A Nekünk bevált oldalának talán eddigi legjobb bejegyzése. Tökéletesen leírja, amit mostanában érzek. Küldöm szeretettel a férjemnek, és minden apukának.

"Drága Szerelmem! Csak szeretném előre elmondani neked, mielőtt még hazaérsz, hogy nagyon jó napunk volt ám és minden rendben. De a feltűnésed valószínűleg drasztikusan megváltoztatja majd a viselkedésemet. Nem szeretném, hogy azt hidd, egész nap ilyen idegbeteg voltam, mert nem. Csak most már kezdek kiakadni, érzem. És ha itt leszel, akkor majd egy pillanat alatt fel fog dühíteni minden megnyilvánulásod, amivel erre utalnál, még ha jószándékúan is teszed, mert tudod, hogy magamtól nem nyílnék meg. Támadásnak fogom venni, hogy végre kiadhassam a feszültségem. Sajnálom! Ez a viselkedés valójában egy segítségért kiáltás volna részemről, amit nem merek nyíltan felvállalni. Mert tudom, hogy te is dolgoztál ma, mi meg kirándulni voltunk a szabadban, és nem is volt semmi különösebb nehézség, kimaradt a délutáni alvás ugyan, de nem pánikolok már rajta, mert öröm együtt lenni a fiúnkkal, de tényleg. És amikor ennek ellenére azt érzem, hogy ha még egyszer oldalba lök, miközben készítem a vacsorát, mert azt akarja, hogy vegyem fel, amit megértek, mert ő (is) nyűgös és onnan lentről nem lát a fazékba..., akkor legszívesebb megfognám és elhajítanám messzire. Vagy ráüvöltenék, hogy a torkomban növekvő feszültség ne bőgessen meg. De nem kiabáltam, mert már elégszer sikerült feltartóztatnom magam és bevillan ilyenkor, hogy ne tovább! Van egy trükköm is, még mielőtt minden kötél szakadna. Énekelni kezdek. Valószínűleg elég hamisan, de mégis csak jobb, mintha elhajítanám. Most éppen egy Kelly Family dal ugrott be, ez már önmagában vicces volt. Felkaptam kicsifiút és táncoltam vele. Közben megkavartam a főzeléket. Aztán letettem és öt perc múlva megint jött, engem akart, belőlem akart, mert ő (is) lemerült. Újra túllépek önmagamon, azért is megcsinálom! — mormolok magamnak, mint egy hosszútávfutó. De közben tudom, hogy amikor megjössz, akkor majd leeresztek és neked fogalmad sem lesz arról, hogy mire voltam képes. Csak az összeesett lufit látod, meg ahogy levegőért kapkodom. Fáradt vagyok, sok volt már ez az elhúzódó betegeskedés, a non-stop együttlét, nekem sok. De hogy kezdjek ebbe bele? Tudom, persze, megértesz, sokszor beszéltünk már erről, de téged is erősen köt még a gyerekkorod, a csaláid minták, amik között letapogattad a valóságod. El sem mondom, mert nem akarom bizonygatni neked, hogy azért jó anya vagyok. Inkább előre szólok, hogy sajnálom, ha feleségnek most nem jó, mert még is csak te vagy az nekem, aki felé kioldódhatok. Persze az igazság az, hogy nem is tudok előre szólni neked, mert nincs időm megírni ezt az üzenetet, 7 óra múlt és meg kell etetnem a gyerekünket..."

Írtam már róla, hogy a novemberben induló új, magyar HBO sorozat egyik epizódját nálunk forgatták. No, most kijött az első tréler, amiben látszik is valami a lakásból. Régebben, amikor ide költöztünk (annak már 7 éve), és még aktívabban blogoltam, ígérgettem képeket a lakásról, ha majd kész lesz, ha majd kész lesz... azóta sem éreztem úgy sosem, hogy eljött a pillanat... de talán most.
Ide kattintva, a videót elindítva 0:03-tól 0:10-ig látható valamicske belőle. Bárki megszemlélheti, milyen őskori tévénk van.

Már ha érdekel ez bárkit is. 

Nekem továbbra is annyira más ingerek között zajlik az életem, mint Rt érkezése előtt, hogy egy ilyen esemény már kalandnak számít.

