E-mail váltás Drissel:

Én: RT még mindig alszik. Úgyhogy tudtam mosakodni, mosni, teregetni, hajtogatni, mosogatógépbe bepakolni, sterilizálni, e-maileket megválaszolni, blogolni,  nápolyit enni, DVD-be belenézni.
Dris: Boldog ember vagy. Főzzél!

Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy milyen kedvesek az emberek, akármerre járunk RT-val. Ha csak megállunk egy liftre várva, vagy beszaladok valamiért a gyógyszertárba, kisebb csődület keletkezik a babakocsi körül. Mindenki kérdez, gügyög, mosolyog, és nem csak RT-val, hanem velem is ilyen barátságosak. Azt nem tudom, hova teszik ezt az oldalukat az emberek úgy egyébként, amikor nem lóg kisember rajtam... Hogy miért nem lehet amúgy is ilyen a világ. Mindenesetre most nagyon jól esik, próbálok lubickolni benne és energiát meríteni arra a kb. 40-50 évre, amit RT csecsemőkorból kinövése után "ki kell bírni" még az emberek között.

(Van ebben persze valami önirónia is, nehogy bárki is azt higgye, hogy egy szenvedés az életem a Földön, és elküldjön a sunyiba, vagy legalábbis egy remetelakba!)

Az emberekbe vetett hitem mások miatt is visszatér. Pl. új postásunk van, aki nem fogad el borravalót. Igen, nem elírás, a postás. Aztán ott van a gyermekorvosunk, aki egy hihetetlenül bájos és normális nő. Az első két találkozásunk után csak ültem a kanapén, hosszan magam elé nézve, és azt mondogattam, hogy "nem hiszem el, nem hiszem el, hogy ilyen emberek is léteznek". 

* Kardos-Horváth János (KAFKAZ) - Földlakó

Na, a gyermekorvos feloldotta a tejtilalmat nálam. Nem fogok most két pofára tejtermékeket enni, mert azért az nem lenne könnyű RT-nak, de mivel a tejalapú tápszerre visszatérve nem produkál tüneteket, ezentúl nem kell éhen halnom, ha a kórház büféjében csak kolbászos és sajtos szendvicset árulnak (ráadásul vajjal megkenve). Hurrá!
Mivel nincs kimondottan jó idő, a vödörrel fagyizóba menést most kihagyom.

Elég régóta nem írtam ide semmit, aminek nem az az oka, hogy megfeledkeztem volna a blogról, vagy hogy annyira időhiányban szenvedek, csak egyszerűen nem volt mit megosztanom a közzel. Azt nem állítanám, hogy semmi nem történik, de meglehetősen gyorsan rohannak a napok és szinte mindegyik ugyanúgy telik, apró különbségekkel, amik viszont csak nekünk lehetnek érdekesek. Gondolom, senkinek nem hiányoznak olyan postok, hogy RT először szippantotta vissza önállóan a cumit a szájába, először nyúlt tárgyakért, először mosolygott ránk és hasonlók. Ezek a kis fejlődési lépcsők nekünk bearanyozzák a napjainkat, de félidegeneknek olvasni dög unalmas.

Az mondjuk megér egy fél bekezdést, hogy lehet, hogy mégsem tejérzékeny a gyerek. Miután nem volt hajlandó többé meginni a doktornő által felírt tejmentes tápszert, és ez egy szombat éjjel derült ki, kénytelenek voltunk a még a szekrényben levő korábbi tápból adni neki. És azóta is. Csodák csodájára nincs semmi baja. Esténként fáj ugyan a pocakja, de az mástól lehet, a többi tünet már vagy másfél hete nem jelentkezett.
Ettől függetlenül én továbbra is maradtam a tejmentes diétánál, amíg orvos meg nem erősíti, hogy minden oké, mert ha újra kell kezdeni, megint 2-3 hét, míg kitisztul a szervezetemből. Egyébként nagyon várom a napot, amikor zöld utat kap a tej belém, aznap fogom életem legnagyobb adag fagyiját elfogyasztani. Mint ahogy az is sanszos, hogy a szoptatás befejezése utáni percekben halálra kávézom majd magam.

Egyébként, amellett, hogy változatlanul nagyon boldogok vagyunk, ez a hét iszonyú kimerítő volt. RT keveset evett és keveset aludt, ráadásul folyton karban, vagy még inkább az én vállamon akart lenni. Esténként már majd' összeroskadtam a fáradtságtól. Egy két hónapos kicsivel pedig az éjjel nem a hosszú és mély alvásról szól, úgyhogy napról napra durvább a helyzet. Remélem, nem sokára valami csoda folytán sikerül kialudnom magam.

Anyukám feltűnően aranyos mostanában, be van zsongva az unokázásra. Az első három, kórházban töltött nap után ugyan volt egy borzasztó megsértődéses időszaka, amivel úgy felidegesített, mint csak nagyon régen, de azt rendeztük, és azóta csupa vidámság és segítőkészség. Persze a maga módján, de teljesen alapjaiban már biztosan nem fog megváltozni. A lényeg, hogy szereti RT-t, és velem is egész máshogy viselkedik, mint korábban.

