Év végén még gyorsan eladtam a lelkem az ördögnek: okostelefonos lettem. Nagyon meggondoltam, kell-e ez nekem, de aztán arra jutottam, hogy jöjjön. Igyekszem arra használni, hogy könnyebben átlássam a netes teendőimet, és összességében kevesebbet legyek online. Az egyik fontos dolog, amire nagyon is megtanít az anyaság, hogy a kevéske szabadidőmet a lehető legjobban használjam ki. Még tanulom, hogy hogy ne lógjak folyton az Interneten, cserébe többet foglalkozzam a családdal, Drissel és RT-val. Jó kis kihívás lesz 2014 első hónapjára, hogy ne függővé váljak az új kütyütől, hanem támogatásra használjam.

Apropó, kevés szabadidő.
A minap olyan anyukákkal vacsoráztam, akiknek az enyémhez hasonló korú gyerekük van. 4-5-6 hónaposak. Többen közülük arra panaszkodtak, hogy nincs idejük a korábbi hobbijaikra, pedig nagyon hiányzik nekik pl. a teniszezés, a fotózás, ilyesmi. Akkor jöttem rá, hogy én milyen szerencsés vagyok, hogy a hobbijaim olyanok, amelyeknek egy csecsemő mellett is tudok hódolni. Nem azt mondom, hogy ugyanannyi időm marad rájuk, mint korábban, de ha úgy vesszük, hogy a legnagyobb szerelmeim közt van pl. a filmnézés, azért arra van lehetőségem, ha nem is minden este. Írni is nagyon szeretek, ha ettől megfosztana az élet, valószínűleg nem érezném ennyire jól magam, de itt van ez a blog, és ha máshova nem, ide bármikor firkálhatok. Igaz, sok bejegyzés még csak a fejemben állt össze, vagy piszkozatban várakozik a véglegesítésre, és arra csak ritkán marad időm, de azért nem kellett teljesen bevágnom az ajtót. Ez jó, nagyon jó!

RT 10 napos volt, amikor először voltunk vele a Dévény Anna Alapítványnál. A szoptatási tanácsadó javasolta, akit már a kórházból hazajövet kihívtam. RT akkor egy 6 alkalmas (alkalmanként fél órás) arcmasszázst kapott, a szoptatási nehézségek megoldását segítendő. Egyrészről nagyon kedvesek voltak, hogy a hosszú várólista ellenére egy lemondás miatt szinte azonnal fogadtak minket, másrészt viszont olyan összevissza kommunikáltak az ottaniak, hogy kezdő szülőkként sehogy sem tudtunk eligazodni a gyerekünk állapotát illetően. Nem volt egy ember, aki odaállt volna elénk és azt mondta volna, hogy ez és az van, hanem mindenki mást mondott, a Dévényesek gyermekorvosa, a gyógytornász és maga Dévény Anna is. Végül egy fejlődés-neurológus véleménye tűnt számunkra a leghihetőbbnek, és így a 6 alkalom után nem vágtunk bele egy másik kezeléssorozatba. Nem szerettük volna feleslegesen erősíteni a családban és RT-ban a betegségtudatot, úgyhogy köszöntük szépen, nem jártunk tovább az egy órás, "nem igényelne kezelést, de azért jobb járni, baj nem lehet belőle" gyógytornára.

Közben eljött a 6 hetes csípőszűrés ideje, az ortopédorvos mindent rendben talált. Négy hónaposan viszont ismét felmerült a téma, mivel RT olyan mereven tartotta a testét, hogy nem lehetett ülésbe húzni, csak állásba,. Háziorvos, másik ortopédorvos... és úgy döntöttünk, újra dévényezni fogunk, de már nem a központban, hanem a XI. kerületi gyógytornásznál, akiről csupa jót hallottam. Az az érdekes, hogy már az első alkalommal is sokkal jobbnak tűnt ez a kis egypácienses hely a Szabolcska Mihály utcában, mint az alapítvány központja. Bár a gyógytornásszal ott, a központban sem volt semmi gond, az általános kommunikáció színvonala viszont sok félreértést szült, és végül az asszisztens modora is hozzájárult, hogy amikor újra kellett menni, nem őket választottuk, hanem a sokkal közelebbi és barátságosabb helyet. Az új, XI. kerületi gyógytornász igazán profinak tűnt, és olyan sok információt tudtam meg tőle már az első találkozáskor, amennyit a központban a 6 alkalom alatt sem. RT, szegénykém, végigsírta a kezeléseket. Nagyon üvöltött, időnként már annyira, hogy szinte levegőt is alig kapott közben. De amint vége lett a tornának, széles mosollyal udvarolt a hölgynek, így azt legalább megtudtuk, hogy nem egy haragtartó gyerek.

Fogalmam sincs, volt-e összefüggés, de a gyógytorna másnapján RT ülésbe húzta magát hasizomból, és azóta is megteszi minden nap. A tünetek közül, amelyek miatt újrakezdtük a Dévény tornát, az egyik szintén megszűnt az első kezelés másnapjára, úgyhogy bíztam a jótékony hatásában.

Két alkalmat éltünk itt meg, aztán a Dévény-kálváriánk másfelé folytatódott. Már nem akartunk váltani, de hirtelen úgy hozta az élet, hogy megtudtuk, van olyan gyógytornász (kettő is), akiknél nem sírnak a gyerekek. Elmentünk az egyikhez, és basszus, RT imádta, végigrötyögte az egészet. Ez a nő egész máshogy bánik vele, mint eddig bárki. Úgyhogy most oda járunk. Ez már a 3. hely, de szerintem itt most már megállapodunk, mert nagyon szimpatikus a gyógytornász hozzáállása.

Update: http://hellomama.blog.hu/2016/10/26/nem_erdemes_varni_hogy_majd_kinovi

Olyan sokszor van, hogy nem tudok mit írni az összegző bejegyzésbe, vagy hogy nincs is kedvem egyáltalán a naptár szerinti évzáráshoz. Most pedig épp az ellenkezőjét érzem, egy nagyon tartalmas, nagyon klassz esztendő utolsó napját szeretném nem elszalasztani, megírni még utoljára, hogy milyen fantasztikus is volt. De kell-e részletesen ecsetelnem, miért volt ez az egyik, ha nem a legjobb évem? Gondolom, nem.

2013 RT-ról szólt. Nagyjából a feléig a pocakomban, aztán azon kívüli életéről. Furcsa érzés, hogy neki nincs olyan, hogy legjobb éve, hiszen még csak éve van, egyetlen egy, azaz egy fél (se). Az, amelyikben született, amelyikben ismerkedik a világgal. Nekünk ez már felfoghatatlan.

Egy ismerősöm Facebook-oldalán ma azt olvastam: Soha rosszabb évet! Egyetértek.
Hasonlóan boldog új évet kívánok mindenkinek!

A mai hangulat:

Talán az eddigi legszebb karácsonyunk volt az idei. RT-val az ünnep extra boldogság.

RT-tól is kaptunk karácsonyi ajándékot. Ma végre megint átaludta az éjszakát, és még másfél órát rá is húzott a korábban szokásos alvásra. Éjszaka is alig mocorgott, alig nyöszörgött, mindössze kétszer kellett cumit dugnom a szájába és megsimogatni a buksiját, és már szunyókált is tovább nyugodtan. Reggel mindannyian kipihenten és mosolygósan ébredtünk. Sok ilyen éjszakát kívánok magunknak és minden kisbabás családnak 2014-re!

Sokszor panaszkodom a nagyszülőkre, elsősorban anyósomékra, tényleg idegesítőek tudnak lenni, de amikor ma reggel megkérdezték, elvigyék-e RT-t délelőttre, hogy könnyebben végezzünk bokros teendőinkkel, az azért elég jól esett. Figyelmes gesztus, és nagyon jól jött.

Amúgy már majdnem minden kész. Nálunk külön kaja nem lesz, úgyhogy azzal nem kell foglalkoznunk. Fát mint minden évben, most is utolsó nap veszünk, és remélhetőleg még délelőtt fel is állítjuk. A lakás még kicsit rumlis, de már elkezdtem összerántani. Az ajándékokat az éjjel becsomagoltuk.

RT-nak jó zörgős papírokba bugyoláltunk minden egyes darabot külön-külön, hogy tudjon velük zörögni. Miatta várom legjobban a délutánt és az estét, olyan érdekes, hogy ő még mindent először lát és él meg. Hogy még nem látott fát a szobában, gyertyát égni, csillagszórót szikrázni, még nem érezte sosem a karácsony meghitt hangulatát... és amibe a legmegdöbbentőbb belegondolni: még egyetlen egyszer sem hallotta a Last Christmast. Ma tutira lejátszom, és közben elmondom neki, hogy apa és anya nagyon szereti ezt a bácsit, de azért ami túl sokat játszott szám, az túl sokat játszott szám.

Nekem bizony van karácsonyi hangulatom. Az a nyugodt, meghitt, semmin nem aggódós, kinemsz*rjalehogymileszamenü típusú békesség van bennem. És bár RT még nem fog érteni semmit az ünnepből, sőt, emlékezni sem fog rá, azért én valami plusz kellemes izgalmat érzek amiatt, hogy neki ez lesz az első. Ez még nem az a nagy első, amire igazán nagyon rákészülünk és csodát varázsolunk, de azért beszereztünk csillogóbb díszeket és szebb karácsonyfa-izzósort, az ő kedvéért. Alig várom a következő év decemberét, amikor már lesz csomagolópapír-tépés és csillagszórózás és már talán ő is többet felfog majd az egészből.

Próbálkoztam vele, hogy jól összekarmolom Drist napközben, hátha akkor nekem is levágja a körmömet éjszaka, amíg alszom. Nem jött be. 

Az ötödik hónap úgy repült el, mintha csak kettőt pislogtam volna. Ha így haladunk, épp 2 pillarezzenés múlva lesz fél éves a csöppség.

Azért elég eseménydús lett ez a két pislantásnyi hónap is, leírom szép sorjában, mi minden töltötte meg.

Nem is gondoltam korábban, hogy ekkora boldogság lesz, amikor a gyerekem lenyeli az első falat gyümölcsöt. Vagy a levét. Tisztára be vagyok zsongva ettől, jó értelemben. A kezdeti bénázás után belejöttünk az elkészítésbe is, mostanra ott sorakoznak a mélyhűtőben a fagyasztott kis egységnyi zöldségek és gyümölcsök: cékla, sárgarépa, szőlő, és frissen az alma, körte. A burgonyát kidobtam, mert kásás lett, tényleg. Mire megtudtam, már késő volt. De már az sem baj, ha frissen kell összedobni RT kajáját, pikk-pakk megvan. Feleslegesen duzzogtam a lábos felett az első nap, bár már akkor is tudtam. Ráadásul RT hozzátáplálása visszavonzott minket a biopiacra, minden héten ki kell ugrani valamiért, és ez is olyan jó! Szeretem a légkörét, olyan kedvesek az árusok és közvetlenek a vásárlók. Meg persze szép és finom az áru, csak rohadt hideg tud lenni.

Na de visszatérve RT 5. hónapjához, ennyi gyerekkacajt én még nem éltem... Ha nem éhes, nem álmos és nem fáj valamije, ami tippem szerint a növekvő foga vagy a zöldségekhez, gyümölcsökhöz edződő pocakja, akkor folyton fülig ér a szája, hangosan kacarászik, időnként visítva tesztelgeti a hangját, no meg az ablaküveg teherbíró képességét. A mi idegeinkét nem, mert mi csak állunk és nézünk rá mosolyogva ilyenkor, mint ahogy akkor is, amikor kaparássza a körmével a kanapé kárpitját. Dris megállapította egyik nap, hogy ez az, amit senki másnak nem tűrnénk, de RT-tól olyan aranyos. Ezen kívül forgolódik oda-vissza, hasra-hátra, és már nem kell nagy lendületet sem vennie hozzá, valahogy olyan nagyfiúsan rutinos lett benne. Előfordul, hogy egyszerre szeretné megfogni a két kicsi kezével az összes játékát, olyankor csücsörít és nagyon koncentrál, de persze nem sikerül nem elejteni valamit.
A legújabb mutatvány, hogy folyton fel akar ülni. Ha karban tartom, majdnem vízszintesen, akkor hasizomból ülésbe húzza magát. Tegnap meg fürdetés közben vette fel ezt a pozíciót egyszer csak. Nagyon szeretne ülni, látszik rajta, úgyhogy a hátát megtámasztva naponta egy kicsit engedjük neki. Nem tudom pontosan, jó-e ez a gerincének ilyen fiatalon, úgyhogy csak nagyon rövid ideig ültetjük, de ha azt nem kapja meg, addig erőlteti, míg beadjuk a derekunkat. Legközelebb megkérdezem erről a dévényes gyógytornászt, merthogy hozzá is járunk, de erről talán majd egy külön bejegyzés fog szólni.

Hihetetlen, hogy még néhány hét, és fél éves lesz. Már az is furcsa, hogy itt van a nyakunkon az első közös karácsony, a rokonok kérdezgetik, milyen ajándékot hozzanak RT-nak, én meg csak hárítok, hogy ki tudja, mekkora ruha kell majd akkor neki és milyen játékok fogják érdekelni... aztán észbe kapok, hogy nincs az olyan messze, két hét meg egy kicsi.

Sok nehézséget éltem át, de emellett elmondhatom magamról, hogy többször voltam már igazán boldog is életemben. Mind más-más fajta boldogság volt, a pillanatnyitól a hónapokig tartó felhőkön szökdelésig minden megvolt. De most ez, amit RT-val élek át, egészen másfajta boldogság. Olyan, ami mellett minden eltörpül. Főleg persze a gondok, mert olyan nincs, hogy minden tökéletes, de ki nem sz*rja le, amikor puha, illatos RT bújik a nyakához. Az ember hajlamos általában úgy élni, hogy mindig csak várja, hogy majd jó lesz. Jó lesz, majd ha meglesz a diplomám, majd ha dolgozni fogok, majd ha többet fogok keresni, majd ha saját lakásom lesz, majd ha megtalálom a szerelmet... az élet meg hajlamos rá, hogy elszalad így, mindig a majdra várva. S jó esetben legalább utólag észreveszi az ember, hogy de jó is volt akkor, amikor.
Előfordult velem is hasonló, nem is egyszer, de ezt a boldogságot, amit RT okoz, és amit Dris teljesít ki, meg tudom élni a jelenben, és ez fantasztikus érzés.
Egy ismerősöm e-mailt írt nemrég nekem. Két gyereke van, és el akarta mondani nekem, hogy ő nem értékelte eléggé azt az időszakot, amikor még otthon lehetett velük. Későn jött rá, hogy milyen szép is volt, persze minden nehézségével együtt, és visszavágyott dolgozni, de most, hogy ott ül a munkahelyén, már úgy látja, jobban kellett volna díjaznia a gyerekeivel töltött napokat. Ez az e-mail naponta eszembe jut, amikor valami rutint csinálunk épp, pl. amikor kb. 900. alkalommal emelem RT szájához a cumisüveget, vagy cserélem ki a kakis pelenkáját. Sokat hozzátesz a napjaimhoz, tudom élvezni az apró dolgokat is, amiket együtt csinálunk a kisfiammal, miközben elvarázsol a nagyokkal, azokkal az újdonságokkal, amiket naponta bedob.   

Azt is el kell mesélnem, hogy RT már négy és fél hónaposan a tudománynak szentelte magát (iróniajel). Kaptunk mi is levelet a CEU-tól, hogy babafejlődési kutatáshoz keresnek csecsemőket. Én már voltam hasonlón egyszer, felnőtt pszichiátriai kutatáshoz hozzájárulva, és az nagyon érdekes tapasztalatként maradt meg bennem, úgyhogy jelentkeztünk erre is. Következő hétre már be is hívtak, ami azt hiszem, nincs mindig így, először csak adatbázisba írják be az embert, aztán majd értesítik, ha van a korcsoportnak megfelelő vizsgálat. Amikor a felnőtt verzión vettem részt, az egy egész napon át tartott, a babás viszont szerencsére csak 15 perc, bemelegedéssel együtt legfeljebb 20. RT nagyon aranyos volt, és igazán komolyan viselkedett. Dris előre felkészítette, elmondta neki itthon, hogy majd egy labirintusban kell szaladgálnia, a kijáratot keresve, de végül egész más történt. Beültették egy autósülésbe, elfüggönyözve tőlem és mindentől, hogy ne zavarja meg a környezet. Egy monitor felé volt fordítva, ahol saját magát látta, akár csak egy tükörben, de a feje nem volt a képen. Azt vizsgálták, hogy rájön-e, hogy azokat a mozdulatokat, amiket a monitoron lát, tulajdonképpen ő irányítja. Egy másik képen pedig ugyanezt a fejnélküli tükörképét látta, csak időben egy kicsit késleltetve. Tehát, ha pl. intett a kezével, a képmása egy másodperc múlva visszaintett. Lehetett volna így kommunikálniuk, de nem tudom, végül ez mennyire valósult meg.
Gőzöm nincs, végül le tudnak-e szűrni majd valamit abból, amit RT csinált, mert én úgy láttam, hogy alig mozdult meg. Stírölte a képeket a kivetítőn, nagyon figyelt, és közben megszakítás nélkül aranyos volt, de mivel elég nyugodt gyerek, fizikailag nem nagyon aktivizálta magát. Érdekelne, mire jutnak a kutatók, de valószínűleg azt már nem fogom megtudni. 

Az ötödik hónap hozta azt az újdonságot is, hogy kipróbáltuk, milyen, ha nagypapáék vigyáznak RT-ra. Mármint úgy, hogy mi nem vagyunk ott Drissel. Amikor először felmerült az ötlet, én még korainak tartottam, de aztán beadtam a derekamat. Azóta többször is kipróbáltuk, és jól működik. Így volt időm aludni egy kicsit egyik délután, illetve így tudtunk elmenni ketten együtt 2-3 óra alatt gyorsan elintézni egy csomó vásárlást. 4 hónapja nem ültem elől autóban, és kb. 1 éve nem ültem elől övleszorító nélkül, úgyhogy most valami rég elfeledett érzés tért vissza.

Szintén ebben a hónapban tört ránk Sziszamiszával a felismerés, hogy ha folyton arra várunk, hogy egyszerre érjünk rá, és egyikünk közelében se legyen senki beteg, hogy meg ne fertőzze a másik gyerekét, akkor ebben az életben már nem sokszor fogunk tudni találkozni. Úgyhogy bevezettük a gyerekek nélküli kimenőt, hetente egy estére, amiből eddig két heti találka lett, de így is remek. Jókat beszélgetünk, már hiányzott.

Megkezdtük az első szilárd (sokszor persze inkább folyékony, de nem anyatej, nem tápszer) táplálék bevezetését. Az első héten vagyunk túl, és én felváltva ugrottam ki a bőrömből a boldogságtól és kaptam kis híján idegbajt.

Soha nem gondoltam, hogy ilyen nagy öröm, amikor a gyereked először nyel le egy kiskanálnyi almalevet. Hát még, amikor a kis szájában megforgat egy kevés reszelt almát. Piszkálgatja a nyelvével, látom, hogy ízlik neki, nem fintorog, nem köpi ki, de nem igazán tudja, mit kellene kezdeni vele. Hihetetlenül aranyos. Egész héten ezen izgultam, pozitív értelemben, és nagyon örültem, amikor láttam, hogy érdeklődik az evés iránt.

Az idegbaj meg az elkészítéssel kapcsolatban jött rám. Sehol nem találtam normális leírást, hogy hogyan is kell elkészíteni a gyümölcs- és zöldségpépeket. Bonyolultabb ételeket simán vagy félsimán megcsinálok, de egy kis céklapároláson és burgonyapasszírozáson elvéreztem. Anyósom jött, tartott nekem gyorstalpalót, ami után felbátorodtam, és amikor sétálni vitték RT-t, nekiugrottam a melónak. Gondoltam, ripsz-ropsz összedobok egy jó nagy adagot, amit le lehet fagyasztani, aztán még alszom is egyet. Hát, majdnem így történt.
Két óra alatt lettem kész a krumplival, amit párolás után is baromi nehéz (nekem legalábbis) összenyomkodni és szitán áttörni. Majd' leszakadt a kezem, úgy éreztem magam, mint azok a nők, akik a folyóban mosnak egy deszkán sikálva a ruhákat. Vagy ahogy gondolom, hogy érezhetnék magukat, ha már egyébként automata mosógépen szocializálódtak volna, és utána kitennék őket a folyópartra, hogy "mossatok, de makulátlan legyen ám!". Nem akarom, nem akartam elhinni, hogy 2013-ban nincs ennél modernebb megoldás, mint villával összenyomkodni és szitán átpaszírozni. Persze a gyerekért megcsinálom, ha kell, de ha létezik egyszerűbb és kényelmesebb módja, miért ne választanám azt!? Aztán, amikor már tiszta vörös volt a kezem a sok nyomkodástól, leesett, hogy mekkora hülye is vagyok. Bohózatba illő jelenetet rendezek a konyhában, amikor úgy kellett volna kezdenem, hogy összeturmixolom (botmixerelem), és utána, folyósan passzírozom. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen béna, és mindenki másnak ez már elsőre is ujjgyakorlat? Most már bele fogok jönni, de nagy hibám, hogy ha valamit nem élvezek annyira és szeretnék gyors eredményt látni, aztán mégsem sikerül olyan könnyen, akkor ideges leszek tőle. Ez is ilyen volt.

Kicsi RT négy hónapos lett. Ebből az alkalomból egy csodálatos nappal ajándékozott meg minket, felhívva a figyelmünket rá, hogy milyen szuper is vele az élet.

Először aludta át az éjszakát, de úgy alaposan. Bizonyos szülők azt mondják, az éjszaka átalvásának definíciója az, hogy 6 órát alszik egyhuzamban a gyerek. Én ebben nem hittem, mivel mi elég korán fürdetünk és tesszük le aludni, ezért hiába aludt eddig is 6 órát, attól még kelni kellett éjjel 2-3 óra között. Most meg este 8-tól reggel 6-ig aludt, és ez elég volt ahhoz, hogy mindannyian széles mosollyal ébredjünk reggel, mintha egyszeriben kialudtuk volna az elmúlt 4 hónap fáradalmait.

Aztán elmentünk az unokatesómhoz, és ez azt jelenti, hogy először töltöttük RT-val az egész napot máshol, mint itthon. Több etetés és több alvás is ott érte náluk, és csak pislogtam, hogy milyen jól viseli az idegenben tartózkodást. Aztán itthon, este még meglátogatták a nagyszülők, akik hatalmas kacajokat kaptak a kisunokától. Egy nagy móka volt az egész nap.

Nem szeretnék nyálas hófordulós bejegyzéseket írni, amikből őszintétlenül kifelejtem a nehézségeket, úgyhogy meg kell említenem, hogy a 4. hónap bizony kemény volt. Azt hiszem, az első hónap (a szoptatással való szívás és a még meg nem szokott éjszakázás) kimerítő tempója, és az azóta is tartó kialvatlanság bukott ki most belőlem, és volt néhány könnyekkel induló reggelünk, és pár türelmetlen vagy energiaszegény napunk. Amikor viszont már épp nagyon magam alá kerültem volna, Drissel szépen átgondoltuk a dolgokat, felosztottuk máshogy, ettől kipihentebb lettem, és azóta újra boldogság van.

A 4. hónap sok örömet is hozott, mert RT látványosan fejlődött. Már lehet vele nagyokat nevetni, és bár beszélni nem tud, mégis úgy érzem, hogy egyre többet kommunikál velünk. Ez hihetetlen jó érzés, imádom.

S úgy tűnik, 4 hónap után vége az anyatejes időszaknak. Hihetetlen körülményes utat jártunk be ezen a téren, és már nem is tudnám elmondani egy kívülállónak, hogyan jutottunk a jelenlegi helyzetbe, annyira bonyolult. Az utóbbi majdnem 3 hétben már nem szopizott, és nem sikerült rájönnünk, hogy miért nem, épp csak tippek merültek fel. Fejtem, amíg és amennyit tudtam, de ez a végtelenségig nem tartható fenn. Annak érdekében, hogy mosolygós mami maradjak, elengedtem a szoptatást, mint elvárást és mint aggodalmat, és nem erőltetem tovább. Úgy fogom fel, hogy bár RT születése után arcul csapott, hogy milyen iszonyú nehéz is tud ez lenni, mégis sikerült 4 hónapig minden nap adnom anyatejet neki, még ha nem is kizárólag azt. Megtettem, amit megtehettem, kiharcoltam, amit kiharcolhattam. Ennyire futotta. Másnak biztos kevés, de ha összeadnám, hány liter anyatej folyt le a kisfiam torkán, meglepően szép szám jönne ki. Tehát tudom úgy nézni, hogy ne a keserűség maradjon meg ebből az időszakból, és a viszonylag korai befejezésből.

Négy hónap, elrohant. Négy hónap, örökkévalóságnak tűnt. Mintha száz éve lett volna a császár. Mintha RT mindig is velünk lett volna, vagy legalábbis már piszok régóta a családunk része lenne. Azt hiszem, ezek az érzések azt jelentik, hogy a legjobb helyen van, és mi is a legjobb helyen vagyunk körülötte. Hogy ez így magától értetődő.

Lett havi, kétheti vagy heti kimenőm, ahogy igénylem. Tök jó. Egy nem is olyan hosszú beszélgetés eredménye ez Drissel. Rájöttünk (tudom, nem ez a spanyol viasz), hogy az őrli fel az embert, ha folyamatosan neki kell felügyelnie, készenlétben állni a kicsi közelében. Sosem érettem, miért jobb annak a szülőfélnek, aki dolgozni jár, miközben otthon meg ott a gyerek. Hát azért, mert addig lekerül róla ez a felelősség. Nem vágyom vissza a munkába, félreértés ne essék! De ha csak elmegyek egyedül fodrászhoz vagy venni egy kenyeret, már az kikapcsol. Hihetetlen, milyen rövid idő alatt is fel tudok töltődni.

Múlt pénteken kismama csoporttalálkozón voltam egyedül, tegnap meg Sziszamiszával vacsoráztunk egyet a Leroyban, úgy, mint régen. Ha minden jól megy, hetente, kéthetente tudunk ilyet csinálni. RT olyankor már alszik, Dris felügyeli, de ha nincs egyetlen ébredés sem, akkor ő is zavartalanul tud netezni vagy valami ilyesmi.

A kialvatlanság és a napok monotonitása meghozta hatását. Eléggé elnyűtt lettem. Mondhatnám, hogy kiborultam, de azért szerintem ott még nem tartok, csak mondjuk úgy, nem a legjobb napokat élem. A jó az, hogy ha nem is mindenki megértő ezzel kapcsolatban, de vannak, akiknek panaszkodni is merek, mert nem oktatnak ki, nem adnak kéretlen tanácsokat. Dris a fő támaszom ebben is, de nem egyedül.

A szülés előtt hónapokkal egy ismerősömön keresztül bekerültem egy kismamás zárt Facebook-csoportba. Először azt hittem, ez is olyan lesz, mint a neten a fórumok, ahol a nők egymásra licitálnak, hogy ki a jobb anya, és "csak ők csinálnak mindent jól" elv alapján leszólják a másikat. Kellemesen csalódtam, mert bár csak két embert ismerek személyesen a 30 fős csoportból (aki meghívott és akit én hívtam meg), mégis maximális megértés fogadja minden dilemmámat, kérdésemet, panaszomat, vagy akár agyeldurranós hisztimet is. Máskor meg én tudok segíteni másoknak, és ez is nagyon jó érzés. Vannak vidámabb és kevésbé vidám témák, de nagyon jó, hogy van egy ilyen virtuális gumiszoba, ahova elvonulhat az ember, amikor a gyereknevelés sok boldog pillanata közt megszaporodnak a nehézségek. Aztán új erőre kap, és megy minden tovább.

A virtuális lelki támaszoktól persze nem azt várom, hogy megoldják helyettem a dolgokat, úgyhogy egy-két változást is beépítek a napjainkba. Mint olyan sokan, én is azt vallom, hogy a kiegyensúlyozott, mosolygós anya sokkal fontosabb egy kisbaba számára, mint hogy mindig minden élére legyen állítva a lakásban, elégedett legyen a La Leche Liga stb.

Egyrészt elegem lett az ún. igény szerinti etetésből. Igaz, ez az, amit mindenki másként definiál, de nálunk a 3. havi növekedési ugrás után az vált belőle, hogy RT összevissza evett, néha kevesebbet, máskor többet, teljesen rendszertelenül. Pár napja szakadt el a cérna, követhetetlenné vált, még naplózás mellett is, hogy hol tartunk. Ekkor jöttem rá, hogy ez így nem csak nekem nem jó, de neki sem, mert ha az éhség és az álmosság találkozik nála, akkor aztán szenved. Az evéshez túl álmos, az alváshoz túl éhes, és ilyenkor jön a nyűglődés és a sírás. Úgyhogy most vezetem rá a 3 óránkénti etetésre. Meg kell, hogy mondjam, sokkal nehezebbnek gondoltam. Azt hittem, hogy aki óra szerint etet, az ráerőszakol a gyerekre valamit, ami a saját kényelmét szolgálja, de kiderült, hogy csak egyszer-egyszer kell igazán keményen tartanom magam ahhoz, hogy márpedig most nem eszünk, csak egy óra múlva. Az is új, hogy ez nem jár együtt azzal, hogy a gyereket sírni hagyom, az ugyanis nem lenne szimpatikus módszer számomra. Nem túl nehéz megnyugtatni, elterelni a figyelmét, és ripsz-ropsz elszalad az az órácska.

Másrészt nem bírom tovább a kialvatlanságot. Egyhuzamban nem alszom 2-2 óránál többet, de van, hogy annyit sem. Pedig RT nem is nehezen kezelhető baba, nem ébred fel éjjel sokszor, nem sír órákig vigasztalhatatlanul, szóval mázlink van vele. Mégis keveset alszom, és ezen muszáj változtatnunk. Úgyhogy Dris bevonásával próbálgatjuk, hogy jó megosztani az etetéseket. Egyelőre az tűnik megoldhatóbbnak, hogy én kelek az éjszaka közepén, Dris meg kora reggel, amikor RT már általában nem is alszik el újra. Az etetés már úgyis cumisüvegből történik, amióta bojkottálja a szoptatást. Így Dris is, én is tudunk egyben aludni 6-7 órát. Ez az elmélet, aztán meglátjuk, hogyan alakul a gyakorlat.

Nem is gondoltam volna, hogy a pihenőszék ilyen nagy fejlődést fog hozni RT kézhasználatában. Úgy voltam vele, hogy ez valami úri huncutság, ami egyrészt drága, másrészt totál felesleges, csak arra jó, hogy lepasszolja az ember a gyereket. Nem tartottam fejlesztő játéknak. Aztán mégis csak felmerült, hogy jó lenne, ha el tudná magát foglalni önállóan egy-egy félórára, és a forgó-zenélő meg a játszószőnyeg ehhez már kevésnek bizonyult.

Bérelni azért jó, mert ki lehet próbálni olyan játékokat is, amiknél bizonytalan vagy, hogy szeretné-e a gyereked. Lehet cserélgetni, megnézni több fajtát is, és nem jár úgy az ember, hogy megvesz egyet huszonezrekért, aztán a gyerek két nap múlva rá sem néz. Vagy nem otthon derül ki, a használati útmutató elolvasása közben, hogy valami nem stimmel, nem ilyet akartunk. Illetve kiderülhet, de akkor csak az első havi bérleti díjba került a tévedés. Úgyhogy a nagyobb értékű cuccokat először béreljük, innen. 

A pihenőszék tehát bevált, egyre több időt tölt benne és szereti nagyon. Nekünk is tetszik, és ami még egy kis plusz, hogy csinos darabot sikerült kifognunk, nem vágja haza a lakás stílusát. Jó, persze, nagyon színes, de az még belefér gyerekjáték esetén, ha úgy egyébként ízléses és ilyen kis légies a vonala, mint ennek.

Felgyorsultak az események. RT eddig is szinte mindennap produkált valami újdonságot, és olyan jó, amikor tudod, hogy amit most csinált, tegnap még nem tudta megtenni, de most 1 nap alatt annyi új produkciót mutatott be, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

Pl. forgolódik mindenfelé. Hasról hátra, hátról oldalra, oldalról hasra. (Tettünk fel rácsvédőt. Remélem, most mindenki boldog.*)

Már nem csak mosolyog, de időnként kacarászik is. 

Szemkontaktust tart és létesít. Ezzel aztán igazán bekapcsolódott kis családunk életébe. Már nem az van, hogy hozzuk-visszük a lakásban és letesszük itt vagy ott, és ott marad, hanem mindig közöttünk van, és igényli a kommunikációt. Eszünk, ő ül a pihenőszékben az étkezőasztal mellett, és néz az apjára. Amikor Dris visszanéz, akkor széles mosolyt kap. És szemeznek, mosolyognak, szemeznek, mosolyognak...

A legcukibb, hogy amikor öltöztetem (-ti valaki), és amikor a nadrághoz vagy zoknihoz érünk, odatartja a lábát. Mindig először a jobb, majd a bal lábát. Megzabálom.

Határozottan megfog tárgyakat. Eddig maximum nyúlt értük, és megbökésig jutott, vagy ha fel voltak lógatva, akkor rájuk csapott és élvezte, ahogy himbálóznak az ütéstől. Most már tudja azt is, hogy a felfüggesztett játékfigurák alá nyúl, alulról megfogja őket és csak finoman mozgatja. Ha cumisüvegből etetem, azt is két oldalról megfogja, de akár tartani is tudja, csak a megfelelő szöget kell neki segíteni belőni. Persze mindezt egy 3,5 hónapos mozgásának "finomságával", szóval nem tudna még agyat műteni, de ne legyünk telhetetlenek!

Imádjuk minden megnyilvánulását. Kíváncsian várom mindig a következő napot, hogy mit fog bemutatni.

Sajnos van kevésbé örömteli változás is. Kb. egy hete kezdődött, hogy még a szokásosnál is nyűglődősebben kajál. Szív egyet-kettőt, aztán sír, újra szív, megint sír. Pár nap után elkezdte bojkottálni a napközbeni szoptatást, aztán meg már az éjszakait is. Úgyhogy most fejek, amikor csak tudok. Mondhatom, nem egy leányálom, dög unalmas és nagyon időigényes, de így legalább kihúzom még egy kicsit, hátha visszatér a "kedve". Azért teszem a kedvet idézőjelbe, mert nem egészen arról van szó, hogy most épp az a heppje, hogy nem szopizik. Jó sok google-zás és könyvböngészés után úgy tűnik, a fogzás tünetei illenek rá leginkább, és az bizony járhat a cici elutasításával. A szopás közbeni ínyfájdalom okozza. Cumisüvegből is macerás az etetése, de azt nem utasítja el, csak kb. 2-3 szívás után megáll mindig sírni, aztán folytatjuk. Az a vicc, hogy amióta így eszik, összességében több kaját fogad el, mint korábban.

Amióta sejtjük, hogy a fogzás lehet a gond (beletelt pár napba), azóta homeopátiás bogyót szed rá, és jobb is a helyzet, de a szoptatás sajnos még csak éjszaka állt vissza a régi kerékvágásba. Gőzöm nincs, mi a különbség az éjjel és a nappal között ilyen szempontból, de ez van.

* ;-)

Mission: Ne csak a nehéz napok és a problémák kerüljenek be a blogba.

A mai nap (eddig) csodálatos. RT jó sokat aludt éjjel, azaz a szokásos hajnali etetés után sem kelt fel hamar. Így én és Dris is ki tudtuk magunkat aludni. Ez már önmagában szuper, de hozzá jön még, hogy ma óramű pontossággal 3 óránként ébred és kér enni, viszonylag könnyen etethető, aztán fülig ér a szája az aktív, játszós időszakban, akár foglalkozom vele, akár leteszem valahova (pihenőszék, játszószőnyeg, kiságy). Amikor pedig elálmosodik és "eldörren" az első ásítás, csak kényelmes pozícióba igazítom, odaadom neki a cumit, megsimogatom a fejét, és már alszik is. Így azért egész más a napom, tudok tervezni és megvalósítani. Pakolászni, teregetni, ruhákat hajtogatni, fényképeket lementeni, konyhát rendbe tenni, enni-inni, olvasgatni.

Az időjárás az egyetlen negatívum most, keresztül húzta a mai terveimet. Két találkozóm is lett volna, gondosan egymás után szerveztem őket, azonos helyszínre, megközelíthető távolságra. Erre elindulni sem tudtunk. Eleve nem könnyű összeegyeztetni és aztán be is tartani a megbeszélteket, ha mindkét félnél kisbaba van, de az indulás előtt kb. 15 perccel jöttem rá, hogy nincs még esővédelmünk a babakocsira, meg kendőzésre sem. Úgyhogy a programok fele lemondva, a másik felét meg elintézte Dris. Én meg maradtam itthon, jókedvűen.

Remélem, a nap hátralevő része is szuper marad. Sőt, lehetne ilyen minden egyes nap.

Basszus, azt azért senki nem mondta, hogy az anyasággal együtt jár, hogy költővé és íróvá is kell válnom. Unalomig ismételt, hogy a Grimm mesék milyen horrorisztikusak, de hogy még mennyi vers, dal és mese tartalmaz vállalhatatlan részeket... őrület! Elhatároztam, hogy pl. a Hófehérke és a hét törpét át fogom írni, azaz kihúzom majd a durva részeket, mert teljesen Hófehérke nélkül nem jó felnőni, valahol az alapműveltség részének tekintem, na de azért mégis... Azt nem tudom, hogy az eleve kannibalizmusra épülő Jancsi és Juliskát és a horror Piroska és a farkast meg lehet-e egyszerűen húzni, de majd azokra is rápillantok, amikor itt lesz az ideje.

Most épp a Füles mackón vagyok rajta, merthogy:

"Füles Mackó mond most néktek szép meséket, gyerekek,
Lekonyuló két fülemnek köszönhetem nevemet,
Kedvencem a friss méz, s más finom falatok,
De azért szerettek, hogyha kövér is vagyok."

Hát, én nem akarom arra tanítani a gyerekemet, hogy a kövéreket nem szeretjük. Vagy hogy annak dacára szeretjük őket, hogy kövérek. Ráadásul egy mackó esetében nehogy már ez gond legyen... pfff, Giselle Bünchen-nek kellene lennie? Úgyhogy most naponta agyalok 10 másodpercet rajta, hogy mire tudnám átkölteni az utolsó sort. Hiszek benne, hogy egyszer beugrik valami, ami tökéletesen megfelel. Addig meg lálázom helyette.

Ja, és kreatív gyakorló szülőktől ötleteket szívesen fogadok!

RT ma három hónapos. Lejár a próbaidőm anyaságból. Remélem, beváltam, fejlődőképesnek bizonyulok, és maradhatok.

Három hónap tapasztalataként mondhatom, nagy mázlink van vele. Nyugodt, könnyen kezelhető kisfiú a miénk. Persze, ha valami fáj neki, éhes vagy fáradt, akkor ő is, mint minden kisbaba, sír. De kimondottan jól viseli, ha idegen helyre, ismeretlen emberek közé megyünk, és itthon is többnyire mosolygós és kedves. Emellett gyönyörű szép és hihetetlenül aranyos. De melyik szülő nem látja ilyennek a gyermekét!?

Rengeteg örömet ad ez a csöppség, estére viszont mindig nagyon elfáradok a feladatokban. Pedig, ha el kellene mondanom, mit is csináltam aznap, nem sok mindent tudnék felsorolni.
RT-n kívül tulajdonképpen alig jut valamire idő. Kapkodva eszek, kapkodva pisilek, kapkodva zuhanyzom. Néha hetekig nem mosok hajat. Amióta megszületett, még semmit nem főztem. Tojást sem. Talán egyszer vagy kétszer teát. Úgy kéthetente egyszer viszont alkalmas az este, hogy megnézzünk egy filmet. Ennyi kell, hogy egy picit szórakozzunk.

Minden más RT-ról szól, mégsem gondolom, hogy feladtam magam a gyerekért. Inkább vele teljesedtem ki. Hiszen ez is én vagyok, sőt, ez inkább vagyok én, mint a nyolctólnégyiges irodista.

Három hónapos... istenem, hogy elrohant ez az idő. Olyan, mintha tegnap született volna.

Kanye West gyerekét tényleg North Westnek hívják? Kanye West gyerekét tényleg North Westnek hívják.

Most már igazán törvénybe iktathatnának valami nemzeti csecsemőegyenruhát, mert minden reggel azzal megy el 20 perc, hogy kitaláljuk, hogyan öltöztessük fel harmonikusan. Bodyval passzoló nadrágba és nadrághoz passzoló zokniba, ami nem üti a body és a sapka és a kardigán színét, valamint a benti és kinti időjárást.

Anyukám ebben nagy segítség. Sosem gondoltam korábban, hogy a turkálási mániája egyszer még jól fog jönni. Most viszont olyan dögös, márkás és csupán fillérekbe kerülő ruhákat túr RT-nak, hogy csak lesek.

RT reggeli után nézett egy kis forgó-zenélőt, aztán újra elaludt. Most kint ülök a nappaliban a kanapén, feltett lábbal, megreggelizve, megmosakodva, megkávézva. Olyan direktben süt be a nap, mint még soha. Mintha csak nekünk sütne, csak a mi ablakunk előtt. A tükörbe nézve meg egy pillanatra úgy láttam, hogy szép vagyok. Pedig alig vonszolom magam, de a kialvatlanság ellenére jól érzem magam. Idilli hangulat, nem?

Ráadásul anyukám tegnap, miután 11 hónapig mondogatta, hogy kövér vagyok, megjegyezte, hogy fogytam. Meg hogy milyen jól csináljuk ezt a babázást, és hogy nem vagyunk idegbetegek sem a sok teendőtől meg a fáradtságtól. Lehet, hogy más családban ezek hétköznapi mondatok, de nálunk hatalmas bókok.

RT egy tündérbogár. Nyúlkál a tárgyakért, magasra emelgeti a fejét, gagyarászik, és ha épp nem fáj a pocakja vagy nem farkas éhes, akkor fülig ér a szája. Mindenen és mindenkire tud kacagni. 10 másodperc RT-mosoly felér egy Duracell góliáttal, hosszú órákra feltölt.

Figyelem, milyen sokat rajongják körül ezt a csöpp embert, imádja mindenki. Néha belegondolok, hogy azokat a gyerekeket, akik szeretet nélkül élik le csecsemőkorukat, milyen sok embernek kell nemszeretni. Elképzelhetetlennek érzem, hogy egy kicsi körül ne legyen senki, aki elolvad tőle és képtelen nem szeretgetni és gondoskodni róla.

(A kép forrása: port.hu)

Nagyon fáradt vagyok, de időnként muszáj az amúgy is kevés alvás rovására csinálni valami olyat, ami igazán kikapcsol. Ilyen a netezés vagy a filmnézés. Két hónapos gyerek mellett nem sokan moziznak, szerintem, de mi igyekszünk időt szakítani rá. Megnéztem már Az álom tudományát, amiről akkor nem sikerült a blogban megemlékeznem, pedig érdekes film, most viszont már, ennyi idővel később nem elég friss az élményem, nem tudnék írni róla. Aztán a múlt héten kipipáltunk egy 10 részes sorozatot is, erről majd még írok ASAP. Most viszont a legfrissebb, tegnap esti film mozgat, amit azért ajánlott nekem valaki, mert pont a gyerekvállalás időszakával foglalkozik.

A legszebb dolog francia film, európai filmes humorral és drámával. A sztori ott kezdődik, hogy egy fiú és egy lány egymásba szeret, aztán végigveszi, hogyan alakul át a kapcsolatuk a gyerekük születése után. Talán nem számít spoilernek, ha elárulom, hogy fenekestül felfordul minden az életükben, és a kicsi érkezése próbára teszi a szerelmüket.

A megismerkedős résztől a lány terhességét bemutató jeleneteken át a szülésig, és még utána is egy kicsivel, nagyon sokat nevettem. Szinte teljesen megegyezett azzal, amit mi átéltünk, néha még az elhangzott mondatok is szó szerint stimmeltek. És nem tagadom, a film második fele, a szomorúbb fejezet is megérintett, bőgtem rajta, ahogy kell. Ezt a részt viszont már nem tudtam annyira magaménak érezni. Attól tartok, hogy sokan úgy gondolják majd a film megnézése után, hogy a kapcsolatokat a gyerek teszi tönkre, pedig szerintem a kapcsolat minősége maga. Ápolni kell, ami egy vagy több gyerek mellett nem kis feladat, de azért nem is lehetetlen. És persze nem árt olyan férfit választani gyermekünk apjának, akit érdekelnek az érzéseink. A filmbeli párnál szerintem ez volt a fő hiányosság és a gondok forrása.

Hiába hatott rám bőgetően a film második fele, azért utólag mégis csak azt éreztem, hogy nem tudok azonosulni a szereplőkkel, és így nem ragadott meg igazán a történet. Azt érzem, hogy bár elég realisztikusan mutatta be azt, amit én is átéltem és átélek, és biztos millió nő és férfi bólogat bőszen, amikor megnézi, de nem adott hozzá semmit ahhoz, amit amúgy is megéltem és tudok. Lehetett volna nagyobb mondanivalója, valami ütősebb tanulság, nálam elmaradt a katarzis. Ettől függetlenül szerintem kellemes és egyben elgondolkodtató esti program lehet ez a film minden párnak, aki kisgyermekes időszakát éli.

(6/10. Egyébként egy francia Ónodi Eszter hasonmás a főszereplő.)

(Akinek ez már túl személyes téma, annak előre szólok: meneküljön! Szoptatásról lesz szó, őszintén.)

Azt hiszem, RT születése után a legnagyobb paff az volt, hogy nem tudom kizárólag a tejemmel táplálni. Valahogy ez az eshetőség meg sem fordult a fejemben a terhesség alatt. Biztos voltam benne, hogy ha akkora szoptatási szándékkal indít az ember, mint én, minden simán fog menni. Jó, a császár miatt azért aggódtam, hiszen annyi helyen lehet hallani, hogy nem indítja be a tejet, de végül ezzel pont nem volt gond. A szoptatás viszony az első hetekben (úgy a hetedikig) életem egyik legnehezebb dolgává vált. Napi 6-7 etetéssel napi 6-7 kudarc megélése, egy anya számára időnként pokoli. Nem tagadom, 2-3 alkalommal még a sírás is rám tört. Ráadásul amikor az ember épp benne van, ezek az első hetek, és benne minden egyes átszoptatott nap egy örökkévalóságnak tűnik. Visszanézve viszont egy szempillantásnak.

A gyermekágyas időszak végére aztán már szembe kellett néznem vele, hogy a tápszer, mint kiegészítés, marad, és nem reális, hogy én pusztán anyatejjel fogom táplálni RT-t. Ekkor jött a tejérzékenység gyanúja, és hogy RT nem igazán óhajtotta meginni a tápszert. Aggodalmas időszak: nem elég a tej, nem ízlik neki a táp. Aztán egyszer csak megérkezett a megoldás.

Most csütörtök óta már csak anyatejjel táplálom RT-t, és nagyon örülök, hogy sikerült ezt elérni. Addig-addig mondogattam a védőnőnek meg a gyerekorvosnak, hogy RT nem szereti a tápszert, amíg - a védőnő közbenjárására - felírt neki a doktornő anyatejet. Úgyhogy csütörtök óta üveges anyatejet kapunk, hetente kétszer kell érte elsétálni a családsegítő központba. A mennyiség változó lesz, de már elsőre annyit kaptunk, hogy még mindig nem fogyott el, pedig vasárnap délután van. Közben pedig a doktornő összehozott minket egy másik kismamával, akinek sok a teje, és mivel nagyon hasonlóan táplálkozik, mint én (bioélelmiszerek, vega étrend, tejmentesség), ő is ki tud minket segíteni, ha úgy alakulna. Jó ez a biztonságérzés. És ami a legérdekesebb: amióta van bőven tej a hűtőben és nem kell tápszert adnom, valahogy megkönnyebbültem, ledobtam magamról egy nagy adag stresszt, ez pedig valószínűleg hatással volt a szoptatásra, mert azóta kevésbé fájdalmas és több jön ki RT-nak. Ez dupla öröm, mert amellett, hogy RT végre anyatejes, én egy fokkal kiegyensúlyozottabb anyukája is lettem.

Az én csecsemőkori fotóim közt volt néhány, amelyen Anyukám arckifejezéseit utánzom. Egy nagy pólyába vagyok majdnem szájig becsúszva, és amikor ő csücsörít, én is csücsörítek, ha pedig nagyra tátja a száját, én is nagyra tátom. 36 év telt el úgy az életemből, hogy meg voltam győződve róla, milyen okos, ügyes kis pár hetes voltam, és hogy a babák utánoznak. (Állítólag tényleg.)

A múltkor jött Anyukám, karba vette RT-t, hogy készítsek pár közös képet róluk. RT nagyot ásított, erre Anyu is ásított. RT csücsörített, erre Anyu is csücsörített. Nekem meg ekkor esett le, hogy fake fotókon szocializálódtam. Egy világ dőlt össze bennem.