- Mivel utaztatok? Metróval? - érdeklődik nagyi.
- Igen. - feleli Rt.
- Néni vezette vagy bácsi? 
- Számítógép.

Rt-nak néha fontosabb, hogy vitatkozzon, mint hogy érti-e, miről is beszélünk. :)
Az alábbi párbeszéd hangzott el köztünk ma:

- Te ujjatlan pólóban jössz az utcára? - kérdeztem.
- Neeeem! Régiiii! - felelte nyafogva.

Aki tudja, azonnal árulja el, hogyan lehet 46 évesen, 3 gyerek után ilyen lapos hasa és vékony dereka valakinek! De ha csak azt tudja, 38,5 évesen hogy lehet, az is megfelel.

Régebben mindig írtam éttermekről, kávézókról, no meg a ruhavásárlási szokásaimról. Éttermekbe, kávézókba most is járunk, csak egy leheletnyivel kevesebbszer, de nem ezért nem írok róluk. Sokkal inkább az időhiány miatt. A ruhavásárlási szokásaim meg egy időre megszűntek, aztán kényszerűen újraéledtek, és akkor jöttem rá, hogy a H&M női osztálya számomra valami értelmezhetetlen idegen vidék lett. Aztán felfedeztem magamnak a Reserved márkát, és azzal most elég jól elvagyok. Csak ki kell válogatnom a hatalmas és nagyon gyakran megújuló kínálatából a "Rule #1 No boyfriend no problem" és a "My life is a party" típusú tinilányos szövegekkel feliratozott felsőket, és ami marad, az szinte minden jön velem a próbafülkébe. És csodák csodájára nem teszem mindet vissza, hanem kb. a 2/3-ukat végül örökbe is fogadom... szóval most Reserved!

Ami az éttermeket illeti, a kedvenc még mindig az Alessio, annak ellenére, hogy egyre inkább nem szeretnék már tejtermékeket és tojást sem fogyasztani, ott  meg a salátán kívül szerintem nincs vegán étel. Sajnos ezzel most eléggé küzdök, sokat eszem (ennék) házon kívül, és iszonyú nehéz, még úgy is, hogy szinte hetente nyílik egy új vegán hely a fővárosban. Kevés, ami jó is és az utamba is esik. Ami eddig nagyon bevált, az a sokszor tesztelt Istvánffi vegán és minden bigyótól mentes hamburgeres a Kolosy téren (hmmm), és a Kozmosz a Hunyadi téren, bár ott még csak egyszer ettem.

Ma pedig olyan helyen ebédeltünk, ahonnan kifelé menet nem győztük ismételgetni, hogy milyen szuper volt az étel, mindenféle szempontból, azaz finom, jó minőségű, tökéletes állagú, kellemes szemlélettel készített stb. Pedig tojás és sajt itt is mindenben volt, de a hely gyakran változó kínálata ad némi reményt rá, hogy egyszer kifogok egy véletlenül tejtermék-, tojás- és húsmentes valamit. Ugyanitt, a tényleg rendkívül jó főétel után olyan vanília mousse-t ettem, hogy még sokáig emlegetni fogom. Sós volt, sós... Receptet szeretnék, azonnal!

Ezt most csak a Boribon-sztorikban jártasak fogják érteni.

Én: Átjönnek a cicák bulizni?
Rt: Nem.
Én: Hanem?
Rt: Ünnepelni.
Én: Mit ünnepelnek?
Rt: Tejet.

Rt eheti cukisága, hogy Szilvia nénit úgy nevezi: Szilvinénia.

Az én kicsi fiam, akit igyekszünk minél tovább cukormentesen táplálni, de már néhányszor nyalt fagyit, evett házi csokitortából pár falatot, de nem ismeri a bolti csokikat... és az én kicsi fiam, aki sosem hisztizik nyilvános helyen, csak a családi fészek meghitt ölelésében... nos, a hétvégén egy benzinkút pénztáránál olyan igazi, youtube-on osztogatós, toporzékolós-vergődős hisztit vágott le, mert apa nem vette meg neki a gyerekarc magasságba odapolcpénzezett Snickers-t. Nem tudja, mi rejlik a csomagolásban, és szerintem azt sem, hogy egyáltalán eszik vagy isszák, de úgy csinált, mintha az élete további része teljesen kilátástalan lenne, ha nem kapja meg most azonnal.

