Napok óta érkeznek innen olvasók. Ctrl+F Antibaby, nulla találat. Végre rájöttem... (megfejtés: A "Vicces, humoros, poénos szextesztek" rovatban)

A nagyon tartalmas napokkal csupán az a baj, hogy a végére annyira elfárad az ember, hogy képtelen kellő részletességgel leírni a történteket. Másnapra meg a nem friss az élmény. Nekifutok hát még ma, de nem lesz Pulitzer-szagú, az biztos.
Kezdjük azzal, nem tudom, miért divat utálni nem kedvelni Fabricius Gábort, én eddig legfeljebb velvet.hu-s partyfotókon láttam, ma viszont szemtől-szembe, és kimondottan pozitív élmény volt. Olyan helyen jártam, ahol egy rakás magyar ember egész nap angolul beszélt nagyon okosakat. Sok-sok egymást követő előadás, a "változás" témakörét körbejárva, minden előadó a saját területe felől megközelítve. Nevezzük konferenciának. A sok angolul beszélő magyar mellett volt pár indiai, amerikai, brit okos ember is, és láthattam egy olyan előadót, aki simán lenyomja Jay Leno-t, szétestem a röhögéstől, úgy eljátszott mindent, úgy felpezsdítette a közönséget, hogy utána a "műsorvezető" nő csak tátogott, mint a hal, s csak azt ismételgette, hogy ezek után nem könnyű bármit is mondani... hát valóban. Jelenleg sípol a fejem, mert kb. 8 órán keresztül hallgattam egyszerre az eredeti szöveget és a szinkrontolmácsot. Utóbbira folyamatosan figyelni és próbálni a magyart magyarra átültetni legalább annyira fárasztó, mint angolról fordítani egész nap. Összességében viszont nagyon jó kis előadás-lánc volt, inkább a privát életemre vonatkozó gondolatébresztéssel, mint a cégünk által hasznosíthatóval. Úgyhogy világmegváltáshoz elegendő energiával felvértezve mentem utána tovább. Egy újság szerkesztőségébe, ahol megint "tárgyaltam", és kaptam feladatot. Ez egyelőre nem megjelenést jelent, csak akár az is lehet belőle, ne igyunk előre a medve bőrére. Sok munkám van még odáig, de csinin mutatna a nevem abban a lapban, illetve természetesen fordítva. Szóval a lap állna jól a nevemnek. Egyébként a nyakam továbbra is fáj, de ezt a napot végigcsináltam, mint törött bordájú sportoló az olimpiát. Egy hős vagyok. S szerencsére a hazafelé úton nem lehetett kikerülni a Daubner Cukrászdát. Helyreállt az egyensúly.

Általában nem tart egy napnál tovább a nyakmerevedésem, de ma, ha lehet, még nagyobb fájdalomra ébredtem, mint tegnap. S ha valaki azt hinné, a nyak egy jelentéktelen testrész, kis része a testnek, és ha fáj, max. nem kell mozgatni, annak elmondom, hogy jóformán minden apró mozdulattól olyan, mintha késsel szúrkálnák. Ha csuklótól felfele nem mozgok, akkor gépelni tudok fájdalommentesen, de pl. a reggeli croissant-ba való beleharapás pokoli érzésekkel járt, s ugyanilyen mondjuk a mosdó fölé hajolás, szekrényből pohár kivétele, zoknihúzás stb. Ültem az ágyon, egyik combomon laptop, másikon tányér, s lehetetlen küldetésnek tűnt, hogy segítség nélkül letegyem őket az ölemből és felálljak.
Na ráadásul esik a hó, és megjött a Mikulás. Holnapra össze kell szednem magam, fontos napom lesz. Apropó, hétfő délután 5-kor minden barátságos blogolvasónak legyen csuriban az összes ujja, please, és küldjön felém pozitív energiákat.

Alapvetően sosem szerettem volna híres lenni, mert szerintem inkább rossz, mint jó. Rengeteg macera, és az én törékeny lelkem nem nagyon bírná. Ettől függetlenül nekem is, mint sejtésem szerint mindenkinek, megvan a magam díjátadós beszéde, vörösszőnyegen bevonuló partnere (legyen találóskérdés), és álomestélyije. Sőt, ébren álmodozva teljes interjúkat szoktam adni Oprah Winfrey-nek és paparazzokat perelek a fotókért, amiken a tengerparton homokozom a gyerekeimmel, topless-ben, hogyan máshogy. Nem, nem, sosem szerettem volna híres lenni, maximum háttérben megbújós, de elismert, sikeres, nélkülözhetetlen ember a kulisszák mögött.
Ma viszont robotmozgásos testemet bevonszoltam egy parfümériába, ahol kb. 10 évente egyszer fordulok elő, mert gondoltam, jót tesz a beállt hátamnak az aromaterápia... beugrott, hogy Dweyra dicsérte Victoria Beckham illatait, hát végigszaglásztam, daily & night verzióban egyaránt. Aztán egy tortillatekercs felett ülve elábrándoztam. Azért szeretnék mégis híres ember lenni, hogy kifejleszthessem a saját illatomat. Nem lenne benne semmi fűszer, meg illatizé, csak olyan lenne, mint a zuhanyzás utáni tiszta bőr és friss, párás levegő illata. Beugranék a laborba, s kiadnám a feladatot. Oldjátok meg, srácok, régóta vagytok a szakmában, nem? Na, és annak a parfümnek csinálnék olyan reklámfilmet, amilyet a múltkor Alicia Silverstone-nal a Peta-nak forgattak.
S ha már parfüm, akkor ez a reklámfilm tetszik, szerintem stílusos:

 

Olyan lelkesen megterveztük a barátnőmmel, hogy felkelünk reggel korán, veszünk neki tévét, aztán mind a 45 kilóját felcipeljük a negyedikre... ahogy azt Móricka elképzeli. Ezzel szemben arra ébredtem, hogy nem bírom lekapcsolni az ébresztőt, meg úgy eleve semmit sem bírok, ami mozgással kapcsolatos. Átfordulni, felülni, ilyesmi. Két évre jut egy ilyen nálam, legutóbb bécsi utazásom első napját állt be a nyakam, vállam, hátam... nehéz megmondani, hogy melyik. Szerencsémre sosem akkor jön rám ez a vacakság, amikor egyedül vagyok, nem is tudom, mi lenne, mert mobilért sem tudnék nyúlni, meg felülni sem, szóval amíg valaki nem törné rám az ajtót a szagomra gyanút fogva, addig itt feküdnék mereven.
Dris már rutinos, tud egyszerre tovább aludni és engem felültetni. Aztán érdekes, fájdalommal, de megy a gépelés, és mindjárt azt is letesztelem, be tudok-e ülni önállóan a fürdőkádba. Mindenesetre a tévécipelés ma elmarad. Lesz helyette több órás gyógymasszázs.

Már rég nem volt egyetlen igazán érdekes sem a keresőkifejezések között, a közelmúltban viszont valaki erre keresve talált ide: "gyászjelentés+sablon". Elgondolkodtam, milyen is lehet ez. Valószínűleg olyan, mint a lusták képeslapja, amikor csak be kell pipálni, hogy a szállodából a kilátás: a) csodálatos, b) szép, c) tűzfal. Persze a mai rohanó világban biztos megvan a létjogosultsága...
Megjelent a képzeletemben egy formanyomtatvány, kipontozott részekkel és feleletválasztós rovatokkal... megcsillagozva, lap alján apró betű hirdeti: a kívánt rész aláhúzandó.
"Anyukám, hogyan is tudatjuk? Mély fájdalommal vagy megrendüléssel?"
Ez kicsit olyan, mint bizonyos papok beszéde, amiben csak a nevet cserélik ki, egyébként meg mindenki jó apa, szerető hitves, önzetlen barát, és csodálatos ember volt.

Van néhány elveszettnek tűnő, reményvesztett álláskereső az ismeretségi körömben, és mára összeállt egy postnyi gondolat a fejemben arról, hogyan rontják saját esélyeiket. Fontos megjegyeznem, most nem HR-esként beszélek, hanem alkalmazottként, vagy még inkább egykori rutinos álláskeresőként.
Sőt, kezdjük ott, hogy anno mimóza kiscsaj voltam, aki nem mert minimálbérnél magasabb fizetést kérni, és minden állásról már a hirdetés olvasásakor eldöntötte, hogy ő arra úgysem lesz alkalmas. Aztán találkoztam egy nagyon talpraesett nővel, akinek sem külső, sem belső tulajdonságai, de még a bizonyítványai sem voltak különösebben figyelemreméltóak, mégis mindent megkapott, amit szeretett volna. Ő tanította meg nekem, hogy állást keresni nem olyan parás dolog, mint ahogy én hozzáállok.
Először is, véleményem szerint a munkáltatók nagy része ugyanúgy fogalmazza meg az álláshirdetést, mint a kiskamasz azt, milyen barátnőt szeretne (ezért tuti lekapnak a tíz körmömről a cégnél, ezért ideírom, a "jelenlévők" természetesen kivételek :) ). Pamela Andersont 140-es IQ-val és mesterszakács-díjakkal. Aztán menthetetlenül beleszeret egy alacsony, duci, sötét hajú lányba, aki valami érthetetlen módon minden vágyának megfelel. A munkáltató a legjobbat szeretné, és mivel nem ismer téged(!), még nem tudja, pontosan milyen is az a legjobb, csak egy listát tud fogalmazni álmairól. Iskolai végzettség, nyelvtudás, jogosítvány, tapasztalat, lakj a közelben stb. A legtöbb ember már ettől megretten, s eldönti magában alkalmatlanságát. Pedig simán beadhatná a jelentkezését, ha 5 feltételből csak 4 teljesül. Az e-mail nem kerül semmibe, s legalább megpróbálta. Az önéletrajzából látni fogják, hogy pl. nem beszél felső-, csak alapfokon angolul. Vagy nincs jogosítványa. Ha annyira fontosak ezek nekik, nem fogják behívni, de nem is vesztett semmit. Sőt, nagy valószínűségel bekerült a cég cv-adatbázisába. Viszont gyakran előfordul az is, hogy a jelentkező valami más tudással, képességgel, amire nem is gondoltak, mégis felkelti a cég érdeklődését. Személyes találkozóra invitálják, és onnantól már nem kell a lista miatt aggódni, hiszen annak ellenére kíváncsiak rá.
Az igazság az, hogy nekem eddig egy kivételtől eltekintve minden munkahelyemen feltétel volt az angol legalább társalgási szintű ismerete. Felvettek, pedig tudták, hogy azért vannak hiányosságaim e téren. Aztán nem kellett egyetlen szót sem beszélnem angolul. Csupán egyetlen munkahelyemen fordult elő, hogy negyedévente telefonálnom kellett egy tengerentúli cégnek, akik elég komoly nyelvtudást igénylő témában adtak információt. Én, bár amikor csak tehettem, tanultam a nyelvet, nem beszéltem annyira jól, mégis megoldottam. Felhívtam a számot, a telefonhoz kértem az illetékest, majd elmondtam neki, mi a főnököm kérdése, és megkértem, a választ küldje át e-mailben. Tudtam, hogy nem érteném, ha elkezdene nekem amerikai hadarással beszélni pl. gazdasági jog témakörben. A pasi készségesen átküldte pár sorban a választ, amit én a saját tempómban elolvastam, s ha szükséges volt, szótárt is használtam hozzá. Elég hamar észrevette a főnököm, hogy mi a helyzet, de nem szúrt le, hanem még csodálkozott is, milyen jól megoldom a problémát. Egy-két ilyen után már sokkal szabadabb kezet adott a munkában. Amikor végül állást változtattam, visszahallottam a magasabban kvalifikált utódaimtól, hogy mindig engem emleget példaként. Jól esett.
Erről jut eszembe, az első igazi munkahelyemre sem a listának való megfelelés alapján vettek fel. Odáig el sem jutottunk. Akkor már napi 8 órában jártam kosztümben a cégeket, kevés eredménnyel. Egy fárasztó nap után épp lehullottam a fotelbe, amikor megláttam egy hirdetést, és az aznap lejáró határidőt. Azonnal felhívtam, s közölték, hogy most rögtön induljak, még utolsóként meghallgatnak. Lófarokba kötöttem a hajam, egyetemista-tarisznyát csaptam az oldalamra, és rohantam. Amikor odaértem, egy öltönyös úr fogadott, és kicsit kínosan kezdtem érezni magam, hogy én meg csak így beszaladok farmerben, pólóban. Első kérdése teljesen jogos volt: "Hozott önéletrajzot?" Önéletrajzot? Nem, nem, azt otthon felejtettem. De ha kaphatok egy papírt és egy tollat, 5 perc alatt megírom. Így is lett, de amíg írtam, ő már eldöntötte, pont ilyen emberre van szüksége, aki ha hibázik vagy váratlan helyzetbe kerül, nem ijed meg, hanem megoldja. Az önéletrajzomat aztán épp csak átfutotta, és már mondta is, üdvözöl a csapatban.
Nem azt mondom, hogy minden főnökkel meg lehet ezt csinálni. Vannak, akiknek a bizonyítványok többet érnek, de szerintem elég sok ilyen is létezik. Nekem a fent említett két munkaviszonyom pont a hosszútávúak közül való, tehát később sem bánták meg a döntésüket, s mindkét helyen pár év után végül én búcsúztam el.
Másodszor, a fent említett talpraesett nő azt is mondta nekem, ne foglalkozzak azzal, hogy amilyen munkára jelentkezem, azt még sosem végeztem korábban. Mindenhol elmondják, mit kell csinálni. S miért gondolom magamról, hogy ha megmutatták, nem tudom elvégezni? Később megtapasztaltam, mindkét tanács igaznak bizonyult. Oké, nem minden állásra. Biztos nem tudnék holnaptól felhőkarcolókat tervezni vagy skizofréniát gyógyítani. De nem is akarok. Ez a lényeg. Ami iránt felébred a vágy, s tényleg van hozzá lelkesedésünk és érdeklődési körünkbe tartozik már egy ideje, ráadásul úgy állunk hozzá, hogy "én azt meg tudom tanulni", azt valóban meg tudjuk.
Persze, keveredik kudarcélmény bele, de ha az optimista hozzáállás megvan, több lesz a siker is.

Pár napja elindult Anánál egy ötletes filmes játék. Egyelőre maguk a játékosok sem tudják pontosan, miben vesznek részt, de az első feladatokból is kiderült, hogy érdekes és gondolkodós. Ha valaki kedvet kap beszállni a játékba, és közben nem felejti el megemlíteni, hogy tőlem tud róla, az nem csak jól szórakozhat, de pontokat is szerezhet nekem. Csak tessék, tessék, nem kerül semmibe.
Előzmény: itt lehet nevezni, és itt a játék kezdete.

Itt is vagyok. Még nem úgy, ahogy "jónak" tartanám, és ahogy megbeszéltük, de megtisztelő, hogy beválogattak.
A Blogrotor október közepén indult, és ígéretesnek tűnik. Minőségi weboldal, még kialakulóban. Szerkesztőinek saját szavaival élve:
"a ROTOR magyar bloggerek írásait rotálja, napi frissítéssel
a ROTOR nem véleményez, csak kipörgeti a valóság pillanatképeit
a ROTOR azoknak szól, akik sajnálják az időt hosszas keresgélésre
a ROTOR-ba bárki bekerülhet, ha beválogatjuk (és ezt ő is szeretné)
a ROTOR egy folyamatosan bővülő blog-adatbázis
a ROTOR csak pörög, pörög..."
A legjobban az az ötlet fogott meg, hogy az átemelt cikkekhez saját illusztrációt készítenek egy grafikus vagy festőművész segítségével. Az enyémhez párosított vicces. Benéztem másokéhoz, azok is megnevettettek. Megfogják a lényeget, mégis elrugaszkodnak kicsit a szorosan vett témától. Az is tetszik, hogy igényesnek látszik a szövegválogatás (nem, természetesen nem magamra gondolok). Ha egy blogvilágban kevésbé járatos ember odaszokik, nagyobb eséllyel talál értelmes, érdekes olvasnivalót, mintha egy átlag blogszolgáltató főoldalán bogarászik és sok nulla-blogba is belebotlik. S még egy pozitívum: az irodagéphang-fétisemet meglehetősen kielégíti a "rotor"-hang.
Ami nem tetszik, hogy nincs kereső, vagy nincs kereső, amivel meg lehet találni a keresőt. Szerintem legyen!

Oooaaah, deréktól lefelé fáj mindenem. Durva izomlázam van a farizmomtól indulva végig a combomon és a vádlimon. Nem, nem sportoltam, csak úgy döntöttem, nőnek öltözöm. Kilenc havi sport- és ún. balerinacipő viselése után szoknyában, és a téli outfitem kedvenc darabjában, a (nem is olyan nagyon) magassarkú csizmában járkáltam két napig. Vízszintesen (folyosó) és függőlegesen (lépcső) egyaránt. Most pedig majd' meghalok. Vagy bele kellene nyugodnom, hogy a begyűjtött bókok ellenére sem való ez nekem, vagy gyakrabban viselni ilyen természetellenes darabokat, és újratanulni a járást. Még tart a lelkesedés, úgyhogy jelenleg az utóbbi áll nyerésre. Pláne, hogy emlékszem, tavaly ugyanezekben nedves macskaköveken sétáltam fel a Várba, aztán lefele is, hetente négyszer-ötször. De ahogy magamat ismerem, az sem kizárt, hogy egy hét múlva falhoz vágom az egészet.

Mennyi fröcsögést hallottam erről a filmről... Most kétszer is megnéztem, pár nap különbséggel. Először több részletben, nem tudtam eléggé odafigyelni, ezért nem írhattam le nyugodt szívvel, hogy ez aztán nem semmi. Hogy nem sablon. Nem elég, hogy a történet a hatvanas évek elején játszódik, de ráadásul egy vidéki, zárt közösségben élő emberekről szól, ahol nehezebb a melegeknek elfogadtatni magukat, mint a nagyvárosokban. A Brokeback Mountain (Túl a barátságon) amúgy sem a "szokásos" melegfilm, boával és affektálással, lényege épp azoknak az érzelmeknek a bemutatása, amelyek cseppet sem különböznek a heteroszexuálisokétól. Ennek ismeretében még kevésbé értem, miért ódzkodott az Oscar Akadémia több tagja Ang Lee filmjének megismerésétől. Amúgy sem hiszem, hogy megfelelő ítész bárki, aki nem a megvalósítást, hanem magát a témát nézi egy film, mint művészeti alkotás esetében.
Mennyit piszkálták a két főszerepet játszó színészt az a bizonyos csók miatt. Pedig eszméletlen, eszelős, szenvedélyes, sodró, lendületes... minden, csak nem undorító. S remek színészi teljesítmény, legalábbis én annak tartom. Viszont én is undort éreztem néhány jelenet közben. Pl. amikor Ennis (Heath Ledger) aggresszív viselkedéssel tudja csak levezetni feszültségét, vagy amikor gyerekkori emlékét idézi fel egy megkínzott öregemberről, valamint ahogyan Jack (Jake Gyllenhaal) felesége (Anne Hathaway) elmeséli, milyen kis "balesetet" szenvedett a férje. A végére semmi sem biztos, csak sejteni lehet, mi történhetett. Épp úgy, ahogy az életben.
Másodszorra állt igazán össze a kép, jó kis film, a tehetetlenség szomorúságával. Ajánlom mindenkinek, aki még nem látta.

Reggel elmentem mammutra vadászni. Egész nap hajtottam a vadat. Hazafelé gyűjtögettem egy kis bogyót. Hazaérve megfőztem a mammutból az ételt, a bogyókból az italt, elutaltam a mammuthúst a mammutszolgáltatóknak, aztán Action Hero odavetette, hogy nincs tiszta világmegmentő jelmeze, s akkor én mentem, és gyömöszöltem a gépbe és nyomtam a gombot. Aztán még őrizgettem kicsit a barlangban a tüzet, hogy minden jó legyen. Közben Action Hero online autós magazinokon nézett videókat, teljes hangerőn. Mert fáradt. Most végre leülhettem elfogyasztani a mammutvacsorát, közben a "szüfrázsett" szót ízlelgetem a nyelvem hegyin. Ha lenyelem az utolsó falatot, kezdődhet a második felvonás, a hobbiszintű mammutvadászat.
Élvezem egyelőre.

Asszem, leszerződtem egy sajtóorgánummal. Asszem, a főállású munkahelyemen, a kollegáim szeme, füle, orra  előtt. Asszem, még gratuláltak is hozzá. Egy pillanatra kimerevítettem ezt a képet. Aztán "a szabadság illatával orrlyukamban elszáguldottam a naplemente* irányába".

*fénymásoló

A hátipaci-taxis videót köszönöm szépen. Jópofaság.

"Tudtad, hogy van egy viszonylagos klónod?:
- ugyanott találtam, ahol téged
- ír újságokba
- ott volt a melegfelvonuláson... megdobálták tojással
- csinos, mint te :)
- értékrend azonos... csakúgy, mint az ízlés is.
Érdekes, nem? Eléggé meglepődtem, amikor ezen infók kiderültek. A különbség annyi, hogy vele hamar találkoztam is. :D :D Nem mint veled. :("

Valóban érdekes.
Ezt a levelet attól kaptam, akivel sosem találkoztam, de kitalálta nekem életem egyik legértékelhetőbb becenevét. Többértelmű, és nagyon találó, kimondottan rám szabva. Ízlelgetni szoktam: Libka.

Amikor ilyeneket olvasok, nagyon szeretném, hogy már én is mesélhessek hasonlókat, saját forrásból. A környezetemben senkinek, de senkinek nincs kisgyereke. Sem a barátaim, sem a nagyjából korombeli rokonaim nem szültek még. Úgyhogy egyelőre be kell érnem azzal, hogy virtuálisan megzabálom mindannyiatok porontyát, így ismeretlenül is. Fantasztikus élmény lehet minden nap egy ilyen:

"Le kellett gyártanom kettő darab szendvicset, amiket ő gondosan beletett a Bob the builderes hátizsákjába. Wc-re kellett ültetnem és intézni, amit ő ott nem. Majd lenyomott két, érzelgősséget kizáró puszit az arcomra, és közölte, hogy akkor ő most beveszi Párizst. (Anyósék nem rég voltak, innen az infó neki). Amikor kérdeztem, hogy mégis mit fog ott csinálni, derűsen közölte, hogy vesz egy csomó párizsit és találkozik a Donald kacsával.
Felült a benti kismotorra és pápát intve, elnyargalt. Most a mögöttem található nappaliban shoppingol párizsit és nekem nem szabad odamenni, mert az már Párizs és én nem utaztam vele. Sőt. Nem is szólalhatok meg. Rendkívül nagy a fegyelem ma nálunk." (forrás: Ana - bár ez sem rossz)

"Helókitti nyakig merült a vízben, a lábszárát kidugta a kád szélére, rávarázsolta a fürdőhabot, amit aztán egy műanyag kanállal csíkonként, akkurátusan lehúzott." (forrás: Anyu(ha)mos - s ez is aranyos)

"D annyira édes, ahogy mondogatja, hogy: 'majd ha a gyerek (:-)) ki akarja nyitni a hűtőt és ott kolbászolni, akkor én óvatosan odalopózkodok és megfogom a kezét és elveszem és bezárom a hűtőt ezzel a zárral' vagy 'majd ha a kistestvérem 3 éves lesz és hozzá akar nyúlni a késhez, akkor jó magasra rakom, hogy ne érje el, és bezárom a fiókot, nehogy megvágja magát'." (forrás: Kockamesék) Ez a másik kedvencem tőle: "D megkapta ma az új szőnyegét, a régit bevittük az oviba, ott még jó hasznát veszik. A végeit teleraktuk dínókkal, mert felkunkorodott, még szerencse, hogy ennyi van belőlük. :-) D pedig annyira örült a szőnyegnek, hogy puszilgatta, aztán így találtam."

"Édua ma négy éves! Itt ülök a monitor előtt és a könnyeimet potyogtatom. Egy réges-régi fórumból másolgatom ki a 2003-as izguló és bátorító hozzászólásokat. Tegnap éjjel tortát sütöttem az oviba, hogy ma tudják köszönteni és elbőgtem magam ma reggel mikor benthagytam. Ez lesz az első ovis köszöntése." (forrás: Hicudzsi)

És egy saját történet: Egy újságíró házaspár kislányát mindig magával vitte a tévéstúdióba, a szerkesztőségbe, s bárhova, amerre jártak. Talán 4 éves lehetett a kis szöszi, és már olyan szókincse volt, mint egy ritka olvasott felnőtt embernek. A szülei nem is nagyon hagyták ki egy beszélgetésből sem, csak abból, ami aztán végképp nem gyereknek való téma. Egyszer egy tipikusan "felnőtt" dolog került szóba, talán politika vagy gazdaság, amihez a kislány nem tudott hozzászólni, de nagyon értelmes arccal figyelte a párbeszédet. Megvárta a pillantot, amikor épp senki nem szólalt meg, majd az ég felé emelte pici mutatóujját és határozottan mondta: "mint az köztudott". Ezzel mintegy lezárva minden esetleges vitát a szülei közt.

Nem jöttem még rá, miért jár együtt az embereknek a tél a szürkeséggel. Fekete, barna, szürke, esetleg fehér vagy homok- és vajszínek árnyalatai... Pedig szerintem a leghatásosabb téli antidepresszáns az, ha körbevesszük magunkat színekkel. Erre mi a valóság? Bemegy az ember a Benettonba, és a téli kollekció nagy része ilyen meg ilyen. Még ott is, pedig ugye united colors. Még az a maradék kedvem is elmegy a téltől, pedig esküszöm, amúgy sem sok volt. (Legszívesebben átugranám, s ezzel egyben üzenek is a fejlesztőknek, nem ártana végre egy előre/hátra léptető gomb a nagybetűs élet vezérlőpanelére.) A kereslet a kínálatot, a kínálat a keresletet határozza meg, attól tartok. Jó, jó, azért lehet színes darabokat találni, és pont erre szeretnék mindenkit buzdítani. Döntsük meg a fekete egyeduralmát, s ezt főleg a fiúknak üzenem. Tudom, kényelmes megoldás sötét ruhadarabokba burkolózni. Az olyan "megúszós", bármit bármivel fel lehet kapni reggelente, és biztos nem néznek ki a munkahelyen... de egyhangú és bánatos. Mégha nagyon klassz fekete darabokat lehet kapni, akkor is. (Ne bántódjon meg senki!) Férfiak és nők egyaránt nagyon helyesek tudnak lenni egy-egy jól megválasztott színben. Kinek a pasztel, kinek az élénk. Nekem inkább az utóbbi jön be.
Hetekkel ezelőtt láttam egy gyönyörű lila szövetkabátot egy lányon. Azóta is szidom magam, hogy nem kérdeztem meg, hol vette. Azt hittem, simán találok olyat, de sajnos nem. Úgyhogy tegnap előtt megvettem egy nagyon helyes, letisztult, nőies, de farmerhez és sportoscipőhöz is illő világosszürkét a Zarában. :) Jobb híján. Majd feldobom színes sállal, pulcsival és harisnyával. Mert újabban szoknyát is hordok.

Sosem lehet tudni, az ember hol talál majd érdekes témát. A Nők Lapja Cafén botlottam bele egy szavazásba, ott, ahol többnyire ostoba kérdésekre lehet ostoba válaszok közül rábökni valamelyikre. Most éppen azt kell megszavazni, hogy Győzikéék válnak-e vagy sem, hát nagyon izgi, tényleg. Van viszont egy másik szavazás is az oldalon, eddig 5540-en töltötték ki, úgyhogy az eredmény már jelent valamit, mégha nem is zárták le.
Maga a felvetés, hogy négy dolog közül bármiről is le kellene mondani, önmagában értelmetlen. Miért kellene bármelyiket kihúzni az életünkből? Ha viszont valami furcsa okból valóban választási kényszer előtt állnánk, miről mondanánk le legkönnyebben? A jó társaságról? Az anyagi biztonságról? A szólásszabadságról? A hosszú életről? Egyáltalán kinek mit jelentenek ezek a fogalmak? Milyen a jó társaság, milyen mértékű az anyagi biztonság, milyen hosszú a hosszú élet? Az NLC-n több fórum is indult ugyanerről, annyira felpiszkálta az internetezőket a téma.



Engem az eredmény döbbentett meg. Egyrészt a többség bármiről könnyebben lemondana, mint az anyagiakról. Nem tudom ugyan, mit értenek ez alatt, hiszen úgy képzelem, hogy a válaszadók nagy többsége jelenleg sem él anyagi biztonságban, tehát nincs is miről lemondania. Tegyük fel azonban, hogy a tesztet kizárólag a felső tízezer tagjai, valamint kiapadhatatlan bankszámlákkal rendelkező honfitársaink töltötték ki. Akkor is fura, hogy akár a jó társaságról is lemondanának (gondolom, egy életre, nem egy hétre) az anyagi biztonsággal szemben.
Nekem, véleménynyilvánítási kényszeres, a szólásszabadságot a maga módján rendszeresen gyakorló bloggerként viszont a legjobban az a 70% szúrja a szemem. Nyersen fogalmazva: befogom a számat, csak lóvé legyen dögivel. (Az is érthetetlen számomra, hogyan lehet egy társaság jó a szólás szabadsága nélkül.) Azért ez sok mindent megmagyaráz. A napi politikával és a kisebb közösségekben levő igazságtalanságok fennmaradásával kapcsolatban egyaránt. Talán ezért mennek olyan lassan végbe a változások. Talán ezért érezheti magát periférián az, aki valamilyen ügyért ki mer állni. Nem tudom, lehet, hogy tévedek. Nekem mindenesetre alapvető igényem. Egy olyan társadalomban, olyan korban, ahol a jelenleginél több korlátja van a szabad szólásnak, engem már rég lelőttek volna. Képtelen lennék tartani a számat. S azt gondolom, ahol szólásszabadság nincs, ott semmilyen szabadság nincs. Anélkül pedig megfulladunk. Szabadság nélkül az élet jelentősen veszít minőségéből.
Kíváncsi lennék, ha egy zömében férfiak által látogatott lapon jelenne meg ugyanez a szavazás, más eredmény születne-e. Vajon a nőkben kevésbé él a véleménynyilvánítás és a másokhoz szólás igénye, mint a férfiakban, akik kicsit régebbóta hallathatják hangjukat?
Jobban megfigyelve a másik három választási lehetőség (jó társaság, anyagi biztonság, hosszú élet) az egyénről szól. Szólni meg általában valakikhez, vagy valakik érdekében szoktunk. Időnként beleértve magunkat is. Máskor meg nem. Legalábbis "jobb helyeken".
Én az anyagi biztonságról vagy a hosszú életről tudnék könnyebben lemondani. Ezeket amúgy sem érzem, hogy birtokolnám. Ha pedig még szűkebbre szabná a jövőm, attól még tudnék teljes életet élni. A jó társaság elengedhetetlen, még ha egy életen át egyetlen személyből áll, akkor is. Kell valaki, aki megért és a szó minden értelmében "társaságommá" válik. Egy életen át jó társaság nélkül élni borzasztó lehet. De azt hiszem, a legnehezebben a szólásszabadságról mondanék le. És ti?

- Milyen kedves volt ez az eladólány... - mondom.
- Igen. Ha nem lenne csajom, el is kérném a telefonszámát. - válaszolja, majd odadugja a pofiját a szám elé, hogy adjak puszit. Én meg (meg)játszásiból duzzogok, úgyhogy nem adok. Erre még el is kezdi magyarázni:
- Csak azért, mert annyira aranyos volt. - majd megint odadugja a pofiját... én meg nem bírom tovább, és elnevetem magam. Lökött pasiliba.

A freeblog főoldalon találtam ezt a bejegyzést, amely Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? című könyvéhez íródott. Én persze ezt a művet nem (sem) olvastam, de két dolog jutott eszembe róla.
Az egyik, hogy én hasonlóképpen írtam 5-ös fogalmazásokat egész általános és középiskolában soha el nem olvasott kötelezőkről. Anyukám tanította a technikát, egy izzasztó augusztusi délutánon. Feküdtünk a csepeli strandon, (amit még a kötelező olvasmányoknál is jobban utáltam), és próbáltam magamba gyömöszölni A Kőszívű ember fiai-t. Anyu rámnézett, s nem tudom, milyen szenvedő arcot vághattam, de rögtön látta, hónapok alatt sem fogok eljutni a regény végére. Pláne, hogy korábban már az Egri csillagok-kal is így jártam. Aztán megemlítette, Jókait ő sem bírta elolvasni. Ezzel azonnal felkeltette az érdeklődésemet, mert tudtam, kitűnő tanuló volt. 18-20 éves voltam, amikor elkezdtem élvezni a kötelezővé tett irodalmat is. Legalábbis bizonyos darabjait. Elkezdtem falni a könyveket, mindenféle műfajból. Aztán kb. 25 évesen az olvasási kedvem alább hagyott. Most épp töltődési időszak van, jobban lekötnek cikkek, blogok, ilyesmi. Évente talán 2 könyvet teszek magamévá mostanában, de már érzem, kezdek megint érdeklődni, épp tegnap tettem ígéretet valakinek Nick Hornby regények olvasására.
Apropó, a másik, ami eszembe jutott: amikor heti több tucat filmet néztem meg, ugyanígy tudtam beszélni arról a kevésről is, amit az akkoriak közül nem láttam. A plakátjuk, a szereposztás, a rendező és még talán a filmstúdió neve alapján egész kis hibaszázalékkal be lehetett lőni, melyik hollywoodi sablon érvényesül rá, mik lehetnek az erősségei és hibái. Amelyik meg egy picit is egyéninek tűnt, azt úgyis rohantam megnézni.

Dris reggel kicsit félszegen megemlítette, szerinte egyek kevesebb édességet, mert "kerekedik a pofim". Őt nem zavarja, de tudja, hogy én nem szeretném. Aha, értem, köszi. Aztán elment dolgozni, és mivel nagyon szeret és nagyon hiányoztam, este 10-kor hazajött egy nagy doboz somlói galuskával.
Méghogy a nők szeszélyesek. :)

A halottak napja kapcsán jutott eszembe, mennyire különbözően gondolkodnak népek a temetésről, megemlékezésről. Nálunk szinte szentségtörés, ha nem sírunk a halál hallatán, ugyanakkor könnyeinket és kivörösödött szemünket napszemüveg mögé rejtjük. Ha csak elmosolyodunk a temetőben, már szúrós tekinteteket kapunk. Vannak kultúrák, ahol illik nagyon látványosan gyászolni, egy évig feketében járni, tartózkodni mindenféle szórakozástól, vidámságtól. Mi talán a középutat képviseljük az előbbi és aközött, ahol a temetésen vidáman énekelve, mosolyogva idézik fel az elhunyttól kapott kellemes órákat, éveket, egy-egy kedves tulajdonságát, s a szertartás után partit rendeznek a tiszteletére.
A gyász, a temetés, a halottakra való emlékezés formája mindenkinek magánügye kellene, hogy legyen. Én személy szerint nem vagyok a temető híve. Megmondom őszintén, egyetlen temetésen sem vettem részt eddigi életemben. Biztos, hogy ez változni fog, de nem azért, mert nekem fontos, hanem mert a szeretteim közül néhányan így szeretnék. Két kezemen meg tudom számlálni, hányszor jártam eddig temetőben, de egy százlábú összes végtagja sem lenne elég, ha azt kellene összeadnom, hányszor keveredtem ebben a témában vitába másokkal. Legtöbbször a családommal, mert nem tudták tiszteletben tartani a véleményemet. (Sőt, anyukám azt is mondta, szégyent hozok rá a többi rokon előtt, ha nem megyek. Rá? Nem értettem, akkor ezt most nem a halottról szól?) Rám próbálták erőltetni azt, ami csak és kizárólag belső indíttatásból működhet. Sehogy máshogy.
S mielőtt félreértésbe keverednék, természetesen a halált minden esetben szörnyűnek tartom és bár még nagyon közeli ismerősöm szerencsére nem halt meg, azért alaposan meg tud viselni, ha valaki, akit kedvelek, szeretek, vagy csak figyelemmel kísértem az életét, nincs többé. Csakhogy ez az érzés nem hozza magával a temetőt. Egy olyan helyet, amerre sosem jártunk korábban, amihez semmi közünk, ahol beosztás vagy kiosztás szerint lehet építkezni... Ott csak egy földkupac található, gaz vagy éppen gondozott növényzet, de nem az, akit én tiszteltem és szerettem. Az az ember a lelkemben, a szívemben, az emlékeimben van. Nem csak november 1-jén és 2-án, hanem mindig. Naponta, hetente eszembe jut, s életemben ott van az ő életének hatása. Ahhoz, hogy szeretettel emlékezzek meg róla, vagy hogy hiányozzon, nem szükséges a virágosnál sorban állnom, és a kijelölt másfél négyszetméteren gereblyéznem, naptár szerint jelzett időpontban. Megállok, gondolok rá, és elraktározom a szívemben.
Én így vagyok ezzel, s tiszteletben tartom, ha mások máshogyan.

Cikkötletemhez anyagot gyűjtök. Olyan szülőket keresek, akiknek általános iskolás a gyermekük. Aki szívesen válaszolna egy-két kérdésemre, illetve azok kapcsán megosztana néhány sztorit velem, írjon egy e-mailt az antibaby@gmail.com címre, én pedig megírom neki, pontosan milyen témában szeretnék jobban képbe kerülni. Előre is köszönöm.

Tavaly ilyenkor Münchenben voltam, épp George Michael-koncert után egy kevéssel. Egyetlen év, és mennyi minden történt...

Töktelelevős, antiszoc nap a mai. Érdekes felismerés, hogy belül mindenki idegesít (milyen lassan tolják már azt a kocsit a boltban, miért oda áll, tötyörögjön már fürgébben, stb.), kifelé meg olyan türelmes és extra kedves vagyok, mint még soha. Meg kicsit hibbant is, mert amíg vártam a soromra a postán, egy lány elkérte a tollamat, én pedig majdnem az ő telefonszámát, mert tetszene az exemnek. Aztán rájöttem, nem is tartom a kapcsolatot azzal az exemmel, és különben is, "mi vagyok én, kerítő?" Úgyhogy a fennmaradó várakozási időben nagyon haragudtam mindkettejükre, a lányra és az exre is, mert tetszenének egymásnak.
Amúgy kb. 5 éve nem jártam postán, s eléggé megdöbbentett, hogy vannak emberek, akik ilyet adnak fel, hogy "levél". Meg olyat fizetnek be, hogy "csekk".