San Fernando völgye címen fut az HBO-n, de nem tetszik ez a magyarítás. Maradnék az eredetinél. Pláne, hogy olyan sejtelmes, s az angol "down" szóval kétértelmű is. Ezzel együtt "úúútálom" a történet hivatalos leírását is, buta tucat love story-nak mutatja be a szerintem jobb sorsra érdemes művet. Annyira nem gondolom annak, hogy a történetet most szépen le is fogom írni. Nem nehéz, sablonsztori ugyanis, egyetlen mondatban elmesélhető, s vitatkozom azokkal, akik szerint ezzel ellövöm a poént és már ne is érdemes megnézni.
Szóval a kiskorú, lázadó, minden környezetben magát kívülállónak érző lány beleszeret a nála valamivel idősebb férfibe, akiről kiderül, meg van kattanva, bűnöző, csaló, hazug, ilyesmi, aztán jön a csitt-csatt, dirr-durr, vérző testek mindenütt. A történet nagyjából ennyi, nem sok váratlan fordulattal, mindenki látta már ZS-kategóriás videofilmeken, Tori Spellinggel, baltás gyilkossal, láncfűrészes Mark Walhberggel, s sorolhatnám még. A Down in the valley-t mégis remek filmnek érzem. A szokásostól pedig két dologban tér el: az emberi érzelmek, kapcsolatok bemutatása és a kidolgozott jellemábrázolás terén.
Most nem írom le, Edward Norton mekkora színészóriás, s hogy játékának hitele a szemében rejlik, mert kicsit unalmas már ismételgetni. De itt van pl. Evan Rachel Wood, aki meglepően hitelesen alakítja October szerepét, s nem mellékesen csodaszép, sugárzó lány. David Morse a szokásos tökéletes mellékszereplő, ahogy a szigorú apát hozza, s rajta kívül jelentős szerep jut még a zaklatott lelkivilágú, megszeppent kisfiúnak, akit Rory Culkin alakít.
A viszonyok egyértelműek, gyermekeit egyedül nevelő, gyakran erőszakot alkalmazó apa, egy csendes, boldogtalan kisfiú és egy szintén boldogtalan, de nem csendes nagylány, na meg az eleinte szimpatikus, aztán egyre furcsább viselkedésű udvarlója.
Az tetszett nagyon, hogy épp olyan feszültségek, dilemmák jelennek meg a filmben, amelyek az életben is. S nagyjából a felénél már érezhető, senkinek sincs igaza, és mindenkinek igaza van a saját szemszögéből. Érthető, ki mit miért tesz, de rosszul kommunikálják egymás között. Szerencsére a fiatal lányt sem az ostoba szerelmes kategóriában mutatja be, folyamatosan érezhető a dilemmája, vajon a szívére vagy az eszére hallgasson-e. Nem a háta mögött zajlanak az események, érzi ő, hogy gond lesz. Sőt, szerintem szeszélyes, szerelmes tinihez képest egész racionális. A film csodálatossága számomra abban rejlik, hogy semmi sincs szájba rágva, apró jelekkel fejezi ki a rendező az érzelmeket, a jellemek finomságait. Valamint abban, hogy nincs jó és rossz, mégha a végére olyan egyszerű is kategórizálni a szereplőket, mégsem jelenhető ki egyik szereplőről sem, hogy maga a megtestesült gonosz, s az ellenkezője sem. Ezért lehetséges, hogy bár a történet utólag nézve kimondottan a szokásos hollywoodi vonalat követi, mégis végig furcsa hangulatot áraszt, s nem tudjuk, mi következhet még, milyen megoldása lesz a problémának. Az apa egyetlen mondatában előrevetíti, szereti és félti, de egyben csodálja is a lányát (amikor arról beszél mulya fiának, hogy valakiben vagy van spiritusz, vagy nincs), s a zord, erőszakra hajlamos férfiben felvillan egy pillanatra az érző lény. Még a Norton alakította fiatalember motivációi is érthetőek, menekül attól, hogy belássa, ő egy senki. Álomvilágot alakít ki magának, amit látszólag higgadtan épít fel, de világlátása torz annyira, hogy mindent elrontson. Alapvetően nem akar rosszat, nem gonosz, csak elismerésre, különlegességre, szeretetre és figyelemre vágyik, s eltorzult világában nem ismeri fel, meddig mehet el. Kétségbeesetten kapaszkodik a lányba, aki végre nem lököttnek látta, és a kisfiúba, aki felnéz rá és vakon bízik benne, annyira, hogy akár saját apjáról is bármit elhisz.
Szinte biztos vagyok benne, hogy nálam kétszer megnézős film. Számtalan jelenetét szeretném újra látni.

