Nem jöttem még rá, miért jár együtt az embereknek a tél a szürkeséggel. Fekete, barna, szürke, esetleg fehér vagy homok- és vajszínek árnyalatai... Pedig szerintem a leghatásosabb téli antidepresszáns az, ha körbevesszük magunkat színekkel. Erre mi a valóság? Bemegy az ember a Benettonba, és a téli kollekció nagy része ilyen meg ilyen. Még ott is, pedig ugye united colors. Még az a maradék kedvem is elmegy a téltől, pedig esküszöm, amúgy sem sok volt. (Legszívesebben átugranám, s ezzel egyben üzenek is a fejlesztőknek, nem ártana végre egy előre/hátra léptető gomb a nagybetűs élet vezérlőpanelére.) A kereslet a kínálatot, a kínálat a keresletet határozza meg, attól tartok. Jó, jó, azért lehet színes darabokat találni, és pont erre szeretnék mindenkit buzdítani. Döntsük meg a fekete egyeduralmát, s ezt főleg a fiúknak üzenem. Tudom, kényelmes megoldás sötét ruhadarabokba burkolózni. Az olyan "megúszós", bármit bármivel fel lehet kapni reggelente, és biztos nem néznek ki a munkahelyen... de egyhangú és bánatos. Mégha nagyon klassz fekete darabokat lehet kapni, akkor is. (Ne bántódjon meg senki!) Férfiak és nők egyaránt nagyon helyesek tudnak lenni egy-egy jól megválasztott színben. Kinek a pasztel, kinek az élénk. Nekem inkább az utóbbi jön be.
Hetekkel ezelőtt láttam egy gyönyörű lila szövetkabátot egy lányon. Azóta is szidom magam, hogy nem kérdeztem meg, hol vette. Azt hittem, simán találok olyat, de sajnos nem. Úgyhogy tegnap előtt megvettem egy nagyon helyes, letisztult, nőies, de farmerhez és sportoscipőhöz is illő világosszürkét a Zarában. :) Jobb híján. Majd feldobom színes sállal, pulcsival és harisnyával. Mert újabban szoknyát is hordok.

Sosem lehet tudni, az ember hol talál majd érdekes témát. A Nők Lapja Cafén botlottam bele egy szavazásba, ott, ahol többnyire ostoba kérdésekre lehet ostoba válaszok közül rábökni valamelyikre. Most éppen azt kell megszavazni, hogy Győzikéék válnak-e vagy sem, hát nagyon izgi, tényleg. Van viszont egy másik szavazás is az oldalon, eddig 5540-en töltötték ki, úgyhogy az eredmény már jelent valamit, mégha nem is zárták le.
Maga a felvetés, hogy négy dolog közül bármiről is le kellene mondani, önmagában értelmetlen. Miért kellene bármelyiket kihúzni az életünkből? Ha viszont valami furcsa okból valóban választási kényszer előtt állnánk, miről mondanánk le legkönnyebben? A jó társaságról? Az anyagi biztonságról? A szólásszabadságról? A hosszú életről? Egyáltalán kinek mit jelentenek ezek a fogalmak? Milyen a jó társaság, milyen mértékű az anyagi biztonság, milyen hosszú a hosszú élet? Az NLC-n több fórum is indult ugyanerről, annyira felpiszkálta az internetezőket a téma.



