A legeseménydúsabb hónapot zárjuk ma RT eddigi életében. Minden nap ámuldozunk, mekkorát nőtt, mennyire bontakozik a személyisége, milyen sok mindent tud már és milyen okos.

A főbb események a teljesség igénye nélkül:

Kibújt az első foga(cskája). Sok sírás, nyűgösség kísérte, de a végeredmény egy még aranyosabb mosoly lett. Az az "élmény" kimaradt az életemből, hogy a recés tetejű kis fogacskáival szoptathassam, de el tudom képzelni, milyen lehet.

A mozgásfejlődése a leglátványosabb. Néhány hét kúszás után egy átvirrasztott hajnalban egyszer csak felállt. Nem tudott aludni, mert bár a feje álmos volt, a teste folyton izgett-mozgott, úgyhogy végül kivittem a nappaliba, hogy legalább az apja pihenhessen. És hogy őt meg kifárasszam. Aztán egyszer csak, éjjel 3 órakor belém csimpaszkodott, és felállt. Azóta már stabilabb, áll már a kanapén egyedül is, vagy a gyógytornán a bordásfalba kapaszkodva, szóval már ehhez sem kellek feltétlenül én.
Nagyon durva, hogy szinte még csak most született, de lassan már elszalad.

Ebben a hónapban kiderült, hogy tudatosan "apázik". Most már egyértelműen látszik, hogy tényleg az apjára mondja, hogy "apa". Nekem ugyanolyan jól esik mindig, mintha nekem mondaná.
Úgyhogy hivatalosan ez az első szava, bár egészen kicsiként már mondogatta, hogy "ugly", de azt inkább nem jegyezzük. 

Ezen kívül kukucsol, akár önállóan is kezdeményezi a játékot, pl. magára húzza a textilpelenkát, aztán amikor lerántja, vigyorog. Hihetetlenül örül neki, ha megtaláljuk, bár a szemén kívül nem takar le semmit. Meg kell zabálni.

Egyre gyakrabban integet is, ha valaki búcsúzkodik tőlünk.

Nagyon sokféle ételt eszik már, én pedig próbálom neki érdekesen társítani az alapanyagokat, hogy pl. ne csak a paradicsomot és a paprikát ismerje meg külön, hanem akár a lecsót is, egyelőre pépesítve. Ha pedig a cukkini és a padlizsán is be van vezetve, akkor majd a ratatouille-t is. Nem lenne muszáj annyit foglalkoznom a kajája tervezésével és elkészítésével, amennyit rászánok, de bevallom, élvezem, és hiszek benne, hogy ez neki is jó.
Nem tud még ülni, pedig már nagyon várom, hogy az etetőszékben velünk lehessen az asztalnál. Felismerte viszont, hogy mire van a kanál. Kezdettől fogva úgy etettem, hogy ha nyúlt érte, átadtam neki a kanalat, de most már előfordul, hogy nem csak kiveszi a kezemből, de magának tolja be a szájába. Egyszer pedig vissza is adta utána, hogy kér rá még kaját. Természetesen a tálból meríteni még nem tudna vele, és egyszer-egyszer előfordul az is, hogy nem a megfelelő végét kapja be, de azért elég jó a találati arány.

Mivel ez a hónap nagyon eseménydús volt, és még azzal is tarkítottuk, hogy előbb én, aztán Dris lett beteg, nem volt időm gyakran posztolni. Remélem, márciusban ez megváltozik, mert már hiányzik a blogolás. De az is igaz, hogy RT szinte teljesen kitölti a napjaimat. Bár nagyon sok mindenre nem jut időm, nincs nagy hiányérzetem. Talán egy jó nagy alvás az, amit nem tudok feledni a korábbi életemből, de a többi dolog mostanra valahogy a helyére került.

Tehát több blogolást tervezek, de ezekkel a hófordulós bejegyzésekkel kapcsolatban arra jutottam, hogy a netes napló túl nyilvános ahhoz, hogy úgy írjam meg őket, ahogy igazán szeretném. Ezért elkezdtem RT-nek privát leveleket írni, bizalmasabb hangvételben. Megcsinálom a születése előttig visszamenőlegesen majd, hónapról hónapra, amíg még sok mindenre emlékszem. Pl. leírom neki azt is, mi mindennel ütöttük el az időt akkor, amikor ő még nem volt velünk. Meg minden olyat, amit fontosnak érzek elmondani neki, vagy amit tudom, hogy később meg fog kérdezni. Majd valamikor, amikor már nagy lesz, és időszerűnek érzem, átadom neki a leveleket.
Az ötlet onnan jött, hogy sajnos az én anyukám egy csomó kérdésemre nem tud válaszolni, nem emlékszik már 37 év távlatából mindenre. Engem viszont pont most érdekelnének az apró részletek is, olyan jó lenne tudni, mi hogy volt velem, és ő hogy élte meg azokat a helyzeteket, amik nekem RT-val most boldogságot okoznak, vagy amik kiborítanak. Ehhez még hozzáadódik az is, hogy Anyukám egy fazon. Az a típus, aki nem tudná megmondani, hány órakor születtem, mikor nőtt ki az első fogam, vagy mi volt az első szavam, és nem emlékszik arra sem, hogy gyerekkoromban pszichológushoz vitt, nekem viszont rémlik valami ilyen. De azt pontosan fel tudja idézni, hogy milyen szemüvegkeretet viselt Szörényi Levente 1974-ben az Ifjúsági Parkban. (Ha '74-ben még volt olyan). Na, hát én szeretnék sok mindent elmondani a tinédzser vagy felnőtt kisfiamnak majd a mostani időszakról, és ahogy látom, azért elég gyorsan halványulnak az emlékek. Már most is alig tudom felidézni, milyen volt 2-3 hónaposan, mik voltak a szokásai stb. Úgyhogy gyorsan belevágok és dokumentálom a szép emlékeket a jövőnek. A miénknek és az övének is.

Egykor ebben a blogban mindennaposak voltak az étteremajánlók vagy éppen -kritikák. Sosem találja ki senki, miért maradoztak el: sokkal ritkábban járok ilyen helyekre, főleg újakra. Na, de most pótlom a több éves, senki által számon nem kérhető restanciámat.

Vörös Homár Halkereskedés, Hegyvidék Központ! Nagyon jó a fish and chips*, és isteni a remulád mártás mellé. Nem ragozom, ki kell próbálni! A kiszolgálás "minőségét" meg túl kell élni, kritikán aluli a stílusuk időnként, de annyira jó a hal, hogy ez nem tántorít el.

