Az első fotó, amit a fiam készített. Nagyon büszke vagyok rá, tekintve, hogy semmivel sem rosszabb, mint amilyeneket az anyja 38 évesen csinál.

Kicsit megfáztam. Vagy talán nagyon. Az éjszakát a nappaliban, a kanapén töltöttem, hogy ne ébresszem fel éjjel a többieket az orrfújással. Nem tudom, fertőző vagyok-e, de az is szempont, hogy ne lihegjem őket körbe. Reggelre Dris kitalálta, hogy jó lesz az nekem, ha Rt-t elkülönítik tőlem, elsősorban azért, hogy tudjak pihenni és gyorsan rendbe jöjjek. Úgyhogy nagypapa elvitte magukhoz, én meg elvileg kúrálom magam. GYakorlatilag meg: persze, hogy nem tudok a hátamon feküdni és bámulni a plafont, úgyhogy kihasználtam a napot, és elkezdtem fotózni tanulni. Low budget lightbox, online ingyenes tutorialok... yeeeah!

Az ott egy fej fokhagyma és két fej lilahagyma, de bevetettem a Duplo iskolabuszt, egy üveg gyógyteafüvet, az ebédre rendelt Wasabi-s makikat pálcikával, és a River Cottage szakácskönyvet is. Már látványos a fejlődésem reggel óta, úgyhogy tetszeni fog ez nekem, csak időt kell rá szakítani. No meg pénzt, mert kell még lámpa. Tuti, hogy mire minden meglesz, itt a tavasz és kisüt a nap.

Egy gyors közvéleménykutatás:

Az természetes velejárója a vezetés tanulásnak, hogy az oktató hepciás, úgy beszél velem, mint egy hülyegyerekkel, és úgy általában úgy tűnik, hogy totál kivannak az idegei attól, hogy a vezetni tanulók nem tudnak vezetni, és ráadásul neki kell megtanítania őket? Érdemes-e egyikről a másikra szállni addig, amíg találok egy olyat, aki normálisan beszél velem? Mármint minden körülmények között. Vagy inkább nyugtatózzam be magam az órák előtt és próbáljam nem úgy felfogni a srác hisztirohamait, mintha nem a pénzemet rabolná? Aztán valahogy majd átcsúszok a vizsgán. Ha nem az elsőn, akkor a valahanyadikon, és valahogy majd próbálok utána is úgy csinálni, mintha tudnék vezetni és nem lennék piszkosul balesetveszélyes?

Olyan érzésem van egyébként, hogy nincs hova ugrálnom, mert az egyik legjobb autósiskolánál vagyok, az egyik legtürelmesebb tanárnál, és tudom, hogy én meg extra érzékeny tudok lenni. De ahogy másoknak mesélem, mik történnek, nem azt jelzik vissza, hogy én vagyok a Marslakó. De vajon tényleg így van, tényleg a legjobb helyen vagyok? Csak mert nem kerül kevésbe, és ha már mélyen a zsebembe nyúlok, szeretem tudni, hogy van is értelme.

Egy dokumentumfilmet ajánlok most. Mindenkinek. Rendkívüli, mert ilyet nem szoktam. Szándékosan nem linkelem, hogy hol találtam, mert olyan előítéleteket gerjesztene, ami után már valószínűleg nem  mindenki nézné meg. Nehéz lenne elvonatkoztatni a körítéstől. Ez a dokumentumfilm Az igazi Mao címet viseli, és akár a youtube-on is megtalálható. Mindössze 53 és fél perc, érdemes figyelmesen végignézni, viszont tilos előtte google-zni róla, hozzászólásokat vagy kritikákat olvasni! Hogy a port.hu-ra se legyen érdemes felnézni előtte, elárulom, hogy jelenleg 9,5/10-es az értékelése.
Jó szórakozást!

