Van egy dolog, amiben igazán jó vagyok, s az az, hogy nem kapok idegösszeroppanást a Karácsony közeledtétől. Ez az egyetlen ünnep, amit szeretek, és épp elég fontos ahhoz, hogy ne rontsam el az idegbajjal.
Furcsa az idei Karácsony nekem, mert eddig mindig ráértem előkészülni, bár sosem vittem túlzásba, nem szoktam 8 fogást, 5 sütit csinálni, napokig állni a konyhán és utolsó nap ajándékokért rohanni... ha valamiben jó vagyok, az az, hogy tudom, mit szeretnék és hol, odamegyek, megveszem, ennyi. Max. pár óra. Mindig kényelmes tempóban elkészülök időre, és jó hangulatban tud telni a Szenteste. Most annyira nem érünk rá, és ráadásul az agyunk is a munkán jár, hogy elképzelhető, jobban járunk, ha Karácsonykor elmegyünk egy jó étterembe vagy nem is tudom hova. Nem lesz addig már idő és kedv sem nagytakarítani és mindent rendbe rázni.
Érdekes, hogy ez most mennyire más. Bár, ha jobban belegondolok, eddig minden közös évünkben Karácsony előtti nap vasútmodell-terepasztalt építettünk Drissel, tehát nem az otthoni dolgokkal foglalkoztunk, mégis szép és meghitt Szentesténk lett. Idén a sikereink jelentik a fő szálat, boldogan fogunk összebújni 24-én, de lehet, hogy ha a gyertyák kialszanak és felkapcsoljuk a világítást, porcicák lesznek a földön. Nevetek most rajta, pedig többnyire zavar (persze, hogy zavar).
A karácsonyt csak azóta szeretem, amióta magamnak, magunknak csinálom. Pont addig tart a kellemes hangulat, békesség és nyugalom, amíg el nem megyünk valamelyikünk családjához. Pedig szeretjük őket, de ahogy belépünk, feszültség van a levegőben. Ez főleg az én rokonságomra igaz, ahol képesek az egész 3 napot végigbalhézni csak azért, mert a sütemény kicsit későn készült el. Sejtésem szerint csodabogár vagyok, mert nekem az ünnepek - és főleg a szívemhez közel álló karácsony - nem a féktelen zabálásról és piálásról, nem az egymást túllicitáló ajándékokról, és nem is a feszes ütemtervben meghatározott házimunkáról szól.
Bevallom, azért is tartom magam távol a karácsonyi készülődéstől, mert egyelőre elképzelhetetlen számomra, milyen lesz anyukám nélkül. Legalábbis jelenleg úgy néz ki, hogy nem együtt ünnepelünk. Illetve együtt nem ünnepelünk. Belegondolni sem tudok egyelőre.

Utóirat: Aki Talmácsi arcképével díszített bögrét, papucsot, falinaptárt, párnát, alsógatyát stb. kap a Jézuskától, majd tegye fel a kezét! El nem tudom képzelni, kik vesznek ilyesmit, de gondolom, a kínálat azért ilyen nagy, mert kereslet is van rá.

Hihetetlen sok minden történik velem, körülöttem. Addig azonban nincs energiám leírni, amíg ki nem pihentem magam. Márpedig a fáradtságom egyre nagyobb méretek ölt, azt várom, mikor ájulok be egy kamion alá, vagy hasonlók. Ma pl. úgy pihentem, hogy kb. 3 órán át szórólapoztam, először a szakadó hóesésben, aztán egy bevásárlóközpontban, ahol zaj és tömeg őrölte az idegeimet. Nem, egyébként nincs miért panaszkodnom, elmondhatom, hogy a boldogság közvetlen határán vagyok, tényleg csak pihenni kellene, de iszonyú sok a dolgom. Visszatérve a szórólapozásra, rettentő fárasztó dolog, pláne, ha az ember eleve kipurcanva áll neki. Eleinte lelkesen csináltam, s így képes voltam másokat is rápörgetni, de aztán néhány fejet elfordító ember kicsit elvette a kedvem. Megértem őket, nagyon is, én is utálok szórólapot kapni, csak én annyit azért szoktam nyökögni, hogy "kösz, nem kérek".
A sors viszont segítségünkre van. Nem egyszer panaszkodtam már a magyar férfiruha-kínálatra, ami fekete-szürke-barna, télen különösen, és M-es mérettől kezdődik... hányszor kellett lejárnunk már a lábunkat, hogy Drisnek pulcsit vagy kabátot kapjunk. Még mindig nem hiszem el, de ma bementünk az első boltba, ami az utunkba került, és vettünk egy kabátot meg két pulóvert neki. Színesek, S-esek, szóval minden frankó velük. Mindössze 10 perc alatt lerendeztük. Mik vannak?! (Ezzel egybekötve végigrobogtunk az Aréna Plaza-n, ami első blikkre elegánsabbnak tűnik a többi bevásárlóközpontnál, de egyáltalán nem a legnagyobbnak... viszont részletesebben kifejteni máskor fogom.)