Engem az eredmény döbbentett meg. Egyrészt a többség bármiről könnyebben lemondana, mint az anyagiakról. Nem tudom ugyan, mit értenek ez alatt, hiszen úgy képzelem, hogy a válaszadók nagy többsége jelenleg sem él anyagi biztonságban, tehát nincs is miről lemondania. Tegyük fel azonban, hogy a tesztet kizárólag a felső tízezer tagjai, valamint kiapadhatatlan bankszámlákkal rendelkező honfitársaink töltötték ki. Akkor is fura, hogy akár a jó társaságról is lemondanának (gondolom, egy életre, nem egy hétre) az anyagi biztonsággal szemben.
Nekem, véleménynyilvánítási kényszeres, a szólásszabadságot a maga módján rendszeresen gyakorló bloggerként viszont a legjobban az a 70% szúrja a szemem. Nyersen fogalmazva: befogom a számat, csak lóvé legyen dögivel. (Az is érthetetlen számomra, hogyan lehet egy társaság jó a szólás szabadsága nélkül.) Azért ez sok mindent megmagyaráz. A napi politikával és a kisebb közösségekben levő igazságtalanságok fennmaradásával kapcsolatban egyaránt. Talán ezért mennek olyan lassan végbe a változások. Talán ezért érezheti magát periférián az, aki valamilyen ügyért ki mer állni. Nem tudom, lehet, hogy tévedek. Nekem mindenesetre alapvető igényem. Egy olyan társadalomban, olyan korban, ahol a jelenleginél több korlátja van a szabad szólásnak, engem már rég lelőttek volna. Képtelen lennék tartani a számat. S azt gondolom, ahol szólásszabadság nincs, ott semmilyen szabadság nincs. Anélkül pedig megfulladunk. Szabadság nélkül az élet jelentősen veszít minőségéből.
Kíváncsi lennék, ha egy zömében férfiak által látogatott lapon jelenne meg ugyanez a szavazás, más eredmény születne-e. Vajon a nőkben kevésbé él a véleménynyilvánítás és a másokhoz szólás igénye, mint a férfiakban, akik kicsit régebbóta hallathatják hangjukat?
Jobban megfigyelve a másik három választási lehetőség (jó társaság, anyagi biztonság, hosszú élet) az egyénről szól. Szólni meg általában valakikhez, vagy valakik érdekében szoktunk. Időnként beleértve magunkat is. Máskor meg nem. Legalábbis "jobb helyeken".
Én az anyagi biztonságról vagy a hosszú életről tudnék könnyebben lemondani. Ezeket amúgy sem érzem, hogy birtokolnám. Ha pedig még szűkebbre szabná a jövőm, attól még tudnék teljes életet élni. A jó társaság elengedhetetlen, még ha egy életen át egyetlen személyből áll, akkor is. Kell valaki, aki megért és a szó minden értelmében "társaságommá" válik. Egy életen át jó társaság nélkül élni borzasztó lehet. De azt hiszem, a legnehezebben a szólásszabadságról mondanék le. És ti?

- Milyen kedves volt ez az eladólány... - mondom.
- Igen. Ha nem lenne csajom, el is kérném a telefonszámát. - válaszolja, majd odadugja a pofiját a szám elé, hogy adjak puszit. Én meg (meg)játszásiból duzzogok, úgyhogy nem adok. Erre még el is kezdi magyarázni:
- Csak azért, mert annyira aranyos volt. - majd megint odadugja a pofiját... én meg nem bírom tovább, és elnevetem magam. Lökött pasiliba.

A freeblog főoldalon találtam ezt a bejegyzést, amely Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? című könyvéhez íródott. Én persze ezt a művet nem (sem) olvastam, de két dolog jutott eszembe róla.
Az egyik, hogy én hasonlóképpen írtam 5-ös fogalmazásokat egész általános és középiskolában soha el nem olvasott kötelezőkről. Anyukám tanította a technikát, egy izzasztó augusztusi délutánon. Feküdtünk a csepeli strandon, (amit még a kötelező olvasmányoknál is jobban utáltam), és próbáltam magamba gyömöszölni A Kőszívű ember fiai-t. Anyu rámnézett, s nem tudom, milyen szenvedő arcot vághattam, de rögtön látta, hónapok alatt sem fogok eljutni a regény végére. Pláne, hogy korábban már az Egri csillagok-kal is így jártam. Aztán megemlítette, Jókait ő sem bírta elolvasni. Ezzel azonnal felkeltette az érdeklődésemet, mert tudtam, kitűnő tanuló volt. 18-20 éves voltam, amikor elkezdtem élvezni a kötelezővé tett irodalmat is. Legalábbis bizonyos darabjait. Elkezdtem falni a könyveket, mindenféle műfajból. Aztán kb. 25 évesen az olvasási kedvem alább hagyott. Most épp töltődési időszak van, jobban lekötnek cikkek, blogok, ilyesmi. Évente talán 2 könyvet teszek magamévá mostanában, de már érzem, kezdek megint érdeklődni, épp tegnap tettem ígéretet valakinek Nick Hornby regények olvasására.
Apropó, a másik, ami eszembe jutott: amikor heti több tucat filmet néztem meg, ugyanígy tudtam beszélni arról a kevésről is, amit az akkoriak közül nem láttam. A plakátjuk, a szereposztás, a rendező és még talán a filmstúdió neve alapján egész kis hibaszázalékkal be lehetett lőni, melyik hollywoodi sablon érvényesül rá, mik lehetnek az erősségei és hibái. Amelyik meg egy picit is egyéninek tűnt, azt úgyis rohantam megnézni.