Még 275 nap van hátra a dackorszakból. 100-tól lehet vágni a centit, igaz?

Kellene már egy társkereső azoknak, akiknek mindig rengeteg aprójuk van, és azoknak, akik soha nem tudnak visszaadni.

(Kép forrása: http://lightsinthedusk.blogspot.hu/) 

Hal Hartley 1990-es filmjéről nincs sok mondanivalóm, csak annyi, hogy zseniális. Vagyis biztos annak tartottam volna, ha nem 25 évvel később látom, már egy hi-tech világhoz szokott szemmel. De azt leszámítva, hogy 2015-ből nézve furcsák a vágások és gagyi bizonyos jelenetek technikai megvalósítása, odáig voltam érte.

Van ez a filmes stílus, ami engem nagyon szórakoztat. Egyszerre elvont és humoros. Ilyen volt nekem a Harold és Maude is, és most ez. Nevezzük el valahogy, listázódjon ki az összes ilyen alkptás, én meg nézzem meg mindet jól!

(9/10, ahogy vége lett, másik szívesen újranéztem volna.)

Nem az én fiam mondta, de ide illő gyöngyszem.

Ma láttam egy videót, amiben egy amerikai kisfiú beszél a vegánságáról. Kérdezgetik egy csomó dologról, köztük arról, hogy miért vegán. Erre azt válaszolja, hogy mert az állatok a barátai és nem akarja bántani őket. Majd megkérdezik tőle, melyik állatok a legjobb barátai.
Erre a kisfiú:
- A dínók...

Hétvégente gyakran autózunk egyet az agglomerációban, mert még mindig telkeket meg házakat nézegetünk. Előfordul, hogy ugyanazt a kettőt nyolcszor-tízszer is. :) Az egyik ilyen alkalmával már végeztünk minden címmel, amit meg szerettünk volna nézni. Dris még megkérdezte tőlem:
- Elnézzünk az utca másik végéhez is?
Erre Rt a hátsó ülésről:
- Elnézést kérek!

Basszus, ma törölnöm kellett valakit a Facebook ismerőseim közül. Nagyon ritkán van ilyen, de egyszerűen nem tudom nézni, ahogy a mosolygós profilképe mellé kiírja, hogyan ölne meg más embereket vagy írtana ki családokat, akikről semmit nem is tud. Véleménykülönbségek, politikai nézetek ide vagy oda, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy juthat ide egy ember. Néztem a profilképét és arra gondoltam, hogy tegnapig én még azt a kisfiút láttam benne, aki annak idején az öcsémmel rúgta a bogyót a csepeli játszótéren. De ez az ember már nyilvánvalóan nem az az ártatlan kisfiú.

Mérhetetlenül szomorú vagyok.

Bizonyos dolgokban maradi ember vagyok, vagy vén, mindenki döntse el maga. Például nagyon nem tudtam megszokni a média felhigulását. Én még abban az időben szocializálódtam, és akkoriban tanultam az újságíró iskolában, amikor a tévében Kepes András, Vitray Tamás és Vámos Miklós voltak a "sztárok". Amikor a műsorok között még bemondókat és bemondónőket láttunk, akik ugyan nem hiperintelligens emberekkénk éltek a köztudatban, mégis nagyon szépen beszéltek. Maguk írták a szövegeiket, és ha kellett, fél napot is eltöltöttek azzal, hogy a megfelelő virágcsokrot kiválasszák, ami majd 20 másodpercig látható lesz mellettük az asztalon, miközben felkonferálják a tévétornát. Ezt maga Kertész Zsuzsa mesélte egyszer, aki az egyik legismertebb tévébemondónő volt.

Forrás: youtube

Mindeközben a nyomtatott sajtóban minden szónak súlya volt. Nem azt mondom, hogy nem jelenhettek meg ferdítések vagy hazugságok, hanem hogy helyesen írtak, helyesen fogalmaztak, ismerték és betartották a magyar nyelv szabályait. Mindeközben pedig nem jelentek meg egy lapon belül tizesével butaságok, és ha mégis véletlenül becsúszott egy, azért millió helyen kellett elnézést kérni, vagy akár a jó hírnevével is fizethetett a szerző.