Az időhiányom most erősen meghatározza a blogolásom gyakoriságát. Nem mintha nem lenne témám, a helyzet viszont az, hogy belekezdtem egy egészen másfajta projektbe (divatos szóval élve), és minden felszabadult órámat és energiámat abba pakolom. Az írás már csak ilyen, ha valahol rányomja az ember a tollat a papírra, máshol pont elhalványodik. Az én szempontomból ez most öröm, hiszen létrehozok valamit, valami mást, mint eddig.

A másik, ami szintén leköt időt, a filmnézés. Hetente 3-4 is befér most már, és úgy kell ez nekem, mint egy falat kenyér. Sajnos nem tudok mindegyik filmélményemről külön bejegyzést írni. Arra gondoltam, hogy akit érdekel, annak listázom, miket láttam és egy semmitmondó pontszámmal jelzem, nekem mennyire tetszett. Tudom, hogy többen is vannak, akik szívesen megnézik, amit én csíptem, nekem meg ennyi igazán belefér.

Aztán majd jövök más témákkal is, amint úgy alakul...

A filmek, amiket mostanában láttam:

Puszta formalitás - 9/10
Tornatore filmje Depardieu-vel és Roman Polanskival a főszerepben. Sajnos volt már emlékem róla, egyszer a 90-es évek derekán láttam a tévében a végét. Tehát nem tudtam róla mást, csak azt, hogy mi a poén. Ráadásul nem felejtettem el máig sem. Így azért biztos más megnézni, mint nulláról, de jelentem, egyrészt még ezzel az előnnyel sem értettem mindent benne, úgyhogy akár újranézős is lehet, másrészt nagyon tetszett.

(A nagy Gatsby - Forrás: port.hu)

A nagy Gatsby - 9/10
A DiCaprio-s, Tobey Maguire-ös verzióról beszélünk. A film szerintem tökéletes, Baz Luhrmann talán legkiforrottabb, legigényesebb munkája eddig, bár a többit is szeretem, egy fél kivételtől eltekintve  (Ausztrália második fele). Épp csak annyi a bajom a Gatsby-vel, hogy nem látom őt, a karaktert annyira nagynak, sőt, semennyire sem, és sajnos már nem emlékszem, hogy az 1974-es Robert Redfordos verzió után is ez volt-e a benyomásom. 

A Grand Budapest Hotel - 9/10
Lehet, hogy lassacskán telítődöm Web Anderson rendező stílusával, de ettől függetlenül úgy érzem, ez az eddigi legprecízebb, legjobb filmje. Biztos nem való mindenkinek, mint ahogy A nagy Gatsby sem, mert ez a szándékosan giccsesre és harsányra vett stílus az egyedi humorával nem minden gyomornak emészthető, de aki általában érzi, annak ez is tetszeni fog. A szereposztás parádés, mint mindig. 

Holtodiglan (Gone Girl) - 7,5/10 
Számomra döcögősen indult, aztán a végére nagyon izgalmas, kiszámíthatatlan és felettébb beteg lett. A színészek, főleg Rosamund Pike nagyot alakítottak, a rendezés viszont engem nem vett le a lábamról. Főleg az elején éreztem, hogy iszonyú hatásvadász képek és hangok próbálnak hangulatba hozni, amikor még nem is tudom, mitől kell annyira veszettül izgulnom. Én ezt nem szeretem, idegesít, de biztos van, akinek meg bejön.

Transz (Trance) - 6/10
Vincent Cassel bármilyen formában jöhet. Ő nekem olyan, mint Edward Norton vagy Christian Bale, képes vagyok vakon bízni bennük és bármit megnézni, amiben szerepelnek. Aztán van, hogy nem tetszik, de annyi baj legyen. A Transz köztes, nem csalódtam hatalmasat, mert azért lekötött és viszonylag jól átadta a hipnózis állapotát is, amit nem könnyű. Ugyanakkor nem tudom, honnan jön ez az új divat, hogy leszerződtetik a nagy neveket, aztán egy tévéfilm szintű körítést tesznek köréjük, mostanában több ilyennel is találkoztam.
Nálam ez a "nézhető film, de minek" kategória volt.