Dris reggel kicsit félszegen megemlítette, szerinte egyek kevesebb édességet, mert "kerekedik a pofim". Őt nem zavarja, de tudja, hogy én nem szeretném. Aha, értem, köszi. Aztán elment dolgozni, és mivel nagyon szeret és nagyon hiányoztam, este 10-kor hazajött egy nagy doboz somlói galuskával.
Méghogy a nők szeszélyesek. :)

A halottak napja kapcsán jutott eszembe, mennyire különbözően gondolkodnak népek a temetésről, megemlékezésről. Nálunk szinte szentségtörés, ha nem sírunk a halál hallatán, ugyanakkor könnyeinket és kivörösödött szemünket napszemüveg mögé rejtjük. Ha csak elmosolyodunk a temetőben, már szúrós tekinteteket kapunk. Vannak kultúrák, ahol illik nagyon látványosan gyászolni, egy évig feketében járni, tartózkodni mindenféle szórakozástól, vidámságtól. Mi talán a középutat képviseljük az előbbi és aközött, ahol a temetésen vidáman énekelve, mosolyogva idézik fel az elhunyttól kapott kellemes órákat, éveket, egy-egy kedves tulajdonságát, s a szertartás után partit rendeznek a tiszteletére.
A gyász, a temetés, a halottakra való emlékezés formája mindenkinek magánügye kellene, hogy legyen. Én személy szerint nem vagyok a temető híve. Megmondom őszintén, egyetlen temetésen sem vettem részt eddigi életemben. Biztos, hogy ez változni fog, de nem azért, mert nekem fontos, hanem mert a szeretteim közül néhányan így szeretnék. Két kezemen meg tudom számlálni, hányszor jártam eddig temetőben, de egy százlábú összes végtagja sem lenne elég, ha azt kellene összeadnom, hányszor keveredtem ebben a témában vitába másokkal. Legtöbbször a családommal, mert nem tudták tiszteletben tartani a véleményemet. (Sőt, anyukám azt is mondta, szégyent hozok rá a többi rokon előtt, ha nem megyek. Rá? Nem értettem, akkor ezt most nem a halottról szól?) Rám próbálták erőltetni azt, ami csak és kizárólag belső indíttatásból működhet. Sehogy máshogy.
S mielőtt félreértésbe keverednék, természetesen a halált minden esetben szörnyűnek tartom és bár még nagyon közeli ismerősöm szerencsére nem halt meg, azért alaposan meg tud viselni, ha valaki, akit kedvelek, szeretek, vagy csak figyelemmel kísértem az életét, nincs többé. Csakhogy ez az érzés nem hozza magával a temetőt. Egy olyan helyet, amerre sosem jártunk korábban, amihez semmi közünk, ahol beosztás vagy kiosztás szerint lehet építkezni... Ott csak egy földkupac található, gaz vagy éppen gondozott növényzet, de nem az, akit én tiszteltem és szerettem. Az az ember a lelkemben, a szívemben, az emlékeimben van. Nem csak november 1-jén és 2-án, hanem mindig. Naponta, hetente eszembe jut, s életemben ott van az ő életének hatása. Ahhoz, hogy szeretettel emlékezzek meg róla, vagy hogy hiányozzon, nem szükséges a virágosnál sorban állnom, és a kijelölt másfél négyszetméteren gereblyéznem, naptár szerint jelzett időpontban. Megállok, gondolok rá, és elraktározom a szívemben.
Én így vagyok ezzel, s tiszteletben tartom, ha mások máshogyan.