Maradi ember vagyok, mert nem tudtam megszokni a rengeteg elütést, a pongyola fogalmazást, a helyesírási hibákkal teli cikkeket az online és offline médiában. Nem a blogokról beszélek, biztos én is elütök időnként valamit és a többi, hanem a hivatalos médiáról. Nem sikerült megszoknom azt sem, hogy félrefordítások és félreértelmezések alapján születnek cikkek, aztán ha valaki szólni mer, leharapják a fejét és jön a személyeskedés. 

Sajnos én szólni szoktam. Bár időnként bírok magammal, fejlődőképes vagyok. Esküszöm, hogy igyekszem. Amikor mégsem tudom kihagyni, akkor úgy kezdem, hogy nem kötözködésből, de ez vagy az az adat nem pontos. Nem anyázom, nem mondom, hogy minek ír az ilyen, csak hogy nem helyes, amit odavetett.

Mindig meglepődöm, hogy megsértődnek. Felkapják a vizet vagy pikírt stílusban válaszolnak. Sosem értem, mit lehet azon megsértődni és nekem támadni, hogy Emmanuelle Béart nem Emmanuelle Seigner, hogy Matt Damon nem színész-rendező, mert nem rendezett semmit, vagy hogy az osztrák császármorzsa nem darával készül, hanem liszttel. Mindig azt hiszem, hogy a szerzőnek örülnie kellene, hogy szól valaki, hiszen valószínűleg azért ír cikkeket, mert szeretné az olvasóit tájékoztatni, információval ellátni. Helyessel.

Senki sem tévedhetetlen, nem ezt mondom, de nyitott lehetne a javító szándékú észrevételekre.

(Mondom ezt úgy, hogy biztos épp most van tele hibával a bejegyzésem.)

Én vagyok a tükör görbe, ugye?

, mint amikor Rt a robotporszívónak dirigál, hogy menjen a helyére (mármint a töltőre). És ha nem megy (márpedig nem nagyon hallgat rá), akkor toppant a lábával, felemeli a hangját, és erélyesen mutogat az ujjával: "Meeeenj helyre!"
Esküszöm, ezt nem tőlem látta.

Esküszöm, próbáltam megbarátkozni vele. Nem tartottam jó ötletnek ugyan, de úgy álltam hozzá, hogy hamar megszokjuk majd, hiszen pl. Bécsben sincsenek vasárnap nyitva az üzletek, és senki nem halt éhen, meg mi sem szoktunk, ha épp vasárnap járunk arrafelé. De most, fél év tapasztalata után azt mondom, nekem bizony gondot okoz a vasárnapi zárva tartás.

Meg is mondom konkrétan, mi a bajom. Az Ikea és a ruhaboltok. A kenyér meg a zöldség le van tojva, be tudom szerezni bármikor. Persze úgy, hogy én spéci eset vagyok, egyrészt hétköznapokon napközben el tudok csoszogni a zöldségeshez, másrészt amúgy is a szombati bio piacon vesszük meg a heti élelmünk 95%-át, úgyhogy ebbe semmit, de semmit nem zavart be a vasárnapblokkoló rendelet.

Na, de amióta ez életbe lépett, semmit nem tudunk haladni pl. a lakberendezéssel. Valahogy Ikeába nem úgy járunk, hogy ooops, beugrik a férjem munka után 15 percre. És én sem tudom egyedül elintézni, gyerekkel, autó nélkül... de még ha lenne is kocsi, jogsi, az ilyen jelentős döntéseket akkor is együtt szeretjük meghozni. 

A szombat délelőtt a piacé, aztán ebéd, ebéd után a gyereknek alvás (vagy legalább egy tétova kísérlet rá), aztán uzsonna, és már vége is a napnak. Mire kivergődünk Budaörsre az áruházba, minimum 17 óra, de inkább 17:30 van, 19-19:30-tól pedig már kezdődik az esti rutin, vacsora-fürdetés-alvás. Másfél-két óra - engem is meglep, de így van - édes kevés egy ikeázáshoz.

