Általában nem tart egy napnál tovább a nyakmerevedésem, de ma, ha lehet, még nagyobb fájdalomra ébredtem, mint tegnap. S ha valaki azt hinné, a nyak egy jelentéktelen testrész, kis része a testnek, és ha fáj, max. nem kell mozgatni, annak elmondom, hogy jóformán minden apró mozdulattól olyan, mintha késsel szúrkálnák. Ha csuklótól felfele nem mozgok, akkor gépelni tudok fájdalommentesen, de pl. a reggeli croissant-ba való beleharapás pokoli érzésekkel járt, s ugyanilyen mondjuk a mosdó fölé hajolás, szekrényből pohár kivétele, zoknihúzás stb. Ültem az ágyon, egyik combomon laptop, másikon tányér, s lehetetlen küldetésnek tűnt, hogy segítség nélkül letegyem őket az ölemből és felálljak.
Na ráadásul esik a hó, és megjött a Mikulás. Holnapra össze kell szednem magam, fontos napom lesz. Apropó, hétfő délután 5-kor minden barátságos blogolvasónak legyen csuriban az összes ujja, please, és küldjön felém pozitív energiákat.

Alapvetően sosem szerettem volna híres lenni, mert szerintem inkább rossz, mint jó. Rengeteg macera, és az én törékeny lelkem nem nagyon bírná. Ettől függetlenül nekem is, mint sejtésem szerint mindenkinek, megvan a magam díjátadós beszéde, vörösszőnyegen bevonuló partnere (legyen találóskérdés), és álomestélyije. Sőt, ébren álmodozva teljes interjúkat szoktam adni Oprah Winfrey-nek és paparazzokat perelek a fotókért, amiken a tengerparton homokozom a gyerekeimmel, topless-ben, hogyan máshogy. Nem, nem, sosem szerettem volna híres lenni, maximum háttérben megbújós, de elismert, sikeres, nélkülözhetetlen ember a kulisszák mögött.
Ma viszont robotmozgásos testemet bevonszoltam egy parfümériába, ahol kb. 10 évente egyszer fordulok elő, mert gondoltam, jót tesz a beállt hátamnak az aromaterápia... beugrott, hogy Dweyra dicsérte Victoria Beckham illatait, hát végigszaglásztam, daily & night verzióban egyaránt. Aztán egy tortillatekercs felett ülve elábrándoztam. Azért szeretnék mégis híres ember lenni, hogy kifejleszthessem a saját illatomat. Nem lenne benne semmi fűszer, meg illatizé, csak olyan lenne, mint a zuhanyzás utáni tiszta bőr és friss, párás levegő illata. Beugranék a laborba, s kiadnám a feladatot. Oldjátok meg, srácok, régóta vagytok a szakmában, nem? Na, és annak a parfümnek csinálnék olyan reklámfilmet, amilyet a múltkor Alicia Silverstone-nal a Peta-nak forgattak.
S ha már parfüm, akkor ez a reklámfilm tetszik, szerintem stílusos:

 

Olyan lelkesen megterveztük a barátnőmmel, hogy felkelünk reggel korán, veszünk neki tévét, aztán mind a 45 kilóját felcipeljük a negyedikre... ahogy azt Móricka elképzeli. Ezzel szemben arra ébredtem, hogy nem bírom lekapcsolni az ébresztőt, meg úgy eleve semmit sem bírok, ami mozgással kapcsolatos. Átfordulni, felülni, ilyesmi. Két évre jut egy ilyen nálam, legutóbb bécsi utazásom első napját állt be a nyakam, vállam, hátam... nehéz megmondani, hogy melyik. Szerencsémre sosem akkor jön rám ez a vacakság, amikor egyedül vagyok, nem is tudom, mi lenne, mert mobilért sem tudnék nyúlni, meg felülni sem, szóval amíg valaki nem törné rám az ajtót a szagomra gyanút fogva, addig itt feküdnék mereven.
Dris már rutinos, tud egyszerre tovább aludni és engem felültetni. Aztán érdekes, fájdalommal, de megy a gépelés, és mindjárt azt is letesztelem, be tudok-e ülni önállóan a fürdőkádba. Mindenesetre a tévécipelés ma elmarad. Lesz helyette több órás gyógymasszázs.