Két nap, egy éjszaka - 6/10
Megnéztem egy pár online médium 2014-es összegző filmes listáját (Index, Magyar Narancs stb.). Ez a film valamennyin szerepelt, ódákat zengtek róla. Ezek után nekem csalódás volt. A téma érdekes, bár szerintem eléggé valószerűtlen, de ettől függetlenül adhatott volna valamit. Bár utána gondolkodtam magán az alaphelyzeten napokig, úgyhogy ebből a szempontból rossz film már nem lehet, de azért nekem ez jelen esetben kevés. Szeretem a dán-belga-svéd-finn-norvég filmeket, de ez pont annyira nem jött be nekem, mint A vadászat.

A nő (Her) - 5/10
Nagyon sajnálom, tudom, hogy sokaknak favoritja ez a film, de engem végtelenül untatott. Pedig ez a téma is olyan, amiről nagyon is érdemes beszélni és gondolkodni itt, a 2010-es években, mert fél lábbal már ebben a jövőben vagyunk, amit a történet is felvázol. Ettől azonban engem még egyáltalán nem húzott be. Csak vártam, hogy legyen már vége. Azért fel tudok hozni két pozitívumot: Joaquin Phoenix szuper, nem lehet könnyű ennyire közeli képekben ilyen érzelmeket kifejezni pusztán arccal. A díszletek (iroda, lakás) pedig gyönyörűek. Kellene már egy ilyen gyűjtemény is, felejthetetlen filmes enteriőrökről, amiben a Her nálam tutira helyet kapna, a Sötétkamra, a Szellemíró és még néhány film csodás helyszínei mellett.

Ízek, imák, szerelmek - 3/10
Jaj! Fájdalmasan rossz, és még a jó színészeket is ripaccsá teszi. Nem kimondottan Julia Robertsre gondolok, neki azért már voltak melléfogásai, na de Javier Bardem... Na jó, azért volt benne értékelhető: az olasz részt elvitték a tájak, a kaják, a hangulat. Ott kellett volna maradni, és akkor lehet, hogy az egészre tudtam volna adni 4/10-et is.

Last Vegas - 3/10
Robert De Niro, Morgan Freeman, Michael Douglas, Kevin Kline... 4 csali, de neeee, senki ne nézze meg! Az együgyűség netovábbja. Fájdalmasan gyenge. Én szóltam!

Nem tudom, ez valami agybaj-e, vagy gyakori gyedes anyuka betegség, de napok óta romantikusos-szerelmesest álmodom híres férfiakkal. Normális ez? Másnál is jelentkeznek ilyen kór jelei?

A Szilveszter sosem volt nekem különös napja az évnek, általában inkább tartottam tőle, a kényszervidámságtól, a fékevesztett bulizóktól, a harsányságtól, a petárdázóktól stb. Nálam szinte mindig nyugiban telt, otthon, semmi különös. Amióta gyerekünk született, azóta még csendesebb, hiszen neki napirendje van, este 9-kor alvás, aztán meg már mi is hullák vagyunk, legkésőbb éjfélkor irány az ágy.
Ez volt tavaly, ha jól emlékszem, de idén váratlanul befutott egy meghívás. Örömmel mondtunk igent. A Nekünk bevált blog jó tollú szerzője, Imola régi barátunk, az ő egyik barátnője pedig újkeletű jóismerősünk. Mindkettejüknek Rt-hoz hasonló korú gyereke van, és itt ez a Szilveszter délután-este, miért ne tölthetnénk együtt?
Jót beszélgettünk, de a társaság végül egy idős, kb. 90 éves bácsikával lett teljes, aki Imola egy másik barátnőjével érkezett kicsit később, mint mi. A bácsi, aki bottal jár, simán feljött a negyedik emeletre a lift nélküli lépcsőházban, és még csak nem is lihegett utána. (Bevallom, én a 2-3. emelet között már elfáradtam.) Kabátzsebéből 3 papírrepülőt kapott elő, és azonnal elkezdte dobálni a 3 gyereknek. Ők pár perccel azelőtt még Duplo-figurákkal játszottak, de a repülők minden más játékot felülírtak. Aztán a bácsika Rt-val autót is gurítgatott, úgy hajolgatva, hogy olyat én még nem láttam.