A ruhavásárlással ugyanez. Gyerekkel egyszerűen nem lehet üzletről üzletre járni órákig, és átnézni a kínálatot. Az én fiam meg nem is próbafülke-kompatibilis. Le nem merném venni a nadrágomat, hogy felpróbáljak valamit, mert tuti akkor szaladna ki, nem csak a fülkéből, de az üzletből is... ő ilyen elszaladós. Én meg bugyiban utána? Hogy csinálják ezt vajon a "nagyok"? A szuperanyukák?

Ruhát amúgy sem egyedül szeretek vásárolni, jó, ha ki tudom kérni Dris véleményét. Ez sem ez a munka után beszaladós, gyorsan vállfáról lekapkodós, belebújós, hazavivős tevékenység. Amennyi időt és figyelmet szeretnénk szánni rá, az egyszerűen nem jut rá ilyen nyitvatartási idő mellett. 

Tudom, hogy nem elegáns ezen nyekeregni, de nekem bizony hiányzik a vasárnapi vásárlási lehetőség. Persze ez nem jelenti azt, hogy nyitástól zárásig, minden vasárnap ezzel tölteném az időmet.

(Forrás: port.hu)

Az Eszeveszett mesék rövid, egymástól független történetekből áll. Láttunk már ilyen filmeket, de általában azt szoktam érezni, hogy van 1-2 ütős rész bennük, a többi pedig a töltelék. Itt viszont egyenletes a minőség, mind a történetek drámaiságában, mind a humor tekintetében, mind a színészi játékban. Nincs leülő 5-10 perc, haloványabb sztoricska, mindegyik ütős. Fogalmam sincs, hogy csinálják, hogy csak pár perc az egész, de már azonnal elkap és behúz és mélysége van, máskor erre egy egész, 2 órás film sem képes.

Pedro Almodovar csak az egyik producere, mégis olyan, mintha ő rendezte volna. Igaz, a tőle megszokott nehéz női sorsok, meleg, leszbikus, transzszexuális szereplők ezúttal elmaradtak, de a történetmesélés stílusa és a humor jellege hasonló, mint az ő műveiben.

Lehet, hogy a Dogville óta nem adtam filmre 10/10-et, pedig azt nem ma láttam. 

(10/10. Szerintem úgy jó, ahogy van.)

Odatartja a homlokához az infrás lázmérőt, megnyomja a gombot és nagyon nézi a kijelzőt.
Mondom: - Rt, megméred a lázad?
- Igen.
- Na és mennyi?
- 4 centi.

(Forrás: port.hu)

Csak röviden: a Django szerintem elég jó film. Annyira szórakoztató... el sem hiszem, hogy úgy indultam neki, hogy "áhh, nem vagyok oda Tarantinoért". Azon gondolkodom, mennyire nehéz lehet egy ilyen témával viccelődni Amerikában, hogy tutira ne csússzon félre, de ez nem csúszik. Sőt, épp a humora teszi lehetővé, hogy olyan durva jeleneteket is megmutassanak, amiket komolyabb hangvételű filmekben talán már nem bírna el a gyomrunk. Kemény mű, nem finomkodik, de közben sokat lehet nevetni, és remek színészi játékokat nézni. Christoph Waltz, Jamie Foxx, Samuel L. Jackson zseniális benne. DiCaprio meg rendszeresen lubickol az ilyen velejükig romlott emberek szerepében.
És a film zenéjét, betétdalait is szerettem.

(9/10, soha rosszabbat!)

(Kép forrása: port.hu)

Nem nézek sok filmet mostanában, és ha mégis befér a napjaimba egy-egy, nem választok túl jól. Oké, nem tragikusak, de nem hoznak ki belőlem semmit, nem érintenek meg annyira, hogy pl. bejegyzést írjak róluk.
Most elkezdek írni mégis egyről, nem tudom, még mi fog kisülni belőle, csak azt, hogy tutira tele lesz spoilerrel. Én szóltam.

Ez egy olyan film, amit többen is nagyon ajánlottak, de amikor elkezdtem nézni, szinte bosszantóan sok klisét láttam benne, lapos párbeszédekkel, eltúlzott gesztikulációval. Aztán, bár a klisék a végkifejlet előtti percekig megmaradtak, azért mégis elkapott a hangulata.