Sajnos lemaradtam az október végi, budapesti Gwen Stefani koncertről, de hozzám is elért a hír, hogy Gwen extra kedves volt a magyar közönséggel, és a számok közt több érdekességet is elárult a nézőknek. Például azt, hogy annyira megtetszett neki a pályaudvarunk (sejthető volt, hogy a Nyugatira gondol), hogy rögtön le is forgatta ott legújabb videóját. A klip azóta elkészült. Ha valaki még nem látta, most bepótolhatja. Nem egy mestermű, de kicsit úgy érezhetjük, a miénk.

 

Amikor végre van két percünk és nem a munka körül forognak a gondolataink, akkor mit kérdez? Na mit? Akár sportautót is kisorsolhatnék a helyes megfejtők közt, úgysem találná ki senki.
Hanyatt dől a székben, felveszi az "akkor beszélgessünk" pózt, és azt kérdezi:
- Na, és mi újság mostanában Britney Spears-szel? Legutóbb azt hallottam, nagyon dönget az új albuma.
Mindezt teljesen komoly arccal. Imádom.

Van abban valami irónikus, hogy a pszichodoki elhagyta a "rendelő" kulcsát, s egy belga sörözőben, üvöltő hangfalak mellett kellett elmesélnem, miért jutottam arra az eredményre, hogy végeztem az anyukámmal. Még szerencse, hogy nekem az ilyesmi nem okoz gondot, hiszen az internetre is felírom, miért ne mesélném el egy vendéglátóhelyen?! Nem csak én éreztem úgy, hogy a sztorim megér egy misét, rögtön rádupláztunk az órára, úgyhogy uszkve 2x50 perc alatt kiadtam magamból mindent. Megkönnyebbültem, hogy ezúttal ő is úgy látta, nincs remény a helyzet javulására, sokkal rosszabb viszont még simán lehet, s bár megoldást nem jelent, ő is a kommunikáció minimálisra csökkentését javasolja. Feladat: próbáljam gyakorolni a megbocsátást. Tudja, hogy ebben az esetben különösen nehéz, de az egyetlen olyan lehetőség, ami nem ront a helyzeten, csak stabilizálja. Lesz rá egy gyakorlat, de a sörözőben persze nem tudtunk hipnózni, úgyhogy emiatt is várom már a jövő hetet.

Szinte lebegek, 15 centivel a föld felett járok, csak van még néhány nehezék, amitől nem ártana megszabadulni. Most leginkább emberi kapcsolatok. Amiket én más fiókba tennék át, mint ahol jelenleg vannak. Helyet csinálva a sok jónak, ami özönlik felém. (Lekopogtam.)

Hogy jót is mondjak, az öcsémre nagyon büszke vagyok. Igazán jó testvérek vagyunk, pedig eléggé különbözünk. Valószínűleg a közös problémák csiszoltak össze minket.
Amikor még otthon laktam vele és anyuval, én vittem el a balhékat, törtem előtte az utat. Neki szinte a hangját sem lehetett hallani, nem is láttuk sokat, begubózott a szobájába. Elköltözésem után szép lassan megváltozott. Az elmúlt hónapban pedig olyan tulajdonságai törtek felszínre, hogy mindenki tátott szájjal bámul rá.
Kezdődött azzal, hogy állást változtatott, egyik hétről a másikra, pedig az ismerősi körünkben mindenki azt hitte, ő innen fog nyugdíjba menni. Velünk csak a tényt közölte, új hely, új e-mailcím, új telefonszám. Aztán bejelentette, aktívan lakást keres és záros határidőn belül elköltözik otthonról, mert nem bírja tovább. Ezt mondjuk megértem, nem is tudom, miért nem lépte meg még eddig. Aztán kinyitotta a száját, és úgy kiosztotta családunk örökké képmutató, bazsalygós, ködösítős és mindig másra mutogatós tagjait, hogy csak lestünk. Wow. Az én kicsi, szerény, csendes öcsikém ilyen is tud lenni?