Megmondom őszintén, meglepett, milyen sok hozzászólás érkezett a kulturálatlansági felhívásomra. Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki beszállt. Némelyik kommenten elszomorodtam, másokon elmosolyodtam. (Ha én vetettem volna fel a hamisított ruhákban járást, biztos nem lenne már a nyakamon a fejem. :) Így viszont aranyos megjegyzés. Teljesen egyetértek.) Meglepő, hogy egyetlen kritika sem illette a mobiltelefonálási szokásokat. Illetve talán valaki említette, hogy moziban csörög... Ha jobban belegondolunk, 6-7 éve e témában jött volna elő a legtöbb panasz. Mennyire kiakasztó volt, ha valaki a villamoson telefonált, vagy ha bankban, tárgyaláson, társaságban nem kapcsolta ki a készülékét. Ma meg, mindenki mindenhol mobilozik. Engem sokszor zavar, de vajon tényleg ennyire megszokott, hétköznapi dologgá vált? Csak én érzem úgy, hogy a telefonálási szokások lehetnének kulturáltabbak is?

Lassan, de elkészült a kérdőív, aminek segítségével kialakul majd a rangsor, mi zavar minket leginkább a környezetünk viselkedésében. Nem kis munka volt összesíteni az itt és más blogokban felvetetteket. A legtöbben személyes történeteket írtak, én pedig próbáltam összevonni az egybe tartozókat. Kreáltam belőle egy még sokszori meghúzás után is terjedelmes kérdőívet. Arra buzdítanék mindenkit, aki erre jár, szánjon rá pár percet és töltse ki. A kérdőíven különböző témákon belül felsoroltam azokat a kulturálatlanságokat, amelyeket múltkor felvetettetek. Kiegészítettem néhány olyannal, amit oda illőnek éreztem, de senki nem hozta szóba. (Ilyen pl. az, amikor az utcán szexuális töltetű beszólásokat kapunk, vagy a céges partiról zakózsebben hazacsempészett sütemény esete stb.) A kitöltés eredménye úgyis jelzi, egyetértetek-e a kiegészítéseimmel vagy sem. Ha nem, akkor mintha oda sem írtam volna.

Itt lehet szavazni! (szavazás lezárva)

FONTOS kiegészítés! Bár sokat javítgattam, még mindig találtam hibát a kérdőívben. Pontosabban félreérthető pontot. Most már nem nyúlok bele, de itt fűznék hozzá egy kis magyarázatot. A 6. pont 5. sorát úgy értelmezzétek, hogy zavar-e titeket, ha az előttetek álló ügyintézése, levélfeladása sok időt vesz igénybe, és nem engedi előre a mögötte állókat.

Négy óra feszült figyelem és visszafolytott ingerültség árán sikerült végighallgatnom mindent, amit mondani szeretett volna. Mindezt egy félórás késért megvárva, egy McDonald's-ban, két fotocellás ajtó közt, folyamatos huzatban. Olyan hosszú listája volt, mint a lapföldi Mikulásnak december elejére. Próbáltam nem félbeszaktani. Leszívta az összes energiámat, de azt hiszem, megérte. Nem vesztünk össze, s ez már a második vagy harmadik próbálkozása, ami után úgy érzem, talán rájött, változtatni akar, és szép lassan tenni is tud érte. Szerencsére tisztában van vele, hogy most neki kell lépnie, méghozzá sokat. Még az is lehet, hogy lesz belőle valami. Felvette a vadiúj iparművészeti blézerét (ő hívja így) és pörgött-forgott a szelektív hulladékgyűjtő mellett, mint egy topmodell a kifutón. Megdicsértem, örült, előadott, nevettem, sírt, sírtam, folyamatosan babrált a napszemüvegével, folyamatosan babráltam a papírpohár fedelével. Szólt, hogy nem akar megijeszteni, de valószínűleg én is hajlamos lehetek a depresszióra, a dokijától tudja, hogy örökölhető. Jó, hogy mondja. :) Meg hogy ne vágjam fel az ereimet soha (eszembe nem jutott ilyesmi), mert úgyis megmentenek, és aztán milyen csúnya leszek. Azért meg nem érdemes. Nem tudtam, nevessek vagy sírjak. Végül annyit dünnyögtem: "megdöbbentesz".
Nem szeretnék elkiabálni semmit, pláne, hogy suttogásra sem maradt energiám. Hullok az ágyba menten.