*Az Index a város legjobb fish and chips-ének választotta, így jutottunk el mi is hozzájuk tesztelni. A Big Fish-ben is próbálkoztunk, de sarkon fordultunk, miután a fish and chips-ről lebeszéltek, majd ránk akartak sózni két kis tenyérnyi tőkehalat nyolcezerért.

Terjed a Facebookon ez a link: 

A hivatalos agymosás tíz pontban.

Mint olyan sokan, én is egyetértek minden szavával, de kicsit zavar, hogy annyira a politikára van leszűkítve. Ezt is egy kis csúsztatásnak érzem, mintha azt mondanák, csak a politika a manipulatív, meg persze az említett média, de az is csak a politikusok érdekében. Szerintem ez egy sokkal-sokkal átfogóbb téma. A közelgő választások alkalmából azonban pont időszerű megosztanom a cikket, hadd terjedjen. Nem, mintha ez bármin is változtatna.

Ezek a Túlok... jaj!

(Forrás: port.hu)

Érdekes egy film ez, meg kell hagyni! A története semmi különöset nem villant, Hollywoodban meséltek már el hasonló sztorikat. Ami viszont számomra mégis érdekessé tette, az a rendezés/forgatókönyv (sosem tudom, hol végződnek az egyik, és hol kezdődnek a másik érdemei). Hogy elkezdődik a 140 perces valami, kapsz egy főszereplőt, akit már épp megkedvelsz, minden ballépése ellenére elkezdesz drukkolni neki, aztán egy pillanat alatt valaki más kerül a főszerepbe, aki addig sehol sem volt. Más filmek ezt úgy oldanák meg, hogy ide-oda ugrálnának a két fickó életének képei közt, és akár az időben is, és végül valahol a 140 perc második felében egyszer csak megtudnánk, hogyan kapcsolódik a két életút egymáshoz. De nem, itt merészebbek voltak az alkotók.

(Vigyázat! Innenről sok a spoiler!)

A főhőst kinyírták az első harmadban, s abban a jelenetben át is adták a terepet egy másik, addig be nem vezetett karakternek úgy, hogy közben nem veszítették el a néző érdeklődését egy másodpercre sem. Ahogy drukkoltunk az első harmadban Luke-nak (Ryan Gosling), úgy drukkolunk pár perccel később már Averynek (Bradley Cooper), pedig egyikük sem makulátlan, és ráadásul gyökeresen ellentétes karakterek, meg ugye az egyik kinyiffantotta a másikat. Pontosabban a másik az egyiket. Innen tulajdonképpen egy másik film indul, de engem igazán itt kezdett el érdekelni, hogy mi fog ebből kisülni. És ezek után, hiába jöttek azért kommerszebb megoldások is (pl. amikor a két srác véletlenül pont egymással barátkozik össze, meg ahogy Jason meglátja A.J. apjának fotóját a falon, az végtelenül sablonos), már végig fenntartotta az érdeklődésemet, és azt mondom, nem volt egy könnyen kiszámítható, fordulatoktól mentes film.

Jaj, egyébként, amióta gyerekem van, annyira máshogy élem meg még egy filmben is az ilyen és hasonló helyzeteket, amikor pl. az apa nem találja a módját, hogyan legyen ott a fia életében...

(8/10, vaciláltam kicsit, mert félő, hogy egy hónap múlva nem is fogok emlékezni rá, de tulajdonképpen rosszabbaknak is adtam már 8-ast.)

Ha valakinek még van, küldje el bátran, hadd gyarapodjon a gyűjteményünk!

Aki nem tudja, mi ez, vagy kíváncsi az első garnitúrára, az ide kattintva olvashatja az előző bejegyzést!

A múlt hét közepén Blogárral ültem egy kávézóban, és megemlítettem neki, hogy bizony nekem nagyon tetszik az Adolf név, és meg kellene már törni azt az ellenérzést, ami az emberekben Hitler óta él vele szemben. Magunkon kívül két párt ismerek, akiknek szintén nagyon tetszik, és szívesen adták volna a gyereküknek is ezt a nevet, de végül a család, a barátok felháborodása, vagy egyszerűen csak a gyerek vezetéknevével való össze nem illőség végül eltántorította őket. Én az előbbi csoportba tartozom, az Adolf és a Gordon állt a listám (listánk?) élén, amikor is családunk egyik tagja közölte velem, hogy ezt megakadályozza. Hogy mégis hogyan, azt el sem tudtam képzelni, de végül sikerült elvennie a kedvünket.
Most nem fejtem ki részletesen a véleményem, mert ez itt egy filmajánló, de szerintem az Adolf nagyon szép név, és egyszer már felül kellene írni valamivel a hozzá kapcsolódó rossz érzéseket. (És nem Kósa L. Adolffal.)

Tehát épp ezt meséltem Blogárnak, amikor felnevetett, hogy "tudod, mint abban a filmben". Nem tudtam, de másnap este megnéztem. Remekül szórakoztam.

(Forrás: port.hu)

A Hogyan nevezzelek? egy tipikus francia vígjáték, a rájuk jellemző humorral. Egy családi-baráti vacsorán játszódik, ahol egy ártatlan viccelődésből és beszélgetésből abszurd helyzetek kerekednek. A film szerintem végig szórakoztató, egyenletes hangulatban tartja a nézőt. Engem Roman Polanski Az öldöklés istene című remekjére emlékeztetett, mind az alapszitu, mind a spéci humor tekintetében. Meg persze az egy lakásban játszódó, néhány szereplős (ezt hívják kamaradarabnak?) koncepció miatt. De a Hogyan nevezzelek? könnyedebb, inkább a poénokra hajt, míg a Polanski-féle mozi művészfilmesebb és kidolgozottabb.

(9/10, tartalmas szórakozásra vágyóknak.)

Megfáztam, vagy influenza, nem tudom. Mindenesetre beteg vagyok, ami soha nem öröm, de mivel elég régen voltam utoljára, most még kellemetlenebb. Furcsa például, hogy mivel Dris megcsinál most szinte mindent helyettem, nem "ugrálok" fel a gyerekhez éjjel vagy hajnalban vagy bármikor. Meg az is, hogy eleve elkülönülve kellene lennünk, hogy ne fertőzzek, ha fertőzök. RT még nem volt beteg, és jó lenne, ha ez így is maradna.