Nem tartom a filmművészet csúcsának. Idegesítően sok sablonos megoldás és erőltetett jelenet van benne, de ezekkel együtt is azt mondom, hogy elgondolkodtatott, és végre egy film, amiről gondolkodni és beszélni kell utána.

Olvasom a filmes portálokon a véleményeket. Egyetértek, nem értek egyet.
Talán tényleg életszerűtlen, hogy a jazzoktatásban ilyen előfordul(hat), talán nem. Én sosem jártam konzervatóriumba, nem ismerem az ott dívó módszereket. Azt viszont tudom, hogy a sportban van ilyen kegyetlen stílusú edző szép számban. Van ilyen tanár az iskolákban, és van ilyen filmrendező és pop zenei manager is, aki hasonlóan kegyetlen módon hozza ki a maximumot a pártfogoltjaiból. Utálatos, igaz, de pont ez a film gondolkodtatott el rajta, hogy a cél viszont szent. A sportban sosem értettem, miért olyan fontos, hogy minden időnket, erőnket feláldozva legyőzzünk másokat, aztán kiöregedjünk 28 évesen... De ez a film azért megértette, hogy van egy másfajta szemlélet is, mint az enyém. És ez egyaránt lehet tanáré és diáké, bármilyen műfajban, bármilyen területen.

Én pl. nem tartom egyértelműen pszichopatának Fletchert, a zenetanárt, bár az ég mentsen meg tőle, hogy ilyen emberrel kelljen dolgoznom valamilyen célomért. Zavart kicsit, hogy pont a zenével hozták ezt a témát össze, mert számomra az egy laza dolog, ami akkor jó, ha a zenész is maximálisan élvezi, a vidám zenét vidáman, a komolyat komolyan adja elő, de nem rettegve, befeszülve, halálos depresszióba kergetve magát.

Véleményem szerint igaza van a fő mellékszereplő tanárnak, Fletchernek, hogy az "elég jó"-val nem lehet kihozni a nagy tehetségből az igazán rendkívüli teljesítményt. De hogy csak az ő embertelen módszere lenne a megoldás, azt kétlem. Bizonyos embertípusnak talán motiváló, ha sértegetik és leüvöltik a fejét. Ha folyton veszélyben érzi a pozícióját. Más embertípus meg csak úgy tud igazán nagy teljesítményt elérni, ha érzi a támogatást és a szeretetet.

A film nagy erénye szerintem, hogy nem egyértelműen gonoszként állítja be Fletchert, megvillantja itt-ott a kedves, támogató, emberi oldalát is. (Én legalábbis így érzem, bár a kommenteket olvasva ezzel szinte egyedül vagyok.) És a dobos srácot sem egyértelműen jónak... azért ő sem angyal, lássuk be! Micsoda nagyképűsködései vannak, meg akaratoskodásai, és gázol át mindenen, csak hogy elérje a célját. Kívülállóként időnként totálisan érthetetlen, hogy miért olyan fontos neki.

A srác végig billeg abban, hogy utálja vagy kövesse Fletchert, hogy felnyomja vagy együttműködjön vele, hogy elutasítsa vagy bízzon benne és vele tartson-e. Itt lövöm le a poént: Végül kiderül, mindketten ugyanazt akarták.

Ilyen sablonos filmbe ilyen jól elültetve ezt az egész dilemmát... ilyet még nem láttam. 

És a zene... a zene... hát az csodálatos. Az adja minden szépségét és feszültségét is. Szerintem ne alvó kétéves mellett nézzétek, minimál hangon, ha tehetitek! 

(7/10, ami nem egy kiemelkedő érték, mégis érdemes megnézni.)

Hátborzongató dolog történt.
Reggel, amikor odaléptem Rt ágyához, azt láttam, hogy bent van mellette 2 pulóver, amiket emlékszem, hogy este egy távolabbi szekrényen hagytam, összehajtva. Rt nem éri el az ágyából, hiába ágaskodik. Kérdezem Drist, hogy ez vajon hogy meg mi... nem tudja-e, hogy kerültek a pulcsik a kiságyba. Erre azt mondja, hogy biztos akkor vitte magával Rt, amikor éjjel hagytam mászkálni a lakásban, majd visszatettem. Néztem rá, mint egy ufóra, mert egyáltalán nem emlékeztem, hogy kivettem volna éjjel az ágyból. Meg amúgy sem vall rám, nem szoktam kivenni és engedni sétálni. Legfeljebb, ha nagyon sír valami miatt, akkor próbálom vígasztalni, majd visszateszem, de sétálni nem engedem éjjel. Vígasztalnivaló sírás meg nem volt ma éjjel.
Dris viszont váltig állítja, hogy ő félálomban kinyitotta a szemét, és látta, ahogy a gyerek odasétál ahhoz a szekrényhez, amin a pulcsik vannak, és én meg rászólok, hogy azt hagyja, aztán visszateszem az ágyába.

Kérdeztem Rt-t is:

- Kijöttél éjjel az ágyadból?
- Igen.
- Ki tudsz mászni?
- Nem.
- Valaki kivett?
- Igen.
- Ki?
- Anya.

Komolyan mondom, egy másodpercére sem emlékszem ennek az egésznek. Olyan érzés volt reggel hallani, mintha megbolondultam volna. De leginkább félelmetes, hogy vajon miket csinálok még éjjel a fiammal, amiről nem is tudok.

Dris nyugtatgat, hogy nagyon fáradt vagyok mostanában, és biztos ezért történt. És ez igaz is, több mint két éve nem aludtam ki magam igazán, vagy inkább féligazán sem. Látom is a jeleit, tudom, hogy háromszor kérdezem meg a barátnőmet, hova megy nyaralni, és még utána sem emlékszem rá, és hasonlók. De hogy éjszaka pakolászom a gyereket, hagyom sétálni, és nem is vagyok közben tudatomnál, az azért súlyos.

Ez vajon már az a tudathasadós dolog, amit a gyakori felébresztős kínzással lehet elérni, vagy csak az előszobája?

Mostanában gyakran rácsodálkozom, milyen gyönyörű város Budapest. Nem tudom, miért új ez nekem, mármint a megélése, hiszen ami tetszik benne, az már a születésemkor is ilyen volt, és azóta is. De mostanában rendszeresen ellágyulok, ha a Duna partján döcögő villamosról nézelődöm, miközben fiamnak mutatom ujjammal a hajókat, a túlparton velünk párhuzamosan haladó másik villamost. Vagy amikor a Várkert lépcsőin felcipelve végre letehetem őt, és megfordulva meglátom az alattunk elterülő várost, a maga csodájával. És örülök a sok felújított köztérnek is, de az igazi a Duna, a két partján sorakozó gyönyörű épületek, a hidak... komolyan meghat mostanában, hogy itt van ez a felfoghatatlan szépség nekünk.

Ma, épp vezetés órám volt, amikor egy 5-6 fős bringás társaság hajtott le egy forgalmasabb budaörsi útról egy kis utcába, és épp ott az egyik fiú alatt kettétört a bicikli váza. Persze segíteni akartunk nekik az oktatómmal, és amíg hívtunk a srácnak egy taxit (a harmadik taxitársaság tudott csak olyan autót küldeni, amivel egy biciklit is el lehet szállítani - éljen a 6x6!), kiderült néhány érdekesség a kis csapatról. Spanyol fiatalok, akik Madridból Németországig vonattal, majd onnan (Ulmból) bringával utaztak egészen idáig. Ezervalahány km-t tettek meg kerékpárral, 12 nap alatt. Kérdeztük, hova mennek innen tovább, amire az volt a válasz, hogy Budapest a végcéljuk, látni szeretnék, mert ez Európa legszebb városa.

Én még messze nem jártam mindenhol Európában, de gyanítom, hogy igazuk van.

Ide passzoló zenei aláfestés:

Rt szereti azokat a feladatos füzetecskéket, amiket pl. a postán lehet kapni. Ragasztgatja a matricákat benne, összehúzza az állatokat az eledelükkel, meg ilyenek.

Itt az volt a feladat, hogy a labirintusban rajzolja be a legrövidebb utat a kisfiútól a nagymamához. Berajzolta. És milyen igaza van, ugye?

Itthon maradtam főzni, pakolászni, Rt pedig elment Drissel boltba. Búcsúzóul Rt így szólt:

- Anya, szia! Jöjjünk máskor is!

Biztos hallotta, amikor vendégeknek mondtuk, hogy gyertek máskor is.