Csak tudnám, miért érzek szorongást, és harctéri idegességet, amikor minden rendben van, nem bánt senki, és még csak nem is nehéz nekem. Lehet, hogy mégsincs minden rendben, mégis bánt valakmi, és mégsem olyan könnyű nekem. Az is lehet, hogy ma derül ki minden. Anyukám találkára hívott, semleges területre, lelkizés címszó alatt. Kíváncsi leszek.

Nagyon szerencsések vagyunk, hogy megismertük egymást, és hogy pont egymást ismertük meg, s felépítettük mindazt, ami most van. Azt mondta, teljesen biztos benne, hogy mellettem a helye. Én is biztos vagyok benne, hogy mellette van a helyem. Nagyon jó most. Olyan mély, amilyen nem hiszem, hogy bárki mással lehetne. Olyan mély, amilyen nem hiszi, hogy bárki mással lehetne. Viszont még innen is lehet nap mint nap előre lépni. Majdnem hét év után, drukkoló baráti tömegekkel a hátunk mögött bátran kijelenthetek már dolgokat.
Ha most mozisztár lennék, s megkérdeznék, mit üzenek a rajongóimnak, azt válaszolnám: le a játszmázással, le a sakkozással, le a falakkal. Teljes nyitottság, önzetlenség, megértés, s tiétek lesz a szabadság is. És persze kell az intelligencia is. Én ebben hiszek, ez az egyetlen, ami működik, kiteljesít, s mindig előrébb visz. Nem recept, nem szabály, csak a puszta "hagyás".
(Sokkal szebb élmény, mint ahogy sikerült megfogalmaznom.)