Tényleg fura ez az egész, hogy 7 hónapja és 8 napja nem volt egyetlen "szabadnap", pihenő, hétvége sem, és most, hogy kicsit kibillentem az egész napos "szolgálatból", már-már lelkiismeret-furdalásom van, mintha a lábamat lógatnám, mintha fittyet hánynék a kötelességemre. Közben meg délelőtt 3 órát aludtunk RT-val összebújva, ami még sosem volt, és hihetetlen kedvesen mosolyog rám. Rálátok a járókára, RT boldogan lapozgatja a műanyag könyvet, rácsodálkozik a lapjaira, hogy jé, ha lapoz, az egyik oldal másmilyen, mint a másik, és közben időnként rám sandít, hogy "ugye, milyen mókás, Anya?" Én meg mosolygok, és fújon az orrom, és tolom a hársfateát, és tulajdonképpen nem szenved semmiben hiányt, nagyon jól érzi magát, mégis úgy érzem, mintha magára hagynám azzal, hogy megbetegedtem. Érdekes dolog az anyai ösztön.

Elbutáskodtam egyébként az egészségemet. Ugyan minden reggel iszom a búzafűlevet, és tök jó, de rogyásig tele a hűtő és a konyhaszekrény biozöldséggel, biogyümölccsel, amikből RT-nak gyártjuk a püréket nagy műgonddal, de én szinte soha nem hámozok meg magamnak egy narancsot, vagy vágok gerezdekre egy almát. Egyszerűen elfelejtem. Pedig "an apple a day keeps the doctor away", nagy bölcsesség. Bezzeg a napi két kávét nem felejtem el, pedig azt már simán elhagyhatnám a búzafűlé mellett.

Elképesztően gyorsan elrohant ez a hónap is, és ami még elképesztőbb, hogy ezalatt a 30 nap alatt fejlődött RT a leglátványosabban. Sokkal "naffiúsabb", az akaratát is kifejezi már, és részt vesz a társaság életében, legyen az egy baráti összejövetel, szűk családban eltöltött hétvége vagy bármi. Ha két ember beszélget felette, csüng minden szavukon.

A múlt havi hátrafelé kukacolás után most már kúszik előre is. Fura, hogy csak a mobiltelefon és a bébiőr walky-talkyja motiválja elindulásra, minden mást, ha nem tud elérni, akkor tenyerével csapkod maga elé és hangosan méltatlankodik. Hogy mi volt a nagy technikai fejlődés előtt a motiváló, ha a színes játékok nem mozgatják meg a gyerekeket, nem tudom, de más szülők is mesélték, hogy csak a mobiltelefon és a laptop érdekli a kicsit.

Mintha párszor azt mondta volna mostanában, hogy "apa". Ez az a hónap, amikor a szakirodalom szerint elkezdenek ma-ma-ma, ba-ba-ba, pa-pa-pa szótagokat ismételni, ez nálunk apa lett. Fogalmunk sincs, hogy összeáll-e a buksijában, hogy mit jelent ez a szó, de bőszen mutogatunk ilyenkor Drisre.

Pár hete rám jött az "ötperc", és megreformáltam a napjainkat. Először csak le szerettem volna szoktatni a karban altatásról, és az is fura volt, hogy újra felébred éjjel enni. Úgyhogy elkezdtem erről olvasgatni, de belefutottam, hogy napközben kevesebbszer, de hosszabbakat lenne jó aludnia, és hogy esetleg indokolt lenne a 3 óránkénti helyett 4 órás etetésre átállni. Aztán ez alapján belemerültem a Suttogóba, ami mindezekre "csomagban" kíván megoldást, a felvesz/letesz módszerrel. Nekirugaszkodtam, lelkesedtem. Az első nap pokoli volt, estére már nem csak a gyerek bőgött, hanem én is. El is határoztam, hogy én ezt tovább nem. Aztán jött egy telefon, és egy jókora lökés egy nagy Suttogó-hívőtől, akinek a kisfia elég jó referencia, úgyhogy adtam még egy esélyt a dolognak. Láss csodát, a második nap sokkal-sokkal könnyebben ment, aztán egyre jobban és jobban alakult az egész. Közel sincs megoldva minden, meg nem is érzem akkora gondnak, hogy megfeszüljünk tőle, de azért amit meg lehet oldani, azt megpróbálom. Már legalább 3 hete nem aludt el karban, csak a saját ágyában, és ringatás nélkül, tehát kvázi magától. 4 óránként eszik ugyan, erre pikk-pakk átállt, de ebben a hónapban szinte semmit nem hízott, úgyhogy próbálom felturbózni a kajáit és lecsippenteni a 4 órákból mondjuk 3 és félre. Éjjel továbbra is felébred, viszont nappal már nem ötször fél órákat alszik, hanem előfordul, hogy csak háromszor, és esetenként akár másfél-két órát is. Nem rendszer, csak van ilyen is.

Egyre jobban imádom ezt a kicsit, ha lehet ezt egyáltalán fokozni.

Ami még új ebben a hónapban, hogy mozgok. Én a nagy sportutáló, nekiálltam kemény hasizomgyakorlatokat végezni RT gyógytornászának vezénylete alatt, mivel a pocakom még 7 hónappal a terhesség után is akkora, hogy aki nem ismer közelről, megkérdezi, mikorra vagyok kiírva. Szóval szeretném ezt ledolgozni, bár nem vagyok meggyőzve róla, hogy ez hasizom kérdése, de azért csinálom. Ezen kívül kb. 2 naponta ráálltam mostanában az ellipszis gépre, egészen addig, amíg meg nem fájdult a térdem, és másnapra fel nem dagadt. Azóta nem tudom, mi van, mi lesz. A mérleg semmi változást nem mutat. Ugyanannyi kg vagyok, akár egy hétig tortát is zabálhatok, akkor is, de ha párolt zöldségeken és csírákon élek, akkor is. Ha mozgok vagy ha a kanapén meresztem a fenekem, akkor is. Egyetlen grammot sem adtam le RT születése óta. Egyébként nem a világ vége ez sem, csak a pocakom ne lenne olyan nagy, és azért egy icipicit megindulhatna a mérleg nyelve lefelé.

(Forrás: port.hu)

Na, végre egy film, amit nyugodt szívvel lehet ajánlani mindenféle típusú embernek, mert egyszerűen jó, és kész. Legalábbis én nem találkoztam olyannal, aki látta és fanyalgott volna.

Amiért mégsem adok rá maximális pontszámot, az az, hogy a vége felé közeledve már sejthető, mi lesz a végkifejlet. Bár nem teljesen jött be, amit tippeltem, de ez azért van, mert a film kb. az utolsó 10 percig olyan tökéletes, hogy befejezésként is egy zseniális csavarra számítottam. Ehhez képest egy eléggé "kommersz", és sejthető véget kapott szegény, de ahogy a filmes fórumok kommentjeit olvasom, azért szép számmal akadtak, akik így is meglepődtek. Nem lövöm le a "poént", meg számomra nem is a vége az, ami érdekes, hanem az előtte levő közel 2 óra. Tele izgalommal, feszültséggel, érzelemmel, szomorúsággal és vágyakozással, és lehet rajta sokat kattogtatni az agyunkat, hátha rájövünk valamire.

A történetet gyönyörű helyszíneken mutatják be. A főszerepben Geoffrey Rush játéka pedig óriási. Üzlettársát nem kisebb színész alakítja, mint Donald Sutherland. A Senki többet egyébként olasz film, Giuseppe Tornatore írta és rendezte, és Ennio Moricone zenéje teszi még feszültséggel telibbé a jeleneteket. 

Ha másért nem (de!), hát azért érdemes Égéstér podcastot hallgatni, mert ilyeneket ajánlanak benne. Köszöntem.

(9/10, ritkán találok ilyen jót.)

Egyszer, sok évvel ezelőtt arról beszélgettem valakivel, hogy a hírességek közül Brad Pittet tartom a legjobb pasinak (ma már azért vannak versenytársai). Az illető azt válaszolta, hogy persze, persze, Brad nagyon jóképű és formás a feneke. Ez persze mind igaz volt, de azt gondoltam, kit érdekel a feneke, amikor olyanokat nyilatkozik, amilyeneket. Pl. a nőkről. Lehet persze, hogy csak nagyon jó self-marketingből, és piszkosul tudja, mit szeretne hallani több millió nő a világban, de ha így van, az is egy érdem.

Mostanában sokszor szóba jön az ismerőseim körében Fehér Balázs. Azt mind tudják rólam, hogy kimondottan szeretem, amit a The Carbonfools zenekar csinál, de amikor megemlítem, hogy külön Fehér Balázs dolgait is figyelemmel követem, uram bocsá' olvasom a Facebook-bejegyzéseit, megint csak azt válaszolják, mint Brad Pitt esetében: persze, persze, Balázs nagyon jóképű. Pont.

Hát, jó, nem mondom, hogy nem, meg amit a színpadon művelni tud, az még a férjem szerint is magával ragadó... de annyi jóképű fickó van, akikről nem mondanám, hogy érdekesek is. Fehér Balázsnak akkor sikerült felkeltenie az érdeklődésemet, amikor először olvastam el egy interjúját. Vagy videóinterjú volt? Már nem is emlékszem. A lényeg, hogy a helyes modellfiúkról alkotott sztereotípiát elég hamar lerombolta. Pl. arról beszélt, hogy részt vett egy Vipassana meditációban, amiről egyszer én is betettem ide egy videót, és amiről fontos tudni, hogy több napig tart, akár egy hétig vagy hónapig is, és ezalatt az időszak alatt a résztvevők nem beszélnek. Meg persze sok minden mást sem csinálnak. Egy hónap elvonulás a világ zajától. Ekkor kaptam fel először a fejem, és ezután már figyeltem a srác dolgait. Okos, számomra szimpatikus a világnézete, és hatalmas szíve lehet.

A hatalmas szíve meg elvitte őt januárba Haitire, hogy egy ottani árvaházban önkéntesként dolgozzon. Nem tudom, a média mennyire veri ezt nagy dobra, mert jó ideje nem nézek tévét és nem hallgatok rádiót, de sejtésem szerint biztosan nagyobb publicitást kapna, ha mondjuk előkerülne egy régi pornóvideója vagy hasonló fontos dologban lenne érintett.

A The Carbonfools-szal még decemberben tartottak itthon egy jótékonysági koncertet, a bevételből pedig Balázs bevásárolt a Haiti-i árváknak:

(Forrás: Fehér Balázs Facebook oldala)

Tudom, hogy marslakónak számítok ebben a témában, már sok nőtől megkaptam, hogy miért nem érdekel engem egy kigyúrt férfitest vagy egy széles fogpasztamosoly, legalábbis önmagában. De ez van, engem ilyen fából faragtak. A "jópasiság" nekem valami ilyen pluszt jelent, mint ami pl. Fehér Balázsban is van.

Röviden, néhány film, amit mostanában láttam, és nem beszélnék le róla másokat sem. Sajnos hosszabb bejegyzésekbe bonyolódni most nincs időm, úgyhogy alig több, mint felsorolás lesz ez, de remélem, azért segítek azoknak, akik hozzám hasonlóan keresgélnek néha egy jó kis esti kikapcsolódásnak valót, hol a könnyedebb, hol pedig a komolyabb műfajokból.

Mielőtt éjfélt üt az óra

(Forrás: port.hu)

Az első részt (Mielőtt felkel a nap) annak idején nagyon sokszor megnéztem, és imádtam. Na, annak a színvonalát láttam a harmadik részben újra, pedig nem is számítottam rá, hogy ez még lehetséges. Lehet, hogy egyedül vagyok vele, de nekem a második rész nem jött be. Ez viszont, ha nem is 10/10-es, mint az első, de 9,5/10-es lett. Ezen felbuzdulva megnéztem újra a másodikat (Mielőtt lemegy a nap címen futott), hátha csak rossz passzban álltam neki anno, de nem. Most sem fogott meg annyira, számomra ott csak egy gyors helyzetjelentés történt, nekem sekélyesnek tűnt.

A harmadik, a Mielőtt éjfélt üt az óra viszont annál mélyebbnek. Sok áradozást és sok kritikát kap a nézőktől, és beleolvasva a filmes fórumok néhány olyan kommentjébe, amely nem kimondottan dicséri, meg tudom érteni az ellenérzéseket is, de nekem mégis tetszett. Lekötött végig, megdöbbentett az őszintesége, és örültem, hogy a sok felületes párbeszéddel teli sablonos amerikai film után végre ilyet is készítenek. Az, hogy a három forgatókönyvíró, - akik közül ketten a film főszereplői, a harmadik pedig a mindhárom részt rendező Richard Linklater - meg tudta írni ezt a filmet, egyfajta bizonyíték vagy legalábbis reménysugár arra nézve, hogy van még házasság, ahol igazán őszinték egymással a felek.
A forgatókönyv a napokban kapott díjat, és jelölték az idei Oscarra is.

Szerintem a harmadik rész megértéséhez, ha nem is kell, de érdemes ismerni, és esetleg szeretni az első kettőt is, elég sok az utalás rájuk.

(9,5/10. Modern Jelenetek egy házasságból, őszinte dialógusokkal. Nekem bejött.)

A másik két film vidámabb, tehát könnyedebb szórakozást nyújt.

Míg a világvége el nem választ

(Forrás: port.hu)

Mennyi vackot néztem végig annak reményében, hogy rátalálok valami ilyenre, ami megnevettet, megsírat, elgondolkodtat és megdöbbent... bár ez utóbbit csak azzal érte el, hogy Keira Knightley először volt nem zavaró. Mondjuk úgy, hogy viszonylag jó fejre játszotta magát. A főszerepet alakító Steve Carell pedig az Office sorozat és A család kicsi kincse óta érdekes számomra.

Ez nem vígjáték, nem katasztrófafilm, és nem is igazi dráma, csak valami érdekes keveréke mindháromnak.

(8/10, szerintem nagyon aranyos.)

Időről időre

(Forrás: port.hu)

Ez egy Richard Curtis (ő jegyzi a Rockhajót és az Igazából szerelmet is) film, és le sem tagadhatná. Egyrészt a sajátos humora, ritmusa, másrészt a szereplőgárda miatt. Bill Nighy már örök darab nála, úgy tűnik. Én nem vagyok egy nagy rajongója, azon ritka emberek közé tartozom, akiknek tök mindegy, hogy adja-e Karácsonykor a tévé a Love Actually-t, vagy sem, de azért el tud ringatni arra a másfél-két órára, amíg egy-egy filmje tart. Ez nem is olyan rossz eredmény.

Az Időről időre legnagyobb hibája számomra az volt, amiről nem is tehet. Ugyanis a főszereplő sráccal még egészen friss élményem a Black Mirror sorozat azon része, amelyben egy élőhalottat játszik, úgyhogy időnként itt is hullának láttam szegényt, de ez egyedül nekem rontott az élményen.

(8/10, aranyos film.)

Szép lassan el kell fogadnom a tényt, hogy egyszer, nem is olyan sokára, költöznünk kell ebből a lakásból. A szívem fog megszakadni, mert szeretek itt lakni. Szeretem a környéket, a jó közlekedést, és nagyon magát a lakást. Az első saját tulajdonú lakás (még ha hitelből van is) szinte az ember "gyermeke", nem lesz kellemes kicuccolni belőle és itt hagyni. Na, de ez még nincs olyan közel, most még csak az álmodozások és tervezgetések napjait éljük. RT-val most még egy szobában alszunk, de rohan az idő, és egyszer már kicsi lesz a kégli hármunknak. Hát még, ha kistestvért is szeretnénk neki. A helyzetet bonyolítja (vagy épp egyszerűsíti), hogy a jelenleginél rosszabb körülmények közé nem szívesen költöznénk. Ilyen színvonalú, de 1-2 szobával nagyobb lakást pedig Budapest szimpatikusabb kerületeiben nem engedhetünk meg magunknak.

Úgyhogy, sosem gondoltam volna, de eljött a pillanat, amikor arról beszélgetek a férjemmel és a rokonokkal, hogy esetleg vidékre költöznénk. Vívódom magamban ezerrel, folyton jönnek a pro és kontra érvek, de leginkább a félelem, hogy mi lesz velem, a budapesti lánnyal falun, kertes házban, szét fogom unni az agyam. De azért mostanra már van olyan település (a Pilisben), amibe egy picit kezdem beleélni magam. Időnként azon kapom magam, hogy álmodozom róla.

A kert, a kilátás, a nyugalom elég csábító. A távolságok, a kerti munka, és amit eddig falu címén tapasztaltam, az meg egy picit riasztó nekem. Itt tudok sushit rendelni vagy mexikóit, meg leugrani este tízkor kenyérért. Ott meg kiengedhetem a gyereket gördeszkázni az utcára, lehet meditálni a kertben, vagy zöldségeket termeszteni, lenne panoráma, és állíthatnánk saját medencét. Itt nem muszáj ismernem a szomszédot, és neki sem engem. Ott talán más a helyzet, a kotnyeles "térfigyelőktől" meg már előre fázom. (A csenddel kapcsolatban nincsenek nagy illúzióim, itt az OTP-t újítják, ott flexel a szomszéd. Itt az utca végében zúg el a vonat. Ott is. Itt az alattunk lakó bulizik gyakran, ott meg a kutyák ugatnak és a kakasok kukorékolnak hajnalban, és persze harangoznak is. Biztos nem ugyanazok a főváros és a falu hangjai, de mind zaj, és mint ilyen, zavaró. Aztán mindhez hozzá lehet szokni, gondolom, csak idő kérdése.)

Azt nem tudom eldönteni, hogy a minden budapestiségem ellenére felmerülő kertes házba vágyás nem abból adódik-e, hogy most a családra fókuszálok, zártabban élek. Mert ha ez később megváltozik, évek múlva lesz újra munkám és ügyeim másfelé, nem csak otthon, akkor lehet, hogy megbánom a költözést. Meg az is lehet, hogy ez valami nagyon jónak a kezdete lenne, új életmóddal. Igaz, ami igaz, már eléggé tele a hócipőm a rohanó, pénzkergető élettel.

Mielőtt végleg beletolunk mindent egy házba, talán jó lenne kipróbálni, bérelni valami hasonlót, de ilyesmi nem nagyon fér most bele nekünk. Meg a kívánatot nézve ez körülbelül arra lenne jó, hogy totál elvegye a kedvem az egésztől.

Nehéz meghozni egy ilyen döntést, hiszen hosszú távra szól, de gyerekkel, gyerekekkel tervezve még bonyolultabb. Mi lesz, ha...? Hogyan fogunk közlekedni? Mennyi plusz időt és költséget jelent az majd? Nincs jogsim még, nincs plusz járgány. Hova fognak járni a gyerekek óvodába, iskolába, és hogy érhető az el? Ki fogja lenyírni a füvet hetente többször? Lejtős telek legyen-e kilátással, vagy vízszintes, ami szerintem használhatóbb? Stb. Sok még a kérdés.

Ma lenne 59 éves az apukám. És már 20 éve halott. Szomorú.
Furcsa érzés ez nekem. Vele közös élményem nincs túl sok, nagyjából ugyanaz a pár emlék jön elő újra és újra. De ahogy elnézem anyukámat és Dris szüleit, azon sokat szoktam gondolkodni, hogy mi lenne, ha még most is élne. Mi történt volna vele azóta, és hogyan hatna a mi életünkre? Tartanánk-e egyáltalán a kapcsolatot? Örülne-e az unokájának? Megváltoztatna-e rajta bármit is, hogy nagypapa lett? Szeretném, ha kizárólag szép dolgok jutnának ilyenkor eszembe, de a realista énem sajnos mindig felülkerekedik. Ettől függetlenül olyan jó lenne, ha itt lehetne és RT rámosolyoghatna a kis ártatlan, mindenkit feltétel nélkül elfogadó mosolyával!

Kezdő szülőként már az első hetekben szembesültem azzal a jelenséggel, hogy a rajz- és plüssállatokról sokszor nagyon nehéz, vagy szinte lehetetlen megállapítani, mik is akarnak lenni. Gyakran keveredtem olyan párbeszédbe, hogy "add ide, légy szíves, azt a... azt a tehénvízilovat!". Az oroszlánra, aki nem mellékesen Micimackó, pedig biztos emlékszik néhány olvasóm, külön bejegyzést szenteltem neki anno. Aztán, amikor a gyógytornásznál sorakozó állatfigurák közül ledínóztam egy, a gyógytornász szerint zsiráfot, az utánunk várakozó anyuka megjegyezte, hogy szerinte az egy kutya. Akkor döntöttem el, hogy ez a post meg fog születni.

Nem sok időbe telt összegyűjteni pár fotót az ismerősi körből, néhány perc alatt minden megkérdezett talált az otthoni játékok közt hibrid figurákat.

Két csokorba szedve megosztom az eddigi gyűjtésemet és egyben kipróbálom a blog.hu képgaléria funkcióját. (Katt a nagy képre, és végignézheted az első garnitúrát!) Van itt minden, a majombáránytól a pöttyös rókán át addig a valamiig, aminek csak a felismerhetetlen feje lóg ki egy kockából. Talán érdemes lenne levágni róla a szivacskockát, és megvizsgálni a testét is! Nyúlkutya, zsiráfkutya, oroszlánbárány... és egy kukac, ami inkább funkcióját tekintve 2in1, mert simán elmenne vibrátornak is.

Kérek mindenkit, hogy ha "beindult a fantáziája" a képek láttán, csatlakozzon a kezdeményezéshez! Pl. fotózza le az ő rendszertanilag besorolhatatlan állatkáját, és küldje el nekem e-mailben! Ha összegyűlik pár jó kép, bővítem velük a galériát.

Ja, és ha tetszik, megosztani is ér!

A gyerekeknek célzott cuccok piacán jó széles a giccsválaszték, és igen keskeny a stílusos, designos termékeké. Ezért örülök annyira, ha találok valamit, ami mégis szemet gyönyörködtető, és mégsem vitrinbe való, hanem egy gyerkőc is szívesen játszik vele. Az más kérdés, hogy végül megveszem-e, mint a Kelj fel, Jancsit (hogy kell ezt írni?), aki szinte megszólított a bababolt polcáról, és nem lehetett ott hagyni, vagy csak gyönyörködöm benne.

A Small Garden gyerek design webshop pont ilyen szemlegelőnek (és más valaki pénztárcájának) való hely.

Kell nekünk egy Proud Mommy Day? Vagy nem kell? Mindenesetre jó tudni, hogy ilyen is létezik. Ahogy a régi Libresse reklám mondta, "de megtehetném". Azaz, nem muszáj, de aki szeretne, holnap postolhat egy büszkét. Nem hiszem, hogy kevesen vannak, akik nem merik kimondani, hogy időnként szinte emberfeletti, amit anyaként véghez visznek, és ráadásul van, ami még jól is sikerül, teszem azt, büszkék rá.

A Proud Mommy kifejezésnek számomra kettős jelentése van. Az egyik, hogy büszke vagy a gyermekedre... és valljuk be, mind azok vagyunk! Nem igaz? A másik, hogy büszke vagy magadra, mint anyára, azért, amit megteszel a gyermekedért, a családodért.

Én hosszú idő óta ma voltam először büszke magamra.

Egy ideje aggaszt már, hogy rossz irányba haladunk RT altatási "ceremóniájával", pedig a születése után jól kezdtük, és akkor még határozottan tartottam magam az elveimhez. Ez az volt, hogy a kiságyában, vagy legalábbis ne a karunkban aludjon el. Most meg itt állunk, hogy a 7 kilós gyereket már nem sokáig tudom karban ringatni, és nem is szeretném, hogy a jelenleginél jobban megszokja. Valamint aggaszt az is, hogy már születésétől fogva nyűgösködik (enyhén szólva), ha enni kell, és nem szeretném, ha negatív élményei maradnának a kajálással kapcsolatban.
Tegnap némi extra nyűgösséggel párosulva csúcsosodott ki ez a két probléma, úgyhogy megráztam magam és újult erővel és türelemmel kezdtem el foglalkozni RT-val. Főleg az evés-alvás terén, de ez kb. le is fedi a napjaink nagy részét. Azt vettem észre, hogy már ez az egy nap is, amikor a szokásosnál is jobban próbáltam figyelni az anyai ösztöneimre és ráhangolódni a kisfiamra, sokkal közelebb hozott minket egymáshoz. Érzem a szeretetét, amit egyre inkább ki tud már fejezni, és érzem, hogy bízik bennem, nálam keres nyugalmat. Persze, ez természetes, hiszen az édesanyja vagyok, de az elmúlt 6 hónapban még sosem éreztem ilyen intenzíven, mint most. Szóval elhatároztam, a "helyes útra"* terelem, ami még nincs ott, és bár biztos nem lesz könnyű menet, legalább elkezdtem haladni az úton, és elsőre elég jól ment.

A Proud Mommy Day-jel kapcsolatban még itt is lehet informálódni, hangulatba jönni: Nekünk Bevált

*Hogy mi a helyes, az persze mindenkinek mást jelent, nem is szeretném definiálni.

Imádom, amikor kisgyerekek azt hiszik, hogy nagyon elbújtak.

További képek itt: http://www.boredpanda.com/funny-children-hide-and-seek/
Kedvencem a negyedik képen a kislány, és az összes fa mögé bújó.

Megint egy hónap elszaladt, félig-meddig észrevétlenül. Kicsi RT sokat változott, bár nem tudok felsorolást villantani arról, mit nem csinált még 1 hónapja, amit most igen, de mindenben látványosan ügyesedett.

Az első Karácsonyán nagyon vidám volt, és azt hiszem, sikerült neki átadnunk azt a nyugodt, meghitt hangulatot, amiről az ünnepnek szólnia kellene. Nem hasznavehetetlen játékokkal és sok fogásos vacsorával telt meg a lakás, hanem szeretettel és kacagással.

A hozzátáplálásban sokat léptünk előre. Szerintem egész jól megy, főleg, ha azt vesszük, hogy az etetéssel RT születésétől fogva problémák voltak. Sem a szoptatás, sem a cumisüveges táplálás nem volt - enyhén szólva - akadályoktól mentes. Ehhez képest a kanalas kaja egészen jól csúszik. Már két étkezést kiváltottunk, meg egy tápszeres helyett is a kanalas Sinlacot kapja, úgyhogy már többször kerül elő a kis tányér és kanál, mint a cumisüveg. Folyton kísérletezek, olvasgatok, más anyukákat faggatok. Sokat segített a Születéstől születésnapig c. babaszakácskönyv, amely nem csak a know how-t tisztázta le bennem. (Köszönöm az ajánlást, atl!) Ez a könyv, illetve a szerzője, Havas Dóra (a Lila füge blog szerzője) már a kicsik első pépes és szilárd ételeinél gondol arra, hogy milyen jó lenne ínyenceket nevelni, és ezzel engem meg is vett magának. Zöldfűszerek, érdekes zöldségpárosítások, cukor- és csokimentes első születésnapi torták, aszalt gyümölcsökkel édesítés... remek kis receptgyűjteménynek tűnik.

Ezen kívül annyi változás van még, hogy RT fogzik, ami időnként megnehezíti a napjainkat. Érdekes módon éjjel nem sír miatta (remélem, nem most kiabáltam el), meg igazából nappal sem, csak nyűgös és nagyon dörgöli az ínyét. Persze beszereztünk mindent, ami ilyenkor szóba jöhet: rágóka, Osanit, miegymás. A fogzás azért mégis jó hír, hiszen nemsokára remélhetőleg kibukkan az a két kis fehér pötty...

A másik jóság, hogy hátrafelé kukacol. Amikor észreveszi, hogy haladt, felváltva néz rám és Drisre, és büszkén szalad fülig a szája. Próbál négykézlábra is állni, egy-egy másodpercre már sikerül neki.

Tehát minden oké, boldog kis család vagyunk, egy egészséges, vidám kisfiúval. Egyre többször merjük már rábízni őt a nagyszülőkre (Dris szüleire), és bár továbbra sem sok idő jut másra, azért csak meg tudunk nézni hetente 1-2 alkalommal egy filmet, vagy írni egy kicsit a blogba, esetleg elmenni vacsorázni egyet a barátokkal. Sokkal többre még nem tudok időt szakítani, de szerintem ez féléves kisbabával teljesen rendben van így.

Elképesztő, hogy ezt megcsinálták. 

http://24hoursofhappy.com/

24 órás klip. Mondjuk van még hova tovább, mert a vágás nélküli 24 órás mégis csak menőbb lenne... Telhetetlen én.
Ajánlom a 11:56-nál kezdődő fickót, eszméletlen a mozgása. Egyébként biztos van olyan elvetemült, aki ezt végig is nézi, de én három táncos után úgy döntöttem, nem szeretném megutálni ezt a számot. Az ötlet viszont óriási. Szerintem.

Én: Elmehetek teregetni?
Dris: Persze. Gyeden vagy, úgyhogy azt csinálsz, amihez kedved van.

Év végén még gyorsan eladtam a lelkem az ördögnek: okostelefonos lettem. Nagyon meggondoltam, kell-e ez nekem, de aztán arra jutottam, hogy jöjjön. Igyekszem arra használni, hogy könnyebben átlássam a netes teendőimet, és összességében kevesebbet legyek online. Az egyik fontos dolog, amire nagyon is megtanít az anyaság, hogy a kevéske szabadidőmet a lehető legjobban használjam ki. Még tanulom, hogy hogy ne lógjak folyton az Interneten, cserébe többet foglalkozzam a családdal, Drissel és RT-val. Jó kis kihívás lesz 2014 első hónapjára, hogy ne függővé váljak az új kütyütől, hanem támogatásra használjam.

Apropó, kevés szabadidő.
A minap olyan anyukákkal vacsoráztam, akiknek az enyémhez hasonló korú gyerekük van. 4-5-6 hónaposak. Többen közülük arra panaszkodtak, hogy nincs idejük a korábbi hobbijaikra, pedig nagyon hiányzik nekik pl. a teniszezés, a fotózás, ilyesmi. Akkor jöttem rá, hogy én milyen szerencsés vagyok, hogy a hobbijaim olyanok, amelyeknek egy csecsemő mellett is tudok hódolni. Nem azt mondom, hogy ugyanannyi időm marad rájuk, mint korábban, de ha úgy vesszük, hogy a legnagyobb szerelmeim közt van pl. a filmnézés, azért arra van lehetőségem, ha nem is minden este. Írni is nagyon szeretek, ha ettől megfosztana az élet, valószínűleg nem érezném ennyire jól magam, de itt van ez a blog, és ha máshova nem, ide bármikor firkálhatok. Igaz, sok bejegyzés még csak a fejemben állt össze, vagy piszkozatban várakozik a véglegesítésre, és arra csak ritkán marad időm, de azért nem kellett teljesen bevágnom az ajtót. Ez jó, nagyon jó!