Talán én vagyok már nyitottabb vagy más hozzáállású, vagy véletlenül találom meg mostanában a hozzám illő programokat, de tény, hogy egyre több helyen, egyre több társaságban érzem jól magam. Egy ilyen beszélgetős, meghitt, baráti Szilveszterre meg már régóta vágytam. Jól sikerült, bár a gyerekek altatása miatt nem nyúlt az éjszakába. Este 9-re már itthon voltunk és zajlott a szokásos esti szertartás.
Ez az este is szép emlék marad. Remélem, lesz még hasonló.

2014 csodálatos év volt. Jövőre ugyanilyen boldogat kívánok magunknak, és mindenki másnak is! Vár ránk néhány komoly kihívás az új évben, amiket remélem, hogy sikeresen teljesítünk majd. Ha pedig lehetek egy kicsit telhetetlen, az országnak jóval több jót kívánok, mint amiben éppen van. A családom egy csoda, értük hálát érzek. Itthon ugyanez mégegyszer és ezerszer pont jó lesz, köszönöm, köszönöm.

Különleges bulin jártam a minap, és mivel azóta is minden félórában eszembe jut a hangulata, szeretném a naplómban is megörökíteni.

Kezdjük azzal, hogy én személy szerint nem csípem a meglepetésbulik divatját, ami nem azt jelenti, hogy nem szívesen veszek részt benne egy-egy szeretett személy kedvéért, hanem hogy nekem nem stílusom, nem szimpatikus, és megkértem minden közelebbi rokonomnak és barátomnak, hogy nekem ilyet sose csináljanak. De ugye én esküvőből sem szerettem volna nagy, sok száz vendéges, habos-babos, vendéglátó-zenekaros verziót, hanem csak szép csendben, szolidan, a két tanúval...

Ez a bizonyos buli viszont, amiről írni szeretnék, műfaját tekintve meglepetés volt, többrétegű. Az ünnepelt, aki a 40. életévét töltötte be a napokban, egy nyomozós játék során jutott el a helyszínre, ahol a baráti kör várta. Én rokonként mentem, az öcsémmel. A Detectivity által szervezett nyomozás valahol a városban kezdődött, és helyszínről helyszínre kellett utaznia, a kinyomozandó feladatok és a helyszínek egy része pedig kapcsolódott az eddigi 40 évéhez. Ez a része nem volt meglepetés, önként vett részt a játékban. Majd, a nyomozósdi sokadik állomásaként, mintegy gyanútlanul megérkezett a Kőlevesbe, ahol már összegyűltek a party people-ök. A várakozás ugyan hosszúra nyúlt, mert a nyomozás lassabban haladt, mint ahogy a terv szerint kellett volna neki, így közel két órát vártunk az ünnepeltre, de addig volt svédasztal kencékkel és kenyérkékkel, egy-egy italra szóló kupon, és ha a tesómon kívül ismertem volna bárkit is a társaságból, biztos még az idő is gyorsabban repült volna. A buli különlegességét adta még, hogy amikor az ünnepelt már azt hitte, több meglepetés nem vár rá, egy Abba-sláger felcsendülésekor mindannyian táncra perdültünk, méghozzá ugyanazt a korreográfiát nyomva. Ez eléggé meglepte a srácot, hiszen elvileg nem ismerte egymást a társaság minden tagja, és voltak, akik csak erre az eseményre jöttek haza külföldről. Ezt a programot mi flash mob-nak hívtuk, pedig a szó szoros értelmében nem az, de a lényeg, hogy videó alapján mindenki betanulta a lépéseket előre, nem volt közös próbánk, csak az éles produkció. És így mi is sokkal jobban szórakoztunk, mintha előtte már egy hétig ezt gyakoroltuk volna.
Az est többi részében a kötelező elemeken (pl. torta, vicces slide show az ünnepelt fényképeiből stb.) kívül volt még baráti-kollegális extra produkció, ugyanis egy srác trombitált, a szülinapos kisfia pedig énekelt mellé, majd az utolsó órában még folytatódott a nyomozós játék, de már az épületen belül. Jópofa volt, bár túl hosszúra nyúlt, a végén már néhányan segítettünk is a srácnak a megfejtésben.