Azt hiszem, kicsit meg is van hatódva. Mondta, hogy fura látnia, ahogy a lánya anyává válik. És kimondottan meglepő egy anyának, amikor a lányát szoptatni látja. Belegondoltam, és tényleg érdekes lehet. A nagy belegondolás közepette pedig rájöttem, hogy nekem is változik a képem őróla. Máshogy viszonyulok hozzá, amióta nekem is gyerekem van. Amikor potyognak a könnyeim a boldogságtól a kisfiamat nézve, vagy amikor iszonyú fáradtan próbálom a türelmemet megőrizni hajnalban a kiságyra támaszkodva, mindig eszembe jut, hogy ezt ő is mind végigcsinálta, velem. És akárhogy is elromlott a kapcsolatunk tizenéves koromban, azért ő nagyon szeretett, szeret minket, és az élete egy jelentős részét áldozta rám és az öcsémre.

És az is eszembe jut sokszor, amikor akár Dris szüleit, akár az én anyukámat boldognak látom unokázás közben, hogy az anyaságnak van egy ilyen vetülete is. Nem csak magunknak hordtam ki ezt a kicsit, hanem nekik is. És látom, hogy mindannyiuknak szebb lett az élete általa. Jó érzés, hogy én ajándékozhatom meg őket egy ilyen szép élménnyel.

Hm, ha jól csináljuk, ebből a hangulatból kialakulhat egy viszonylag normális család is.

Úgy tűnik, RT tejérzékeny. Még nem biztos, de teszteljük, úgyhogy el kell hagynia neki is és nekem is a tehéntejet az étkezéseinkből. RT-nek felírt a gyerekorvos Alfaré tápszert, amiben minimálisra le vannak bontva a fehérjék, és ezért kevésbé viseli meg a pocakját. Előemésztettnek hívják, ami bizarr kifejezés, de ez van. Persze nem lehet ám akárhol kapni az Alfarét, Drisnek a fél várost végig kellett járnia múlt héten, hogy végre találjon egy gyógyszertárban. Most, hogy elfogyott egy dobozzal, és újra kellene, már ott sincs. De a legnehezebb nem ez, hanem az én táplálkozásom. Egyek egészségesen és sokat, hogy legyen tejem, de közben semmi puffasztó, semmi allergizáló ne legyen benne, és most még a tej is tiltólistára került. Nem is gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz elhagyni. Nem azért, mintha annyira szeretném, hanem mert szinte mindenben van. Valahogy azért megoldom, de már fogytam 1,5 kilót, amióta nekiveselkedtem, mert a sok fejtörés a napi kaján elveszi az időt legalább két étkezéstől.

Tulajdonképpen ezzel majdnem vegán lettem, igaz, akaratomon kívül. Se fagyi, se túrós táska... és még mennyi mindent nem ehetek. Tojást még fogyaszthatok, de szinte ugyanazokban az ételekben van, mint tej, úgyhogy már lassan az is kimarad.

RT már 6 és fél hetes. Kb. a 3. héttől tervezem, hogy írok egy bejegyzést arról, hogy milyen határozott és remek szülő is vagyok voltam egészen addig, amíg nem volt gyerekem. Na jó, azért remélem, most sem vagyok rémes, de azt megállapíthatom, hogy hiába a 9 hónap készülődés a babára, hiába épít fel az ember magában elvrendszereket, hiába vannak elképzelései a gyereknevelésről, ezeket kb. azonnal megszegi, ahogy ott van az a hús-vér kicsi. Ugyanis a gyerek nem olvasta azokat a könyveket, amiket anyuka és apuka hónapokig böngészett, és nagyon nem tudja, hogy neki bizony aszerint kellene csecsemősködnie. Hiába a Suttogó babatípus tesztje, ha az én gyerekem más, mint ahogy a könyvek írják, vagy ahogy a gyermektelen védőnő mondja.

Voltak terveim pl. arra vonatkozóan, hogy a mi gyerekünk:

- nem karban fog elaludni, hanem a kiságyában, és nem fogjuk a mi ágyunkba sem szoktatni. - Ahha!

- nem kap cumit a szájába, és ilyen pofon egyszerű, hogy ne szokjon rá. - Ahha!

- mosható pelenkát fog viselni, mert igazán nem nagy cucc a gépbe azt is bedobni a többi ruhával együtt, meg környezetbarát és pénztárca-kímélő megoldás is. - Ahha! (Ezt még lehet, hogy később megvalósítjuk, de egyelőre a megvásárolt mosható pelus akkora csomag lenne RT popsiján, meg olyan vastag és meleg, hogy ilyen kicsin és ilyen hőségben nem adjuk rá. Talán majd ősszel.)

- igazából csak az elején fog mosható pelust viselni, meg amikor nagyon muszáj, de egyébként meg fogjuk próbálni az EC-t, azaz a pelenkamentes létet. - Ahha! (Nagyon szimpatikus volt az EC, de ez az, amiről hiába olvastam sokat, nem sikerült megoldanunk. Vettünk bilit, és 1-2 hetesen egyszer-kétszer fölé is tartottam, de elég macerás volt. Szoptatás után jó néha még a kényelmes ágyon maradni, összebújva, és nem ugrani, letépni róla a ruhát és biliztetni. Ráadásul valahogy olyan kényelmetlennek tűnik neki ez a fölé tartás, összevissza mocorog, rúgja magát... nem került abba a tipikus ellazulós, ürítős hangulatba. Márpedig ez csak úgy jó, ha a gyereknek kellemes és megkönnyebbülést hoz. Ha csak egy picit is erőszaknak élni meg, akkor nem szabad folytatni.)