Cikkötletemhez anyagot gyűjtök. Olyan szülőket keresek, akiknek általános iskolás a gyermekük. Aki szívesen válaszolna egy-két kérdésemre, illetve azok kapcsán megosztana néhány sztorit velem, írjon egy e-mailt az antibaby@gmail.com címre, én pedig megírom neki, pontosan milyen témában szeretnék jobban képbe kerülni. Előre is köszönöm.

Tavaly ilyenkor Münchenben voltam, épp George Michael-koncert után egy kevéssel. Egyetlen év, és mennyi minden történt...

Töktelelevős, antiszoc nap a mai. Érdekes felismerés, hogy belül mindenki idegesít (milyen lassan tolják már azt a kocsit a boltban, miért oda áll, tötyörögjön már fürgébben, stb.), kifelé meg olyan türelmes és extra kedves vagyok, mint még soha. Meg kicsit hibbant is, mert amíg vártam a soromra a postán, egy lány elkérte a tollamat, én pedig majdnem az ő telefonszámát, mert tetszene az exemnek. Aztán rájöttem, nem is tartom a kapcsolatot azzal az exemmel, és különben is, "mi vagyok én, kerítő?" Úgyhogy a fennmaradó várakozási időben nagyon haragudtam mindkettejükre, a lányra és az exre is, mert tetszenének egymásnak.
Amúgy kb. 5 éve nem jártam postán, s eléggé megdöbbentett, hogy vannak emberek, akik ilyet adnak fel, hogy "levél". Meg olyat fizetnek be, hogy "csekk".

Érdekes, engem nem az előléptetés és nem a jutalom motivál (azért persze örülök a zsének, naná), hanem az, hogy a már-már tömegesnek mondható lépszámleépítésnél pont azokat küldik el, akiket. Emberileg sajnálom őket, de a döntést indokoltnak tartom. Nem beszélve arról, itt az ideje, hogy megtudják, milyen az élet az iparág kényelmes, biztonságos árnyékából kilépve. Hogy az eddigi örökös elégedetlenségük után meglássák, milyen is egy átlagos magyar munkahely. Ilyenkor látom, hogy én ugyan élek az előnyeivel, de nem kihasználom a céget. Nagyon is értékelem, ő pedig visszaértékel engem. Nem, nem tökéletes, de nem vagyok amnéziás, emlékszem még, milyen volt előtte.
Két dolog bosszant fel mostanában nagyon. Félreértések elkerülése végett idebiggyesztem, hogy nem az a célom, hogy életkor alapján általánosítsak. Nem is tudnék, hiszen minden korosztályból ismerek ilyet is, olyat is. Létezik viszont két típus, amely itt mifelénk elég szép számban képviselteti magát.
Az egyik az ötvenes évei elején járó, elveszett ember. Aki a számítógépre fogja, de igazság szerint nem csak azzal nem boldogul. Tudom, nem könnyű neki, más követelmények között "nőtt fel". Maximális türelem és szeretet mellett is megállapítható, használhatatlan. Vagy legalábbis azon a szinten, arra a munkára, azzal a fizetéssel kerékkötő. Kidobott pénz. A cég meg ugye, akármennyire emberséges, egy bizonyos határon túl nem szociális intézmény. Szóval az ötvenes évei elején járó, elveszett ember, akivel egyébként kedveljük egymást, de azt hiszem, meg kellene fogni a két vállát, erősen megragadni, és megrázni. Héé, ébresztő. Hetente legalább kétszer felhív és sír a telefonba, hogy őt ki fogják rúgni, és nem talál majd új állást, és jaj, és mindenki milyen szemét, és mindenki összefogott ellene. Nagyon sajnálom, de az igazság ezzel szemben az, hogy a legapróbb dolgot sem tudja megoldani. Ha felmerül egy probléma, az probléma is marad, amíg nála van. Bármiről is legyen szó.
A másik a huszas éveiben járó fiú, lány. Akinek a szülei és a nagyszülei is itt dolgoztak. Ebben nőtt fel, nyári szünidőben is itt "dolgozott", rögtön iskola után itt helyezkedett el. Sehol máshol nem volt még alkalmazott, sőt álláshirdetéseket sem böngészett, interjún sem járt eddigi életében, fogalma sincs a munkaerő-piaci viszonyokról. Óriási a szája, neki mindig minden rossz, sokkal többet érdemelne, szerinte. Alap jogának érzi az extra bánásmódot, a kivételezést, és flegmán odaveti, hogy nem baj, ha szabályzat/törvény/akármi alapján nem jár, "intézd el!". Elkényeztetett, de ez így is marad, mert mindig lesz valaki, aki kijárja neki, megmenti, benyomja, áthelyezi, előlépteti. Teljesítménytől függetlenül.
Ettől a kettőtől telt ma be a pohár, picit elvesztettem a türelmemet. Már megvan, megtaláltam.