Keith Haringről, amíg világ a világ, az önállósodásom fog eszembe jutni. Pontosabban az a boldog, s egyben nagyon kemény időszak, amikor "kirepültem a családi fészekből", s összeköltöztem Drissel. Az első bérelt lakásban olyan rövid ideig laktunk, hogy szóra sem érdemes. A második sokkal emlékezetesebb. A tágas, napsütötte konyhája, s a tulaj miatt, aki az egyébként teljesen üres lakás átadásakor átnyújtott egy leltárjegyzéket, amiben feltüntette a beépített fürdőkádat és wc-csészét is, nehogy ellopjuk. Illetve nem "is", hanem jóformán csak ilyesmiket, hiszen a kégli tényleg totál bútorozatlan volt... és az is maradt. Egy lenyitható kanapénk és egy piros műanyag mini tévénk volt, fekete-fehér képpel. Pilleszék töltötte be a tv-állvány szerepét. A nem sok cuccunkat (ruhákat, könyveket) piros műanyag-kosarakban tartottuk, a földön. Mondjuk, ha úgy nézzük, minimál volt a javából, egységes színhasználattal. :) Szerettem azt a helyet. De nem is ezért kezdtem bele ebbe a mesébe, hanem mert a beköltözés napján, az üresen kongó lakás egyik falán ott maradt egy naptár. A tulajnak nem kellett, azt mondta, dobjuk ki nyugodtan.
Nem dobtuk. Őrületes képek voltak benne. Szabályosan az volt az érzésünk, egy full drogos, full őrült pasi rajzai lehetnek. Annyira egyszerű, de jellegzetes figurákkal dolgozott, hogy ezek után nem tudtam nem észrevenni, bizony tele van vele a világ. Pólókon, táskákon, de még egy számítástechnikai üzlet padlóját fedő linóleumon is az ő figurái köszöntek vissza.
Amikor rákerestem a neten, megakadt a szemem a neve alatt látható évszámokon. 1958-1990. Hm. 32 év. 32 évecske. Nagyon kevésnek tűnik, főleg, ha beleolvasva az életrajzába megtudjuk, utolsó pár évét az AIDS fájdalmaival töltötte. Ez a 32 év azonban sok mindenre volt elég. Az amerikai graffiti-kultúra legnagyobb egyéniségévé nőtte ki magát. De az odáig vezető út sem volt éppen szokványos. Már gyerekkorában sokat rajzolt, huszas évei elején new yorki punkként kapta első kiállítási lehetőségét. Ezt a feladatot pl. úgy oldotta meg, hogy a megnyitón, ott, a vendégek szeme láttára, rendkívül gyorsan rajzolta tele a teret. Akkora sikert aratott, hogy nagyobb közönség előtt is meg szerette volna mutatni magát, s ehhez a new yorki metrók falára helyezett reklámpaneleket választotta. Illegálisan, graffitisként. A nagy cégek által dollármilliókért bérelt reklámfelületekre készített rajzaihoz egyre gyakrabban társított politikai üzenetet is, a falfirkákat viszont csak név és beazonosíthatóság nélkül tudta elkészíteni, hiszen ez a tevékenység büntetendő volt. Vakmerősége odáig fajult, hogy a Time Square egyik mozgó reklámtáblájára is ráfestett, üzenete kb. 20 percenként bukkant fel, s ezzel jókora hírnevet szerzett magának. Ugyan le is bukott többször, de mivel nem bizonyult hatékony megoldásnak az újabb és újabb büntetés, végül kiállítási lehetőségekkel kezdték bombázni. 24 évesen már a legrangosabb képzőművészeti rendezvényeken jelent meg, 26 évesen műveit a modern festészet új irányzataként kezdték emlegetni. A csóró graffitisből ugyan világsztár lett, de továbbra is a metrók, aluljárók, underground szórakozóhelyek világában érezte jól magát. Sajnos nem sokáig élvezhette a sikert, mert az AIDS fiatalon támadta meg szervezetét. Rengeteg rajzot, festményt hagyott itt. Az általa megalkott egyszerű figura többszáz féle megjelenítéséből pedig üzenetek születtek, s járják a világot a mai napig is. A Ludwig Múzeum honlapján olvastam, dolgoznak rajta, hogy Magyarországon is megvalósuljon egy nagyszabású Keith Haring kiállítás.

 

Most szórakozik velünk az RTL Klub? A héten több olyanba is ütköztem, gyors végigkattintgatás során, amit nem tudtam értelmezni. Csütörtök este visongató közönség és hatalmas taps fogadta az Esti Showder sztárvendégét, akinek poénjain dőltek a nézők: Repülős Gizit. Ugye nem keverem őt senkivel, nem színésznő, nem humorista, nem énekesnő, nem is mászta meg a Monte Everest-et, és nem mentett meg senkit a világvégétől; ő egy bűnöző, ugye? Mint csütörtökön látható volt, egyben médiasztár is.
Szombat este, fél 8-kor meg... Marsi Anikó visszatér, blablabla, stúdió, nagyon megdöbbentő történet következik, egy nő igaz története, aki ráadásul "kollegánk", és egy nagyon mély, őszinte vallomást tár elénk, méhnyakrákja történetét. Anna, a nő, aki úgy döntött, dokumentumfilmet forgat a saját életéről, illetve az azt beárnyékoló betegségről. Marsi Anikó levegő után kapkod, elszorul a torka, miközben a zongoraművész férjet, az orvost és a történet középpontjában álló Annát faggatja. Csakhogy a vele szemben ülő "férj" igazából nem zongoraművész, hanem színész. Fekete Ernő, szerintem elég ismert színházi arc. Anna pedig egy magyar származású francia színésznő, Varga Veronika. S egyébként látszik is, nem dokumentumfilm, amit annak harangoztak be, a színészek játszanak, nem magukat adják. Olyan is. Barátokköztes. Oké, biztos a méhnyakrák veszélyeire szeretnék felhívni a figyelmet, "játékos formában". De akkor most miért nem mondják el, hogy ez nem igazi? Vagy miért mondják azt, hogy igazi? Vagy megint én nem értek valamit? És komolyan ezek a műsorok manapság?

