Érdekes, engem nem az előléptetés és nem a jutalom motivál (azért persze örülök a zsének, naná), hanem az, hogy a már-már tömegesnek mondható lépszámleépítésnél pont azokat küldik el, akiket. Emberileg sajnálom őket, de a döntést indokoltnak tartom. Nem beszélve arról, itt az ideje, hogy megtudják, milyen az élet az iparág kényelmes, biztonságos árnyékából kilépve. Hogy az eddigi örökös elégedetlenségük után meglássák, milyen is egy átlagos magyar munkahely. Ilyenkor látom, hogy én ugyan élek az előnyeivel, de nem kihasználom a céget. Nagyon is értékelem, ő pedig visszaértékel engem. Nem, nem tökéletes, de nem vagyok amnéziás, emlékszem még, milyen volt előtte.
Két dolog bosszant fel mostanában nagyon. Félreértések elkerülése végett idebiggyesztem, hogy nem az a célom, hogy életkor alapján általánosítsak. Nem is tudnék, hiszen minden korosztályból ismerek ilyet is, olyat is. Létezik viszont két típus, amely itt mifelénk elég szép számban képviselteti magát.
Az egyik az ötvenes évei elején járó, elveszett ember. Aki a számítógépre fogja, de igazság szerint nem csak azzal nem boldogul. Tudom, nem könnyű neki, más követelmények között "nőtt fel". Maximális türelem és szeretet mellett is megállapítható, használhatatlan. Vagy legalábbis azon a szinten, arra a munkára, azzal a fizetéssel kerékkötő. Kidobott pénz. A cég meg ugye, akármennyire emberséges, egy bizonyos határon túl nem szociális intézmény. Szóval az ötvenes évei elején járó, elveszett ember, akivel egyébként kedveljük egymást, de azt hiszem, meg kellene fogni a két vállát, erősen megragadni, és megrázni. Héé, ébresztő. Hetente legalább kétszer felhív és sír a telefonba, hogy őt ki fogják rúgni, és nem talál majd új állást, és jaj, és mindenki milyen szemét, és mindenki összefogott ellene. Nagyon sajnálom, de az igazság ezzel szemben az, hogy a legapróbb dolgot sem tudja megoldani. Ha felmerül egy probléma, az probléma is marad, amíg nála van. Bármiről is legyen szó.
A másik a huszas éveiben járó fiú, lány. Akinek a szülei és a nagyszülei is itt dolgoztak. Ebben nőtt fel, nyári szünidőben is itt "dolgozott", rögtön iskola után itt helyezkedett el. Sehol máshol nem volt még alkalmazott, sőt álláshirdetéseket sem böngészett, interjún sem járt eddigi életében, fogalma sincs a munkaerő-piaci viszonyokról. Óriási a szája, neki mindig minden rossz, sokkal többet érdemelne, szerinte. Alap jogának érzi az extra bánásmódot, a kivételezést, és flegmán odaveti, hogy nem baj, ha szabályzat/törvény/akármi alapján nem jár, "intézd el!". Elkényeztetett, de ez így is marad, mert mindig lesz valaki, aki kijárja neki, megmenti, benyomja, áthelyezi, előlépteti. Teljesítménytől függetlenül.
Ettől a kettőtől telt ma be a pohár, picit elvesztettem a türelmemet. Már megvan, megtaláltam.

Barátnőm meghívott dugóban ücsörögni. Lehet, hogy ez lesz az új hobbim, mert így, hogy nem én vezetek, nem is rossz elfoglaltság. Szól a zene, meleg van, ülünk, beszélgetünk, nevetünk, világmegváltunk, megéhezünk, betérünk egy gyorsétterembe... ahol viszont az egész addigit hazavágja egy népes család kulturálatlan, ám igen erőszakos viselkedése. Mindegy hogyan, csak minél előbb haza!
Gy-től kaptam Macskafogó-csengőhangot, s bár sosem voltam egy csengőhang-fetisizta (egész életemben talán ez a harmadik nem gyári), most menőnek érzem magam. Drissel néztünk Brad Pitt-es Jóbarátokat másfélszer, önfeledten nevetősen (= majdnembepisilősen). Szeretném birtokolni az összes Jóbarátok és Szex és New York epizódot. Nem a Jézuskától, mert tőle elektrosokkot kértem még 1-2 hónappal ezelőtt. Nem szeretném összezavarni szegényt.

A Burger King magyarországi reklámai nálam gyakran kiverik a biztosítékot, s ha mégsem, akkor meg laposak, semmitmondóak. Többnyire. Van azért egy-két kivétel.
Nem látom át a worldwide Burger King koncepciót, nem tudom, mennyire igazítják kampányaikat a helyi kultúrához. A vitatott Dupla Élvezet plakátot próbáltam megtalálni külföldi oldalakon is, egyelőre kevés sikerrel. Viszont rábukkantam egy új plakátsorozatra, ami nagyon tetszik, és nem csak azért, mert az Illy logója láttán összeszalad számban a nyál.



Ezek a képek nem csak szokatlan látványt adnak az egyébként egymáshoz nem illő jelenetek összekapcsolásával, hanem egyszerre több üzenetet is hordoznak, némi humorral fűszerezve. Amellett, hogy két céget is reklámoznak, igazán jól ötvözik az olasz "hagyományokat" és kávékultúrát az amerikai típusú gyorséttermek világával (felhívom a figyelmet a betűtípusra és a virágmintára, nagyon ott van). Ugyanakkor kidomborítják a drive funkciót is, megjelenítve azt a három "foglalkozást", amelyben az állandó rohanás életformává vált, s épp hogy akad 1-2 perc bekapni pár falatot vagy felhörpinteni egy krémes kávét.





S micsoda véletlen, a maffiózó*, a gondolás és a pápa jellegzetes kelléke is egy-egy jármű, amely remek vizuális lehetőséget ad egy drive gyorsétterem plakátokon való megjelenéséhez.
Mosolygós ötös.