Azért írtam ezt mind le, mert lehet, hogy én járok túl kevés buliba, de ezt éreztem messze a leghangulatosabbnak minden eddigi közül. Pedig becsúszott pár baki is, néhány üresjárat, órák, félórák, amik várakozással teltek, de amikor aztán történt valami, az igazán tetszett. Talán azért is éreztem jól magam, mert nem a piálás és a túl hangos zenében, sötétben klikkekre szakadt társaságban üvöltve beszélgetni próbálás lett a program, hanem egy közös megemlékezés a születésnaposról, amelyen tényleg érezni lehetett a felé áradó szeretetet.

Jó lenne, ha lenne még ilyen. Csak ne nekem szervezzék!

Egyébként meg mostanában olyan szuper már minden, minden nap, minden tevékenység a kis manóval! 99%-ban átalussza szépen az éjszakát, pedig épp 2-3 szemfoga nő, nappal kicsit nyűgös is miattuk. Jól alszik tehát, jól eszik, ügyes egy csomó dologban, már van mellette szabadidőnk, de persze azért fél szemünket mindig rajta tartjuk, nagyon akar beszélni, és napról napra több mindenre alkot saját szót vagy hangot, a teregetéstől a fadíszítésen át a pakolászásig mindenben segíteni akar, ő főzi a kávét (persze felügyelettel), szól, hogy kell bele tej is, meg apa fejére sapka, és ő hajtja be az autónkon a tükröt, amikor kiszállunk, és és és... csodás napjaink vannak, és jelentősen kevesebb a nehézség, mint pár hónappal ezelőtt.
Remélem, nem épp most kiabálom el!

Nálunk kicsi.

Ha visszatekintek az elmúlt évek karácsonyaira, azt kell mondjam, elég jók vagyunk abban, hogy hogyan ne kapjunk frászt ettől az ünneptől. Én anyukám mellett megtanultam, hogy milyen a sokat vállalós, megfelelni vágyós, idegeskedős, elúszós karácsonyi szervezkedés, és amikor saját háztartásom, majd saját családom lett, egész máshogy szerettem volna csinálni. És csinálom is.
Igaz, ehhez elengedhetetlen kellék Dris, aki partner az árral szemben úszásban, és aki nem piszkál, hogy kiadunk pénzt olyanra, amire más nem, vagy nem közvetlenül, hanem az idején és az energiáján keresztül.

Kicsi a család, az is jó. Átlátható mennyiségű ajándék, vendégség és vendégeskedés. Nincsenek hatalmas elvárások az ajándékok terén sem. Egy kivételtől eltekintve pedig mindenkinek akad ötletünk, hogy mikor minek örülne. Ha valami nem jön össze, nem gond, és senki sem ahhoz szokott, hogy ilyenkor plazmatévét meg kéthetes síbérletet kap.