Nem szoktam kielemezni, amikor olyasmit álmodom, hogy pl. én szerkesztem a www.britneybugyilengetes.de honlapot. Azt sem, ha repülő bálnák elől menekülök, felhők hátán ugrándozva, és végül a nap egy sugarába, mint liánba kapaszkodva átlibbenek egy másik bolygóra. Azon azért elméláztam egy kicsit, amikor álmomban egy cukrászdában tébláboltam, de az eladók szándékosan elfordították a fejüket, mintha nem vennének észre, aztán berobogott a főnököm, és veszekedett velem nagyon, mert még azt sem lehet rám bízni, hogy MSZP feliratú sütiket vegyek. Ma viszont érdekeset álmodtam, olyan majdnem valóságosat. Az exem jött hozzánk, nagy családom volt, és mindenkivel elcsevegett, de rám nem nézett egy pillanatra sem. Én viszont végigvizslattam, a karját, a haját, az arcát, az egyébként rémesen hozzá nem illő pirosas-rózsaszínes pulóverét. Nem nézett rám, nem szólt hozzám, s én sem tudtam volna neki mit mondani. Aztán beültünk egy autóba, majd fel egy vonatra, és ahogy ott csücsültünk a vonaton, egymással szemben, szótlanul, az ablak előtt elszaladt egy kisfiú, pár éves, egy bébiszitternek tűnő lány társaságában. Olyan érzésem volt, ő a mi fiunk. Mindketten ránéztünk a gyerekre, és boldogság töltötte el a szívünket. Aztán rápillantottam, és láttam, egy másodpercig a szemembe néz, és halvány mosoly jelenik meg a szája sarkában.
Ébredés után gondolkodtam, mit jelenthet mindez. Exekkel álmodni mindig a tisztulást, a dolgok tisztázását jelenti, úgyhogy akármilyen fájdalmas is tud lenni, hasznos és pozitív átélni. De mit jelent a mai? A némán, egymásra sem néző emberek, akik egykor szerelmesek voltak, de ma már nincs mit mondaniuk egymásnak. De ott a gyerek, mint a rövid boldogság kimerevített emléke, ami mégis összeköti őket. Persze ezek csak jelképek, mert nincs gyerek, csak a boldogság, és az azt követő szenvedés emléke.

Szándékosan magyarázat hozzáfűzése nélkül kérdezem: hányan hallottak a magyar MTV gerillakampányáról? Akár személyes megtapasztaláson, akár sajtón keresztül... (Ez a kérdés csak látszólag kapcsolódik az alábbiakhoz, akkor is megkérdeztem volna, ha nem az MTV-ről, hanem egy joghurtról lenne szó.)

A magyar Music Television tényleg a régi, MTV Europe helyén fogható? Elég nagy kár. Még nem láttam az adást, lehet, hogy nem is fogom, de a médiában terjednek a nevek, s egyre inkább veszik el a kedvem már attól is, hogy megkeressem a tévémen a csatornát. Winkler Róbert, Erdélyi Zsolt (Superman) és Kovács Ákos... hááááát, mit ne mondjak, friss, üde, fiatalos csapat... (Hangsúlyozom, a felsorolt személyeket mind tisztelem, értelmes embereknek tartom őket, akik a saját, eddigi pályájukon sokat letettek az asztalra.) Esetleg be lehetne venni D. Nagy Lajost, Nagy Ferót, Bogdán Csabát vagy Takács Tamást... Nem azt mondom, hogy a húszéveseké a (zenei) világ. Azt meg pláne nem, hogy a tinik értékrombolására szakosodott VIVA lenne a műfaj etalonja. S még az is lehet, amennyire elég régről táplálkozó emlékeim nem csalnak, hogy az MTV Europe is pocakosodó rockereket (s itt nem az alakformáláson, sokkal inkább az ízlésen, az értékítéleten, a stíluson van a hangsúly) nyom a képernyőre. S ki vagyok én, hogy ezt bíráljam... senki. Biztos jó az ötlet, csak vajon kiket céloznak meg vele? Nem engem, az világos. De nem is a nálam már sokkal modernebb, előremutatóbb zenei világban nevelkedőket. Nem visszalépés ez egy kicsit?

30 éves nő vagyok, grafomániával és színes érdeklődési körrel megáldva. Közel három éve vezetem blogomat, amelynek előélete itt található. Mostantól két szálon fut, kísérleti jelleggel.