* Majdnem leírtam, milyen kis diszkréten véres a maffiózó Mercijének oldala, amikor látom, az nem is vér, hanem a neonfény visszatükröződése. Fogadni mernék, hogy szándékos.

Az normális, hogy egy szép októberi hétfő estén egy szép áprilisi vasárnap délután jutott eszembe, és hirtelen leesett, hogy akkor és ott az a valaki hazudott nekem? Ha tényleg hazudott, és csak most jöttem rá, az gáz. Ha viszont akkor nem hazudott, de most azt hiszem, az is gáz.

Most Az One, hogy ezt a fiút ismerem, még nagyon régről, s tudom, rengeteg munkája, lelkesedése és nem kevesebb pénze van már abban, hogy idáig eljutott. A messzi távolból drukkolok neki. A zenéje nem az én műfajom, de ez most nem számít. Annyit tudok megtenni érte, hogy megmutatom a klipjét (Ez One: Pókerarc). Nem ő kérte, én szeretném.

 

Az milyen már, hogy egy ismerősöm ismerőse Kő-papír-olló mániás? Mindig, mindenhol, minden körülmények között... Kő-papír-olló!
És az milyen, hogy a hozzá hasonlóknak már bajnokságot is rendeznek? S milyen igaza van a verseny internetes oldalának, ez aztán az esélyegyenlőség játéka. "A Kő-Papír-Olló két játékos játéka, legyenek azok férfiak, nők, fiatalok vagy öregek. Ez a "sport" mindenkinek egyenlő esélyt kínál."
Ha mindez nem elég, itt a tuti tipp, egy kis dopping, Zsolt "tollából". Lehet gyúrni a fantasztikus nyereményre, kipróbálva a leírtakat az online játékban. Sok szerencsét, jó szórakozást kívánok!

Egyébként nem azért nem írok mostanában a magánéletem részleteiről, mert olyan szemérmes lettem, vagy mert nem jól alakulnak. Egyszerűen azért, mert nincsenek. Bár ma pont az a nap van, amikor randim volt a fiúval, akivel együtt élek. S ez nem ellentmondás. Az előző posttal sem. Néha például látom aludni vagy hallom, ahogy csörög a kulcsa a zárban. Ha ennél hosszabban is összefutunk ebben a hatalmas lakásban, azt rögtön elmesélem. Ja, és az ügyvezető úr civilben action hero. Ezt is ma tudtam meg. Nem hittem el, amikor mondta, mert az igazi action hero-k titkolni szokták, hogy azok. Ezt meg is mondtam neki, mire elgondolkodott, és cinkos mosollyal közölte: Eksönhírója válogatja. Ahha. Van egy szabad hetem feldolgozni.

Dris napok óta folyamatosan a kávétömörítésről beszél. Imádom ezt benne, de egyben utálom is, amikor felkelti az igényt valami olyan iránt, amit nem engedhetünk meg magunknak. Megnéztem, szemes kávé + daráló + tömörítő + igényes kávéfőző = fél vagyon. Megígérem, ha milliárdosok leszünk, nagyon fogékonnyá válok minden ilyesmire. Addig legyen elég a mélyalmos tojás, meg hogy nem mondom Velencében, hogy 'ennek a pizzának az árából kétszer ekkorát rendelhetnénk a Don Pepétől'.

Olyan jókedvűen indult a nap, hogy a bejelentkezésnél szmájlit írtam a felhasználónevem mellé. Persze a freeblog nem tudta értelmezni, nem szokott hozzá a bőréből kiugró Antibaby-hez. Aztán a főváros megbolondult, folyamatos szirénázás hallatszott, tömött aluljárókban, járókelők közt bújócskáztak a dolgozni nem járó (?) "tüntetők", s egy kolleganőm majdnem sírva fakadt, mert az ablakuk alatt kigyulladt egy áruház, de nagyon. Én pedig eközben két jónevű sajtóorgánum képviselőjével is beszélgetést folytattam arról, hogyan élhetnék meg az írásból működhetnénk együtt a jövőben. Konklúzió nincs, csak lehetőségek, és mosoly az arcomon.

A múltkor belinkeltem ide az Ourstyle blogot, de az az igazság, hogy ez sokkal jobban tetszik. Az ötlet minden megvalósításában jó, s biztos sok munkája fekszik benne mindenkinek, aki ilyenbe kezd. De csalóka játék, mert a képek, a kiválasztott emberek nem annyira a budapesteik öltözködését, mint a blogger ízlését mutatják. Az enyém a Budapest Style-hoz áll közelebb. (Hihi, Dris, ez itt a te alsótested az én felsőtestemmel. Majdnem.)

Tudom, hogy Afrikában még mindig éheznek, és a leukémiás gyerekek sorsa is nehéz, s nem ez a legfontosabb probléma a világon, de kiakadtam a szomszédságra. S ha már kulturálatlanságokról volt szó, muszáj megírnom, milyen az, amikor valaki kulturált próbál lenni. Kezdem onnan, a nem túl régóta olvasók kedvéért, hogy elég hangos szomszédaim vannak. Nem mind, sőt, a többség nem, de a felettem lakók 6 éve minden csütörtökön lebulizzák a vakolatot a mennyezetemről, az egyik lakásban mellettem egy zongorista lakik, a másikban meg egy őrjöngő vadállat, aki éjjel-nappal öli a családját. Ma megyek el itthonról, s látom, kikerült a kapura egy papír. Egy fiatal lány, aki itt lakik a házban, kiplakátolta, hogy szombaton bulit fog tartani, előre elnézést kér a hangos zene miatt. Szépen, teljes nevén aláírta, rajzolt a papírra halloween-es tököket, meg minden. Megadta a módját, szerintem így kell ezt kulturáltan csinálni, s ha évente egyszer, ilyen tájékoztatás mellett bulizik valaki, azt ki lehet bírni. Örömmel vettem tudomásul, vannak még rendes emberek.
Mire jövök vissza a házba, a papírhoz odatűzött valaki egy sajtcetlit, kioktató stílusú válasszal, nagyjából így: "a lakásában mindenki azt csinál, amit akar, de másokat ne zavarjon". Punktum. Megszólítás, aláírás nincs, 'kérem', 'legyen szíves' szavak keresése végett még a papír hátulját is megnéztem, ott sem voltak.
Nekem esett rosszul. Hogy lehet erre így reagálni? Elképzelhető, hogy most nagyon előítéletes vagyok, de le merném fogadni, hogy az őrjöngő vadállat volt.