Ami pedig az én vállamról az igazi terhet leveszi, az a takarítónő és a kajarendelés. Ez utóbbit most teszteltük, a Halkakas karácsonyi menüjéből választottunk halas töltött káposztát. Bevált. Nem tudom pontosan, milyen összeg itthon nekifutni egy ilyen kajának, de szerintem semmivel sem került többe rendelni, mintha magunk készítettük volna el, viszont nagy könnyebbség, hogy akármi történik, akárhogy úszik el az ember a feladatokkal, valami vállalható kaja már van. És ha ott áll a káposzta a hütőben, attól még mindig lehet főzőcskézni, de már nincs az a nyomás, hogy jaj, nem lesz mit enni és nem lesz mit adni a vendégeknek, ha nem pörgök ezerrel már reggel 7-től. Én pont az ilyen stresszben szoktam mindent elrontani. Így is készítettem kaját, nyugodt tempóban, ahogy élvezetes. Főztem levest, másik főételt, sütit pedig hoztak a többiek.

De ez mind tök mindegy, felőlem ehetünk karácsonykor vajaskenyeret is, vagy pizzát. Biztos vagyok abban is, hogy ha jó a hangulat, senki sem a porcicákra fog emlékezni. Sőt, észre sem veszi. A lényeg a jó hangulat, és a méglényegebb: a gyerek. Gyerekkel a karácsony egy csoda, egy folyamatos mosolygás, izgalom, békesség, puha ölelés. Ahogy minden reggel ébredés után meglátja a fát, és megörül neki, és megy, hogy odabújjon hozzá, és levesz egy díszt, majd átaggatja a ruhaszárítóra... ez mindennél szebb élmény.

Mindenki más is a gyerekre figyel, és nagyon nem fognak emlékezni, hogy mi volt a menü, és elég puha lett-e a mézeskalács, és hány órát lótottunk-futottunk az ajándékok után, és milyen színű volt a csomagolópapír. Persze ettől még lehet finom a kaja, találó az ajándék, ízléses a csomagolás és patyolat tiszta a lakás, de nem kell mindenáron, belebolondulva, aztán hulla fáradtan összerogyva hajtani rá. Szerintem.

Nekünk így szép, így boldog már évek óta. Most is, és nagyon szeretem. Mint ahogy ezt a két fiút is, akik épp összebújva alszanak az ebéd után.

Mindenkinek boldog ünnepet kívánok, még így a vége felé!

Épp arról terveztem bejegyzést írni, hogy láttam a Mud c. filmet, és egész jó volt, meg hogy Matthew McConaughey milyen seperc alatt vált kissé antipatikus vígjáték bájgúnárból komoly drámai színésszé, de mire leültem volna a gép elé bepötyögni a gondolataimat, váratlanul megnéztem a Fading Gigolót (hadd ne írjam le még egyszer a magyar címét, olyan rossz!), és az mindent felülírt.

Visszatérve még egy másodpercig a Mudra, tényleg nézhető, legalábbis szerintem. (7,5/10)

A Fading Gigolo-t John Turturro rendezte, John Turturro írta és John Turturro főszerepli, mégis nagyon nehéz nem úgy gondolni rá, mint egy Woody Allen filmre. Ha jól értem, az történt, hogy Turturro rittyentett egy filmet, és ooops, olyan kiváló lett, mint csak a legjobb Woody Allen művek. Ráadásul annyira hasonló a stílusa, a humora, a képi világa, a dialektusok ritmusa, de még az aláfestő zenék is, hogy nem is értem, miért nem vágtam már az első képkockáknál a sarokba azzal, hogy koppintás. Talán mert már az elején is érezni, hogy teljesen hiteles ez Turturrotól is, a bőre alól jön az egész.
Ha van férfi, aki nem kimondottan modell alkat, nem fogpaszta-reklámba illő mosolyú, de igencsak vonzó, az Turturro. Ha a franciák forgatták volna, akkor Vincent Cassel, de ez most mellékes. Tehát Turturro tökéletes az "egy férfi legyen férfi" meghatározású gigolo szerepére, és ami azt illeti, minden más szerepre is a legpontosabban sikerült színészeket lőni. Én mondjuk hámlok Vanessa Paradis-tól úgy általában, de itt egészen elment még ő is. Sharon Stone szuper, Woody meg valószínűleg kötelező tartozék, és hát elviszi a show-t, de csak egy kicsit, mert akinek ez a film bejön, az biztos, hogy egy életre felvési a fejébe, hogy John Turturro zseniális.