Ami a családi életünket illeti, az elmúlt két hétben nagyon sok minden történt, csak épp nem maradt időm leírni, most meg már olyan nehéz lépésről lépésre végigvenni... Messzire jutottunk a két héttel ezelőtti helyzettől. Olyan ez, mint azok a filmek, amelyek közben tüsszentesz egyet, s már el is vesztetted a fonalat. Pár hétig nincs időm minden nap blogolni, és már le is marad a napló az élettől. Pedig dokumentálni kell, mindenképpen.
A lényeget úgy tudnám összefoglalni, hogy édesanyám valószínűleg végérvényesen "bekattant". S nem tudom, ezt most irónikusan vagy vérkomolyan mondom-e. Elkezdődött valami családi belháború nálunk, csak anyukám még nem tudja, hogy én nem fogok visszalőni. Sőt, senki nem fog tudomást venni a lövöldözéséről. Szép csendben összepakolunk, mi, mindannyian, és elhagyjuk a csatamezőt.
Nem is tudom, hogy lehettem olyan naív, hogy elhittem, jó szándék vezérli és tényleg tenni akar valamit annak érdekében, hogy még egyszer az életben családnak nézzünk ki. Többször találkozóra hívott mostanában, mindig nyilvános helyre, és eleinte igyekezett barátnős beszélgetést folytatni velem. Tényleg kezdtem bedőlni, ezért mentem el újra és újra. Hagytam, és örültem, végre ő is próbál javítani a kapcsolatunkon. Hiába mondta öcsikém, hogy otthonról nézve nem így tűnik, én hittem a csodában.
A múlt hét közepén ismét találkára hívott, a lehető legforgalmasabb helyre, a West End kellős közepére. Több mint 3 órán keresztül, magamhoz képest eszméletlen nagy türelemmel hallgattam, a cigányozásait, buzizásait, mindenki szidását. Nem szóltam egy szót sem ellene, és már tudom, hogy ez bosszantotta. Nem szereti, ha nem tud kihozni a sodromból. Végül megtalálta azt a bizonyos pontot, ahol szakad a húr. Elkezdte a semmiből szapulni Drist, de olyan stílusban és olyan gúnyos arccal, amit szerintem senki nem viselne el. A legdurvább az, miközben a legprimitívebb sértéseket hallgattam, ráadásul azt hazudta, hogy mindezt Dris mondta neki, amiről teljesen egyértelmű volt, hogy nem igaz. Ráadásul belekevert egy jó adag rosszindulattal valami olyasmit, hogy mi nem lehetünk egy pár (nem tudom, hol volt az elmúlt 7 évben), mert vallási elentét van köztünk, s a Dris-fajták (!) nem vegyülnek a mi fajtánkkal. Elsőre le sem esett, miről beszél. Aztán, amikor nagyjából leesett, szerintem teljesen érthető módon elöntötte az agyam a lila köd. Dris pont ebbe csörgött bele. Kedves hangon mondta, nála van egy kocsi, szívesen hazaviszi anyukámat a város másik végébe, ne kelljen cipekednie meg fagyoskodnia az utcán. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, de aztán gondoltam egyet, oké, vigye csak, hátha anyunak feltűnik a kontraszt az ő Dris-képe és a valóság közt, s mondjuk ég egy picit az arca majd, amikor épp furikázzák. Engedte, hogy hazavigyük, de a búcsúzásnál már ő volt megsértődve, köszönés nélkül hagyott ott minket. Utána nem tudom, mi játszódott le a fejében, de pár nap alatt totálisan megfordult a világ. Az öcsém felhívott, hogy nem bírja tovább, akármi lesz, ő elköltözik, már nem tudnak aludni (ő és a barátnője) és ugyanolyan tüneteket produkálnak, mint én kb. 7-8 évvel ezelőtt, amikor még náluk lakva az idegösszeomlás szélén álltam. Kicsivel később felhívott anyu testvére is, hogy kétségbe van esve, nem tudja, mit kellene tenni, de nagyon gáz dolgok történnek mostanában. (Mostanában? Közel 20 éve.)
Mindeközben minden jel arra mutat, hogy anyu valami bosszúhadjáratot tervez indítani. Hogy ki vagy mi ellen, azt senki nem érti, mert őt aztán nem bántottuk. A minap még adtam egy esélyt a békülésnek, s felhívtam. Semmilyen kérdésemre nem válaszolt, viszont monoton hangon fenyegetett kisebb és nagyobb dolgokkal. Bár inkább nagyobbakkal. Ismerem ezeket a játékait, csak már végletekig elfáradtam bennük. Nem hagyom sem az én, sem a szerelmem, sem az öcsém, sem a leendő gyerekeim idegeit tönkretenni. A következő év első felének terve, többek közt, hogy összeszedem mindenem és elhúzok innen. Minden mást megpróbáltunk már. Mindent. Mindenki figyelmeztette, még a saját testvére is, hogy ez lesz a vége, elűzi maga mellől azokat, akik valaha is szerették vagy legalábbis mellette maradtak. Erre az volt a válasza, gúnyos mosollyal kísérve, hogy ő ilyen; lételeme, hogy tüskét nyom az emberekbe, és nem akar változtatni. Oké, akkor változtatunk mi. Eltűnünk az életéből.
Az a pár dolog, ami még hátravan, úgysem érdekli. A sikereim, az önmegvalósításom mindig is bántották a szemét, úgyhogy ezentúl nem kell néznie. Az esküvőmre biztos nem lesz kíváncsi, hiszen a barátaimra sem volt soha. Az unokáiról már kifejtette a véleményét, szerinte én ne szüljek, mert a mai fiatalok csak odadobják a nagyszülőknek a gyereket, és csak a karrierjükkel foglalkoznak, ráadásul ugye azt is mondta már, hogy vörös, szeplős unoka neki nem kell, mert randa. Egyetlen dolgot sem tudok megemlíteni, amiért akár neki, akár nekünk jó lenne, hogy ez a kapcsolat megmaradjon. Csak az idegeinket tesszük tönkre.
Köszönöm neki, hogy megszült és nem hagyott éhen halni. Minden más lépését egy élet alatt sem fogom megérteni. Pedig nagyon igyekszem. Eddig kb. 15-20 évem van benne.