Barátnőm meghívott dugóban ücsörögni. Lehet, hogy ez lesz az új hobbim, mert így, hogy nem én vezetek, nem is rossz elfoglaltság. Szól a zene, meleg van, ülünk, beszélgetünk, nevetünk, világmegváltunk, megéhezünk, betérünk egy gyorsétterembe... ahol viszont az egész addigit hazavágja egy népes család kulturálatlan, ám igen erőszakos viselkedése. Mindegy hogyan, csak minél előbb haza!
Gy-től kaptam Macskafogó-csengőhangot, s bár sosem voltam egy csengőhang-fetisizta (egész életemben talán ez a harmadik nem gyári), most menőnek érzem magam. Drissel néztünk Brad Pitt-es Jóbarátokat másfélszer, önfeledten nevetősen (= majdnembepisilősen). Szeretném birtokolni az összes Jóbarátok és Szex és New York epizódot. Nem a Jézuskától, mert tőle elektrosokkot kértem még 1-2 hónappal ezelőtt. Nem szeretném összezavarni szegényt.

A Burger King magyarországi reklámai nálam gyakran kiverik a biztosítékot, s ha mégsem, akkor meg laposak, semmitmondóak. Többnyire. Van azért egy-két kivétel.
Nem látom át a worldwide Burger King koncepciót, nem tudom, mennyire igazítják kampányaikat a helyi kultúrához. A vitatott Dupla Élvezet plakátot próbáltam megtalálni külföldi oldalakon is, egyelőre kevés sikerrel. Viszont rábukkantam egy új plakátsorozatra, ami nagyon tetszik, és nem csak azért, mert az Illy logója láttán összeszalad számban a nyál.



Ezek a képek nem csak szokatlan látványt adnak az egyébként egymáshoz nem illő jelenetek összekapcsolásával, hanem egyszerre több üzenetet is hordoznak, némi humorral fűszerezve. Amellett, hogy két céget is reklámoznak, igazán jól ötvözik az olasz "hagyományokat" és kávékultúrát az amerikai típusú gyorséttermek világával (felhívom a figyelmet a betűtípusra és a virágmintára, nagyon ott van). Ugyanakkor kidomborítják a drive funkciót is, megjelenítve azt a három "foglalkozást", amelyben az állandó rohanás életformává vált, s épp hogy akad 1-2 perc bekapni pár falatot vagy felhörpinteni egy krémes kávét.





S micsoda véletlen, a maffiózó*, a gondolás és a pápa jellegzetes kelléke is egy-egy jármű, amely remek vizuális lehetőséget ad egy drive gyorsétterem plakátokon való megjelenéséhez.
Mosolygós ötös.

* Majdnem leírtam, milyen kis diszkréten véres a maffiózó Mercijének oldala, amikor látom, az nem is vér, hanem a neonfény visszatükröződése. Fogadni mernék, hogy szándékos.

Az normális, hogy egy szép októberi hétfő estén egy szép áprilisi vasárnap délután jutott eszembe, és hirtelen leesett, hogy akkor és ott az a valaki hazudott nekem? Ha tényleg hazudott, és csak most jöttem rá, az gáz. Ha viszont akkor nem hazudott, de most azt hiszem, az is gáz.

Most Az One, hogy ezt a fiút ismerem, még nagyon régről, s tudom, rengeteg munkája, lelkesedése és nem kevesebb pénze van már abban, hogy idáig eljutott. A messzi távolból drukkolok neki. A zenéje nem az én műfajom, de ez most nem számít. Annyit tudok megtenni érte, hogy megmutatom a klipjét (Ez One: Pókerarc). Nem ő kérte, én szeretném.