Hű, de profi helyen voltam ma. Mekkora különbség van aközött, amit az ember a zsebéből fizet, és amit a tb-n keresztül... Kíváncsi lennék, az ún. állami bőrgondozónál mennyibe került az anyagjegyvizsgálatom. Szerintem hasonló összegbe, mint itt, és mégis, a különbséget zongorázni lehet. Mondjuk időpontra mentem, mégis fél órát kellett várnom, de sebaj. Egy nagyon kedves, kulturált, barátságos doktornő foglalkozott velem, olyan egykori Miss Amerika típus. Bugyira kellett vetkőzni és egy nagyon erős világítású helyiségben egy fegyvernek látszó tárgy segítségével körbefotózott. A számítógépben megjelent nyolcszázezermillió fénykép a testem legapróbb pontjairól. Baromi előnytelen képek, baromi előnytelen megvilágításban, de természetesen most az anyajegyek jelenése volt, nekik kellett reflektorfényben lenni. A baromi előnytelen fotókat még baromi előnytelenebbé tette, hogy sokszorosára nagyítottuk, és aprólékosan megnéztünk minden egyes apró pontot. Izgalmas volt, óriáspalacsinta méretű anyajegyet még sosem láttam, pláne nem vettem észre, hogy bármi különbség lenne egyik és másik között. A gép osztott, szorzott, gyököt volt, aztán kiköpte, melyek az ártalmatlan foltok, és melyek a veszélyesebbek. Utóbbiból kettőt talált. Az egyikről papírom is lett, hogy ki kellene metszeni. Metszeni. Brrrrr. Nem sürgős, de minél előbb, annál jobb. Viszont! Járhatok masszázsra, napozhatok, bioláriumozhatok, nem pecsenyére, de észszerű mennyiség megengedett. Minden kérdésemre érthető választ kaptam. Akárhogy töröm a fejem, semmibe sem tudok belekötni.
Metszeni. Brrrr.

Na valljon színt, aki átkopizta ezt a velvet cikkének elejére!
Bocsi, nincs hari, csak tudni szeretném, milyen kapcsijaim vannak Indexfalván. :)

Gus volt olyan kedves, és rám gondolt az új blogos lánc kapcsán. Először azt hittem, ez más, mint a többi, legalábbis komolyabban szerettem volna venni. Már csak azért is, mert sosem volt elég hely és energia arra, hogy leírjam az egészet, ami miatt még most is gyakran panaszkodom a családi háttérre vagy gyerekkori emlékekre. Ez a feladat is elég szűkre szabja a lehetőségeimet, de nekivágtam, leírtam sok dolgot. Rettentő hosszú lett és borongós, s mivel nem ezt szeretném, eltettem piszkozatba. Egyszer még jól jöhet. Meghúztam, és a B verziót teszem közzé. Ez is terjedelmes, de a nagy drámákat nem tartalmazza. S még így is nagyon dióhéj. Hiába, eszméletlen eseménydús az életem. :) Tehát a "teljesség igénye és történelmi precizitás nélkül" összefoglalom, mi is történt az elmúlt 30,5 évben.

0 évesen: megszülettem. Apukám fiút szeretett volna. Péternek hívnának most, ha úgy sikerül. Pár hetes koromban már akkor tudtam palacsintát csavarni a nyelvemből.
1 évesen: gondolom, elkezdtem már járkálni, talán beszélni is, fogalmam sincs.
2 évesen: egész biztos, hogy már járkáltam és be nem állt a szám.
3 évesen: kaptam egy kistestért. Valamint maszek oviba jártam, ahol csak délig voltunk bent, viszont kizárólag németül beszéltünk. Egyetlen szóra sem emlékszem.
4 évesen: először csalódtam az apámban. Elég korai és megemészthetetlen élmény. Más gyereknek ilyenkor még javában halhatatlan istenség az apukája.
5 évesen: hálós szatyorral egyedül mentem bevásárolni a sarki boltba, s kaptam a pénztáros nénitől kakasos málnakeverőt. Anyukám gyakran elvitt a Mátra moziba a körúton, meg sétahajókázni, és tudtam a hidak, szobrok, fontosabb épületek nevét, amit buszon, villamoson mindig megosztottam az utazóközönséggel.
6 évesen: új lakásba költöztünk, ovi után iskolába kellett menni. Hamar kiderült, hogy jó vagyok matekból, de amikor egy másik gyereket is elkezdtek dicsérni a tanárok, titokban fekete pontokat rajzoltam a füzetébe. Nem buktam le, de természetesen ettől ő sem lett rosszabb matekos.
7 évesen: elváltak a szüleim, apám elköltözött, öcsém megkukult.
8 évesen: úszni jártam, szertornázni, de a már sokat emlegetett brutális tesitanár elvette a kedvem a sportolástól.
9 évesen: kaptam rá a Forma-1-re, 10 és 20 filléresekkel fogadtunk, hogy Piquet, Mansel vagy Senna... Szintén ekkor jöttem rá, hogy nem akarok húst enni. Egy ismerősünk később megtömött szalonnával, amit mindig is utáltam, és utána napokig rosszul voltam. Akkor még nem hallottam a vegetarianizmusról, mint lehetőségről. Egyszerűen úgy éreztem, a döglött állat a tányéromon és a gyomromban is nagyon idegen elem.
Szintén 9 éves voltam, amikor fejlődni kezdtem, mint nő. Az osztálytársaim és a haveri körömben levők még nagyon gyerekek voltak, én pedig már sokkal komolyabb náluk, ráadásul menstruáltam és kicsit már a mellem is megnőtt. Nem volt könnyű időszak, a lányok elkezdtek irigykedni (=utálni), a fiúk meg tapintatlanul tapizni.
10 évesen: még nagyon társaságkedvelő voltam. Részt vettem egy csomó jó hangulatú táborban, zsúrokon, később házibulikon.
11 évesen: mindenféle szakkörökbe jártam, pl. tűzzománcra, korongozni, táncolni, angolra, pantomimre, szolfézsra sok évig, később furulyázni, hegedülni, majd énekkarba (Kulturális Seregszemle), valamint szerettem rajzolni és írni (fogalmazni). Kreatív gyerek voltam, amit anyutól örököltem, de valamiért mindig letörte a lelkesedésemet.
12 évesen: kaptam egy keverék kiskutyát. Ebben az évben volt az első három "járás", a harmadikkal csattan el az első csók. Előtte azért írtam az Ifjúsági Magazinnak, mondják meg, hogyan kell. Olyan sokára válaszoltak, hogy addigra magam is rájöttem. Meg kell érteniük, sürgős volt, nem tudtam várni. Nekem egyébként kétszer kezdődött el a szexuális életem. Egyszer túl korán, másodszor túl későn. Az előbbi ebben az évben. A másikat csak kevesen tudják, s szeretném, ha így is maradna, az információ birtokosai érdekében is. Hiszen ha mindent elkotyogok, mivel fognak zsarolni, amikor gazdag (mondjuk Pop Idol) leszek?
13 évesen: mindössze két hétig jártam egy nálam 6 évvel idősebb sráccal, akivel előtte sokáig jó barátságban voltunk. Ez a két hét rövid időnek tűnik, de kb. 4 évre meghatározta a lelkivilágomat. Más fiúk is jöttek utána azért... A zenei ízlésvilágom kezdett tágulni, egyre fontosabb lett, hogy szóljon valami magvasról, meg hogy kicsit érfelvágós legyen. Ebben az évben szerettem bele Sinead O'Connorba.
14 évesen: új iskolába mentem, s akkor még nem tudtam, ez a négy év lesz eddigi életem legszörnyűbb időszaka. Elől-hátul majdnem fenékmagasságig érő hajam volt, térdig érő bő pulcsikban, fekete, szürke, barna cuccokban jártam.
15 évesen: megismerkedtem egy akkor népszerű íróval, sokat lógtam vele, bele is ír az egyik könyvébe egy picit, de aztán megszakítottam a kapcsolatot. Egy "barátnőmmel" elindítottunk egy fiataloknak szóló műsort a kerületi tévénél, de az első két adás után már nem tolerálták a szorongásaimat, a szégyenlősségemet. 
16 évesen: Fenyő Miklós konyhájában beszélgetésbe elegyedtem egy akkoriban népszerű énekesfiúval, akivel aztán sokat mászkáltam. Még nadrágot venni is elvitt magával. Saját újságot próbáltam készíteni, közben Elvis és  rock and roll korszakomat éltem. Némi kihagyás után beindul ismét a fiúzás, egy féléves feledhető után egy 2 és fél évig tartó vak szerelem következett. Közben zenészekkel lógtam.
17 évesen: botrányt keltettem egy cikkemmel az iskolai újságban, mert benne maradt egy "csúnya" szócska ("geci"), igaz, az interjúalanyom szájából hangzott el, de akkor is. Apukám ebben az évben meghalt, de akkor már évek óta nem hallottam felőle. Az osztályfőnököm azt tanácsolta anyukámnak, vigyen el egy másik iskolába, ahol nem kell gépírást tanulni, mert abból nem fogok tudni leérettségizni. Anyu betegségei is ebben az évben kezdődtek.
18 évesen: az utolsó év borzasztó volt az osztályommal, ezért mindenből kihúztam magam, amiből csak lehetett (osztálykirándulás, szalagavató, szerenád). Szándékosan kimaradtam a wc-ben dohányzásból és az alkoholmérgezésből is, s ennek a mai napig nagyon örülök. Nulla tanulással leérettségiztem. Az osztályfőnök elment az iskolából, az új tanárnál ötösre vizsgáztam gépírásból. Érettségi után dolgozni mentem, de képtelen voltam nyolctólnégyiges, főnökös állást vállalni. Minden mást viszont lelkiismeretesen megcsináltam. Volt idő, amikor hajnalban újságot hordtam, napközben bódéból árultam, estefelé meg cikkeket írtam bele. Megismerkedtem egy magát remetének valló fazonnal, naturista lettem, és ebben az évben jöttem össze Ex-szel is.
19 évesen: felvettek az újságíró suliba, ahol életemben először tanultam, mint a kisangyal. Négyes, ötös eredménnyel végeztem, a legnagyobb napilapnál fogadtak gyakorlatra.
20 évesen: egy havilap főszerkesztője a lap tematikáján belül viszonylag szabad kezet adott, és beindíthattam egy saját rovatot.
21 évesen: ugyanezt megismételtem a szerkesztőség kettébomlása után az egyik utódlapnál. Az újságírás mellett mindig is dolgoztam. Két évig egy biztosító társaságnál, majd...
22 évesen: egy koncertszervező cégnél, aztán 5 hónapig egy ismert tévés műsorvezető cégénél.
23 évesen: érkeztem életem eddigi legeslegborzasztóbb évébe. Mint utólag kiderült, a depresszióm legmélye. Hisztérikus voltam, borzasztó rossz viszonyom lett az anyukámmal, s megromlott a kapcsolatom Ex-szel. Fél évig keményen edzettem konditeremben, feszes, izmos volt mindenem. Csak tudnám, minek. Kilátástalannak láttam az életem, anyukám megnyomorította a lelkem. Megismerkedtem Drissel, és az ő segítségével tudtam összeszedni magam annyira, hogy végleg lezárjam a se vele, se nélküle kapcsolatot Ex-szel. Dris fényt hozott az életembe, színeket, kidobáltuk a bakancsaimat, a fekete ruhákat, levágattuk a hajam, és egy hónap ismeretség után elköltöztem vele 80 kilóméterre Budapesttől.
24 évesen: új életet kezdtem, még keményebb hajtással, de egy boldogabb háttérrel. Néhányszor kipróbáltam a füvezést, egyszer pedig nagyon berúgtam. Azóta egyikkel sem élek. Visszaköltöztünk Budapestre, és az ezt követő 3-4 év eddigi életem legboldogabb szakasza lett.
25 évesen: rám talált a jelenlegi melóhelyem, és ezzel legalább a munkáról lekerült a gond.
26 évesen: éltem az életem és jól éreztem magam, amennyire tudtam.
27 évesen: már nagyon hiányzott az írás, s ekkor találtam rá a blogra, mint lehetőségre. Ebben az évben láttam először a tengert.
28 évesen: végre megadatott, hogy pszichológushoz járhassak. Ebben az évben kerültem magasabb pozícióba, új területre a munkahelyemen, és egyedüli vendége voltam egy 1 órás élő rádióműsornak, ami nagy élmény maradt.
29 évesen: a magánéletem összekuszálódott, ismét találkoztam Ex-szel, amiből sok rossz és jó élmény származott. Az év végére pozitív lett az egyenleg. Adtam, kaptam, kicsit belehaltam, de sokat tanultam és életem egy új szakaszába léphettem.
30 évesen: egy önismereti gyorstalpalón vettem részt eddigi felében. Néha szédülök, annyi minden történik. Idénre jutott életem harmadik legnagyobb csalódása is. 31. évemben voltam már kiegyensúlyozott és mélyponton levő nő is. S még hátravan belőle 5 hónap.

Én Hónyomi listájára lennék kíváncsi, mert nem olvasom kezdetektől, és időnként nem értem a múltbeli utalásokat, valamint azért mert biztos nagyon szórakoztatóan írná meg. Aztán Bahháéra, mert ő még olyan fiatal, és nem kell sokat írnia. Anáéra is, mert az övé biztos nagyon tartalmas. Tim-ére pedig azért, mert sok mindent tud rólam, de én róla semmit (sosem tudom, szabad téged linkelni?).

Rendszeresen visszatérő álmom, hogy mindenki tudta nélkül elmegyek Nagy-Britanniába, és benevezek egy a Pop Idol-hoz hasonló műsorba. Csak úgy, hogy csináljak valami őrültséget, aminek semmi értelme, meg személyiségfejlesztésből, és hasonlók. Azt hiszem, sosem fog kitudódni, hiszen nem tudok én énekelni, de még annál is kevésbé szerepelni. Már attól is szégyenlős leszek, ha két ember előtt el kell mesélnem egy történetet. Tehát tutira veszem, hogy hamar kidobnak, viszont életre szóló élményekkel gazdagodom. Csakhogy máshogy alakul, mint hittem. Egyre előrébb jutok a versenyben, felfedezik a sokszínűségem, hisznek bennem és önbizalmat adnak, hogy merjem megmutatni az egyéniségem. Végre önmagamat adhatom, kompromisszumok nélkül, legalábbis ezt gondolom akkor. Magam számára a legmeglepőbb, hogy fogy körülöttem a mezőny, nekem meg egyre több rajongóm van. Hamarosan Magyarországra is eljut a híre: a magyar lány egyre sikeresebb a szigetországban. Számomra nincs megállás, még gondolkodni sem marad időm, hogy vágyom-e egyáltalán erre az egész felhajtásra. A tempó feszített, a műsor tuszkol előre, s egyszer csak arra eszmélek, hogy én vagyok a nyertes. Csillogó bizbaszok hullanak rám a színpadon, vakuk villognak, tinik visítoznak, tele velem a sajtó. Egy gála-koncert a Wembley-ben, aztán 100 oldalas szerződéseket nyomnak az orrom alá, idősödő pasasok próbálnak hozzám dörgölőzni, s megkopott fényű sztárok licitálnak egymásra, melyikükkel énekeljek duettet. A fodrászcsaj egész nap matat a fejemen, a sminkes pedig negyedóránként beporozza az arcom. Nagy a hajtás, körülrajonganak, de éjjel, a szállodaszobák magányában nagyon idegennek érzem az egészet. Rájövök, nem vagyok énekesnő, sosem akartam az lenni. Nem írok alá semmit, és az első géppel hazarepülök Budapestre. Ekkor ér az igazi meglepetés. Ugyan itt is én vagyok az újságok címoldalán és a plakátokon, de a színes, mosolygó képeim helyett mindenhol feketével kereteznek, s az utca embere halálfejet rajzol a képeimre. Közutálat tárgya vagyok a saját hazámban. Értetlenül állok a dolog előtt, de hamarosan kiderül, mi a baj. Hogy nem énekeltem a verseny folyamán egyszer sem magyar népdalt. Vagy úgy egyáltalán, magyar dalt.
Na?

Kedden és pénteken van szemétszállítás a házunkban. Illetve onnan el. A gondnok hajnalban kihúzza a kukákat az utcára, s a súlyos tárolóedényeket kerekei kellemetlen hangot adnak, ahogy végigdöcögnek a kapu előtti díszburkolaton. 6 éve hallom heti kétszer ezt a hangot. Ma reggel egyedül ébredtem, s legkevésbé sem volt kedd-feelingem, így megfeledkeztem a szemetesekről is. Félig az álmomban jártam még, amikor meghallottam közvetlenül az ablakom alól a hangot, s megijedtem: valakik barikádot építenek a ház előtt.
Pedig szerintem nem is a félős fajtából vagyok.

Még mindig vadul töltögetitek a Kulturálatlanságokról szóló kérdőívet, de a válaszok aránya nem változik már napok óta, úgyhogy úgy döntöttem, lezárom a szavazást. S hogy ne csak olyan mezei legyen, felkértem egy ismert arcot, tegye meg helyettem. Sajnos sok elfoglaltsága miatt nem ért rá személyesen, ezért ezt a fotót küldte az Antibaby-napló kedves olvasóinak. (De ez nem igaz.)

Akkor csapjunk bele, íme az eredmény:
A kérdőívet 146-an töltötték ki. (Köszönöm mindenkinek. Öröm volt nézni, ahogy óráról-órára nőtt a szám. Amikor reggel felkeltem, s megláttam, az éjszaka folyamán mennyit ugrott a számláló, már jobban indult a napom. Szinte éreztem, ahogy a "Nem hagysz leszállni a buszról? Az anyukádat!" sziszegése közben úgy nyomjátok az egérgombot, hogy belelilul az ujjatok. :) De remélem, nem a panaszkodási vágy hajtott bárkit is. Sokan szavaztatok, ugyanakkor a blog látogatottsága arányában furcsa ez a szám, és elgondolkodtató, vajon a nagyon nagy többség miért nem fejezi ki szívesen a véleményét, még névtelenül sem.)
A válaszadók 71,2%-a nő, 28,8%-a férfi. Többségük 25 és 35 év közötti (48,6%), a 20-25 év közötti korosztály 28,1%-ban képviseltette magát, valamint egyformán 10,3-10,3%-ban töltötték ki a húsz év alattiak illetve a 35-45 év közöttiek, a válaszadók 2,7%-a pedig elmúlt 45 éves. Földrajzilag Budapest dominált (58,9%), 28,1% klikkelt vidéki városból vagy faluról, 10,3%-uk külföldön élő magyar, 1,4%-uk pedig Magyarországon élő külföldi. (Sajnos a kérdőívező program ingyenes verziója nem szelektálja az adatokat, így csak a 146 kitöltést egyesével végiglapozva derülne ki, személy szerint ki mit pipált, persze név nélkül. Pedig külön kíváncsi lennék a nálunk tartózkodó külföldiek véleményére.)

A Top10 pedig, tá-dá-dá-ddáááámmm... Az alábbiak zavarnak minket legjobban:
1. Szemetelés, csikk kocsiból kidobása, köpködés.
2. Az eladók, ügyfélszolgálatosok úgy gondolják, mi vagyunk őértük. Felsőbbrendűsködnek, nem köszönnek, nem néznek ránk fizetés közben, letegeznek, megváratnak, semmibe vesznek.
3. A nyilvános wc-k kulturálatlan használata.
4. Ha fizetünk valamiért, és nem azt, vagy nem úgy kapjuk, ahogyan szeretnénk.
5. Kutyaürülék fel nem szedése.
6. Sorban álláskor a nyakunkba lihegés.
7. Rongálás bárhol.
8. Gyerekek közvetlen közelében dohányzás, cigivel figyelmetlenül hadonászás.
9. Tolakodás fel a buszra, amikor még nem szálltunk le.
10. Parkolási szélső sávban, zebrán, rokkantak helyén, buszmegállóban elakadásjelzővel.

A következő 10 még érdekes lehet:
11. Nyílt utcán pisilés.
12. Idős emberek tolakodása, panaszkodás a fájdalmaik miatt, közben pedig sprintelnek a busz után.
13. Kiflik összefogdosása, amiket aztán nem vesznek meg.
14. Lejárt szavatosságú termékekre azt mondja az eladó, „jó az még, ne izguljon”.
15. Emberek, akik elvárják, hogy pusztán a koruk miatt okosabbnak tekintsük őket.
16. Az emberek nem tudnak örülni semminek, mindig minden rossz.
17. Dugóban való viselkedés, kereszteződésbe begurulás, amikor látja az autós, hogy ott is áll a sor.
18. Terhes nő, vagy kisgyerekes család babakocsival a piros lámpa ellenére átmegy a zebrán, vagy a tilosban.
19. Tolakodás sorban álláskor.
20. Dögöljön meg a szomszéd tehene is hozzáállás.
A lista további részét itt linkelem.

Egy kis kiegészítés, aféle mea culpa... 1-2 pontot ma már tényleg máshogy fogalmaznék meg. Trychydts-nek igaza van, az öltözködést valóban nem így és nem a férfiak beszólásaival együtt kellett volna megjelenítenem. Mostmár nem tudom megváltoztatni sajna. Gondolkodtam ezen a témán, és azzal az árcédulával mentem el rossz irányba. Az öltözködéssel ugyanis nem ez, nem csak ez a probléma. Külön sort kellett volna neki szentelni, az ízléstelenül magamutogató nők mellett az "öltöny sportcipővel (tudom, van annak kulturált formája is) és fehér zoknival" jelenségen át addig, amikor annyira csípőnadrág a csípőnadrág, hogy ülő pozícióban az illető lyukába is belátunk. A kurvás öltözködés sem feltétlenül azt jelenti nálam, hogy bármije is kilóg a nőnek. De amikor felidézem, hogy színházban valaki fehér hegyesorrú, szegecselt lakkcsizmában és rózsaszín neccharisnyában jelent meg... háááát... Úgy veszem észre, Magyarországon kettő dolog nagyon gyermekcipőben jár: a gasztronómiai és az öltözködési kultúra. (S ezt most magamra is értem. Az igazság az, hogy elég lepukkant napjaimat élem. Csak engem ez nagyon zavar.) Az öltözködéssel kapcsolatos kulturálatlanságot valaki frappánsan úgy fogalmazta meg a múltkori kommentfolyamban, hogy "hamisított ruhákban járás". Számomra ez kifejezi az egész fent leírt jelenséget, amikor valaki látványosan ízléstelenül öltözködik. S természetesen nem azt mondom, hogy a márkás cucc mindenképpen jó, és a piacról, turkálóból szerzett göncökből nem lehet stílusos ruhatárat összeállítani. De vannak, akikről messziről lerí a minőségbeli és stílusbeli igénytelenség. Az öltözködés egyébként magánügy, mindenki saját magát fejezze ki vele, ahogy tudja. Ugyanakkor közízlés-romboló és ízléstelen is lehet, s mint ilyen, kulturálatlanság. Mondom én. De a kérdőív kitöltőinek mindössze 10%-át zavarja vagy nagyon zavarja ez a jelenség, 85%-át pedig egyáltalán nem. Ez áll az utolsó helyen a szavazásban. Nagy örömömre második hátulról az a jelenség, amikor valaki sok cuccal áll sorba, és nem engedi maga elé a mögötte állót, állókat. Szerintem pont az a modortalanság, ha valaki ugyanúgy végigállta a sort, mint mi, és elvárjuk, hogy maga elé engedjen. Miért tenné? Egészen zárásig engedhetne maga elé mindenkit, pedig neki ugyanúgy joga van ahhoz, hogy megvegye, kiváltsa, feladja, megtöltse, amivel kivárta a sorát.
Érdekes, hogy a kommentekből arra számítottam, kicsit máshogy alakul az élboly. A zebrán át nem engedést vártam első helyre, de ugyanilyen meglepetés ért, amikor a lista legvégén kullogókat megláttam. (Az én személyes listám máshogy alakulna, de ez most nem az én véleményemről szólt.) Ebből is látszik, a kommentelők hangját lehet jobban hallani, de nem biztos, hogy az ő véleményük általánosítható is. Sőt, a blogstatisztikámat nézve az olvasók zöme sosem kattint a hozzászólásokra. Talán ez az oka, hogy a terhes nők hasának simogatása annyira hátul végzett, egészen pontosan hátulról a harmadik helyen. Pedig ebben a témában szép számmal születtek kommentek, s már kezdett körvonalazódni bennem, hogy mekkora rés tátong a piacon. A befelé melegítő, kifelé enyhe áramütést produkáló kismamaruha, esetleg a szögesdrótos változat biztos jól fogyna. Na de komolyan, még mindig nem értem, hogy nem zavarhat ez ilyen sok embert. Talán úgy gondolkodtak, hogy ők nem kismamák, és őket ez nem érinti. Mint ahogy valószínűleg a beszéd közbeni mellbámulás sorát is azért ugrották át jó páran, mert nem nők... de magáról a jelenségről egy férfi is gondolhatja, hogy nem túl illendő dolog. Az is lehet, hogy én fogalmaztam meg félreérthetően, ezesetben elnézést kérek.
Hátulról a negyedik-ötödik helyen a gyorséttermekben tapasztalt gondok állnak, asztalstoppolás és tálca otthagyása, aztán a mozgólépcsőn nem jobbra állás (ezt én is külföldön tanultam meg, s azóta zavar itthon), s a beszéd közben mellbámulás következik. Nagyjából épp annyi embert zavar, mint akit nem a gusztustalan "testi eseményekről" való beszámolás (bevallom, nálam ez nem tabu), a fényképbe besétálók illetve a hátizsákkal utazók. Hátulról a tizenkettedik a "nincs kisebb pénze?" kérdés, ez a legtöbb válaszadót szinte egyáltalán nem zavarja. Meggyőződésem, hogy azért, mert annyira általános, s ehhez vannak szokva.
A végtelenségig lehetne folytatni. De ki olvas el ilyen hosszú postot? :) A végére egy-két rövid érdekességet hagytam. Volt olyan, aki végig azt jelölte, hogy "nem gond". Irigyeljük vagy sajnáljuk? Egész véletlenül tudom, hogy ki volt, és feltételezem, valami tudományos statisztika-rontó kísérletet végzett éppen. :) A másik érdekesség, hogy rajta kívül még egy ember van, aki szerint egyáltalán nem gond a gyerekek közelében dohányzás és járulékai, 6 ember szerint pedig nem probléma az ápolatlanság, 7 szerint pedig a városi száguldozás. Érdekes, érdekes.

Elsőre csak ez a sok "yes" jött ki belőlem, de meg kell mondanom, magamon is meglepődtem tegnap. Sportközvetítésen (amit Forma-1 kivételével csak kényszer hatására nézek) én még így nem izgultam sosem. Teljesen leizzadtam, csapkodtam az ágyat, szorítottuk egymás kezét Drissel, és a tenyerem sem csillámportól volt fényes. Még a hajamat is elfelejtettem piszkálni. Tulajdonképpen tök mindegy, végül kimatekoznak-e valami más végeredményt, mert ez úgy volt jó, ahogy volt. S a srác már nagyon megérdemelt egy ilyet. Hamiltont nem féltem, fényes karrier áll előtte. Talán nem is lett volna szerencsés, ha most ő nyer. Alonso meg... bárki más, csak ő ne!
Tudom, nem sokan értenek egyet velem, de én a mostani Forma-1-ben nem pusztán pilótákat látok. Számomra ez az egész olyan, mint egy hatalmas gazdasági társasjáték, különböző színű és képességű bábukkal. Más-más anyagi, technikai felkészültséggel, más érdekekkel... a győzelem pedig nem csak az autókon és a versenyzőkön múlik, nagyon erősen ott van az a zseniális elméjű csapat, amelynek tagjai kitaktikáznak, grammokat és ezredmásodperceket számolnak, hogy végül az élre juttassák az egyébként sokadik helyről induló, szinte esélytelennek látszó "bábujukat". Szeretem, élvezem nagyon.

Egyszer volt, hol nem volt a "Kellemes Ünnepet", a "Jó hétvégét" vagy a "Jó pihenést" elköszönési mód. Modern világunkban ezt felváltotta egy korszerűbb: "Jó forradalmat, jó kődobálást." Most ez dívik. Ha pirosbetűs, akkor ajtót bezár, redőnyt lehúz, tévét fixíroz.

És Budapest...

Amikor egy meleg férfi azt mondja, ha hetero lenne, én lennék a barátnője, mert szerinte velem jó lehet együtt élni, az a világ legnagyobb bókja, ugye?
Vagy a világ legnagyobb tévedése.

Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes Yes

Azt hiszem, még egy blogban meglátom a Szeplős Vállat, és menten megbolondulok. Néha olyan, mintha bizonyos érzésekkel teljesen egyedül lennék a világban.

Kimi Raikkönen? Fernando Alonso? Lewis Hamilton?

Elvileg tilos az álláshirdetésekben nem, kor, szexuális orientáció, vallás, etnikum, káros szenvedélyek stb. alapján diszkriminálni. Elvileg. Gyakorlatilag pedig az ilyen hirdetések igen gyakoriak. Ha nyomtatásban nem is, az első telefonhívásnál kiderül, X év felett nem is érdemes beadni az önéletrajzot. Hallottam már olyanról is, hogy valaki nem volt elég alacsony a titkárnői pozícióra. Természetesen ez nem az ő hibája, sokkal inkább nemleendő főnökéé, aki tekintélye csorbulásának érzi, ha az ő 160 cm-ét meghaladó beosztottal kell együtt dolgoznia.
Elsőre egyetértek, ne ezen múljon, ki alkalmas egy munkakörre és ki nem. Ha viszont jobban belegondolunk, vannak cégek, állások, ahol a fentiek alapján történő szelekció kizárásával a munkáltató érdeke jelentősen csorbul.
Mondok néhány példát. A klausztrofóbiás ember liftkezelőként való alkalmazása talán csak azért nem életszerű, mert aki írtózik a bezártságtól, maga is szívesebben jelentkezik teniszpálya-füvesítésre, vagy mit tudom én. De ott vannak például a dohányosok. Azon már rég túl vagyok, hogy nézzem, ki hány percet tölt távol a munkától füstölgés miatt, talán mert nálunk az osztályon remekül megoszlik: aki kávézik, az nem cigizik, és fordítva, aki pedig egyiket sem, az simán elpletykál telefonon a barátnőjével egy kávényi vagy dohányzásnyi időt. Egál. Meg amúgy sem ezen múlik a hatékonyság. De mi van egy olyan helyen, ahol nagyon fontos, hogy még véletlenül se legyen cigarettaszagú a dolgozó? A legelegánsabb "nagy" emberek sofőrjeinél pl. ez alapszabály lehetne, ha nem lenne egyben törvényszegés is.
Dweyra is hasonlóról ír: "Szerintetek túl nagy igény azt várni egy ebéd-házhozszállító cégtől, hogy a napi kaját ne egy cigitől messziről bűzlő és érezhetően higiéniai kihívásokkal küzdő (...) úriember kézbesítse a nevükben? Nyilván nem szmokingos, fehér kesztyűs pincérre vágyom, de azért alapvető tisztálkodás is létezne valahol... Azt hiszem, ez a cég ezzel le is játszott nálam."
Elsőre az is felháborító, hogy bizonyos állásokra kikötik, csak fiatalt, vagy csak idősebbet keresnek. Csak férfit vagy nőt vesznek fel. (Mondom ezt úgy, hogy épp a minap vitatkoztam össze kolleganőmmel azon, hogy az osztályunkon meghirdetett álláshoz szükséges személyiségjegyeket már előre, a jelentkezők ismerete nélkül kizárólag férfitulajdonságoknak tekintette. A sors fintora, hogy végül egy fiatal lány bizonyult a pályázók közül a "legtökösebbnek".) De mi a helyzet azokkal a cégekkel, ahol a dolgozó az arculat része, vagy a termékkel eleve olyan közönséget céloznak meg, amellyel sokkal inkább egy nyelvet beszél egy fiatalabb vagy egy idősebb nő vagy férfi? Egy extra nagy méretű ruhákat árusító üzlet veszíthet imidzséből, ha egy 40 kilós nő az eladó, és egy sportboltban is hitelesebb egy izmos fiatal, mint egy nyugdíjas korú, horgolt kardigános néni. Végülis modell is csak az tud lenni, aki úgy néz ki, mint egy modell, illetve Tarzan szerepére is csak akkor alkalmas a féllábú színész, ha egyetlen kétlábú sem jelentkezik.
Nem a cégvezetés joga eldönteni, milyen személyt képzel el a terméke, szolgáltatása értékesítéséhez? Nem és de egyszerre.
Aztán ott van az egyik legismertebb disztributori hálózatot fenntartó, kozmetikai cikkeket árusító cég. Termékeik közt szerepel egy csomó olyan, amit férfiaknak szánnak, illetve jó pár nemtől függetlenül használható is. Nem beszélve arról, hogy férfi is el tud adni nőknek szánt szépészeti cikkeket, sőt. Mégis, weboldalukon és minden egyéb helyen is csak tanácsadónőket keresnek. Egy férfi ismerősöm írt egyszer nekik, legyenek szívesek tájékoztatni őt, hogyan válhatna tanácsadónővé. Kitérő választ adtak, valami semlegeset, mintha nem értenék, mi a kérdés mögött megbúvó igazi kérdés.
A téma kicsit leegyszerűsített bemutatásával és az álnaiv kérdésekkel gondolatot szeretnék ébreszteni. Beszéljünk róla, ki mit tart elfogadható és nem elfogadható kizáró tényezőnek a munkaerő-piacon, attól függetlenül, hogy a törvények diszkriminatívnak nevezik-e vagy sem!