Hát én esküszöm, munkaerő-kiválasztással szeretnék, sőt akarok foglalkozni. Lelkesítő, szórakoztató munka. Na de kezdjük ott, hogy éjfélkor még zöldre volt festve a kezem, Drisé meg ezüstre, úgy istenesen, köröm alá beszáradósan. Méregettem, hogy lakkbenzin legyen a talpán, ami leszedi. Hiába sikáltam, nem mozdult. Reggelre mégis eltűnt. A lényeg: klassz kis irodát rittyentettünk, négyen-öten. Felfújtunk színes virágokat a falra, én még sosem csináltam ilyet. Stencilfétisem lett kapásból.
Kicsit aggódtam, vajon az alkalmazott-jelöltek látják-e majd a félkész állapotokból, hogy mi a végcél. Aztán jöttek, szépen sorban, és minden második-harmadik vágta, felcsillant a szemük. Pláne, amikor "női kéz van benne, ugye?" kérdésükre elmondtam, a pink asztalilámpát például az ügyvezető úr választotta. Milyen kár, hogy egyikük sem tud függvényezni...
Őrület, milyen kontraszt van ugyanolyan árban levő munkaerő és munkaerő közt. Jön a lány, kérdezem tőle, mi volt a feladata az előző munkahelyén, erre elkezdi szidni szép sorban az összes eddigi cégét. Kérdésre persze válasz nincs. Hallgatom, hallgatom, direkt megvárom a végét, majd mélyen a szemébe nézve: "Jól értem, hogy egyetlen olyan munkahelyed sem volt, amit ne utáltál volna?" Nem jön ám zavarba, egyre hevesebben szid mindenkit, már jön a kormány is, aztán a koreaiak, de ő egyébként nyitott, rugalmas és mosolygós személyiség, az önéletrajzába is beleírta. Sokat sportol, onnan merít. Hogy mit, az nem teljesen világos.
Kérdezem, mennyire megy az Excel. A válasz természetesen az: nagyon. Ám amikor megkérem, hogy próbáljuk ki egy egyszerűbb feladattal, szinte rám mordul, "mmoooooost???", és különben is, miért nem szóltunk előre... Szóltunk. Benne volt a hirdetésben.
Leszívták az összes energiámat, de voltak nagyon üdítő találkozások is. Ha pedig azt is beleszámolom, hogy megtudtam, a héten megjelenik a cikkentyű, cikkecske (hogyan kicsinyítsem tovább?), ráadásul 3 éves a blog, akkor aztán pláne nem panaszkodhatok a mai napra.

Rettentően várom azt az időszakot, amikor a vállalkozás képes már magától működni legalább egy napig. Ha ez még idén télen megvalósul, akkor csak annyit szeretnék, fogjon kézen, vigyen el a kivilágított Andrássy útra úgy este 10 körül, együk közös zacskóból a sült gesztenyét és leheljünk meleg levegőt a tenyerünkbe. Csak mi ketten, jogászok, üzletkötők, asszisztensek, üzlettársak, szerelők, viszonteladók, futárok és szállítók, alvállalkozók és főbérlők nélkül. Most ennyi is boldoggá tenne.