Már rég nem volt egyetlen igazán érdekes sem a keresőkifejezések között, a közelmúltban viszont valaki erre keresve talált ide: "gyászjelentés+sablon". Elgondolkodtam, milyen is lehet ez. Valószínűleg olyan, mint a lusták képeslapja, amikor csak be kell pipálni, hogy a szállodából a kilátás: a) csodálatos, b) szép, c) tűzfal. Persze a mai rohanó világban biztos megvan a létjogosultsága...
Megjelent a képzeletemben egy formanyomtatvány, kipontozott részekkel és feleletválasztós rovatokkal... megcsillagozva, lap alján apró betű hirdeti: a kívánt rész aláhúzandó.
"Anyukám, hogyan is tudatjuk? Mély fájdalommal vagy megrendüléssel?"
Ez kicsit olyan, mint bizonyos papok beszéde, amiben csak a nevet cserélik ki, egyébként meg mindenki jó apa, szerető hitves, önzetlen barát, és csodálatos ember volt.

Van néhány elveszettnek tűnő, reményvesztett álláskereső az ismeretségi körömben, és mára összeállt egy postnyi gondolat a fejemben arról, hogyan rontják saját esélyeiket. Fontos megjegyeznem, most nem HR-esként beszélek, hanem alkalmazottként, vagy még inkább egykori rutinos álláskeresőként.
Sőt, kezdjük ott, hogy anno mimóza kiscsaj voltam, aki nem mert minimálbérnél magasabb fizetést kérni, és minden állásról már a hirdetés olvasásakor eldöntötte, hogy ő arra úgysem lesz alkalmas. Aztán találkoztam egy nagyon talpraesett nővel, akinek sem külső, sem belső tulajdonságai, de még a bizonyítványai sem voltak különösebben figyelemreméltóak, mégis mindent megkapott, amit szeretett volna. Ő tanította meg nekem, hogy állást keresni nem olyan parás dolog, mint ahogy én hozzáállok.
Először is, véleményem szerint a munkáltatók nagy része ugyanúgy fogalmazza meg az álláshirdetést, mint a kiskamasz azt, milyen barátnőt szeretne (ezért tuti lekapnak a tíz körmömről a cégnél, ezért ideírom, a "jelenlévők" természetesen kivételek :) ). Pamela Andersont 140-es IQ-val és mesterszakács-díjakkal. Aztán menthetetlenül beleszeret egy alacsony, duci, sötét hajú lányba, aki valami érthetetlen módon minden vágyának megfelel. A munkáltató a legjobbat szeretné, és mivel nem ismer téged(!), még nem tudja, pontosan milyen is az a legjobb, csak egy listát tud fogalmazni álmairól. Iskolai végzettség, nyelvtudás, jogosítvány, tapasztalat, lakj a közelben stb. A legtöbb ember már ettől megretten, s eldönti magában alkalmatlanságát. Pedig simán beadhatná a jelentkezését, ha 5 feltételből csak 4 teljesül. Az e-mail nem kerül semmibe, s legalább megpróbálta. Az önéletrajzából látni fogják, hogy pl. nem beszél felső-, csak alapfokon angolul. Vagy nincs jogosítványa. Ha annyira fontosak ezek nekik, nem fogják behívni, de nem is vesztett semmit. Sőt, nagy valószínűségel bekerült a cég cv-adatbázisába. Viszont gyakran előfordul az is, hogy a jelentkező valami más tudással, képességgel, amire nem is gondoltak, mégis felkelti a cég érdeklődését. Személyes találkozóra invitálják, és onnantól már nem kell a lista miatt aggódni, hiszen annak ellenére kíváncsiak rá.
Az igazság az, hogy nekem eddig egy kivételtől eltekintve minden munkahelyemen feltétel volt az angol legalább társalgási szintű ismerete. Felvettek, pedig tudták, hogy azért vannak hiányosságaim e téren. Aztán nem kellett egyetlen szót sem beszélnem angolul. Csupán egyetlen munkahelyemen fordult elő, hogy negyedévente telefonálnom kellett egy tengerentúli cégnek, akik elég komoly nyelvtudást igénylő témában adtak információt. Én, bár amikor csak tehettem, tanultam a nyelvet, nem beszéltem annyira jól, mégis megoldottam. Felhívtam a számot, a telefonhoz kértem az illetékest, majd elmondtam neki, mi a főnököm kérdése, és megkértem, a választ küldje át e-mailben. Tudtam, hogy nem érteném, ha elkezdene nekem amerikai hadarással beszélni pl. gazdasági jog témakörben. A pasi készségesen átküldte pár sorban a választ, amit én a saját tempómban elolvastam, s ha szükséges volt, szótárt is használtam hozzá. Elég hamar észrevette a főnököm, hogy mi a helyzet, de nem szúrt le, hanem még csodálkozott is, milyen jól megoldom a problémát. Egy-két ilyen után már sokkal szabadabb kezet adott a munkában. Amikor végül állást változtattam, visszahallottam a magasabban kvalifikált utódaimtól, hogy mindig engem emleget példaként. Jól esett.
Erről jut eszembe, az első igazi munkahelyemre sem a listának való megfelelés alapján vettek fel. Odáig el sem jutottunk. Akkor már napi 8 órában jártam kosztümben a cégeket, kevés eredménnyel. Egy fárasztó nap után épp lehullottam a fotelbe, amikor megláttam egy hirdetést, és az aznap lejáró határidőt. Azonnal felhívtam, s közölték, hogy most rögtön induljak, még utolsóként meghallgatnak. Lófarokba kötöttem a hajam, egyetemista-tarisznyát csaptam az oldalamra, és rohantam. Amikor odaértem, egy öltönyös úr fogadott, és kicsit kínosan kezdtem érezni magam, hogy én meg csak így beszaladok farmerben, pólóban. Első kérdése teljesen jogos volt: "Hozott önéletrajzot?" Önéletrajzot? Nem, nem, azt otthon felejtettem. De ha kaphatok egy papírt és egy tollat, 5 perc alatt megírom. Így is lett, de amíg írtam, ő már eldöntötte, pont ilyen emberre van szüksége, aki ha hibázik vagy váratlan helyzetbe kerül, nem ijed meg, hanem megoldja. Az önéletrajzomat aztán épp csak átfutotta, és már mondta is, üdvözöl a csapatban.
Nem azt mondom, hogy minden főnökkel meg lehet ezt csinálni. Vannak, akiknek a bizonyítványok többet érnek, de szerintem elég sok ilyen is létezik. Nekem a fent említett két munkaviszonyom pont a hosszútávúak közül való, tehát később sem bánták meg a döntésüket, s mindkét helyen pár év után végül én búcsúztam el.
Másodszor, a fent említett talpraesett nő azt is mondta nekem, ne foglalkozzak azzal, hogy amilyen munkára jelentkezem, azt még sosem végeztem korábban. Mindenhol elmondják, mit kell csinálni. S miért gondolom magamról, hogy ha megmutatták, nem tudom elvégezni? Később megtapasztaltam, mindkét tanács igaznak bizonyult. Oké, nem minden állásra. Biztos nem tudnék holnaptól felhőkarcolókat tervezni vagy skizofréniát gyógyítani. De nem is akarok. Ez a lényeg. Ami iránt felébred a vágy, s tényleg van hozzá lelkesedésünk és érdeklődési körünkbe tartozik már egy ideje, ráadásul úgy állunk hozzá, hogy "én azt meg tudom tanulni", azt valóban meg tudjuk.
Persze, keveredik kudarcélmény bele, de ha az optimista hozzáállás megvan, több lesz a siker is.

Pár napja elindult Anánál egy ötletes filmes játék. Egyelőre maguk a játékosok sem tudják pontosan, miben vesznek részt, de az első feladatokból is kiderült, hogy érdekes és gondolkodós. Ha valaki kedvet kap beszállni a játékba, és közben nem felejti el megemlíteni, hogy tőlem tud róla, az nem csak jól szórakozhat, de pontokat is szerezhet nekem. Csak tessék, tessék, nem kerül semmibe.
Előzmény: itt lehet nevezni, és itt a játék kezdete.

Itt is vagyok. Még nem úgy, ahogy "jónak" tartanám, és ahogy megbeszéltük, de megtisztelő, hogy beválogattak.
A Blogrotor október közepén indult, és ígéretesnek tűnik. Minőségi weboldal, még kialakulóban. Szerkesztőinek saját szavaival élve:
"a ROTOR magyar bloggerek írásait rotálja, napi frissítéssel
a ROTOR nem véleményez, csak kipörgeti a valóság pillanatképeit
a ROTOR azoknak szól, akik sajnálják az időt hosszas keresgélésre
a ROTOR-ba bárki bekerülhet, ha beválogatjuk (és ezt ő is szeretné)
a ROTOR egy folyamatosan bővülő blog-adatbázis
a ROTOR csak pörög, pörög..."
A legjobban az az ötlet fogott meg, hogy az átemelt cikkekhez saját illusztrációt készítenek egy grafikus vagy festőművész segítségével. Az enyémhez párosított vicces. Benéztem másokéhoz, azok is megnevettettek. Megfogják a lényeget, mégis elrugaszkodnak kicsit a szorosan vett témától. Az is tetszik, hogy igényesnek látszik a szövegválogatás (nem, természetesen nem magamra gondolok). Ha egy blogvilágban kevésbé járatos ember odaszokik, nagyobb eséllyel talál értelmes, érdekes olvasnivalót, mintha egy átlag blogszolgáltató főoldalán bogarászik és sok nulla-blogba is belebotlik. S még egy pozitívum: az irodagéphang-fétisemet meglehetősen kielégíti a "rotor"-hang.
Ami nem tetszik, hogy nincs kereső, vagy nincs kereső, amivel meg lehet találni a keresőt. Szerintem legyen!

Oooaaah, deréktól lefelé fáj mindenem. Durva izomlázam van a farizmomtól indulva végig a combomon és a vádlimon. Nem, nem sportoltam, csak úgy döntöttem, nőnek öltözöm. Kilenc havi sport- és ún. balerinacipő viselése után szoknyában, és a téli outfitem kedvenc darabjában, a (nem is olyan nagyon) magassarkú csizmában járkáltam két napig. Vízszintesen (folyosó) és függőlegesen (lépcső) egyaránt. Most pedig majd' meghalok. Vagy bele kellene nyugodnom, hogy a begyűjtött bókok ellenére sem való ez nekem, vagy gyakrabban viselni ilyen természetellenes darabokat, és újratanulni a járást. Még tart a lelkesedés, úgyhogy jelenleg az utóbbi áll nyerésre. Pláne, hogy emlékszem, tavaly ugyanezekben nedves macskaköveken sétáltam fel a Várba, aztán lefele is, hetente négyszer-ötször. De ahogy magamat ismerem, az sem kizárt, hogy egy hét múlva falhoz vágom az egészet.

Mennyi fröcsögést hallottam erről a filmről... Most kétszer is megnéztem, pár nap különbséggel. Először több részletben, nem tudtam eléggé odafigyelni, ezért nem írhattam le nyugodt szívvel, hogy ez aztán nem semmi. Hogy nem sablon. Nem elég, hogy a történet a hatvanas évek elején játszódik, de ráadásul egy vidéki, zárt közösségben élő emberekről szól, ahol nehezebb a melegeknek elfogadtatni magukat, mint a nagyvárosokban. A Brokeback Mountain (Túl a barátságon) amúgy sem a "szokásos" melegfilm, boával és affektálással, lényege épp azoknak az érzelmeknek a bemutatása, amelyek cseppet sem különböznek a heteroszexuálisokétól. Ennek ismeretében még kevésbé értem, miért ódzkodott az Oscar Akadémia több tagja Ang Lee filmjének megismerésétől. Amúgy sem hiszem, hogy megfelelő ítész bárki, aki nem a megvalósítást, hanem magát a témát nézi egy film, mint művészeti alkotás esetében.
Mennyit piszkálták a két főszerepet játszó színészt az a bizonyos csók miatt. Pedig eszméletlen, eszelős, szenvedélyes, sodró, lendületes... minden, csak nem undorító. S remek színészi teljesítmény, legalábbis én annak tartom. Viszont én is undort éreztem néhány jelenet közben. Pl. amikor Ennis (Heath Ledger) aggresszív viselkedéssel tudja csak levezetni feszültségét, vagy amikor gyerekkori emlékét idézi fel egy megkínzott öregemberről, valamint ahogyan Jack (Jake Gyllenhaal) felesége (Anne Hathaway) elmeséli, milyen kis "balesetet" szenvedett a férje. A végére semmi sem biztos, csak sejteni lehet, mi történhetett. Épp úgy, ahogy az életben.
Másodszorra állt igazán össze a kép, jó kis film, a tehetetlenség szomorúságával. Ajánlom mindenkinek, aki még nem látta.

Reggel elmentem mammutra vadászni. Egész nap hajtottam a vadat. Hazafelé gyűjtögettem egy kis bogyót. Hazaérve megfőztem a mammutból az ételt, a bogyókból az italt, elutaltam a mammuthúst a mammutszolgáltatóknak, aztán Action Hero odavetette, hogy nincs tiszta világmegmentő jelmeze, s akkor én mentem, és gyömöszöltem a gépbe és nyomtam a gombot. Aztán még őrizgettem kicsit a barlangban a tüzet, hogy minden jó legyen. Közben Action Hero online autós magazinokon nézett videókat, teljes hangerőn. Mert fáradt. Most végre leülhettem elfogyasztani a mammutvacsorát, közben a "szüfrázsett" szót ízlelgetem a nyelvem hegyin. Ha lenyelem az utolsó falatot, kezdődhet a második felvonás, a hobbiszintű mammutvadászat.
Élvezem egyelőre.

Asszem, leszerződtem egy sajtóorgánummal. Asszem, a főállású munkahelyemen, a kollegáim szeme, füle, orra  előtt. Asszem, még gratuláltak is hozzá. Egy pillanatra kimerevítettem ezt a képet. Aztán "a szabadság illatával orrlyukamban elszáguldottam a naplemente* irányába".

*fénymásoló

A hátipaci-taxis videót köszönöm szépen. Jópofaság.

"Tudtad, hogy van egy viszonylagos klónod?:
- ugyanott találtam, ahol téged
- ír újságokba
- ott volt a melegfelvonuláson... megdobálták tojással
- csinos, mint te :)
- értékrend azonos... csakúgy, mint az ízlés is.
Érdekes, nem? Eléggé meglepődtem, amikor ezen infók kiderültek. A különbség annyi, hogy vele hamar találkoztam is. :D :D Nem mint veled. :("

Valóban érdekes.
Ezt a levelet attól kaptam, akivel sosem találkoztam, de kitalálta nekem életem egyik legértékelhetőbb becenevét. Többértelmű, és nagyon találó, kimondottan rám szabva. Ízlelgetni szoktam: Libka.

Amikor ilyeneket olvasok, nagyon szeretném, hogy már én is mesélhessek hasonlókat, saját forrásból. A környezetemben senkinek, de senkinek nincs kisgyereke. Sem a barátaim, sem a nagyjából korombeli rokonaim nem szültek még. Úgyhogy egyelőre be kell érnem azzal, hogy virtuálisan megzabálom mindannyiatok porontyát, így ismeretlenül is. Fantasztikus élmény lehet minden nap egy ilyen:

"Le kellett gyártanom kettő darab szendvicset, amiket ő gondosan beletett a Bob the builderes hátizsákjába. Wc-re kellett ültetnem és intézni, amit ő ott nem. Majd lenyomott két, érzelgősséget kizáró puszit az arcomra, és közölte, hogy akkor ő most beveszi Párizst. (Anyósék nem rég voltak, innen az infó neki). Amikor kérdeztem, hogy mégis mit fog ott csinálni, derűsen közölte, hogy vesz egy csomó párizsit és találkozik a Donald kacsával.
Felült a benti kismotorra és pápát intve, elnyargalt. Most a mögöttem található nappaliban shoppingol párizsit és nekem nem szabad odamenni, mert az már Párizs és én nem utaztam vele. Sőt. Nem is szólalhatok meg. Rendkívül nagy a fegyelem ma nálunk." (forrás: Ana - bár ez sem rossz)

"Helókitti nyakig merült a vízben, a lábszárát kidugta a kád szélére, rávarázsolta a fürdőhabot, amit aztán egy műanyag kanállal csíkonként, akkurátusan lehúzott." (forrás: Anyu(ha)mos - s ez is aranyos)

"D annyira édes, ahogy mondogatja, hogy: 'majd ha a gyerek (:-)) ki akarja nyitni a hűtőt és ott kolbászolni, akkor én óvatosan odalopózkodok és megfogom a kezét és elveszem és bezárom a hűtőt ezzel a zárral' vagy 'majd ha a kistestvérem 3 éves lesz és hozzá akar nyúlni a késhez, akkor jó magasra rakom, hogy ne érje el, és bezárom a fiókot, nehogy megvágja magát'." (forrás: Kockamesék) Ez a másik kedvencem tőle: "D megkapta ma az új szőnyegét, a régit bevittük az oviba, ott még jó hasznát veszik. A végeit teleraktuk dínókkal, mert felkunkorodott, még szerencse, hogy ennyi van belőlük. :-) D pedig annyira örült a szőnyegnek, hogy puszilgatta, aztán így találtam."

"Édua ma négy éves! Itt ülök a monitor előtt és a könnyeimet potyogtatom. Egy réges-régi fórumból másolgatom ki a 2003-as izguló és bátorító hozzászólásokat. Tegnap éjjel tortát sütöttem az oviba, hogy ma tudják köszönteni és elbőgtem magam ma reggel mikor benthagytam. Ez lesz az első ovis köszöntése." (forrás: Hicudzsi)

És egy saját történet: Egy újságíró házaspár kislányát mindig magával vitte a tévéstúdióba, a szerkesztőségbe, s bárhova, amerre jártak. Talán 4 éves lehetett a kis szöszi, és már olyan szókincse volt, mint egy ritka olvasott felnőtt embernek. A szülei nem is nagyon hagyták ki egy beszélgetésből sem, csak abból, ami aztán végképp nem gyereknek való téma. Egyszer egy tipikusan "felnőtt" dolog került szóba, talán politika vagy gazdaság, amihez a kislány nem tudott hozzászólni, de nagyon értelmes arccal figyelte a párbeszédet. Megvárta a pillantot, amikor épp senki nem szólalt meg, majd az ég felé emelte pici mutatóujját és határozottan mondta: "mint az köztudott". Ezzel mintegy lezárva minden esetleges vitát a szülei közt.