A főbb elveink közül talán már csak kettő maradt, amit tartunk.
Az egyik, hogy nem nyomjuk tele a netet a fotóival. Hiszünk benne, hogy ez így jobb és korrektebb. Időnként nehéz betartani, mert a szülő ugye büszke, és szívesen eldicsekedne a cukibbnál cukibb fotókkal, de még nem botlott meg egyikünk sem.
A másik, hogy RT nem néz tévét. Azaz nem tévézünk vele, és másnak sem engedjük. Nagypapa számításait egyszer már keresztül húztuk ezzel, mert ő nagy Forma-1 rajongó, és szerette volna RT-val a mellkasán nézni a futamot.

A lényeg, hogy nehéz betartani mindent. Sőt, a legtöbb elképzelést nehéz. Vagy idő, vagy energia nincs rá, de legtöbbször az az oka, hogy a baba másmilyen, mint amiről a könyvek írnak, és bizony előfordul, hogy nem tetszik neki az ötletünk. Olyankor újratervezés.

És mennyire nincs szó a szülés előtti 9 hónapos felkészülés alatt, vagy még korábban, hogy milyen kimerítő tud lenni a baba születése utáni időszak. A közbeszédben csak azt sugallják, hogy ha nem alszik a gyerek éjjel, akkor fáradt leszel, ha meg alszik, akkor minden oké. De ez összetettebb probléma, pl. azért, mert a nappalok is fárasztóak tudnak lenni, meg az éjszakai kelés sem feltétlenül negatívum, pl. ha szoptat az ember.

Nem tudatosul a szülőkben (hogy utálom, hogy mindenhol csak az anyákról és anyákhoz beszélnek, írnak, mintha apja nem is lenne annak a gyereknek) előre az sem, hogy milyen nehéz és küzdelmes tud lenni a szoptatás. Akinek megy rögtön és ösztönből, annak szuper, de sokan vannak, akiknek nem sikerül azonnal, vagy még később sem. Hiába olvastam én is a könyveket és hallgattam meg a szülésfelkészítőn is a szoptatásról szóló előadást, masszírozással, fejéssel, mellgyulladással együtt. Amikor odaadták a kicsit, nem tudtam, mit kell csinálni, és nem is ismertem fel a jeleket, amiket adott. Az első hangjára abbahagytam a próbálkozást, mert nem voltam hozzászokva a síráshoz, és nem akartam gyötörni. Bánom már.
Amikor megnézem az első videókat, amin karomban van RT, látom, hogyan jelzi, hogy cicizne, és már tudom, mit kellett volna már ott és akkor máshogy csinálnom, meg aztán folyamatában később is. Persze ez késő bánat, meg már azért nagyon sokat fejlődtünk azóta ezen a téren, de azért egy következő gyereknél hasznos tapasztalat lesz. Bár tartok tőle, hogy minden gyerek más ebben is, és hiába a sok összegyűjtött információ és a gyakorlat, egy második vagy harmadik baba is hozhat nehézségeket.

Az egészet azért írtam le, mert egy vallomásra készülök. Be kell látnom, hogy túl szigorú voltam más szülőkkel, amikor láttam, milyen hibákat követnek el a gyereknevelésben. Bár nem szoktam beleszólni, azért megvolt a véleményem. Most, hogy a saját bőrömön érzem, milyen nehéz tartani magunkat a helyesnek vélt elveinkhez, sokkal elnézőbb vagyok már azokkal, akiknek a nevelési "szokásai" eddig bántották a szememet. És így egyúttal kevésbé vagyok már elnéző azokkal, akik pedig felettem ítélkeznek.

Egyébként azt hiszem, még nem írtam le a blogba, de most megteszem: Anyának lenni nagyon jó, rengeteg örömet és boldogságot ad. RT hihetetlenül aranyos, imádom minden pillanatában. Ez az alap. Még akkor is, ha néha nehéz a feladat, és akár ki is borulok. Nem teher ez, sok-sok öröm, de nehézségekkel jár.

Isolde bejegyzése nagyon jó, ki is emelem ide, mert szerintem minden szülőnek el kellene olvasnia. Nevettem sokat, hol a megfogalmazáson, hol magamon. A rácsvédős résznél meg eszembe jutott Kishangleany, ugyanis a múltkor épp vele jött szóba a rácsvédő kérdése. Mi nem tettünk fel, ők meg igen, és azt láttam az arcán, hogy "nem akarok beleszólni, de...". Én meg érveket próbáltam sorolni, pedig igazából csak nem szimpatikus a rácsvédő, és kész. Isolde írását olvasva ezen is nevettem, magunkon.

Minket is elért a szülővé válás megbolondító hatása, és valamiért ellenállhatatlan vágyat éreztünk, hogy RT talpait kiöntsük gipszből és ajándékozzunk belőle egy-egy példányt a nagyszülőknek. Megvettük hát a Kezes Lábas nevű do-it-yourself pakkot a bababoltban.

Őszintén szólva már az is reménytelennek tűnt, hogy RT 18 éves koráig lesz akár egyetlen nap is, amikor időt tudunk szakítani a műveletre, márpedig akkor már bajosan férne bele a lába a 16x16 cm-es keretbe. Aztán valami csoda folytán egyszer csak lett ilyen nap, RT épp aludt, mint a bunda, végtagjai elernyedve, körme már levágva, tejem lefejve, ettünk-ittunk is, épp csak a háztartás szaladt, úgyhogy alkalmasnak látszott a pillanat.