(9/10 - Szerintem többször nézős.)

Jó program a Campona Tropicarium, de én, a megrögzött állatkert-ellenes egy picit még jobban élveztem, mint a gyerek. Ettől függetlenül érdekes téli időtöltés, csak vissza kell mennünk egy év múlva.

Mondom Rt-nak: - Nézd csak, mi az ott!
Erre ő: - Láááámpá.

Ma 10 éve, hogy a blogom első bejegyzését megírtam, akkor még a freeblog rendszerében. Egy Béla nevű fiúról szólt.
Milyen rég volt! És mintha csak tegnap lett volna.

Na, ez is elkezdődött. Megvolt az első Mikulás, mármint az első, amit meg is tartottunk. Nyáron még vaciláltam, kell-e ez nekünk, de kell. Nem fogom a gyereket olyasmivel riogatni, hogy a Mikulás mindent lát és hall és tud, amit mi a négy fal között. És hogy ha valami neki nem megy, akkor azt majd egy vadidegen vattaszakállútól fogja visszahallani, amikor amúgy is ki kell állnia sokak elé. Ezt én is utáltam, úgyhogy ezt nem csináljuk.
Lehet, hogy megint én vagyok a süsüzizi, de van ennek a Télapó-mindent-tudnak egy kis Big Brother világra nevelős mellékzöngéje, amitől írtózom. Ha ezt lehámozzuk róla, akkor nagyon cuki, ahogy reggel megy a kiscsizmához, meg ahogy megilletődik, amikor a piacon bio almát ad neki (nem szaloncukrot, de jó) a fonott puttonyú, igazi szakállú, csibészszemű Mikulás. Rt egyébként reggel a csizmájának örült, hogy ott találta, ahova este tettük. Az ajándékot mellette (nem fért bele a 22-es lábbelibe, pedig nem hangverseny-zongorát kapott) először nem is vette észre.
Praktikus-lusta anya meg úgy időzített, hogy december 5-én vegyék meg az új csizmát a gyereknek, így tisztítgatni sem kellett.
Vicces, hogy minden milyen imádnivaló és boldogságos, amit korábban nem bírtam.

Szép házakat nézegetve a neten erre bukkantam:

Meglehetősen tökéletes.

További infók, képek, adatok itt  és itt találhatók. A képet pedig innen szedtem.

Hát nem ezt mondtam mindig is? Nem új jelenség, 10 éve blogolok, azóta ez így van, az tuti, mert emlékszem, hogy lelkes, napi 3-4 bejegyzést lökő kezdő időszakomban mindennapos kiakadásom volt, hogy gyászos a város télen. Meg tavasszal. Meg ősszel. És sokszor nyáron is.

Csinálom a reklámot lépten-nyomon a Hahó Együttesnek. Igazi rajongójuk lettem, komolyan.

Az úgy kezdődött, hogy az unokahúgomtól, akinek a kisfia szerette a Földlakó-t, ezt a CD-t kaptuk Rt születésére ajándékba. Még a kórházban csücsültünk, amikor a kezembe nyomta a csinos kis lemeztokot. Én kb. már akkor szimpatizáltam vele, amikor megláttam a borítót, pedig az egyetlen szám, amit ismertem róla, mert a Petőfi rengeteget játszotta, a gyermektelen időszakomban egyáltalán nem tetszett. Aztán meghallgattam a lemezt, elsőre furcsa volt, mert helyenként nem jön ki a szöveg a ritmusra, máshol meg totál magyartalan, de a zene annyira jó volt, hogy újra és újra elindítottam. Ekkor Rt még csak pár hetes vagy hónapos volt, tehát ő még nem számított célközönségnek, csak mi hallgattuk Drissel. Aztán valahogy rákaptam. A szövegek megtetszettek, a magyartalan mondatok stílusossá váltak, minden meghallgatásra új poénok bukkantak elő, mintha a gyerekek Kispálját hallgattam volna. Közben Rt is növögetett, már régóta tudja kezelni a hifit, és nagyon megszerette ezt a lemezt. Már meg sem tudnám mondani, hányszor játszottuk le.

A lemezt egyébként akkor még Kardos-Horváth János néven jelentették meg, ő a Kaukázus énekese is, és 3 gyerek apukája. Némelyik videójuk Kafkaz néven szerepel a Youtube-on, de jelenleg Hahó Együttes a formáció neve.

Ma pedig elmentünk életünk első Hahó Együttes koncertjére az Akváriumba, és nagyon jó volt. Biztos nem vagyok normális, de én végigénekelem és végigmozgom az egészet, és úgy élvezem, mintha gyerek lennék, de közben a "tudatos szülő" is figyel belőlem kifelé. Figyeltem a közvetített értékrendet, a zenészek hozzáállását, s eléggé meg voltam elégedve. Egy közvetlen, barátságos dolog, amit ez a 4 fiú csinál. A dalok többnyire zöld témákról szólnak, és a koncerten az összekötő szövegek is ilyenek.

Mi még biztosan fogunk menni, ha valahol játszanak.

Volt egy osztálytársam középiskolában. Talán egy picit több is annál, sokat lógtunk együtt, egyesek szerint barátnők is voltunk. Nem tudom. Ez a lány egyszer azzal állt elő, hogy híres akar lenni. Kérdeztem, hogyan gondolja, mert nem tudtam róla, hogy valamiben extra tapasztalt vagy tanult vagy ügyes vagy tehetséges lenne. Erre azt válaszolta, az az ötlete, hogy teleszórólapozza a fővárost azzal, hgoy híres akar lenni. Híres akarok lenni szórólap a postaládákba, Híres akarok lenni plakát az oszlopokra.
Zseniális ötletnek tartottam, de nem csinálta meg. Pedig akkor, a 90-es évek legelején szerintem feltalálta volna vele a magyar celebséget, a produktum nélküli hírnév létjogosultságát. Akkoriban volt nagy szám (4 millióan nézték, ha jól emlékszem) a Friderikusz Show, az a bizonyos első, és abban pont ilyen figurák tűntek fel. Bár ők legalább szöcskét ettek vagy kimosták magukat mosógépben vagy festményről hegedültek... mikre emlékszem, ugye? De valahogy el tudtam képzelni, hogy ő ezzel a plakátolással tényleg befut, és ott ül majd a Kontrax által szponzorált színes kanapén, és mond valami vicceset csillagászati gázsiért.
Tulajdonképpen csak ennyit szerettem volna elmesélni, mert naponta eszembe jut ez a "híres akarok lenni azzal, hogy híres akarok lenni" ötlet. De az még hozzátartozik a történethez, hogy végül is egy kicsit tényleg híres lett, egy icipicit, mert mostanában egy közismert politikus jobbkezeként bukkan fel itt-ott.

Azért arról nem volt szó, hogy ha elkezdek vezetés órákat venni, az együtt jár egy kiadós hízókúrával. Ugyanis minden óra után olyan stresszes vagyok, hogy muszáj betérnem a kisboltba egy-két (három-négy) csokiért vagy kakaós csigáért. A helyzetet nehezíti, hogy az oktatóval a találka a kisbolt előtt van, és az óra végén is ott tesz ki. Tegnap előtt meg, ahogy kiszálltam, hihetetlenül kezdtem vágyni valami junk foodra, úgyhogy képes voltam leszállni hazafelé a buszról ott, ahol nem kellett volna, és 30 percet és 1800 Ft-ot elverni a Burger Kingben. Azt a bio-vega-fényevő-egészségközpontú mindenemet! Phfff.

Egy gyerekeknek való gyógyszer betegtájékoztatójából: