Több hónapos szünet után egymás után bukkannak elő az újabb és újabb kis fogak RT szájában. És találkozunk más gyerekekkel, fiúk, lányok vegyes. És voltam bent a munkahelyemen egy kicsit puhatolózni, hogy visszavárnak-e egyáltalán, és bár azt érzem, nincs nekem ott hely, semmilyen értelemben sem, jó volt túlesni ezen, jobb a lelkemnek, meg legalább tudom, merre van az előre. És megnéztem A nagy szépség című olasz filmet, ami jó volt, újranézősen jó. Ezekről mind írhatnék bővebben is, de nem nagyon van energiám, úgyhogy most maradjanak címszavakban!

Pénteken volt a házassági évfordulónk. A hatodik. Durva, már 6 év házasságban... Ennek örömére RT a nagyszülők felügyeletére lett bízva, mi pedig elmentünk egyik kedvenc éttermünkbe, az Alessioba, enni egy jót. Nem is csalódtunk, a konyhájuk még mindig isteni. Jó volt kicsit kimozdulni, bár piacozni, vásárolni szoktunk menni RT nélkül, de ez most más volt. Talán az első közös időnk, kettesben, amióta megszületett a kisember.

Persze nem bírtuk ki, hogy ne róla meg Dris melójáról, meg az én jövőbeli melómról beszélgessünk, meg minden másról, ami ide kapcsolódik. Elkezdtünk gondolkodni a kistesón -> a költözésen -> az anyagiakon -> a "mit fogok dolgozni"-n -> az idő-pihenés kérdésén stb. Körvonalazódik, hogy mit is szeretnénk, pl. kistesóilag, lakásilag, és ez jó. Már csak meg kell csinálni, meg kell találni a lehetőségeket, energiát nem spórolva éjfélig böngészni a hirdetéseket, járni a házakat, a dokikat, kiokoskodni a pénzt, kiokoskodni az időt... Huhh!

Ez volt pénteken, aztán jött egy különösen fárasztó hétvége, pedig még szombaton is nagymamázott és nagypapázott a gyermek, mégsem értük utol magunkat. A mai nap meg egy merő nyűglődéssé vált, esti főzésrengeteggel. Még jó, hogy nem most lesz hétfőn az a beszélgetés, amit már pénteken megejtettünk, mert ilyen hulla fáradtan talán máshogy alakult volna. Vagy nem.

Kistesó jó lenne, de el nem tudom képzelni, hogy tudja egy anya (vagy egy apa) egyszerre:
- az egyiket altatni, a másikat etetni,
- bőrkontaktusban sokat pihenni és fejni, közben meg a másikkal játszótérre menni,
- kipihenni magát, ha az egyik épp akkor alszik el, amikor a másik felébred,
- és úgy eleve valami sajátot csinálni, hobbit, vállalkozást, bármit.
Még jó sok kérdést fel tudnék tenni, de inkább őrlődöm rajtuk még egy kicsit magamban.

Mire a házassági évfordulós kettesben éttermezésből és beszélgetésből RT-ért mentünk a nagyszülőkhöz, ő ott megtanulta az 5. szavát: nagypapa. Néha papapa, máskor napapa. Nagyon édes, ahogy mondja. Büszkék vagyunk rá nagyon.

Már öt igazi szót mond: 
- Apa
- Ági - a mackójának a neve
- lámpa
- kacsa - ezt csak egyszer mondta, kristálytisztán, azóta nem hajlandó megismételni. Az egyedüli fültanúja én voltam, így a család sem hitelesítette még.
- nagypapa

Kikészítettem a fiúknak a reggelit az asztalra. Erre jött Dris, tök kómásan, és megkente a kenyerét RT tápszeres-köleses almapüréjével.

A: Apát már mond, de Anyát még nem. Mondjuk érthető, az sokkal bonyolultabb szó.
B: Én is ezzel magyaráztam a fiamnál. Aztán kimondta, hogy gyógyszertár és kristálygyöngy-nyakék, bennem meg egy világ dőlt össze.

Futóműmosás pikk-pakk, a benzinkúton.

Vajon erre a termékre van kereslet? A probléma (felcsúszó mindenféle felső) létező, a pulcsitróger pedig, mint megoldás, poénnak igazán jó... de sokan adják vajon rá a gyerekükre?

Szerintem nagyon kényelmetlen lehet neki, izegni-mozogni benne, ráülni a csatra stb. Én ezt a gondot a kezdetektől fogva nagyon egyszerűen oldom meg: egyszerűen nem veszek neki pólót meg pulcsit, amíg vízszintesben van mozgás közben. A body-k meg pont ezért patentosak a lábuk közt. Majd ha jár a gyerek, és a nap nagy részében függőlegesben van a teste, és nem is hurcolom karban, akkor jöhetnek a pólók is.

Hordozóban lógott a hátamon a gyerek, a zoknija túl rövid, a nadrágja felcsúszva, úgyhogy kilátszott a vádlija. Megálltunk a zebránál, piros volt a lámpa. Erre odalépett egy minden ízében gömbölyű hölgy, az a típus, aki szinte buborékokat kacag, és azt mondta: "Uwauhh, hadd fogjam meg a lábát!"
Úgy elkezdtem nevetni!
Végül úgy sétáltunk át a zebrán, hogy ő fogdosta a fiam vádliját, és mindhárman röhögtünk, csak mindhárman más okból.

Azért ez brutál, vigyázni kell az ilyen fétisekkel. Ajajj, mi lesz később, ha már most kuncogó nők taperolják a fiamat!?

A múlt héten feltaláltam a tápszerkészítő gépet, amit kb. úgy képzeltem el, mint egy automata kávéfőzőt, amibe be van töltve a táp meg a víz, és a kisbaba életkorát valami tárcsával vagy gombbal kiválasztva elkészíti frissen a megfelelő mennyiségű és hőmérsékletű alapanyagokból a tápszert. Nem kell öntögetni, melegíteni, aztán esetleg hűteni, hajnalban adagolókanalakat számolni, meg összerázni sem. Gondoltam, ez kellene még a kényelmes fogyasztói társadalomnak, nesztek.
Azért nem gondoltam vészesen komolyan, ami abból is látszik, hogy mindenkinek meséltem, de tetszett nekik az ötlet, biztattak, csináljam meg, mert nagy ötlet.
Most lett időm, mondom keresek egy mérnököt, aki elkészíti a műszaki dokumentációt, azt' megkeresek vele külföldön valami ide vágó céget.
Na, erre nem az első google-zásnál kiderült, hogy már feltalálták? Svájcban és Franciaországban forgalmazza a Nestlé. (What else?)

Ide kattintva lehet megtekinteni.

És, ha jól értem, távirányítós is. Lehet az ágyból nyomatni. Vagy a játszótérről hazafelé tartva. Ez azért hiánypótló funkció. Nem is értem, a Nespresso kávéfőzőkön miért nincs ilyen.

Na, tehát ennyit a találmányomról. Most törhetem tovább a fejem, hogy miből multicsilliárdosodjak meg.

Csodás napjaink vannak. Ma éjjel Dris átvállalta az etetést és a visszaaltatást, ami azt jelenti, hogy aludtam egyben 7 órát. Reggel vigyorogva pattantam ki az ágyból, és úgy éreztem magam, mintha egy hete a wellnessben masszíroznának. Aztán megláttam, milyen gyönyörű idő van, és mentünk sétálni, amint el tudtunk indulni. Rövid ujjúban, mindketten mosolygósan. És nem morogtam magamban azokon az anyukákon sem, akik lépten-nyomon megszólítanak, és ugyanazt a 10 kérdést teszik fel mindig. Mosolyogtam rájuk, válaszoltam, visszakérdeztem, bevártam őket, elkísértem őket a sarokig, és még az is elhagyta a számat búcsúzóul, hogy "remélem, még találkozunk". Pff, tiszta nyál, mi?
Aztán vettem pogácsát, RT-t meg hazafelé még meghintáztattam a játszótéren. Visongat mindig örömében, ha beleültetem, meg persze nyalogatja, fekete a szája a mocsoktól, én meg nem győzöm ismételgetni, hogy nem szabad, nem szabad, nem szabad. Pont, mint a konnektorokra. Be van dugva gyerekbiztos dugóval mind, de akkor is próbálom arra nevelni, hogy a konnektorral nem konnektálunk. Hogy mekkora sikerrel? Hát ekkorával:

Miért olyan furcsa érzés leírni, hogy boldog vagyok?

Küldöm ezt a cikket minden maminak, a nehéz napok megkönnyítésére.

"Mami, valakinek szüksége van rád!"

8,5 hónap kellett ahhoz, hogy valaki azt mondja nekünk: "Ügyesek vagytok, jól csináljátok!". Mármint ezt az egészet a gyerekkel. Nem egy közeli hozzátartozónk szájából hangzott el a dicséret, hanem egy orvoséból, aki nem mellékesen a lelkünkre is figyel. Bearanyozta vele a napunkat.

Mindig csak a kritizálás, a kéretlen tanácsok, a fura, áthallásos megjegyzések... De jó lenne, ha rendszeresen tudnánk egymásnak azt mondani. "Ügyes vagy, jól csinálod!"

Miután RT a tutyikat már lerúgja magáról, és séta közben kb. 2 percenként rohan utánunk valaki, hogy "álljon meg, anyuka, leesett a cipő", áttértem arra, hogy dupla zoknit húztam a lábára és be is takartam. Csakhogy a zokni is lecsúszott, meg elég furán mutatott a gyerek a köztéri hintában cipő nélkül, úgyhogy kénytelen voltam belátni, hogy eljött az idő, amikor ún. kocsicipő kell. Az első párat, amit kölcsön kaptunk, kb. 15 perc alatt sikerült ráadnom, majd lementünk 5 percre hintázni, de megérte. Aztán végül beruháztam saját példányokba, így lett, hogy a Meskáról rendeltem, azaz méretre készíttettem ezt a két pár tavaszi csukát. Szerintem cukik. Öööö, azaz szépek.

Annyira elegem lett abból, hogy bárki, akivel az utcán, boltban, játszótéren szóba állok, pár perc ismeretség után felteszi a kérdést, hogy "Na, és jártok Ringatóra/Babaúszásra?"*, hogy fogtam magam, meg a gyereket, és jól elmentem egy ilyen dalolós-mondókázós valamire. Felénk nem Ringatónak hívják, de én igen. Kicsit a Vidám Vasárnapra emlékeztetett, mert amint a terembe léptünk, valahogy átszellemültünk, szándékra, nemre, korra való tekintet nélkül, és 30 percen át lemoshatatlan vigyor ült az arcunkon, majd utána újra kialvatlan zombikká vált az összes anya, karikás szemekkel, nagyokat ásítva tolták ki a babakocsikat az épületből.
Tulajdonképpen jól éreztük magunkat, a picur és én is, úgyhogy még megyünk, csak egy kicsit sokallom az árát, meg pont alvásidőre esik, de megoldjuk. Az első, és eddig egyetlen alkalomra például úgy értünk oda, hogy Forma-1-es csapatok kerékcseréjét megszégyenítő gyorsasággal öltöztettem fel a gyereket, miután felébredt, és 10 perc múlva már a sétányon döngettünk a művház felé. Ahol minden babakocsis szép lassan andalog, mi elmosódott csíkokká váltunk. És odaértünk. Eddig ez volt a rekordunk elindulásban.

Egyébként most, hogy tavasz lett, és én is szívesebben teszem ki a lábam a lakásból, meg RT-t sem kell már szkafanderbe öltöztetve beleszorítani a mózeskosárba, hanem vidáman tud mozogni és nézelődni a sportülésből, elhatároztam, hogy sok programra fogom vinni. Még nem tudom, hova, de azt vettem észre, hogy nagyon szereti az idegeneket, főleg a gyerekeket, és igényli a társaságukat. Ha meglát egy kisgyereket vagy babát messzebb, hangosan odakurjongat neki. A közelebbieknek próbálja lehúzni a zokniját. De sajnos nem nagyon hederítenek rá. Nem gyakran találkozunk olyan kicsivel, aki viszonozza az érdeklődést. Van egy kispajtása, aki sajnos messze lakik, ezért csak 3-4 hetente tudnak találkozni, és nekem a szívem szakad meg, amikor ott ülünk egy kávézóban, ami ráadásul gyerekbarát hely, tele kisebbekkel-nagyobbakkal, és ő csak csalódottan kurjongat nekik. Úgyhogy megyünk társaságba, keresünk haverokat.

* Fogalmam sincs, miért ekkora hype ez, de ha nem jársz, az stigma.

Tehát, kevés dolog hiányzik igazán a régi, anyaságom előtti időkből. Talán csak a sok alvás és az, hogy ha ihletem van, írhassak. Utóbbinak hiányát még mindig nem szoktam meg, sok minden mást már igen, az elmúlt 8,5 hónapban. Nem is könnyű, hiszen általános iskolás korom óta írok ilyen-olyan formában, és azóta soha nem fordult elő, hogy ne tudjam leírni azonnal vagy rövid időn belül, ami megfogalmazódik bennem. Ha épp tanórán ültem, ott is elővettem egy füzetet és rótam rá a sorokat. Aztán a tanár vagy elvette (és behívatta anyámat), vagy nem.

No, most pont az a helyzet van, hogy hetek óta tervezek írni valamiről, és nem találom hozzá az alkalmas időt. Márpedig, ha az ihlet megjött, cselekedni kell, mert ugyan a felmerült téma megjegyezhető vagy listába gyűjthető egy post-iton, de az pár nap múlva már csak a téma lesz. Azok a lendületes mondatok, az a hangulat, ami akkor élt bennem, amikor megfogalmazódott a fejemben, sosem térnek vissza.

Így jártam most is, úgyhogy viszonylag tárgyilagos hangvételű bejegyzést kreálok arról, amiről frissen valószínűleg túl patetikusan szólaltam volna meg. Mégpedig nagy felismerésemről, arról, hogy megkaptam a spirituális élményemet.

Na, de menjünk vissza odáig, hogy amikor a szülésre készültem, be voltam tojva, mint szerintem mindenki. Ezért eljártam egy pszichológushoz, ahol többek közt erről is beszélgettünk, lélekben felkészülve minden eshetőségre. Közben azért egyre inkább afelé haladtam, hogy magamban kell rendbe tennem a dolgokat, és akkor akár egy nagy spirituális élmény is lehet belőle. Mármint a szülésből.

Aztán persze nem lett. Amikor megtudtam, hogy császár lesz, pár napig lehangolt voltam tőle, és rettegtem. Aztán elkezdtem arra is felkészíteni magam lélekben, és szerintem jól sikerült. Őszintén szólva, utólag visszanézve nem volt annyira nehéz. Ugyan a szüléstől várt spirituális élményt (ami valószínűleg amúgy sem lett volna meg) nem kaphattam meg a Szent János Kórház műtőjében, de a szülési fájdalomtól kb. kislánykorom óta tartó rettegésemet legalább elengedhettem.

Most, a napokban jöttem rá, hogy bár a császár nem nevezhető spirituális élménynek, mégis megkaptam, amire vágytam, csak máshol és máskor. Az RT születése óta eltelt 8,5 hónapban. Ugyanis, amikor a fiam szemébe nézek, vagy figyelem a reakcióit, a fejlődését, a kommunikációja kibontakozásait, gyakran érzem, hogy ő nagyon sok mindent tud. Igaz, ez a test még új neki, nem tudja koordinálni, és a nyelvünkön sem tudja kifejezni magát, de a szemében ott van minden. Hogy honnan kerül egy ilyen csöppségbe bele az a lélek, amelynek tükre olyan mélynek látszik, nem tudom. Senki sem tudja. De amikor játék vagy mondókázás közben mélyen egymás szemébe nézünk, eláll a szavam. Mit gagyarászok itt tapsi-tapsiról meg csiribiriről, amikor mindketten tudjuk, vagy legalább sejtjük, miért jött ide ő. Hogy valami leckét hozzon nekünk. Aztán megegyezünk, hogy én megtanítom a tapsi-tapsit, aztán ő is tanítson arra, amire "szerződött".

Kíváncsi lennék, más szülőknek is vannak-e ilyen élményeik, vagy csak én látom így a gyermekemet.

A legeseménydúsabb hónapot zárjuk ma RT eddigi életében. Minden nap ámuldozunk, mekkorát nőtt, mennyire bontakozik a személyisége, milyen sok mindent tud már és milyen okos.

A főbb események a teljesség igénye nélkül:

Kibújt az első foga(cskája). Sok sírás, nyűgösség kísérte, de a végeredmény egy még aranyosabb mosoly lett. Az az "élmény" kimaradt az életemből, hogy a recés tetejű kis fogacskáival szoptathassam, de el tudom képzelni, milyen lehet.

A mozgásfejlődése a leglátványosabb. Néhány hét kúszás után egy átvirrasztott hajnalban egyszer csak felállt. Nem tudott aludni, mert bár a feje álmos volt, a teste folyton izgett-mozgott, úgyhogy végül kivittem a nappaliba, hogy legalább az apja pihenhessen. És hogy őt meg kifárasszam. Aztán egyszer csak, éjjel 3 órakor belém csimpaszkodott, és felállt. Azóta már stabilabb, áll már a kanapén egyedül is, vagy a gyógytornán a bordásfalba kapaszkodva, szóval már ehhez sem kellek feltétlenül én.
Nagyon durva, hogy szinte még csak most született, de lassan már elszalad.

Ebben a hónapban kiderült, hogy tudatosan "apázik". Most már egyértelműen látszik, hogy tényleg az apjára mondja, hogy "apa". Nekem ugyanolyan jól esik mindig, mintha nekem mondaná.
Úgyhogy hivatalosan ez az első szava, bár egészen kicsiként már mondogatta, hogy "ugly", de azt inkább nem jegyezzük. 

Ezen kívül kukucsol, akár önállóan is kezdeményezi a játékot, pl. magára húzza a textilpelenkát, aztán amikor lerántja, vigyorog. Hihetetlenül örül neki, ha megtaláljuk, bár a szemén kívül nem takar le semmit. Meg kell zabálni.

Egyre gyakrabban integet is, ha valaki búcsúzkodik tőlünk.

Nagyon sokféle ételt eszik már, én pedig próbálom neki érdekesen társítani az alapanyagokat, hogy pl. ne csak a paradicsomot és a paprikát ismerje meg külön, hanem akár a lecsót is, egyelőre pépesítve. Ha pedig a cukkini és a padlizsán is be van vezetve, akkor majd a ratatouille-t is. Nem lenne muszáj annyit foglalkoznom a kajája tervezésével és elkészítésével, amennyit rászánok, de bevallom, élvezem, és hiszek benne, hogy ez neki is jó.
Nem tud még ülni, pedig már nagyon várom, hogy az etetőszékben velünk lehessen az asztalnál. Felismerte viszont, hogy mire van a kanál. Kezdettől fogva úgy etettem, hogy ha nyúlt érte, átadtam neki a kanalat, de most már előfordul, hogy nem csak kiveszi a kezemből, de magának tolja be a szájába. Egyszer pedig vissza is adta utána, hogy kér rá még kaját. Természetesen a tálból meríteni még nem tudna vele, és egyszer-egyszer előfordul az is, hogy nem a megfelelő végét kapja be, de azért elég jó a találati arány.

Mivel ez a hónap nagyon eseménydús volt, és még azzal is tarkítottuk, hogy előbb én, aztán Dris lett beteg, nem volt időm gyakran posztolni. Remélem, márciusban ez megváltozik, mert már hiányzik a blogolás. De az is igaz, hogy RT szinte teljesen kitölti a napjaimat. Bár nagyon sok mindenre nem jut időm, nincs nagy hiányérzetem. Talán egy jó nagy alvás az, amit nem tudok feledni a korábbi életemből, de a többi dolog mostanra valahogy a helyére került.

Tehát több blogolást tervezek, de ezekkel a hófordulós bejegyzésekkel kapcsolatban arra jutottam, hogy a netes napló túl nyilvános ahhoz, hogy úgy írjam meg őket, ahogy igazán szeretném. Ezért elkezdtem RT-nek privát leveleket írni, bizalmasabb hangvételben. Megcsinálom a születése előttig visszamenőlegesen majd, hónapról hónapra, amíg még sok mindenre emlékszem. Pl. leírom neki azt is, mi mindennel ütöttük el az időt akkor, amikor ő még nem volt velünk. Meg minden olyat, amit fontosnak érzek elmondani neki, vagy amit tudom, hogy később meg fog kérdezni. Majd valamikor, amikor már nagy lesz, és időszerűnek érzem, átadom neki a leveleket.
Az ötlet onnan jött, hogy sajnos az én anyukám egy csomó kérdésemre nem tud válaszolni, nem emlékszik már 37 év távlatából mindenre. Engem viszont pont most érdekelnének az apró részletek is, olyan jó lenne tudni, mi hogy volt velem, és ő hogy élte meg azokat a helyzeteket, amik nekem RT-val most boldogságot okoznak, vagy amik kiborítanak. Ehhez még hozzáadódik az is, hogy Anyukám egy fazon. Az a típus, aki nem tudná megmondani, hány órakor születtem, mikor nőtt ki az első fogam, vagy mi volt az első szavam, és nem emlékszik arra sem, hogy gyerekkoromban pszichológushoz vitt, nekem viszont rémlik valami ilyen. De azt pontosan fel tudja idézni, hogy milyen szemüvegkeretet viselt Szörényi Levente 1974-ben az Ifjúsági Parkban. (Ha '74-ben még volt olyan). Na, hát én szeretnék sok mindent elmondani a tinédzser vagy felnőtt kisfiamnak majd a mostani időszakról, és ahogy látom, azért elég gyorsan halványulnak az emlékek. Már most is alig tudom felidézni, milyen volt 2-3 hónaposan, mik voltak a szokásai stb. Úgyhogy gyorsan belevágok és dokumentálom a szép emlékeket a jövőnek. A miénknek és az övének is.

Ha valakinek még van, küldje el bátran, hadd gyarapodjon a gyűjteményünk!

Aki nem tudja, mi ez, vagy kíváncsi az első garnitúrára, az ide kattintva olvashatja az előző bejegyzést!

Elképesztően gyorsan elrohant ez a hónap is, és ami még elképesztőbb, hogy ezalatt a 30 nap alatt fejlődött RT a leglátványosabban. Sokkal "naffiúsabb", az akaratát is kifejezi már, és részt vesz a társaság életében, legyen az egy baráti összejövetel, szűk családban eltöltött hétvége vagy bármi. Ha két ember beszélget felette, csüng minden szavukon.

A múlt havi hátrafelé kukacolás után most már kúszik előre is. Fura, hogy csak a mobiltelefon és a bébiőr walky-talkyja motiválja elindulásra, minden mást, ha nem tud elérni, akkor tenyerével csapkod maga elé és hangosan méltatlankodik. Hogy mi volt a nagy technikai fejlődés előtt a motiváló, ha a színes játékok nem mozgatják meg a gyerekeket, nem tudom, de más szülők is mesélték, hogy csak a mobiltelefon és a laptop érdekli a kicsit.

Mintha párszor azt mondta volna mostanában, hogy "apa". Ez az a hónap, amikor a szakirodalom szerint elkezdenek ma-ma-ma, ba-ba-ba, pa-pa-pa szótagokat ismételni, ez nálunk apa lett. Fogalmunk sincs, hogy összeáll-e a buksijában, hogy mit jelent ez a szó, de bőszen mutogatunk ilyenkor Drisre.

Pár hete rám jött az "ötperc", és megreformáltam a napjainkat. Először csak le szerettem volna szoktatni a karban altatásról, és az is fura volt, hogy újra felébred éjjel enni. Úgyhogy elkezdtem erről olvasgatni, de belefutottam, hogy napközben kevesebbszer, de hosszabbakat lenne jó aludnia, és hogy esetleg indokolt lenne a 3 óránkénti helyett 4 órás etetésre átállni. Aztán ez alapján belemerültem a Suttogóba, ami mindezekre "csomagban" kíván megoldást, a felvesz/letesz módszerrel. Nekirugaszkodtam, lelkesedtem. Az első nap pokoli volt, estére már nem csak a gyerek bőgött, hanem én is. El is határoztam, hogy én ezt tovább nem. Aztán jött egy telefon, és egy jókora lökés egy nagy Suttogó-hívőtől, akinek a kisfia elég jó referencia, úgyhogy adtam még egy esélyt a dolognak. Láss csodát, a második nap sokkal-sokkal könnyebben ment, aztán egyre jobban és jobban alakult az egész. Közel sincs megoldva minden, meg nem is érzem akkora gondnak, hogy megfeszüljünk tőle, de azért amit meg lehet oldani, azt megpróbálom. Már legalább 3 hete nem aludt el karban, csak a saját ágyában, és ringatás nélkül, tehát kvázi magától. 4 óránként eszik ugyan, erre pikk-pakk átállt, de ebben a hónapban szinte semmit nem hízott, úgyhogy próbálom felturbózni a kajáit és lecsippenteni a 4 órákból mondjuk 3 és félre. Éjjel továbbra is felébred, viszont nappal már nem ötször fél órákat alszik, hanem előfordul, hogy csak háromszor, és esetenként akár másfél-két órát is. Nem rendszer, csak van ilyen is.

Egyre jobban imádom ezt a kicsit, ha lehet ezt egyáltalán fokozni.

Ami még új ebben a hónapban, hogy mozgok. Én a nagy sportutáló, nekiálltam kemény hasizomgyakorlatokat végezni RT gyógytornászának vezénylete alatt, mivel a pocakom még 7 hónappal a terhesség után is akkora, hogy aki nem ismer közelről, megkérdezi, mikorra vagyok kiírva. Szóval szeretném ezt ledolgozni, bár nem vagyok meggyőzve róla, hogy ez hasizom kérdése, de azért csinálom. Ezen kívül kb. 2 naponta ráálltam mostanában az ellipszis gépre, egészen addig, amíg meg nem fájdult a térdem, és másnapra fel nem dagadt. Azóta nem tudom, mi van, mi lesz. A mérleg semmi változást nem mutat. Ugyanannyi kg vagyok, akár egy hétig tortát is zabálhatok, akkor is, de ha párolt zöldségeken és csírákon élek, akkor is. Ha mozgok vagy ha a kanapén meresztem a fenekem, akkor is. Egyetlen grammot sem adtam le RT születése óta. Egyébként nem a világ vége ez sem, csak a pocakom ne lenne olyan nagy, és azért egy icipicit megindulhatna a mérleg nyelve lefelé.

Ma lenne 59 éves az apukám. És már 20 éve halott. Szomorú.
Furcsa érzés ez nekem. Vele közös élményem nincs túl sok, nagyjából ugyanaz a pár emlék jön elő újra és újra. De ahogy elnézem anyukámat és Dris szüleit, azon sokat szoktam gondolkodni, hogy mi lenne, ha még most is élne. Mi történt volna vele azóta, és hogyan hatna a mi életünkre? Tartanánk-e egyáltalán a kapcsolatot? Örülne-e az unokájának? Megváltoztatna-e rajta bármit is, hogy nagypapa lett? Szeretném, ha kizárólag szép dolgok jutnának ilyenkor eszembe, de a realista énem sajnos mindig felülkerekedik. Ettől függetlenül olyan jó lenne, ha itt lehetne és RT rámosolyoghatna a kis ártatlan, mindenkit feltétel nélkül elfogadó mosolyával!

Kezdő szülőként már az első hetekben szembesültem azzal a jelenséggel, hogy a rajz- és plüssállatokról sokszor nagyon nehéz, vagy szinte lehetetlen megállapítani, mik is akarnak lenni. Gyakran keveredtem olyan párbeszédbe, hogy "add ide, légy szíves, azt a... azt a tehénvízilovat!". Az oroszlánra, aki nem mellékesen Micimackó, pedig biztos emlékszik néhány olvasóm, külön bejegyzést szenteltem neki anno. Aztán, amikor a gyógytornásznál sorakozó állatfigurák közül ledínóztam egy, a gyógytornász szerint zsiráfot, az utánunk várakozó anyuka megjegyezte, hogy szerinte az egy kutya. Akkor döntöttem el, hogy ez a post meg fog születni.

Nem sok időbe telt összegyűjteni pár fotót az ismerősi körből, néhány perc alatt minden megkérdezett talált az otthoni játékok közt hibrid figurákat.

Két csokorba szedve megosztom az eddigi gyűjtésemet és egyben kipróbálom a blog.hu képgaléria funkcióját. (Katt a nagy képre, és végignézheted az első garnitúrát!) Van itt minden, a majombáránytól a pöttyös rókán át addig a valamiig, aminek csak a felismerhetetlen feje lóg ki egy kockából. Talán érdemes lenne levágni róla a szivacskockát, és megvizsgálni a testét is! Nyúlkutya, zsiráfkutya, oroszlánbárány... és egy kukac, ami inkább funkcióját tekintve 2in1, mert simán elmenne vibrátornak is.

Kérek mindenkit, hogy ha "beindult a fantáziája" a képek láttán, csatlakozzon a kezdeményezéshez! Pl. fotózza le az ő rendszertanilag besorolhatatlan állatkáját, és küldje el nekem e-mailben! Ha összegyűlik pár jó kép, bővítem velük a galériát.

Ja, és ha tetszik, megosztani is ér!

A gyerekeknek célzott cuccok piacán jó széles a giccsválaszték, és igen keskeny a stílusos, designos termékeké. Ezért örülök annyira, ha találok valamit, ami mégis szemet gyönyörködtető, és mégsem vitrinbe való, hanem egy gyerkőc is szívesen játszik vele. Az más kérdés, hogy végül megveszem-e, mint a Kelj fel, Jancsit (hogy kell ezt írni?), aki szinte megszólított a bababolt polcáról, és nem lehetett ott hagyni, vagy csak gyönyörködöm benne.

A Small Garden gyerek design webshop pont ilyen szemlegelőnek (és más valaki pénztárcájának) való hely.

Kell nekünk egy Proud Mommy Day? Vagy nem kell? Mindenesetre jó tudni, hogy ilyen is létezik. Ahogy a régi Libresse reklám mondta, "de megtehetném". Azaz, nem muszáj, de aki szeretne, holnap postolhat egy büszkét. Nem hiszem, hogy kevesen vannak, akik nem merik kimondani, hogy időnként szinte emberfeletti, amit anyaként véghez visznek, és ráadásul van, ami még jól is sikerül, teszem azt, büszkék rá.

A Proud Mommy kifejezésnek számomra kettős jelentése van. Az egyik, hogy büszke vagy a gyermekedre... és valljuk be, mind azok vagyunk! Nem igaz? A másik, hogy büszke vagy magadra, mint anyára, azért, amit megteszel a gyermekedért, a családodért.

Én hosszú idő óta ma voltam először büszke magamra.

Egy ideje aggaszt már, hogy rossz irányba haladunk RT altatási "ceremóniájával", pedig a születése után jól kezdtük, és akkor még határozottan tartottam magam az elveimhez. Ez az volt, hogy a kiságyában, vagy legalábbis ne a karunkban aludjon el. Most meg itt állunk, hogy a 7 kilós gyereket már nem sokáig tudom karban ringatni, és nem is szeretném, hogy a jelenleginél jobban megszokja. Valamint aggaszt az is, hogy már születésétől fogva nyűgösködik (enyhén szólva), ha enni kell, és nem szeretném, ha negatív élményei maradnának a kajálással kapcsolatban.
Tegnap némi extra nyűgösséggel párosulva csúcsosodott ki ez a két probléma, úgyhogy megráztam magam és újult erővel és türelemmel kezdtem el foglalkozni RT-val. Főleg az evés-alvás terén, de ez kb. le is fedi a napjaink nagy részét. Azt vettem észre, hogy már ez az egy nap is, amikor a szokásosnál is jobban próbáltam figyelni az anyai ösztöneimre és ráhangolódni a kisfiamra, sokkal közelebb hozott minket egymáshoz. Érzem a szeretetét, amit egyre inkább ki tud már fejezni, és érzem, hogy bízik bennem, nálam keres nyugalmat. Persze, ez természetes, hiszen az édesanyja vagyok, de az elmúlt 6 hónapban még sosem éreztem ilyen intenzíven, mint most. Szóval elhatároztam, a "helyes útra"* terelem, ami még nincs ott, és bár biztos nem lesz könnyű menet, legalább elkezdtem haladni az úton, és elsőre elég jól ment.

A Proud Mommy Day-jel kapcsolatban még itt is lehet informálódni, hangulatba jönni: Nekünk Bevált

*Hogy mi a helyes, az persze mindenkinek mást jelent, nem is szeretném definiálni.

Imádom, amikor kisgyerekek azt hiszik, hogy nagyon elbújtak.

További képek itt: http://www.boredpanda.com/funny-children-hide-and-seek/
Kedvencem a negyedik képen a kislány, és az összes fa mögé bújó.

Megint egy hónap elszaladt, félig-meddig észrevétlenül. Kicsi RT sokat változott, bár nem tudok felsorolást villantani arról, mit nem csinált még 1 hónapja, amit most igen, de mindenben látványosan ügyesedett.

Az első Karácsonyán nagyon vidám volt, és azt hiszem, sikerült neki átadnunk azt a nyugodt, meghitt hangulatot, amiről az ünnepnek szólnia kellene. Nem hasznavehetetlen játékokkal és sok fogásos vacsorával telt meg a lakás, hanem szeretettel és kacagással.

A hozzátáplálásban sokat léptünk előre. Szerintem egész jól megy, főleg, ha azt vesszük, hogy az etetéssel RT születésétől fogva problémák voltak. Sem a szoptatás, sem a cumisüveges táplálás nem volt - enyhén szólva - akadályoktól mentes. Ehhez képest a kanalas kaja egészen jól csúszik. Már két étkezést kiváltottunk, meg egy tápszeres helyett is a kanalas Sinlacot kapja, úgyhogy már többször kerül elő a kis tányér és kanál, mint a cumisüveg. Folyton kísérletezek, olvasgatok, más anyukákat faggatok. Sokat segített a Születéstől születésnapig c. babaszakácskönyv, amely nem csak a know how-t tisztázta le bennem. (Köszönöm az ajánlást, atl!) Ez a könyv, illetve a szerzője, Havas Dóra (a Lila füge blog szerzője) már a kicsik első pépes és szilárd ételeinél gondol arra, hogy milyen jó lenne ínyenceket nevelni, és ezzel engem meg is vett magának. Zöldfűszerek, érdekes zöldségpárosítások, cukor- és csokimentes első születésnapi torták, aszalt gyümölcsökkel édesítés... remek kis receptgyűjteménynek tűnik.

Ezen kívül annyi változás van még, hogy RT fogzik, ami időnként megnehezíti a napjainkat. Érdekes módon éjjel nem sír miatta (remélem, nem most kiabáltam el), meg igazából nappal sem, csak nyűgös és nagyon dörgöli az ínyét. Persze beszereztünk mindent, ami ilyenkor szóba jöhet: rágóka, Osanit, miegymás. A fogzás azért mégis jó hír, hiszen nemsokára remélhetőleg kibukkan az a két kis fehér pötty...

A másik jóság, hogy hátrafelé kukacol. Amikor észreveszi, hogy haladt, felváltva néz rám és Drisre, és büszkén szalad fülig a szája. Próbál négykézlábra is állni, egy-egy másodpercre már sikerül neki.

Tehát minden oké, boldog kis család vagyunk, egy egészséges, vidám kisfiúval. Egyre többször merjük már rábízni őt a nagyszülőkre (Dris szüleire), és bár továbbra sem sok idő jut másra, azért csak meg tudunk nézni hetente 1-2 alkalommal egy filmet, vagy írni egy kicsit a blogba, esetleg elmenni vacsorázni egyet a barátokkal. Sokkal többre még nem tudok időt szakítani, de szerintem ez féléves kisbabával teljesen rendben van így.

Én: Elmehetek teregetni?
Dris: Persze. Gyeden vagy, úgyhogy azt csinálsz, amihez kedved van.