A használati útmutató alapján még jobban rágerjedtünk, olyan édes volt, ahogy írták: "A nyomat akkor lesz szép, ha segít a modellnek, és a végtagra, ujjanként, majd a lábfejre Ön saját kezével nyomást gyakorol..." Néztem a kanapén békésen szuszogó "modellt", és igen, nagyon akartam, hogy perceken belül láblenyomatot vehessünk róla.

Dris mindent elő is készített: deszka, sodrófa (mi egy sima felületű üvegvázát használtunk), papírtörlő. Aztán elvéreztünk a feladaton.

Már a gyurma (agyag?) kinyújtása is komoly problémát okozott, folyton rátapadt a sodrófára. Aztán bevizeztük a vázát, amitől nem tapadt rá, csak épp baromi nehéz volt elsimítani a felületét, hogy sehol se legyen rücskös. A kinyújtott gyurmalap egyik széle persze magasabb lett, mint a másik, úgyhogy újra és újra korrigálni kellett. Nagyon szenvedősen jött össze, de végül lett egy használható 16x16-os, sima felületünk. Belenyomtuk a keretet és hoztam a gyereket, kínosan ügyelve rá, hogy ne ébredjen fel. Azonban, amint a gyurmához ért a talpa, azonnal elkezdett sírni, jó nagyot rándult és elrántotta a lábát. Érthető, hiszen egy számára új felülethez ért, ami ráadásul nem a testhőmérsékletével azonos melegségű. A lenyomat ekkor még messze nem volt meg, RT csak elkente a felületet a talpával. Kicsit kiigazgattuk és újra megpróbáltuk, határozottabban fogva a lábát, amit újra el akart kapni, de Dris szorította. Valamelyest sikerült belenyomni a gyurmába, ami nekünk nem tűnt keménynek, de egy ilyen pici gyereknek az. Annyira kellett "nyomást gyakorolni" a kis lábikójára, hogy az teljesen elszíneződött, és közben persze egész testét megfeszítve próbálta kiszabadítani magát a kellemetlen helyzetből. Ekkor még messze nem volt annyira benne a gyurmában, hogy ki lehetett volna önteni gipsszel, de már gyerekkínzásnak tűnt, amit csinálunk, úgyhogy nagy egyetértésben abbahagytuk. Az elvett tappancs alatt persze nem lett sima a felület, és még jóindulattal sem lehet állítani, amit a csomagoláson írnak, hogy minden apró részlet látható.

Azért, mielőtt visszacsomagoltuk a cuccot, hogy odaadjuk egy hobbi szobrász barátunknak, még gyorsan lefotóztam a próbálkozást.

Végül is mi arra jutottunk, hogy ezzel csak halott csecsemőről lehet dombornyomatot készíteni. Ha valakinek esetleg sikerült mégis pofás eredményre jutni egy élővel, írja meg, és én azonnal beismerem, hogy csak mi voltunk bénák.

RT-n úgy jött ki a fronthatás, hogy tegnap óta a cumisüveget csak úgy hajlandó a szájába venni, ha a cumi részére ráhúzom a bimbóvédőt. Meglehetősen viccesen néz ki, amikor vehemensen szívja, és lebeg a bimbóvédő karimája a szája körül. Mintha egy ráját szívna. Mondtam is neki, hogy ezzel simán felléphetne a cirkuszban.

Ha valaki ide téved (vagy már eleve itt volt), és szoptatási nehézségekkel küzdve ebben a témában olvasgat, ajánlom figyelmébe ezt az írást. Sok információt tartalmaz, egyszerre lelkesítő és lelombozó, de mindenképpen érdekes.

Csővel tanítottam szopni az ikreimet

Nem adom fel, hogy lesz ez még egyszer jó, sőt tökéletes, úgyhogy azok után, hogy már kétszer házhoz jött egy szoptatási tanácsadó, és mindig léptünk előre a tanácsai által, most elmentünk egy másikhoz is. Azért írok róla, mert szerintem kevesen tudják, hogy nem csak a 6000-9000 forintért házhoz jövő tanácsadók léteznek, hanem pl. a Bethesda Kórház Anyatejes Táplálás Ambulanciája is, ami kb. ugyanolyan, csak nem kell fizetni érte, mert TB alapú.

Elég rövid várakozással kaptunk időpontot, nem hetek múlva, hanem pár nappal a telefonbeszélgetésünk utánra. Ha pedig sürgősnek ítéltem volna a helyzetet, meg tudták volna oldani még gyorsabban is. Egy nagyon kedves doktornő fogadott minket, és annyira profi volt, hogy csak lestünk. Megtudtam tőle azt, amit még senki nem mondott, sem a kórházban a nővérek, szülészorvos, csecsemősök, sem az endokrinológusom, sem a védőnő, sem a gyerekorvos, sem a szoptatási tanácsadó, hogy a pajzsmirigyem alulműködése nagy valószínűséggel befolyásolhatja a tejem mennyiségét. Neki ez evidenciának tűnt, ezért furcsa, hogy még senki nem szólt róla nekem. (Mondjuk nem tejmennyiségi problémával mentünk a Bethesdába, ez csak mellékesen került szóba.)

A lényeg, hogy RT-t egy mozdulattal beigazította a doktornő a megfelelő pozícióba, elmagyarázta nekem, mire kell figyelni, hogy jó legyen, és RT már szopott is, mint a kisangyal, mindenféle segédeszköz és "küzdelem" nélkül. Úgy néztem Drisre, mint aki ufót lát. Még ahhoz is túl meglepett voltam, hogy meghatódjak, de elöntötte a lelkem valamiféle boldogság, ahogy pillogtam a cicin szuszogó kicsire.

Utána egy perccel már nekem is ment a mozdulat, és RT azonnal elkezdett szopni. Annyira egyszerűnek tűnt, olyan jól megmutatta a doktornő, hogy nem is értettem, miért nem sikerült eddig így, cuccok és fájdalom nélkül. Talán azért, mert a cikkek, fotók, videók, az önbizalmat elvevő, de nem segítő kórházas nővérek, meg a tanácsokat osztogató rokonok mind kevesek ehhez. Az kell, hogy a gyakorlatban megmutassa valaki, ráadásul a megfelelő állapotban, és utána megy.

Persze Murphy törvénye alapján az történt, hogy RT épp ott, a doktornőnél "pöccre" felébredt és azonnal minden klappolt, de amióta hazaértünk és elaludt, nem működik a felébresztési technika sem, alszik mint a bunda. És hiába mondja nekem bárki, plusz a szákirodalom, hogy a babák félálomban is szopnak, ösztönből, az én kisfiamat más fából faragták. Szóval olyan ez is, mint amikor fél évig vacakol a kocsid, iszonyú nehéz minden nap beindítani, és amikor végül elviszed a szerelőhöz, pöccre indul, és csak pislogsz. Murphy.

Nem mondom, hogy most minden gond elillant a szoptatás körül, de kaptam egy nagy lökést és gyakorolni fogunk ezerrel. Majd, ha végre felébred.

Fura nap volt a mai, nagyon vegyes érzelmekkel.

Egyrészt nagyon örülök, mert RT egyre ügyesebben szopizik. Néhány napja már eléggé el voltam keseredve, majdnem fel is adtam, mert úgy láttam, nem fog ez nekünk menni. Aztán most olyan ügyes már, olyan büszke vagyok rá és ránk, hogy kitartóak voltunk... (remélem, nem kiabálom el).

Másrészt mostanra besokalltam a kéretlen tanácsoktól és a helyettem a gyerekhez odaugrálóktól. Úgy látom, olvasom és hallom, hogy szinte minden családban gond, hogy a nagyszülők vagy más rokonok nem igazán érzik, mi az, ami segítség, és mi az, ami már beleszólás vagy tolakodás.

Itt meg kell említenem, hogy nagyon sok segítséget kaptunk, ami - főleg az első napokban - életmentő volt. Dris szülei főztek ránk, segítettek takarítani és bevásárolni, nélkülük szerintem éhen is haltunk volna. Anyukám meg babaruhákat vásárolt, és jó pár cuccot megvarrt RT-nak. Ezért mind hálás vagyok, és remélem, egyszer viszonozni tudjuk. De a kicsivel kapcsolatban tisztázni kell a határokat, mert ez, ami mostanra kialakult, feszültséghez és vitákhoz fog vezetni. Nem szeretem például, ha valaki kérdezés nélkül kiveszi a kezemből a cumisüveget és megeteti helyettem a gyerekemet. Vagy ha minden apró hangjára odaugrik az ágyához, a játszószőnyeghez vagy a babakocsihoz, és felkapja, vagy cumit nyom a szájába. Ismerem már annyira RT-t, hogy tudom, mikor kell közbelépni, megnyugtatni, és mikor van az, hogy csak kiadott egy kis hangot, és jobb békén hagyni, mert mindjárt alszik tovább.

Nem csinálhatunk mindent úgy, ahogy mások szeretnék, ha mi azzal nem értünk egyet. És az sem reális, hogy minden döntésünket, elvünket és cselekedetünket folyton meg kelljen magyarázni másoknak. Érzem, hogy tartanunk kell magunkat az elképzeléseinkhez, hiszen ezért a gyerekért mi vagyunk a felelősek. Olyan nehéz mégis, hogy egészséges kereteket szabjunk. Hogy megértessük pl. azt, hogy egy nagyszülő oké, hogy babázik és örömét leli az unokájában, de az ellátását, a nevelését bízza a szüleire. Vagy legalább kérdezzen, mielőtt beleavatkozik.

Lesznek még ebből csaták, vagy legalábbis nagy beszélgetések, az biztos. De tudom, hogy ezen mások is átmennek, és mi sem tudjuk kikerülni.

Három és fél hetes már a nagyfiú. (Nevezzük itt a blogban RT-nek!) Ezalatt a három és fél hét alatt elég sok minden történt velünk, de azt hiszem, mára elmondhatom, hogy jól vagyunk. Kitapasztaltuk egymást, és egész jól boldogulunk. Mondjuk ez relatív, mert két embert folyamatosan igénybe vesz a rengeteg tennivaló, és Dris is meg én is kialvatlanok vagyunk, de mégis úgy érzem, hogy egész jól megismertük RT-t, és már tudunk vele bánni. Ő is kezd hozzánk szokni, és bár még nagyon pici, már láthatóak rajta a fejlődés jelei. Ma pl. azt vettem észre, hogy egyre tudatosabban (nem tudok rá jobb szót, pedig nyilván nem tudatos) használja az arcát, a mimikáját, és egyre jobban figyel a körülötte történtekre. A mi nehézségünk a szoptatás, de abban is rengeteget fejlődött már a kezdetekhez képest. Tündéri és nyugodt baba, még ha ebben a nagy melegben vannak is rosszabb napjai. Mit mondhatnék még? Csodás érzés az anyukájának lenni.

, és ma meg tudtunk nézni egy filmet az elejétől a végéig. Hm, azt hiszem, jók vagyunk.

Már kétszer kimerészkedtünk a levegőre a kicsivel, tologattuk a házunk udvarán meg a környező utcákban, és közben új tapasztalatokkal lettem gazdagabb. Szokatlan, de biztos meg lehet szokni, hogy vadidegen emberek megállítanak, és néhány mondatnyi beszélgetés után megkérdezik, van-e elég tejem. Csókolom, ismerjük egymást valahonnan?

Amúgy én is érzem, hogy a határok kitágultak. A családban már alig van, aki előtt nem egy száll bugyiban rohangálok és aki még nem látott szoptatni, valamint rendszeresen kajálás közben van időnk megvitatni a pelusban talált kaki színét... Nyilván más kisgyerekes családokban is ez a tabutágítás zajlik, ezért érzi bárki is úgy, hogy feltehet egy ilyen tejes kérdést az Ibrahim-Laufenauer sarkán anélkül, hogy akár csak a nevemet tudná.

Az egy dolog, hogy a császárt szerintem elég jól viseltem, de amikor hazaértünk a kórházból, az első két nap azért iszonyú kemény volt. Nem a fájdalom, hanem a gyerek ellátása miatt. Torkaszakadtából üvöltött egész délután és este, és egyrészt hiába próbáltam ki bármit, amiről korábban olvastam vagy hallottam, semmi nem segített, másrészt még nagyon érzékeny voltam a sírására. Ha csak egy kicsit is behergelte magát és piros volt a feje, én már szar anyának éreztem magam, aki kínozza a gyerekét, és nem tudja, mit kell vele csinálni. Aztán valahogy csak rájöttünk.

Arra is hamar ráeszméltem, hogy nem vagyok ősanya típus. Bármennyire is szeretnék, nem tudok ösztönből megoldani mindent, meg sokszor nem is volt rá lehetőségem, hogy a gyereket igazán megfigyeljem, mert mindig nyüzsgött körülöttünk valaki. Jönnek "segíteni", ami nélkül az első napokban tutira éhen haltunk volna, meg nem lett volna egy árva tiszta ruhánk sem. De így, hogy már 11 napos a kicsi, és jobban belerázódtunk a teendőkbe, már nagyon fontosnak érzem, hogy legyen saját időnk hármasban, amikor nem matat senki a mellemen segítő szándékkal, és nem szól bele a mindenbe. Amikor hárman vagyunk, valahogy minden olyan idilli. Amikor jön valaki segíteni, akkor talán jobban haladunk a feladatokkal, de én eléggé feszültté válok a kéretlen tanácsoktól.

Asszem, Mimke mondta, hogy akármennyit készül, olvas, beszélget az ember a terhesség 9 hónapja alatt, felkészülni akkor sem tud arra, ami várja. Most már tudom, hogy igaza volt. Ennek ellenére a kezdeti nehézségeken szerintem túlléptünk, és már egész jól kitapasztaltuk a kisfiunkat.

A legnagyobb gond a szoptatás. Annyira irigylem azokat a nőket, akiknek ez kapásból megy, vagy akik rögtön az elején olyan segítséget kapnak, ami tényleg szoptatási guruvá teszi őket. Nekem nem volt ekkora mázlim. Szenvedtem vele az első naptól kezdve, végigmentem mindenen, kaptam mindenféle tanácsot, volt hatalmas, beton keménységű, vöröslő mellbedurranásom, aztán kiborulás lett a vége. Amikor már nagyon elakadtam, hívtam szoptatási tanácsadót, kétszer is, mert megéri, ha tényleg van előrelépés. Lett. Egy nagyon ügyes, elkötelezett nőt találtam, aki "megmentett". Ettől függetlenül még mindig csak próbálkozunk, néha több, máskor kevesebb sikerrel. Vannak eredmények, de egyelőre még álom, hogy pusztán anyatejjel táplálhassak.

A sztorim egyébként kísértetiesen hasonlít az ebben a cikkben leírtakhoz, talán csak annyi a difi, hogy nekem nem kislányom van: 
http://www.lll.hu/sajnos_anyuka_az_on_melle_nem_alkalmas_a_szoptatasra

A kicsi sok boldogságot ad, de nagyon kimerültté is tesz. A kialvatlanság brutális szintjét tudjuk produkálni, szinte szétfolyik körülöttem a szoba, félrebeszélek és idiótaságokat csinálok. Fáradt vagyok, na. De a csoda megvan, minden pillanatban.

Dris szuper apuka. Amikor én még fel sem tudtam kelni az ágyból, ő már ezerrel pörgött a kicsi körül. Olyan odaadó és gyengéd vele, amilyen szerintem én nem is tudok lenni, pedig...

Anyukám viszont hozta a szokásos formáját, mint minden fontosabb mérföldkőnél az életemben. Három napig jött a kórházba látogatni, és mindig produkált valami olyasmit, amitől az ember haja az égnek áll. Ez az élethelyzet nem az, amikor nagyon sok energiám lenne ilyesmire, úgyhogy viszonylag hamar kiakadtam rajta, amikor pl. beállított a kórterembe egy hatalmas dinnyével és kért egy nagy kést. Mert szerinte én dinnyevágó késsel járok szülni, banyeg.
A lényeg, hogy harmadik napra, mire hazaengedtek minket a kórházból, Anyukám bedurcizott, mert ez is egy olyan esemény, aminek róla kell szólni, véletlenül sem lehet egyszer, hogy ő legyen türelemmel és tekintettel ránk. Aztán, amikor egy bőgésig feszített telefonbeszélgetés után megírtam neki, hogy nem velem szúr ki, ha gyerekesen megsértődik, hanem magával, mert kimarad az unokája első heteiből, akkor mégis eljött hozzánk, kapott nagymamaélményt (ölbegyerek), aztán megnyugodott.

Nekem is feltűnt, hogy a kicsinek még nincs blogos neve, de egyszerűen semmi használható ötletem nincs rá.

Elkezdem bejegyzésekbe szedni az elmúlt egy héten történteket. Nagyon kevés az időm, meg kimerült is vagyok, ezért egyszerre biztos nem fog menni, de talán majd szép apránként, témákba szedve.

Kettős célom van ezzel. Persze, a blog az blog, tehát az a harmadik, hogy itt tartalom legyen, de elsősorban magamnak szeretnék dokumentálni vele, másodsorban pedig segíteni azoknak, akik hasonló események előtt állnak, és ahogy én is korábban, tanácstalanul kutakodnak a neten és nem találnak túl sok olyan cikket, ami bátorítaná őket.

A császármetszés

Egy nappal későbbre volt programozva a császárom, de hétfő reggel megcsörrent a telefon, és a doki megkérdezte, nem tudnék-e most(!) bemenni. Elsőre pánikba estem, nem voltam még kész lélekben erre, mondtam is neki. Aztán osztottam-szoroztam, és visszahívtam. Oké, gyerünk!

Határozott léptekkel léptem be a kórház kapuján, Dris meg is örökítette egy fotón, mert annyira látszott, hogy én ezt most már nagyon és azonnal akarom. A műtét előtti előkészítés és adminisztráció során beszélgetett felettem a személyzet, és kiderült, hogy valami vezetői nyomásra kellett behívniuk egy nappal előbb. Fura volt, ideges is lehettem volna tőle, de valahogy arra koncentráltam, hogy hamarosan túl leszek rajta és végre találkozni fogok a kisfiammal. Végülis, erre a pillanatra várok 9 hónapja (vagy ha úgy vesszük, 36 éve). Kár lenne elrontani zsörtölődéssel, még ha megalapozott is lenne.

Előkészítettek, a doki még egy utolsó, gyors ultrahangon megállapította, hogy még mindig faros a kicsi, és betoltak a műtőbe. Ott azért paráztam rendesen, nem az a hű, de otthonos és hangulatos környezet, mint a kórház szülőszobái. Igyekeztem se jobbra, se balra nem nézni, nehogy meglássam az orvosi szerszámokat, mert azoktól rosszul leszek. Azért is drukkoltam, hogy a műtét alatt a nevüket is valami holt nyelven mondják majd ki, és én csak bárgyún vigyorogjak közben, nem tudván, hogy éppen vágnak, öltenek, vagy csöveket dugdosnak belém.

Aztán valahogy hirtelen minden megnyugtatóvá vált. Az érzéstelenítő injekció sem fájt, az aneszteziológus extra kedves volt, és akkor már felsóhajtottam, hogy ezután semmi fájdalmas nem érhet. Sem a katéter felhelyezését, sem a spinális érzéstelenítés beadását nem éreztem, aztán persze a műtét további részét sem. Tulajdonképpen végigvigyorogtam az egészet, és kb. még csak 5 perce zajlottak az események, amikor már felmutatták a kicsit a zöld paraván felett, ami a fejemet és a hasamat választotta el. Ott volt véresen és mázosan, majd elszaladhattak vele, mert ahogy felsírt, azt már egy folyosó végéről hallottam. (Császár esetén később sír fel a baba, ezt előre mondta a doki, nehogy bepánikoljak.) Aztán pár perc múlva visszahozták, már letisztítva, és odaemelték a fejemhez. Mivel a műtét ilyenkor még nagyban tartott, cicire nem volt mód ott tenni, de nem sokkal később, a kórtermemben már igen.

Ahogy odahozták még a műtőben, hihetetlen jó érzés volt. Kikerekedett a szemem, hogy ezt a szép babát hozzám hozták, azt hittem, összekeverték. Aztán odabújtam hozzá az arcommal, beszívtam finom illatát. A kezei lilák és ázottak voltak, a szeme és a szája három O-t formált. Nézett rám a kis szemeivel, kíváncsian, csodaszép pillanat volt. Nem sírtam, valahogy nem jött, de nagyon boldog voltam. Aztán megint elvitték, és odaadták Drisnek.

Innentől már csak a faliórát néztem, teltek a másodpercek, a műtétet pedig szépen lassan befejezték rajtam. Összesen 30 percet töltöttem a műtőben, és az első kb. 7-8 percben már kint volt a baba. A személyzet végig bohóckodott nekem, bár nem mindig tudtam értékelni a humorukat, de nem is billentett ki a lelki egyensúlyomból.

A műtét után a kórterembe toltak, és ott rögtön a mellkasomra is kaptam a babát.

Egyágyas szobát kértünk, fizetőset, hogy Dris reggeltől estig bent lehessen velünk. A többágyas szobákban a másik kismamára való tekintettel a látogatók leginkább csak a folyosón fogadhatók. Az egyágyasban viszont akár reggel 6-tól este 10-ig ott lehet a segítő, esetemben Dris.

A császár utáni első órák még érzéstelenítésben teltek. Nem mozdulhattam meg, úgyhogy csak feküdtem, feküdtem, és vártam, hogy teljen az idő. A kicsi velünk volt a szobában, de mégis távolinak éreztem. Fekvő helyzetből alig láttam rá, és ha csak egy hangot is adott, az egész család odaugrott, körbeállta vagy kivette, én meg, aki ugye az édesanyja lennék, nem tudtam ebben részt venni. Szerencsére azonban gyorsan javult az állapotom. Éjszakára beadtak egy bika erős fájdalomcsillapítót, hogy tudjak aludni, de ezzel együtt sem ment, mert kattogott az agyam, újraéltem a kisfiam születésének pillanatait, és próbáltam felfogni, hogy mostantól van egy gyerekem.

Másnap hajnalban felkeltettek az ágyból, mozognom kellett, pedig eléggé fájt a hasam és alig tudtam menni. Görnyedten és csoszogva jutottam el a mosdóig, aztán később a folyosóra is kimerészkedtem. Azonban, ahogy mondták is, minél jobban erőltettem, hogy keljek fel és sétáljak, annál könnyebbé és könnyebbé vált a mozgásom.

A János Kórháznak nem túl jó a híre. Én eddig pozitív véleménnyel voltam róla, a mostani benntartózkodásom alatt meg inkább azt mondom, rosszabbnak ítélem, mint korábban, de azért a fórumokon keringő hírek szerintem túlzóak. Meg hát ugye szülni megy az ember oda, nem luxusszállodára számít, de én is úgy éreztem, hogy a tisztaság, még a fizetős szobákban is, elmarad az elvárhatótól. A csecsemős nővérek hozzáállásáról nem is beszélve.

A császárról összességében - és aztán át is térek majd a következő témára - az maradt meg bennem, hogy nem vészes, és bár a seb fáj a műtétet követő napokban, a baba mindenért kárpótolja az embert. Sőt, a boldogság felülírja a nehézségeket. Én folyton mosolyogtam.

A varratot 7 nap után vették ki, de ez dokifüggő. Aki azon izgul, mint ahogy én is tettem, hogy a varratszedés fáj, annak üzenem, hogy 1 másodpercig tartott és semmit nem éreztem. Azóta mondjuk kicsit görnyedten közlekedek a lakásban, de ez egyéni érzékenységem, azt hiszem.

Fontosnak érzem még elmondani azt a felismerésemet, hogy bár a császármetszést általában természetellenesnek tartjuk, az én esetemben épp a természet megerőszakolásának elkerülésére szolgált. Hálás vagyok az orvosomnak, Dr. Szuromi Andrásnak, hogy nem kezdett művi megfordító hadműveletekbe, illetve engem is próbált lebeszélni a faros baba hüvelyi úton történő megszüléséről. A császár során ugyanis kiderült, hogy kisfiam nyakára kétszeresen is rá volt tekeredve a köldökzsinór. Kockázatos lett volna számára megvárni a méhösszehúzódásokat vagy megpróbálni természetes úton megszülni.

Állítólag sokakban egy életre szóló törést okoz, ha császárral tudják csak világra hozni gyermeküket. Én is csalódott voltam, amikor megtudta, hogy sanszom van rá. Most viszont egyáltalán nem érzek olyat, hogy én nem szültem, meg hogy nem vagyok teljes értékű nő és anya emiatt. Ahogy egy cikkben olvastam, ilyenkor is gyermek és család születik, és jó hozzáállással meg lehet ragadni a helyzet szépségét. Nekem sikerült, szerintem másnak is fog.

Hétfőn megszületett a kisfiam, ahogy várható volt, császárral. Csodálatos élmény, fantasztikus a kicsi. Mint kiderült, kétszeresen a nyaka köré tekeredett a köldökzsinór, ezért nem tudott befordulni és a medencébe ereszkedni. Így utólag nagyon örülök, hogy a doki nem támogatta a mesterséges megfordítási módszereket és hogy nem kockáztatott a hüvelyi szüléssel. Egyébként a műtétet végigmosolyogtam, és így utólag sincs olyan lelki törés bennem, hogy én nem szültem, "csak" császároztak. Nagyon úgy tűnik, hogy ettől nem fogok depresszióba esni.

Császár után vannak fájdalmak és nehézségek, de mindenért kárpótol a pici. És úgy tűnik, elég gyorsan épülök. Muszáj is erőltetni, hogy ellássam a feladatokat, hiszen nem szeretnék kimaradni a kicsi első napjaiból.

A kórházban nagyon haza vágytunk, úgyhogy a tegnap délutánt már itthon töltöttük. Hát, nem volt egyszerű, sőt, inkább rendkívül kimerítő. A kisfiam viszont hihetetlen aranyos, minden erőfeszítést megér. Tényleg a világ legcsodálatosabb dolga anyának lenni.

A szülésről, meg mindenről majd írok bővebb beszámolót is, érdekes tapasztalatokkal lettem gazdagabb, de egyelőre nem tudom, mikor lesz rá időm.