindig is azt jelentette, hogy az illető azóta elhunyt. Vagy nem?

Vendégblogger voltam

Gus vendégségbe hívott. Persze csak virtuálisan, belepiszkíthattam kicsit a blogjába.
Annak ellenére, hogy mindig örülök az ilyen felkéréseknek, rá kellett jönnöm, nem könnyű feladat. Legyen benne egy csipet Antibaby, de közben illeszkedjen a Gus-stílusba, s keltse fel az érdeklődését olyanoknak, akik eddig nem rám, hanem rá voltak kíváncsiak. Érdekes feladat, meg kell hagyni. Remélem, sikerült érdekes, és mindkettőnk repertoárjába beillő :) témát találnom.

Bulvár

A bulváron gondolkodom. Nem áll össze nekem, miért van az, hogy forog a gyomrom, ha meglátom, ki, kivel, hol és hogyan, szerelmek, házasságok, futókalandok, megcsalások, válások és újra egymásra találó hírességek. Akár kíváncsi rá az ember, akár nem, az orra alá dugják. Persze vannak fokozatai, ki mennyire merül bele. Én sosem veszek bulvárlapot, mert bár tudom, nélkülem sem halnak éhen, én aztán egyetlen forintommal sem támogatom ezt az ipart. Ugyanakkor a neten sokszor olyan formában tálalják a híreket, hogy nehéz kikerülni. S egyáltalán ki kell kerülni? Egy bizonyos szintig még az általános tájékozottságba is beletartozik. Van ennek egészséges formája?
Fel tudok sorolni egy rakás olyan hírességet, akiknek ismerem a nevét, hallom, hogy épp anorexiások vagy rehabról lógtak meg, ezzel jártak, azzal smároltak, amazzal buliztak... de mégis kik ők? Mivel foglalkoznak? Mivel lettek ismertek? Sok gazdag ember van, nekik meg gyerekeik, s azoknak meg nyugodtabb vagy balhésabb életük, de miért jut ez el napi szinten a sajtóba? Egyáltalán kit érdekel és miért?
Most komolyan, who the f*ck is Nicole Ritchie? Én vagyok tudatlan, ha azt gondolom, eddigi színészi karrierje alapján sem az Olsen-ikrek, sem Sienna Miller, sem Lindsay Lohan nem akkora durranás, hogy figyelemmel kellene kísérnem, épp mikor, milyen ruhában veszik meg új mobiltelefonjukat vagy épp kedvesek voltak-e a parkolóőrrel?
Ugyanakkor kérdezte egyszer, sok évvel ezelőtt valaki, miért folyik Molnár Anikó a csapból is, miért kell folyamatosan műsoron lennie, ha egyszer nem ért semmihez. Én akkor kapásból rávágtam: "De, valamit mindenképpen tud. Nézettséget csinálni."
Hol a határ? Mi a különbség bulvár és bulvár között? Mert emlékszem, Elvis és Priscilla Presley, Katharine Hepburn és Spencer Tracy kapcsolata még nem gagyitéma volt. Komoly filmes, zenei lapok és könyvek, sőt felsőoktatási előadások szóltak arról, szerelmük milyen hatással volt munkásságukra. Ugyanakkor Meryl Streep vagy Robert De Niro úgy is tudnak nagyok lenni, hogy szinte semmit sem hallunk a magánéletükről.

Britney SpearsNekünk most itt van a mindennapi Britney-nk. Komolyan mondom, én már elég régóta inkább sajnálom őt, mint kritizálom. Amíg fénykorát élte, csak simán nem szerettem, sem a zenéjét, sem a csajt, bár a tánctudását mindig irigykedve néztem. Ami viszont később történt, az egyre inkább Britney oldalára állít. Már ha kell nekem bárhova is állnom.
Minden hibája, ellenszenves húzásai ellenére áldozatnak tartom. Nagyra vágyó szülők pici lányát látom benne, akit benyomtak a táncsuliba pár évesen, aztán a tévébe, s persze mindenki nagyon boldog volt, mert a kis Britney sikert sikerre halmozott. Nem kétséges, hogy keményen dolgozott, s talán törvényszerű volt, hogy megtalálják őt a menedzserek. Aztán meg a lóvé. S tuti, hogy a 20. születésnapjára egész szobányi szerződése volt már arról, mi mindent nem tehet meg, a garantált világhírért cserébe.
Láttam egy kb. 15 perces felvételt a youtube-on, Britney egy napjából. Mindössze negyedóra az életéből, de már az 5. percben azt mondtam, idegösszeroppanást kapnék a helyében. Csak próbál a barátnője társaságában tankolni, aztán egy gyorsétteremben enni, majd betér egy mobiltelefon szaküzletbe. Mindenhol körbeveszik a fotósok, nem hallja, mit kérdez tőle a kasszás lány a kajáldában, olyan hangosan kattognak a gépek... Nem tud sétálni, nyugodtan enni, beszélgetni, vásárolni, rossz vagy jókedvű lenni.
Persze, persze, a hírnév meg a pénz... de alig hiszem, hogy ilyen életre vágyott, amikor elkezdte. Csoda, hogy zavarodott? Csoda, hogy kifordult értékítélettel él? Igazi gyerekkor, tinédzserkor, felnőttkor nélkül? Szerintem nem. Mondom, én a video 5. percében már borzalmasan éreztem magam, s ha csak egy napom ilyen lenne, megbolondulnék, az biztos.

Agresszivitás vice versa

Csendben hátradőlve figyelek már néhány napja és azon csikicsukizom, hogy beálljak-e a sorba, írjak-e a saját szemszögömből a Blaha réméről (Willfreeman-től kölcsönvéve a kifejezést, mert találó). Vagy semmit se kellene, vagy nagyon alaposat és belemenőset, a hisztériakeltésről, a média felelősségéről, a szülői és társadalmi felelősségről, a szegénységről, a törvényeinkről, a tenni soha semmit nem tudó illetékesekről, stb. Aztán végigvitatkozni vagy fél évet... Öreg vagyok én már ehhez!? Nem. Csak kicsit remény- és energiavesztett. Bár tudom, azt nem kellene.
Az eset persze durva, s nem kétséges, én is átmennék az utca túloldalára, ha tehetném. De az sem tesz boldoggá, hogy eddig is számtalan agresszív és veszélyes figura, messze túl a 18. életévén, szabadon mászkálhatott mások bántalmazása után órákkal, napokkal.

Egy dolgot említek csak, mert muszáj, s számomra leginkább ez foglalja össze, mi is történik. Az elmúlt napokban az döbbentett meg legjobban, mennyi cigányozással, mocskos románozással találkoztam lépten-nyomon. Ettől hangos az internet, az utca, a munkahelyek és a kávézók.
Olvastam valahol, egy meg nem jegyzett nevű blogban: "Üdvözöljük Romániát az Európai Unióban!". Aztán a kommentelők bőszen bólogattak és szép sorban kifejtették, hogyan kellene laposra verni a kiskölköt, keresztülnyomni egy húsdarálón, majd szorosra csomózott zacsiban visszaküldeni az anyukájába, bele.
Kifejtették véleményüket, na. Úgy európaiasan, demokratikusan, kulturáltan, ahogy kell.

Állatvédelem

Nem bírtam abbahagyni, csak néztem és nevettem és sírtam és néztem és néztem, és már hajnali 1 volt, Miss reggeli koránkelés pedig ott állt nagykéssel a hátam mögött.
Néztem, mert nem hittem el, hogy ilyen van valahol a Földön. Hogy a szomszéd bejelenti, halott, kihullott tollú madarakat látott a szomszéd házánál, erre az állatrendőrség meg a rendes rendőrség kivonul, kb. 4-6 ember, emiatt. Pillanatok alatt felmérik a helyzetet, valóban, a többi madár is pocsék állapotban van. Szemlátomást nem törődnek velük eléggé. És még akkor, ott, melegében elszállítják a kutyákat, macskákat és a többi madarat, minden állatot a telekről. Mert veszélyes maradniuk.
A világnak ezen a másik felén még gyerekekkel (meg felnőttekkel) sem teszik ezt meg. Meghatódtam.

Jut eszembe, üdvöz' légy zéró tolerancia.

Mi újság?

Majd' egy heti távollét után az ember felteszi a kérdést: hogy vagy? Esetleg, ha cifrázni szeretné, erre vált: mi újság?

2008. január 14. reggel 7:00 és 8:30 közötti válaszok:
G. a hétvégén leesett a tetőről.
Zs-nek műteni kell a lábát.
K. barátnője pár perccel a közös találkozójukra indulás előtt agyvérzést kapott, azóta kórházban fekszik.
M. lánya két évig tiszta volt, de ismét lövi magát. Éjjel azzal hívta édesanyját, hogy nem tudja, hol a gyereke. Másnap arra sem emlékezett, hogy telefonált.
J. barátnőjének 3 éves fia fulladni kezdett, az anya pedig bepánikolt, hisztériás rohamot kapott. Mikor végül J. felhívta a mentőket, 3 perc alatt érkeztek ki, és sikerült megmenteniük a kicsi életét. J-nek az eset óta rémálmai vannak.

Én meg azt hittem, szarul indul a hetem, mert nagyon korán kellett kelnem, aztán otthon felejtettem a pénztárcámat, ezért elkéstem a kozmetikustól, át kellett tenni másik napra, viszont a hazaszaladás miatt a munkából is elkéstem, tehát potyára keltem annyira hajnalban. A bankautomata meg azt mondta, az elmúlt hónapban már 4. alkalommal, hogy technikai okok miatt nem tudja kiadni a pénzem.
Minden relatív.

United 2008

Manapság egyre kritikusabb vagyok egykori tuti antidepresszánsommal, a United együttessel. Volt idő, amikor a világ végére elutaztam utánuk, aztán hirtelen csömöröm lett, meg kicsit elegem is az ingadozó minőségből s a srácok egyre gyakoribb szétszortságából.
Most meg véletlen belebotlottam a hírbe, hogy weboldalukon ingyenesen letölthetővé tették új albumuk eddig elkészült számait. (Jelenleg nincs is ott nagyon más.) Lementettem, meghallgattam, és meglepődtem. Így elsőre azt mondom, eddigi legjobb lemezük. Mondjuk lehet, hogy ha Barnabás a telefonkönyvet énekelné el, akkor is magam alá nedveznék, de tényleg bejön az új lemez. A Graffiti c. legutóbbi album után végre elhagyták a rap-esebb taktusokat, van viszont egy csipet jazz, némi rock és jó sok könnyed funky, és bár nem értek különösebben a hangszereléshez, igényesebbnek tűnik. (Eddig az Igazi nyár c. dal a kedvencem.) A koncertjeik jutnak eszembe, ahol tépik a gitárt és nyűvik a billentyűket, s Blame it on the boogie-t nyomnak James Brown-nal... Ez az irány jó, erre haladjanak, csak kicsit nagyobb lépésekkel! Így harmincon túl talán jó lenne, ha mernék ők formálni a közönség ízlését, és nem a Juventus Rádió igényeihez alakítanák a munkáikat. Sokkal, sokkal többet tudnak ugyanis.
Azt meg csak most tudtam meg, ahogy infót kerestem a neten, hogy Barnabásnak megjelent egy acid jazz, groove, funky stílusokat felvonultató szólóalbuma, még március körül. Hol van, hol van?

Ez hogy zavar...

Meglepett, hogy még létezik a jelenség, amikor eszem egy kajáldában, odajön egy nő, és plüssmackókat pakol az asztalra... szinte bele a tányéromba, én meg intek, hogy nem, nem kérem, de ő csak pakol és pakol... oké, hallássérült, de attól még békén hagyhatna evés közben. Van az adománygyűjtésnek számtalan kulturáltabb módja is.
Látom, másokat is zavar, de nem küldik el, csak néznek mereven maguk elé. Ám mégiscsak lehet piaca a másik szájába mászásnak, ha nem hal ki.

Műtrágya, hadihajó, gumicukor

Bármennyire nem vagyok híve a hagyományos női-férfi szerepeknek és munkaleosztásnak, azért némiképp lelkiismeret-furdalást okoz, hogy én egy hét szabi után alig szeretnék megmozdulni, a pasim meg pattog reggel óta, mint egy ágyúból kilőtt teniszlabda. Egyszerűen beindult, és nem lehetett leállítani. Kipakolta az egész beépített szekrényt, kidobáltuk a cuccok felét.
Érdekes, mennyit halogatunk egy ilyen melót, aztán milyen szórakoztató lesz végül. Az köztudomású, hogy ebben a lakásban egyetlen növény sem él meg, de azért találtunk a polcok hátsó zugaiban vagy 4 kg virágföldet, egy zacskó műtrágyát, és fűmagot. Előbukkant továbbá egy zacskónyi Marklin-es, mozdony formájú gumicukor, kő kemény már. Valamint néhány ősrégi modellező cucc, köztük egy Japánból kapott hadihajó makett, még oridzsi, összeszereletlen állapotában. Én meg mindenkinek azt hazudom, hogy nem halmozunk felesleges dolgokat. Mennyi minden elfér egy ilyen kis lakásban is...
Dris, miközben selejtezett, még mosott, teregetett, porszívózott, letörölgetett és szendvicset grillezett. S veszettül kíváncsi, milyen szexuális segédeszközt rejtegetek. Ő így tölti a heti egyetlen szabadnapját. Szerintem speed-et reggelizett.

Nőnek lenni fáj

Az elmúlt héten átértékelődött számomra a fájdalom fogalma. A világ összes kínzását kipróbálta rajtam a kozmetikusom, annyi szent. Összesen vagy 6 órát töltöttem nála 4 nap alatt. Aztán, hogy még egyet döfjön belém, elrendelte a szőrtelenítési tilalmat. Eddig azt hittem, nem vagyok valami nagy cosmo girl, de már a második nap majd' megőrültem a tiltástól. Egyre kevésbé sikerült fegyelmezni magam. Végül kéjesen szúrkálhatott és szadizhatott, egy viszonylag új technikát kipróbálva rajtam. Búcsúzóul telepakolt egy zacskót mindenféle kencékkel, amikkel egy három hetes otthoni kúra során lemaratjuk az arcomat. Konkrétan. S amikor már azt hittem, vége a kegyetlenkedéseinek, bemondta az összeget, amivel tartozom. Jaj.
Az csak hab a tortán, hogy rendszeres ellenőrzésre reggelente kell járnom, 7-kor már szúrkálni fognak.
Áh, egyébként csak jár a szám, a kezelés lányregény habostortával, élvezem piszkosul. Legalább járna hozzá betegállomány, hogy ne kelljen emberek közé menni, meg támogatná a tébé, hamár ilyen szerencsétlen dolgokat örököltem a szüleimtől.
Pőtye. Ahogy azt Móricka...

Egy ismerős arc a tömegben

Na, és mi történt ma? (Semmi különös, csak) váratlanul szembejött velem a Moszkván Lakner Zoltán. Olvas még egyáltalán valaki abból az időből, amikor ő viszonylag állandó ajnározásnak volt kitéve a blogomban? Aztán csatlakoztak szintén Lakner fan-ek, és vagy két hétig is leveleztünk róla. Azok voltak ám a szép idők...
No, szóval szembejött. Néztem, néztem, aztán amikor észrevett, egy "jaj, de uncsi, már megint stíröl egy nő" arckifejezéssel elfordította a fejét.
Hát ezt érdemlem, ennyi év után? Ennnnnyi reklám után? :)
Lehet, hogy rossz napja volt. Nekem mondjuk pont Laknerre mosolygós hangulatom volt, de sebaj. Amikor a UPC-nél pár perc után sorra kerültem és mindent pikk-pakk el tudtam intézni, már sejtettem, hogy lesz böjtje, mert minden nem lehet tökéletes...

Dyke

Megérkezett a nyereményem, a Dyke magazin első száma. (A homoszexuális női szubkultúra első magyar nyelvű lapja.)
Dris ül az ágyon, lapozgatja, nagyon bele van merülve. Én közben a fürdőszobában tevékenykedem. Egyszercsak egy erőteljes visítás a szobából: "Úúúúristen, itt egy p*na!" :)

Ez volt az első, amit megtudtam a Dyke-ról. Hogy van benne p*na. :)
Pedig a magazin nem pornólap ám. Sok mondanivalóm van róla.
Kezdem azzal, a 'dyke' a szótár szerint erőteljes karakterű leszbikus nőt jelent.
Tulajdonképpen az egész magazin ezt sugallja. Egy pillanatig nincs kétségem. Bár nem tűnik a legprofibbnak a lap megjelenése, tetszik, s mivel ez csak a második szám, biztos egyre jobb és jobb lesz.
Már a borító is, ez az angyalszárnyas szolidan vagány lány... kimondottan szimpatikus. Nem tudom, ki ő, nem híresség, nem mutogatja a testét, de tök jó címlapra. Vagy talán pont ezért. Vonzza a tekintetet.
Aztán, ahogy kinyitom, rögtön az első oldalon egy hirdetés, amit általában figyelmen kívül hagyok, rosszabb esetben kimondottan zavar, de most más a helyzet, pedig még sonka is van a képen. Viszont imádom, ha egy reklám nem sablon, hanem az aktuális megjelenési helyhez igazítják. Jelen esetben a sonkás-mézes chips reklámjának szövege egy leszbikus magazinban így hangzik:
"Kicsit furcsán nézett ránk a világ, amikor először jelentünk meg együtt a mézzel. De mi biztosan tudtuk, hogy összeillünk." (A sonka)

Egyébként a Dyke hasonló az úgynevezett férfi- vagy női magazinokhoz. Van benne teszt, kishírek, zene, sport, kultúra, s minden olyasmi, ami máshol is, receptek, első randira szóló tanácsok, utazás és egy cikk az aids-veszélyről. Aztán társalgás a politikáról, világi és vallási törvényekről, érvek és ellenérvek a coming out témakörében, interjúk ismeretlen, de érdekes emberekkel. Valamint egy fekete-fehér aktkép sorozat. Megtudtam, milyen ember az FTM (female to male) és milyen problémákkal küzd, valamint felbukkant a lapban két ismeretlen ismerős is.
Egyetlen negatívumra az egyik fotósorozatban találtam. Némelyik képet nem kellett volna beválogatni. Pl. kilóg a nő feje teteje a lapból. Az egyik fotó pedig szegény modellt annyira előnytelenül mutatja... mintha egy nagy gömbőc lenne, pedig egyébként nem az. Ilyesmire azért figyelhetnének. Persze nem tragikus, de azonnal feltűnt. Bántja a szemem.
Összességében tetszik a magazin, van mit olvasni benne, informatív, igényes, kifejező. Érdekes volt egyszer ilyet is látni.

- Na és hogy érzed, te vagy a célközönség? - kérdezem irónikusan Dristől.
- Hát, nem. Fura is nekem ez a hangnem, hogy csak így magukhoz beszélnek... kizártnak érzem magam.
- Valószínűleg úgy gondolják, ez az ő közösségüknek szól.
- De nem az a cél, hogy elfogadtassák magukat velem, érdeklődővel?
- Egy puszta érdeklődő aligha veszi meg ezt a lapot. Az elfogadtatás és az érdeklődők tájékoztatása valószínűleg más fórumokon zajlik.
- Ja, pénzbe kerül? Mennyi? 700 Ft. 700 Ft?

Gold's Gym tesztnap

Kapóra jött az ingyen nap lehetősége a Gold's Gym-nél. Már régóta nézegettem a helyet, s amúgy is szeretem feltérképezni a környék szolgáltatásait. Nem beszélve arról, hogy pilates órára mehettem, amit szintén régóta szerettem volan kipróbálni.
A végén vegyes érzésekkel távoztam. Hiába fűztem nagy reményeket a pilates-hez, az óra maga nem igazán kötött le. Többet vártam vagy mást, nem tudom. Olyan érzésem van, hogy az oktatóval volt a gond, de mivel nincs összehasonlítási alapom... Oké, elfáradtam meg minden, de már a felénél kedvem lett volna hazamenni.
Pedig a hely nem rossz. Neteztem onnan ingyé', kezdjük ezzel. :) A pultosok motiváltnak tűnnek, nagyon kedvesek, az öltöző tágas, dizájnos és szimpatikus a karszalagos nyitórendszer is. Bár épp ezen a ponton találtam fejlesztenivalót, mert sajnos a büfében fogyasztottakat nem tudják ráterhelni, ezért vissza kell menni az öltözőbe pénzért, aztán a visszajáróval bénázni, mert ugye az edzőruhák általában nem zsebesek. Ezt még esetleg hozzá lehetne csapni a szolgáltatásokhoz. Nem a zsebes ruhát, hanem a chipes karszalaggal való fizetést.
Külön pozitívum, hogy bár az edzőterem a Mammut tetején található, rá kellett jönnöm, előítéletes vagyok a vendégeikkel kapcsolatban. Jártam már néhány hasonló fitness komplexumban, és egyikben sem ezt tapasztaltam. Egyrészt több idős férfit és nőt, másrészt sok meglehetősen túlsúlyos és nem kimondottan plázalakó külsejű embert láttam edzeni. Tulajdonképpen egyetlen frusztrálóan tökéletes alakú fitness lady-vel sem futottam össze, az öltözőben pedig nem a megszokott "beszakadt a körmöm" nyafogós lányokkal lehetett találkozni. Ez azért megnyugtató.
Ha a pilatesükre nem is, de a Gold's Gym-be még lehet, hogy ellátogatok.

1+1=1

Basszus! Három-négy fős céghez vágyom.
Ilyen sem volt még, legalábbis nem hagyott bennem mély nyomokat, hogy szabadságomat a munkahelyemen töltöm. A pénteki koktélparti helyett bevállalt év végi létszámnyilvántartással ugyanis meggyűlt a bajom, ezért még ma is be kellett jönnöm. Játszóruhában szaladtam át a melóhelyre, mert ugyebár én csak gyorsan osztok, szorzok, s már itt sem vagyok. Ahha... 8 óra + 1 óra túlmunka lett belőle. Öten izzadtunk vért egész nap, mindenki azon volt, hogy mielőbb megkezdhessem a papíron már pörgő pihenésemet. Drága kollegáim listákat nyomtattak, felváltva jelentkeztek, hogy összeolvasnak velem, s volt, aki kávét főzött és kenyeret kent, hogy azzal se menjen az időm. Az az egy fő viszont, aki nem stimmelt a létszámban, az istennek sem akart előkerülni.
Visszamentünk egész nyárig, minden lehetséges listát egyeztettünk, ami nem kismiska ilyen sok munkavállalónál. Az FKeres kevésnek bizonyult, de már épp úgy tűnt, hogy maga Einstein sem tudná megoldani a rejtélyt. Ahogy ástam magam egyre beljebb az adatokba, logikai és matematikai lehetetlenségekkel szembesültem. Aztán, közel 9 óra megfeszülés után lőn világosság.
Még nyár elején egy kollega felmondás alatt állt, amikor váratlanul meghalt. Akkor roppant logikusan kivettem a létszámból. Egy táblázatban viszont véletlenül benne maradt, hogy a felmondási ideje sok hónappal később jár le... amikor eljött az az időpont, már nem emlékezve a nyárra, ismét kivettem a létszámból. Aztán kereshettünk, miért nem stimmelünk saját magunkkal.
Gratulálok magamnak.

Osztozkodás

Amikor egy pár végül szakít, és elosztják a közösen szerzett CD-ket, valamint megegyeznek abban, kié lesz a hajszárító, kié a digitális lázmérő, s ráadásul tudják, nem maradnak barátok, meg kellene osztozniuk a jövőbeli koncerteken is. Ahogy Marla és Jack osztozik a hererákosok és a tüdőrákosok klubján. Jó néhány programról maradok le emiatt, vagyis csak részben emiatt. S az mégsem járja, hogy már minden buli az övé legyen. :) Őt biztos nem izgatja, de én nem vágyom rá, hogy összefussunk a bárpultnál.

Új szerelem

Nagy változások következtek be az életembe. Valószínűleg egy új szerelem veszi kezdetét hamarosan. Mától ő meg én egy pár. Nem a barna, a fekete. Talán nem korai azt állítanom: együtt járunk. Nagyon régóta vágytam rá.
Ahogy magamat ismerem, kivédhetetlen, hogy egyszercsak fotóblogom is legyen, vagy ha az nem is, legalább egy kis blogrész képekkel... jövő karácsonyra meg kiadok egy lemezt... Legalább olyan jól fogok énekelni, mint Dundika és Pokrivtsák Mónika együttvéve.
No, de ne térjünk el a tárgytól. A tárgytól, amely egyelőre kicsavarhatatlan Dris kezéből, pedig én kaptam, magamtól. (Mert megérdemlem.) Hivatalos nevén Panasonic Lumix FZ18, de kap majd valami becenevet, hogy gyorsabban kialakuljon a kötődés. Bár amúgy sem lesz nehéz belehabarodnom, hiszen annyira, de annyira okos...
süti beállítások módosítása