RT 10 napos volt, amikor először voltunk vele a Dévény Anna Alapítványnál. A szoptatási tanácsadó javasolta, akit már a kórházból hazajövet kihívtam. RT akkor egy 6 alkalmas (alkalmanként fél órás) arcmasszázst kapott, a szoptatási nehézségek megoldását segítendő. Egyrészről nagyon kedvesek voltak, hogy a hosszú várólista ellenére egy lemondás miatt szinte azonnal fogadtak minket, másrészt viszont olyan összevissza kommunikáltak az ottaniak, hogy kezdő szülőkként sehogy sem tudtunk eligazodni a gyerekünk állapotát illetően. Nem volt egy ember, aki odaállt volna elénk és azt mondta volna, hogy ez és az van, hanem mindenki mást mondott, a Dévényesek gyermekorvosa, a gyógytornász és maga Dévény Anna is. Végül egy fejlődés-neurológus véleménye tűnt számunkra a leghihetőbbnek, és így a 6 alkalom után nem vágtunk bele egy másik kezeléssorozatba. Nem szerettük volna feleslegesen erősíteni a családban és RT-ban a betegségtudatot, úgyhogy köszöntük szépen, nem jártunk tovább az egy órás, "nem igényelne kezelést, de azért jobb járni, baj nem lehet belőle" gyógytornára.

Közben eljött a 6 hetes csípőszűrés ideje, az ortopédorvos mindent rendben talált. Négy hónaposan viszont ismét felmerült a téma, mivel RT olyan mereven tartotta a testét, hogy nem lehetett ülésbe húzni, csak állásba,. Háziorvos, másik ortopédorvos... és úgy döntöttünk, újra dévényezni fogunk, de már nem a központban, hanem a XI. kerületi gyógytornásznál, akiről csupa jót hallottam. Az az érdekes, hogy már az első alkalommal is sokkal jobbnak tűnt ez a kis egypácienses hely a Szabolcska Mihály utcában, mint az alapítvány központja. Bár a gyógytornásszal ott, a központban sem volt semmi gond, az általános kommunikáció színvonala viszont sok félreértést szült, és végül az asszisztens modora is hozzájárult, hogy amikor újra kellett menni, nem őket választottuk, hanem a sokkal közelebbi és barátságosabb helyet. Az új, XI. kerületi gyógytornász igazán profinak tűnt, és olyan sok információt tudtam meg tőle már az első találkozáskor, amennyit a központban a 6 alkalom alatt sem. RT, szegénykém, végigsírta a kezeléseket. Nagyon üvöltött, időnként már annyira, hogy szinte levegőt is alig kapott közben. De amint vége lett a tornának, széles mosollyal udvarolt a hölgynek, így azt legalább megtudtuk, hogy nem egy haragtartó gyerek.

Fogalmam sincs, volt-e összefüggés, de a gyógytorna másnapján RT ülésbe húzta magát hasizomból, és azóta is megteszi minden nap. A tünetek közül, amelyek miatt újrakezdtük a Dévény tornát, az egyik szintén megszűnt az első kezelés másnapjára, úgyhogy bíztam a jótékony hatásában.

Két alkalmat éltünk itt meg, aztán a Dévény-kálváriánk másfelé folytatódott. Már nem akartunk váltani, de hirtelen úgy hozta az élet, hogy megtudtuk, van olyan gyógytornász (kettő is), akiknél nem sírnak a gyerekek. Elmentünk az egyikhez, és basszus, RT imádta, végigrötyögte az egészet. Ez a nő egész máshogy bánik vele, mint eddig bárki. Úgyhogy most oda járunk. Ez már a 3. hely, de szerintem itt most már megállapodunk, mert nagyon szimpatikus a gyógytornász hozzáállása.

Update: http://hellomama.blog.hu/2016/10/26/nem_erdemes_varni_hogy_majd_kinovi

Hogy ezek a hülye magyar címek! Merthogy érted, volt a Túl a barátságon, ami melegekről szól, ez meg akkor legyen Túl a csillogáson! Ááááá...

(Forrás: port.hu)

Na, de ne is akadjunk fent ezen, tök mindegy. Azon kattog napok óta az agyam, hogy ez mennyire egy alábecsült film. Pedig igazából nem túl tartalmas, mégis úgy érzem, hogy felületessége inkább a témájából adódik, hiszen egy felületes világot mutat be, felületes kapcsolatokat, amelyeket szereplőik mégis életük messze legmélyebbjének élnek meg - magányukban.

Azon túl, hogy engem szórakoztatott és a vége felé meg is érintett a film, kimondottan alulértékeltnek tartom azért is, mert a két főszereplő, Michael Douglas és Matt Damon rendkívülit alakít benne. Douglas szerepe ugyan jóval harsányabb és csillogóbb, azért mindketten kitettek magukért. Douglas-t ugyan eddig sem tartottam rossz színésznek, annak ellenére, hogy nekem valamiért nagyon antipatikus, de Matt Damon-on meglepődtem. Nekem ő eddig az a folyton tátott szájú, amerikai tucatszínész volt, aki soha nem lép ki a komfortzónájából, és mindig ásítozom tőle. Hát, most meglepetést okozott, mert érdekes volt.

Később tudtam meg, hogy a film valós személyekről szól. Azóta, ha belegondolok, hogy vannak ilyen életek, ráz a hideg. Ezt pozitívumként hozom fel a Túl a csillogáson mellett, mert szeretem, ha egy film hat. Ha beviszi a gyomrost vagy elszörnyedek tőle (máshogy, mint a horrorokon), vagy napokig gondolkodom rajta, vagy 10 évvel később is felkacagok, ha eszembe jut egy jelenete. Nem mondom, hogy ez az évezred alkotása, de szerintem érdemes megnézni, mert nem hiszem, hogy bárkit is érintetlenül hagyna.

Ez meg Rob Lowe fizimiskája a plasztikai sebész szerepében:

(Forrás: port.hu)

(8/10, Michael Douglas alakítása nem semmi!)

Olyan sokszor van, hogy nem tudok mit írni az összegző bejegyzésbe, vagy hogy nincs is kedvem egyáltalán a naptár szerinti évzáráshoz. Most pedig épp az ellenkezőjét érzem, egy nagyon tartalmas, nagyon klassz esztendő utolsó napját szeretném nem elszalasztani, megírni még utoljára, hogy milyen fantasztikus is volt. De kell-e részletesen ecsetelnem, miért volt ez az egyik, ha nem a legjobb évem? Gondolom, nem.

2013 RT-ról szólt. Nagyjából a feléig a pocakomban, aztán azon kívüli életéről. Furcsa érzés, hogy neki nincs olyan, hogy legjobb éve, hiszen még csak éve van, egyetlen egy, azaz egy fél (se). Az, amelyikben született, amelyikben ismerkedik a világgal. Nekünk ez már felfoghatatlan.

Egy ismerősöm Facebook-oldalán ma azt olvastam: Soha rosszabb évet! Egyetértek.
Hasonlóan boldog új évet kívánok mindenkinek!

A mai hangulat: