Talán az eddigi legszebb karácsonyunk volt az idei. RT-val az ünnep extra boldogság.

RT-tól is kaptunk karácsonyi ajándékot. Ma végre megint átaludta az éjszakát, és még másfél órát rá is húzott a korábban szokásos alvásra. Éjszaka is alig mocorgott, alig nyöszörgött, mindössze kétszer kellett cumit dugnom a szájába és megsimogatni a buksiját, és már szunyókált is tovább nyugodtan. Reggel mindannyian kipihenten és mosolygósan ébredtünk. Sok ilyen éjszakát kívánok magunknak és minden kisbabás családnak 2014-re!

Sokszor panaszkodom a nagyszülőkre, elsősorban anyósomékra, tényleg idegesítőek tudnak lenni, de amikor ma reggel megkérdezték, elvigyék-e RT-t délelőttre, hogy könnyebben végezzünk bokros teendőinkkel, az azért elég jól esett. Figyelmes gesztus, és nagyon jól jött.

Amúgy már majdnem minden kész. Nálunk külön kaja nem lesz, úgyhogy azzal nem kell foglalkoznunk. Fát mint minden évben, most is utolsó nap veszünk, és remélhetőleg még délelőtt fel is állítjuk. A lakás még kicsit rumlis, de már elkezdtem összerántani. Az ajándékokat az éjjel becsomagoltuk.

RT-nak jó zörgős papírokba bugyoláltunk minden egyes darabot külön-külön, hogy tudjon velük zörögni. Miatta várom legjobban a délutánt és az estét, olyan érdekes, hogy ő még mindent először lát és él meg. Hogy még nem látott fát a szobában, gyertyát égni, csillagszórót szikrázni, még nem érezte sosem a karácsony meghitt hangulatát... és amibe a legmegdöbbentőbb belegondolni: még egyetlen egyszer sem hallotta a Last Christmast. Ma tutira lejátszom, és közben elmondom neki, hogy apa és anya nagyon szereti ezt a bácsit, de azért ami túl sokat játszott szám, az túl sokat játszott szám.

Nekem bizony van karácsonyi hangulatom. Az a nyugodt, meghitt, semmin nem aggódós, kinemsz*rjalehogymileszamenü típusú békesség van bennem. És bár RT még nem fog érteni semmit az ünnepből, sőt, emlékezni sem fog rá, azért én valami plusz kellemes izgalmat érzek amiatt, hogy neki ez lesz az első. Ez még nem az a nagy első, amire igazán nagyon rákészülünk és csodát varázsolunk, de azért beszereztünk csillogóbb díszeket és szebb karácsonyfa-izzósort, az ő kedvéért. Alig várom a következő év decemberét, amikor már lesz csomagolópapír-tépés és csillagszórózás és már talán ő is többet felfog majd az egészből.

A nagy mindenfélében elfeledkeztem róla, hogy ismét születésnapos lett a blogom. Már nem is emlékszem, de mintha december 10-én kezdtem volna, a freeblogból szoktam kikeresni pontosan, de az most ugye nem áll rendelkezésre. Az viszont biztos, hogy 2004-ben volt az indulás. Tehát 9 év... ó, te jó ég! Mennyire más volt a net, meg én, meg minden körülöttem!

Azon gondolkodtam, hogy 9 hónapja vagyok itthon, és mások ilyenkor már vágyni szoktak a munkába, vagy legalábbis felnőtt emberek közé. Nekem meg, bevallom, egy kis kétoldali "emberundorom" van. Először azt hittem, késve érkező szülés utáni depresszió (Gwyneth Paltrow-nál 10 év után jelentkezett (: ). Nekem végül is nem hullott csomóban a hajam, mint más kismamáknak, nem vesztettem fogat sem... valaminek lennie kell, nem?

Elkezdtem megfigyelni magam, és kiderült, hogy nem erről van szó. Egyrészt azokra a barátokra nem vonatkozik az "emberundor", akiket igazán szeretek, és akik tudnak velem mit kezdeni akkor is, ha nem vagyok feltétel nélkül kedves. Másrészt amikor magunkban vagyunk, kis családommal, akkor felhőtlenül boldog vagyok, márpedig depresszió idején valószínűleg ez sem lenne így. Úgyhogy nem tudom, mi okozhatja, a hormonokra vagy a befelé (jelen esetben ez a kis családunk 3 tagja) figyelésre tudok gyanakodni.

Egyszer már éreztem így magam, csak akkor a boldogság nem volt ezzel az érzéssel párhuzamosan jelen az életemben. Ez pedig a vetélésem utáni hónapokban történt. Akkoriban nagyon sokakhoz nem volt türelmem, mint ahogy most sincs. Valahogy azt vettem észre, hogy amik korábban is idegesítettek az emberekben, azokhoz nem tudok már jó képet vágni. Hogy a legszívesebben mindent kimondanék kendőzetlenül, amit sokan beszólogatásnak vennének. Nincs sok értelme, meg azt is tudom, hogy később megbánnám.

Találkoztam egyébként mostanában új emberekkel is, akiket megkedveltem, és velük sincs ez az "emberundor" érzésem, csak úgy általánosságban húz egy vékony hártyát a napjaimra ez az érzés. Tehát azért annyira depressziós mégsem lehetek, de hogy akkor mi ez, azt nem tudom.

Még jó, hogy közben boldog vagyok.

Próbálkoztam vele, hogy jól összekarmolom Drist napközben, hátha akkor nekem is levágja a körmömet éjszaka, amíg alszom. Nem jött be. 

Az ötödik hónap úgy repült el, mintha csak kettőt pislogtam volna. Ha így haladunk, épp 2 pillarezzenés múlva lesz fél éves a csöppség.

Azért elég eseménydús lett ez a két pislantásnyi hónap is, leírom szép sorjában, mi minden töltötte meg.

Nem is gondoltam korábban, hogy ekkora boldogság lesz, amikor a gyerekem lenyeli az első falat gyümölcsöt. Vagy a levét. Tisztára be vagyok zsongva ettől, jó értelemben. A kezdeti bénázás után belejöttünk az elkészítésbe is, mostanra ott sorakoznak a mélyhűtőben a fagyasztott kis egységnyi zöldségek és gyümölcsök: cékla, sárgarépa, szőlő, és frissen az alma, körte. A burgonyát kidobtam, mert kásás lett, tényleg. Mire megtudtam, már késő volt. De már az sem baj, ha frissen kell összedobni RT kajáját, pikk-pakk megvan. Feleslegesen duzzogtam a lábos felett az első nap, bár már akkor is tudtam. Ráadásul RT hozzátáplálása visszavonzott minket a biopiacra, minden héten ki kell ugrani valamiért, és ez is olyan jó! Szeretem a légkörét, olyan kedvesek az árusok és közvetlenek a vásárlók. Meg persze szép és finom az áru, csak rohadt hideg tud lenni.

Na de visszatérve RT 5. hónapjához, ennyi gyerekkacajt én még nem éltem... Ha nem éhes, nem álmos és nem fáj valamije, ami tippem szerint a növekvő foga vagy a zöldségekhez, gyümölcsökhöz edződő pocakja, akkor folyton fülig ér a szája, hangosan kacarászik, időnként visítva tesztelgeti a hangját, no meg az ablaküveg teherbíró képességét. A mi idegeinkét nem, mert mi csak állunk és nézünk rá mosolyogva ilyenkor, mint ahogy akkor is, amikor kaparássza a körmével a kanapé kárpitját. Dris megállapította egyik nap, hogy ez az, amit senki másnak nem tűrnénk, de RT-tól olyan aranyos. Ezen kívül forgolódik oda-vissza, hasra-hátra, és már nem kell nagy lendületet sem vennie hozzá, valahogy olyan nagyfiúsan rutinos lett benne. Előfordul, hogy egyszerre szeretné megfogni a két kicsi kezével az összes játékát, olyankor csücsörít és nagyon koncentrál, de persze nem sikerül nem elejteni valamit.
A legújabb mutatvány, hogy folyton fel akar ülni. Ha karban tartom, majdnem vízszintesen, akkor hasizomból ülésbe húzza magát. Tegnap meg fürdetés közben vette fel ezt a pozíciót egyszer csak. Nagyon szeretne ülni, látszik rajta, úgyhogy a hátát megtámasztva naponta egy kicsit engedjük neki. Nem tudom pontosan, jó-e ez a gerincének ilyen fiatalon, úgyhogy csak nagyon rövid ideig ültetjük, de ha azt nem kapja meg, addig erőlteti, míg beadjuk a derekunkat. Legközelebb megkérdezem erről a dévényes gyógytornászt, merthogy hozzá is járunk, de erről talán majd egy külön bejegyzés fog szólni.

Hihetetlen, hogy még néhány hét, és fél éves lesz. Már az is furcsa, hogy itt van a nyakunkon az első közös karácsony, a rokonok kérdezgetik, milyen ajándékot hozzanak RT-nak, én meg csak hárítok, hogy ki tudja, mekkora ruha kell majd akkor neki és milyen játékok fogják érdekelni... aztán észbe kapok, hogy nincs az olyan messze, két hét meg egy kicsi.

Sok nehézséget éltem át, de emellett elmondhatom magamról, hogy többször voltam már igazán boldog is életemben. Mind más-más fajta boldogság volt, a pillanatnyitól a hónapokig tartó felhőkön szökdelésig minden megvolt. De most ez, amit RT-val élek át, egészen másfajta boldogság. Olyan, ami mellett minden eltörpül. Főleg persze a gondok, mert olyan nincs, hogy minden tökéletes, de ki nem sz*rja le, amikor puha, illatos RT bújik a nyakához. Az ember hajlamos általában úgy élni, hogy mindig csak várja, hogy majd jó lesz. Jó lesz, majd ha meglesz a diplomám, majd ha dolgozni fogok, majd ha többet fogok keresni, majd ha saját lakásom lesz, majd ha megtalálom a szerelmet... az élet meg hajlamos rá, hogy elszalad így, mindig a majdra várva. S jó esetben legalább utólag észreveszi az ember, hogy de jó is volt akkor, amikor.
Előfordult velem is hasonló, nem is egyszer, de ezt a boldogságot, amit RT okoz, és amit Dris teljesít ki, meg tudom élni a jelenben, és ez fantasztikus érzés.
Egy ismerősöm e-mailt írt nemrég nekem. Két gyereke van, és el akarta mondani nekem, hogy ő nem értékelte eléggé azt az időszakot, amikor még otthon lehetett velük. Későn jött rá, hogy milyen szép is volt, persze minden nehézségével együtt, és visszavágyott dolgozni, de most, hogy ott ül a munkahelyén, már úgy látja, jobban kellett volna díjaznia a gyerekeivel töltött napokat. Ez az e-mail naponta eszembe jut, amikor valami rutint csinálunk épp, pl. amikor kb. 900. alkalommal emelem RT szájához a cumisüveget, vagy cserélem ki a kakis pelenkáját. Sokat hozzátesz a napjaimhoz, tudom élvezni az apró dolgokat is, amiket együtt csinálunk a kisfiammal, miközben elvarázsol a nagyokkal, azokkal az újdonságokkal, amiket naponta bedob.   

Azt is el kell mesélnem, hogy RT már négy és fél hónaposan a tudománynak szentelte magát (iróniajel). Kaptunk mi is levelet a CEU-tól, hogy babafejlődési kutatáshoz keresnek csecsemőket. Én már voltam hasonlón egyszer, felnőtt pszichiátriai kutatáshoz hozzájárulva, és az nagyon érdekes tapasztalatként maradt meg bennem, úgyhogy jelentkeztünk erre is. Következő hétre már be is hívtak, ami azt hiszem, nincs mindig így, először csak adatbázisba írják be az embert, aztán majd értesítik, ha van a korcsoportnak megfelelő vizsgálat. Amikor a felnőtt verzión vettem részt, az egy egész napon át tartott, a babás viszont szerencsére csak 15 perc, bemelegedéssel együtt legfeljebb 20. RT nagyon aranyos volt, és igazán komolyan viselkedett. Dris előre felkészítette, elmondta neki itthon, hogy majd egy labirintusban kell szaladgálnia, a kijáratot keresve, de végül egész más történt. Beültették egy autósülésbe, elfüggönyözve tőlem és mindentől, hogy ne zavarja meg a környezet. Egy monitor felé volt fordítva, ahol saját magát látta, akár csak egy tükörben, de a feje nem volt a képen. Azt vizsgálták, hogy rájön-e, hogy azokat a mozdulatokat, amiket a monitoron lát, tulajdonképpen ő irányítja. Egy másik képen pedig ugyanezt a fejnélküli tükörképét látta, csak időben egy kicsit késleltetve. Tehát, ha pl. intett a kezével, a képmása egy másodperc múlva visszaintett. Lehetett volna így kommunikálniuk, de nem tudom, végül ez mennyire valósult meg.
Gőzöm nincs, végül le tudnak-e szűrni majd valamit abból, amit RT csinált, mert én úgy láttam, hogy alig mozdult meg. Stírölte a képeket a kivetítőn, nagyon figyelt, és közben megszakítás nélkül aranyos volt, de mivel elég nyugodt gyerek, fizikailag nem nagyon aktivizálta magát. Érdekelne, mire jutnak a kutatók, de valószínűleg azt már nem fogom megtudni. 

Az ötödik hónap hozta azt az újdonságot is, hogy kipróbáltuk, milyen, ha nagypapáék vigyáznak RT-ra. Mármint úgy, hogy mi nem vagyunk ott Drissel. Amikor először felmerült az ötlet, én még korainak tartottam, de aztán beadtam a derekamat. Azóta többször is kipróbáltuk, és jól működik. Így volt időm aludni egy kicsit egyik délután, illetve így tudtunk elmenni ketten együtt 2-3 óra alatt gyorsan elintézni egy csomó vásárlást. 4 hónapja nem ültem elől autóban, és kb. 1 éve nem ültem elől övleszorító nélkül, úgyhogy most valami rég elfeledett érzés tért vissza.

Szintén ebben a hónapban tört ránk Sziszamiszával a felismerés, hogy ha folyton arra várunk, hogy egyszerre érjünk rá, és egyikünk közelében se legyen senki beteg, hogy meg ne fertőzze a másik gyerekét, akkor ebben az életben már nem sokszor fogunk tudni találkozni. Úgyhogy bevezettük a gyerekek nélküli kimenőt, hetente egy estére, amiből eddig két heti találka lett, de így is remek. Jókat beszélgetünk, már hiányzott.

Tulajdonképpen nekem ebben az évben nem voltak rossz élményeim, vagy legalábbis mindet elhomályosította rövid időn belül RT érkezése és tartós itt tartózkodása. Még alig egy hónap lett volna hátra, erre nem elkezdenek jönni a bajok!? Mindennapossá vált, hogy rendőrségről és feljelentésről beszélgetünk vacsora vagy reggeli közben itthon.

Az úgy kezdődött, hogy a hét elején Anyukámat, aki soha nem fél egyedül az utcán sötétben, akár későn sem, és mindig is túlparázottnak tartotta (velem együtt egyébként) ezt a nagy rettegést, ki akarta rabolni egy fickó. Ez önmagában sem mindennapi esemény, és persze nagyon aggódom érte, de a "csattanó" az, hogy Anyukám tök vagány volt és elhajtotta. Mondjuk ő nem így mesélte, hanem úgy, hogy nagyon be volt tojva, de a lényeg, hogy ilyen helyzetben sem esett pánikba, hanem egészen megőrizte a lélekjelenlétét és ügyesen cselekedett... bár, ha az embert ki akarják rabolni, nem biztos, hogy a legnagyobb biztonságot az adja, ha így tesz, mégis felnézek most rá. Okos volt, mert amikor felismerte a helyzetet, hogy az őt követő férfi megfenyegette, nem folytatta útját a sötét és kihalt utcába befelé, hanem a fickót kicsalta a forgalmasabb sarokra, ahol van utcavilágítás és kamera, még ha valószínűleg nem is működött, mert egy rég bezárt játékterem tulajdonosai felejtették ott a ház oldalára rögzítve. Meg én nem is hiszek a kamerázásban, de az tény, hogy ebben az esetben a rablót elriasztotta, hogy Anyukám tudatosan oda vitte őt, és rámutatott a masinára. Másnap persze rendőrség, és feljelentést tett, de mivel végül nem történt meg a rablás, "csak" a fenyegetés, beírták a jegyzőkönyvbe, hogy a hölgy nagyon meglepődött. Hát, ennél talán egy kicsit többet érzett, de ha nincs fizikai bántalmazás, anyagi kár okozás, akkor a lelki részén nem nagyon izgatják magukat.

A másik sztori egészen elképesztő. Dris cégének adataival visszaél egy másik cég. Pár napja derült ki, hogy egy webshop, amely márkás, minőségi cuccokat kínál gyanúsan olcsón, végül gagyi, hamis árut küld ki a vásárlóknak, és teszi mindezt úgy, hogy a webáruház mögött állónak feltüntetett cég egyetlen adata sem valódi. Azaz de, mert Dris valós cégének valós adatai állnak ott, csakhogy ő néhány nappal ezelőttig nem is tudott róla, hogy az a webshop létezik. Tehát valaki a cége nevében webáruházat működtetett, csomagot küldött, futárcéggel szerződött, számlát állított ki, vevőket tévesztett meg, és persze pénzt szedett be. Másért, mint amit reklámozott. Valószínűleg jó sok átvert vásárlójuk van országszerte, de ha egy elszántabb közülük nem veszi nyakába a várost és jár a végére személyesen a dolgoknak, akkor mi sem tudtuk volna meg időben, hogy mi történik. Mostanra már jönnek a károsultaktól a levelek, vagy a személyes megkeresések, de Drisék a feljelentést már megtették, a nyomozás, úgy tudjuk, eredményes volt, gyorsan elkapták a tettest vagy tetteseket, és eltávolították az internetről a csaló webshopot is.

A helyzetet nehezítette, hogy ha Drisék azonnal letiltatták volna azt a bizonyos weboldalt, a nyomozáshoz nem marad bizonyíték, úgyhogy persze kellett még köröket futni. Több, mint bosszantó. Nem az ügyintézés része, hanem az, hogy milyen kárt okoznak tisztességtelen emberek egy tisztességes cég hírnevének.

Belegondolni is rossz, hányan kaphattak rá a szuper ajánlatokra így Karácsony előtt, és mind csalódni fognak. Mondanám, hogy a tanulság az, hogy nagyon kell vigyázni, de igazság szerint nem tudom, hogyan is lehetne meggyőződni előre arról, hogy nem lesz átverve, aki vásárol. Talán érdemes felhívni az ügyfélszolgálatot, hogy valóban létezik-e, és mondjuk egy műszaki áruház helyett nem egy cipőbolt veszi-e fel. De nem lehet és nem is érdemes folyton gyanakodni és nyomozni, amikor az ember épp a gyors ügyintézés miatt választja a netes vásárlást.

De azért mik vannak, nem? Durva, hogy a millió cég közül pont a tiédet szemelik ki egy ilyenre.

Nem szoktam a blogstatisztikám adatainak különösebb jelentőséget tulajdonítani, és főleg nem bejegyzést szentelni neki, de most elég érdekes, amit látok. Nem gondoltam volna, de a Hoppárézimi 2013 című írásomat 6-szor annyian látták, mint az új (blog.hu-s) blogom eddigi legolvasottabb bejegyzését, és 22 és félszer annyian, mint egy átlagos látogatottságú bejegyzésemet. Ebben valószínűleg nagy szerepe van, hogy ZZ is megosztotta a Facebookon az írásomat, és egyben mutatja azt is, hogy személye és a Hoppárézimi még mindig népszerű, és új sikerre gyanús.

A pihenőszéket visszaadtuk. Szerettük, sokat fejlesztett RT fogási technikáján, de már kezdte megunni, úgyhogy lecseréltük erre:

Még jó, hogy van ez a játékbérlési lehetőség, mert már biztos sok tízezer forintot kidobtunk volna tévedésekre. Ez a Chicco tornászó is ilyen. Ismerősök ajánlották, tehát biztos sok gyerek szereti, de RT-nak nem jött be. Valahogy ő nyugodtabb játékokhoz szokott, úgyhogy az első két alkalommal, amikor bekapcsoltam neki, elsírta magát. Pár nappal később már bátran nyomkodta meg csavargatta a kiálló izéket, de nem sok értelmet találtunk benne még mindig. Háton fekve, ha a lába éri a pedált, a karja egyáltalán nem oda esik, ahol a képek szerint a kezével kellene babrálnia. Ha lejjebb teszem a testét, akkor a lába nem találja a pedált. Végül az lett a megoldás, hogy a lábával pörgeti meg a hídon levőket is, ami nem baj, csak nem erre találták ki. Kipróbáltuk hasalva is, abban legalább az volt a jó, hogy hason volt közben, azt úgy sem gyakoroljuk elégszer. Ezen kívül nem sok pozitívumot tudok felsorolni a játékkal kapcsolatban.

Olyan érzés lehetett szegény RT-nak, mintha betévedt volna csecsemőként egy játékterembe, és hirtelen a flipper és a gyümigép közé szorul. Villog, kattog és összevissza zenél ez a kütyü, de egy kicsi számára nem igazán derül ki, hogy ő irányítja a hangokat, mert ahhoz túl sokáig tart a zene.

Na, mindegy, ezt is kipróbáltuk. Szépen visszavisszük és kikölcsönzünk valami mást.

Belebuktam a FlyLady programba, és csak 3 napig bírtam tartani a teljes édességmentességi fogadalmamat, de az ellipszis gép bejönni látszik. Az első négy napban mindig 3 perccel többet csináltam, mint előző nap, azóta meg stagnál, de a terv az, hogy mire két hetes lesz a gép, bírjak egy negyed órát rajta naponta. Aztán meg háromszor-négyszer fél órát hetente. Lassan indulok, na, mert nem akarom rögtön elvenni a kedvemet valami lehetetlen tervvel. Ismerem már magam annyira, hogy ha valamibe rögtön 100%-ot belenyomok, az pár nap múlva kifullad. A fokozatosság, és az élvezet megtartása tehát fontos.

Egyébként meglepően jól esik. Igaza van Drisnek, - aki azóta bevallotta, hogy azért nem csak magának vette a gépet, - hogy azért is rukkolt elő ezzel az ötlettel, mert mozogni kellene valamit, mindkettőnknek, de úgysem megyek le futni (császár után egyébként vicces érzés, mintha tele lenne kővel a hasam), nem fogok eljárni valami szervezett edzésre, vagy hasonlók. Ez a gép viszont itt áll a kanapé mellett, két lépésnyire lenne csupán, ha nem kellene cipőt is felvenni hozzá. Bármikor ráállhatok és akárhány részletben edzhetek rajta... tényleg csak tőlem függ, hogy hogy haladok majd. Ez azért elég jó érzés.

Közben belekezdtem a csíraevésbe is, amit régóta terveztem, de amíg terhes voltam, majd amíg szoptattam, addig csak csipegettem belőle. Most más nagy adagokat eszem belőle, naponta többször is. Olyan jó, tiszta érzés, hogy egyik napról a másikra nem kívántam már az édességet annyira. Azért néha lecsusszan ez-az, de már közel sem érzek olyan mohó vágyat a csokik és sütik iránt, mint korábban. Erről majd még biztos fogok írni, mert most az ellipszisgép és a csíra a két reménységem a fogyásban, és ha lesz eredmény, ha nem, tutira blogba fojtom majd az örömöm/bánatom.

Hú, de öreg vagyok! Ez volt az első gondolatom, amikor meghallottam, hogy ZZ, azaz Zemlényi Zoltán ismét kiadja a nyolcvanas években hatalmas sikert aratott naplóregényét, a Hoppárézimit.

Az első kiadás 1987-ben jelent meg, akkor még csak 10 éves voltam, de amikor 16 évesen megkerestem őt, ZZ még mindig nagy "sztár" volt kicsiny hazánkban. Végül ez a regénye 4 kiadást élt meg, 100.000 példányt adtak el belőle, és további ZZ-könyvek követték. Az akkori egyetlen tévécsatorna rendszeresen foglalkozott vele, igazi "mindenki ismerősének" számított. Egy országot ejtett ámulatba akaratereje, kitartása és egyedi humora. Szóviccei beépültek a tinik szlengjébe. Az én generációmra nagy hatást gyakorolt annak idején, de úgy emlékszem, a környezetemben én voltam a legnagyobb rajongója. Többször megnéztem a könyvéből készült színdarabot is, és végül úgy döntöttem, meg kell ismernem őt.

Fogalmam sem volt, mit is szeretnék tőle. Talán a barátságát, de az is lehet, hogy arra a szerepre vágytam, hogy egy lehessek a segítői közül, akik vidámságot csempésznek a mindennapjaiba. Akkor még nem esett le, hogy bár ő az, akivel tragédia történt, mégis ő csempész mások életébe vidámságot.

Az, hogy megkeressem őt, nem tűnt ám könnyű vállalkozásnak. Akkoriban még nem volt internet és mobiltelefon. Otthon is csak ikervonalas vezetékes készüléket használhattunk, azaz a szomszédunkkal kellett osztozni egy közös telefonvonalon. Külön telefonszámunk volt, de ha az egyikünk beszélt, a másik nem kapott vonalat és nem lehetett hívni sem. Szóval eléggé más világot éltünk. ZZ-t tehát nem az iwiwen vagy a Facebookon találtam meg, néhány kattintás alapján, hanem szépen fogtam egy telefonkönyvet, és az összes budapesti Zemlényit kiírtam belőle. Ott szerepelt akkor még a lakcím is, úgyhogy szépen mentem, busszal, villamossal, hévvel, és egyesével bedobáltam a kis levelemet a Zemlényik postaládájába. Pár nappal később csöngött a telefon, ZZ hívott.
Így kezdődött a néhány évig tartó ismeretségünk. Jártam nála néhányszor, van pár közös fotónk, készítettem vele interjút az iskolaújságnak, neki olvastam fel az első interjúmat, mert kíváncsi voltam a véleményére, és meghívott az esküvőjére is. Aztán valahogy elsodort tőle az élet. 20 évvel később most a Facebook-on követem.

Ott láttam meg, hogy kiadta újra a Hoppárézimit és a második könyvét, a Kitiltottakat, egy kötetben. A Deák téri karácsonyi vásáron személyesen dedikálja és árusítja.

Bennem nosztalgikus gondolatokat ébresztett a hír. Ezen kívül viszont azon is érdekes elgondolkodni, mit adhat ez a könyv a mai fiataloknak, kamaszoknak, tinédzsereknek, kora húszasoknak, 2013-ban? Ők már egy sokkal gyorsabb világhoz vannak szokva, talán kevesebb könyvet is olvasnak, mint annak idején az én kortársaim. Ja, és sosem hallottak ZZ-ről és a Hoppárézimiről. A Hoppárézimi reloaded többek között miattuk is jó ötlet. Egy örök érvényű történetről van szó ugyanis, egy hétköznapi, magyar fiúról, aki akármelyikünk szomszédja vagy barátja is lehetne. Egy 100%-ig valós sztoriról, amit laza nyelvezete elsősorban a fiatalok körében tett népszerűvé, de bármely korosztály számára tanulsággal szolgál. ZZ a könyvvel megmutatta, hogy vidámsággal a legnagyobb bajban is talpon lehet maradni, és ez szerintem 2013-ban is épp akkorát üt, mint akkoriban a nyolcvanas években.

Ha lenne egy tinikorú fiam vagy lányom, ezt a könyvet biztosan betenném nekik idén a fa alá.

ZZ a saját könyveinek kizárólagos terjesztője, így az újra kiadott Hoppárézimi/Kitiltottak a könyvesboltokban nem kapható. Ha valaki beszerezné akár nosztalgiából, akár azért, hogy valakit a későbbi generációkból megismertessen vele, az csak személyesen ZZ-től tudja megvenni. Karácsonyig a Deák téren. Vagy itt.

(Forrás: Decathlon)

Dris vett egy ellipszisgépet, hivatalosabb nevén elliptikus trénert. Nem, nem vettem célzásnak. Dehogy.

Megkezdtük az első szilárd (sokszor persze inkább folyékony, de nem anyatej, nem tápszer) táplálék bevezetését. Az első héten vagyunk túl, és én felváltva ugrottam ki a bőrömből a boldogságtól és kaptam kis híján idegbajt.

Soha nem gondoltam, hogy ilyen nagy öröm, amikor a gyereked először nyel le egy kiskanálnyi almalevet. Hát még, amikor a kis szájában megforgat egy kevés reszelt almát. Piszkálgatja a nyelvével, látom, hogy ízlik neki, nem fintorog, nem köpi ki, de nem igazán tudja, mit kellene kezdeni vele. Hihetetlenül aranyos. Egész héten ezen izgultam, pozitív értelemben, és nagyon örültem, amikor láttam, hogy érdeklődik az evés iránt.

Az idegbaj meg az elkészítéssel kapcsolatban jött rám. Sehol nem találtam normális leírást, hogy hogyan is kell elkészíteni a gyümölcs- és zöldségpépeket. Bonyolultabb ételeket simán vagy félsimán megcsinálok, de egy kis céklapároláson és burgonyapasszírozáson elvéreztem. Anyósom jött, tartott nekem gyorstalpalót, ami után felbátorodtam, és amikor sétálni vitték RT-t, nekiugrottam a melónak. Gondoltam, ripsz-ropsz összedobok egy jó nagy adagot, amit le lehet fagyasztani, aztán még alszom is egyet. Hát, majdnem így történt.
Két óra alatt lettem kész a krumplival, amit párolás után is baromi nehéz (nekem legalábbis) összenyomkodni és szitán áttörni. Majd' leszakadt a kezem, úgy éreztem magam, mint azok a nők, akik a folyóban mosnak egy deszkán sikálva a ruhákat. Vagy ahogy gondolom, hogy érezhetnék magukat, ha már egyébként automata mosógépen szocializálódtak volna, és utána kitennék őket a folyópartra, hogy "mossatok, de makulátlan legyen ám!". Nem akarom, nem akartam elhinni, hogy 2013-ban nincs ennél modernebb megoldás, mint villával összenyomkodni és szitán átpaszírozni. Persze a gyerekért megcsinálom, ha kell, de ha létezik egyszerűbb és kényelmesebb módja, miért ne választanám azt!? Aztán, amikor már tiszta vörös volt a kezem a sok nyomkodástól, leesett, hogy mekkora hülye is vagyok. Bohózatba illő jelenetet rendezek a konyhában, amikor úgy kellett volna kezdenem, hogy összeturmixolom (botmixerelem), és utána, folyósan passzírozom. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen béna, és mindenki másnak ez már elsőre is ujjgyakorlat? Most már bele fogok jönni, de nagy hibám, hogy ha valamit nem élvezek annyira és szeretnék gyors eredményt látni, aztán mégsem sikerül olyan könnyen, akkor ideges leszek tőle. Ez is ilyen volt.

Az eddigi millió "zseniálisabbnál zseniálisabb" ötleteinkből már rég meggazdagodhattunk volna, ha.
2007: http://antibaby.freeblog.hu/archives/2007/11/28/Kabatproba/
2013: http://www.pto.hu/post/1/14215#comment-240722

Mivel az első évad részei során egyre fokozódott az izgalom, amit a sorozat iránt éreztem, azt hittem, a második évadra három igazán meghatározó kis filmet hagytak, és a végére kimondottan rajongó leszek. Sajnos nem így történt, ez a három rész nem adott sokat hozzá az életemhez. Ettől függetlenül talán érdemes megnézni őket, az alapszituáció mindegyikben érdekes, elborzasztó, de akár meg is történhet. Nem tudom elképzelni, hogy amikor egy forgatókönyvíró a még teljesen üres papír (monitor) fölé (elé) hajol (ül), akkor honnan jönnek neki ezek az ötletek, de ennek nyilván az az oka, hogy nem szívok semmit, illetve nem golyóztam be a jövő lehetséges technikai vívmányainak és szolgáltatásainak kutatásától.

2. évad 1. rész: Rögtön jövök

(Forrás: port.hu)

Nem tudom, mitől függ, hogy valamit hátborzongatóan betegesnek, vagy izgalmas, egyéni dolognak gondolok-e, de ennek a résznek az alapsztoriját inkább az előbbi kategóriába sorolom. Nem spoilerezek, úgyhogy nem mondom el részletesen, miről szól, már csak azért sem, mert nehéz lenne úgy akár egy mondatot is megfogalmaznom róla, hogy ne lőjek le semmit. Az viszont érdekes felvetés, hogy vajon tényleg összerakható-e a teljes személyiségünk az internetes aktivitásunk darabkáiból. Szerintem nem, mert a neten sokszor nem úgy viselkedünk, ahogy a való életében. De játsszunk el a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis működne!
Kétségtelenül rendkívüli, ami az író fejéből kipattant, de sajnos az, amit végül a stáb kezdett vele, nem sokat ér - legalábbis az én szememben. Az alapötleten kívül csak egyetlen dolog hagyott bennem bármilyen nyomot, az a bizonyos mondat, amit a még élő Ash mond Martha-nak szeretkezésük végén... ezt sem lövöm le, de aki látta, biztos tudja, melyik mondatra gondolok. Ilyen kínosan életszerű jelenetek csak ritkán szoktak filmekben előfordulni, és meglepett, hogy épp ebben a gyenge minőségű darabban találkozom vele. De így legalább egy picit tudtam írni róla, virágnyelven, spoilermentesen.

(5/10, a sorozat leggyengébb része, de ha a többit megnézted, úgysem bírod ki, hogy ezt ne.)

2. évad 2. rész: Fehér medve

(Forrás: port.hu)

Biztos vagyok benne, hogy ez a közönséget leginkább megosztó epizód. Meglepően eltérőek róla az interneten a vélemények. Van, aki egyenesen tökéletesnek látja, 10/10-et adva rá, míg mások szerint semmi értelme az egésznek, és alaposan lepontozzák. Az én véleményem valahol a kettő között van. Egyrészt ajánlom mindenkinek, aki szereti összesz*rni magát egy filmen, mi legalábbis Drissel kész voltunk tőle már 10 perc után. Másrészt szerintem nem olyan értelmetlen és érthetetlen, mint többen írták, csak nem is annyira letaglózó a vége, mint ahogy azt az alkotók valószínűleg szerették volna. Harmadrészt biztos világnézettől is függ, ki mennyire érzi ütősnek a végkifejletet, én inkább felháborítónak tartottam, de biztos van, aki szerint hálleluja.

A történet úgy kezdődik, hogy egy nő magához tér egy üres házban, de hiába villan be neki pár kép a múltjából, nem emlékszik, ki is ő. Kimegy az utcára és próbál segítséget kérni másoktól, de ekkor éri az igazi meglepetés. Nem csak őt, hanem minket, nézőket is.

Engedtessék meg egy kis spoiler (vigyázz, ha még nem láttad, és meg szeretnéd nézni!): Én hiszek a bűnösök emberi méltóságához és a megbánás lehetőségéhez való jogában, és emiatt nem egy frappáns büntetésnek érzem ezt a filmbeli ötletet, hanem a társadalom borzasztó lelki torzulásának. Feltételezem, hogy az alkotók is ennek szánták, hiszen az egész sorozat tükröt tart nekünk, hogy milyen veszélyes értékrend felé tartunk, de nincsenek illúzióim abban a tekintetben, hogy sok bosszúhívő és/vagy halálbüntetés-párti akár már holnap megvalósítaná a filmben látottakat. Nekik azért annyit hozzátennék, hogy a nő nincs tudatában annak, hogy elkövetett valamit, így ez a büntetés őt nem téríti jó útra, nem viszi rá a megbánásra, és bár szenved, igazából egyik nap sem tudja, hogy miért, csak a végére derül ki számára, úgyhogy szerintem, mint büntetés, ez teljesen hatástalan. (Spoiler vége.)

Annak ellenére, hogy ez az epizód nem szólt igazán nekem, azért ajánlom. 42 perc izgalom és agykattogtatás, amíg próbálja az ember megfejteni, hogy mi is lehet ez az egész. Aztán megkapja a választ, de nem biztos, hogy boldog lesz vele.

(7/10, de ha szereted az extrém sztorikat és szeretsz izgulni, akkor nálad magasabb is lehet.)

2. évad 3. rész: Waldo

(Forrás: http://www.mareleecran.net)

Na, ez az a rész, ami a legkevésbé szólt nekem. Ezt a Waldo figurát nem vette be a gyomrom, bár értem, hogy társadalom- és politikakritika, de ezt a káromkodó, olcsó poénokkal apelláló stílust nem tartom arra megfelelő eszköznek. A 6 epizód közül nekem ez ugyanolyan gyenge, mint a fentebb már leggyengébbnek titulált Rögtön jövök. Ugyanakkor mégiscsak van benne valami. Valami, amit nem rémlik, hogy más filmek is elmondtak már.
Miközben nézzük, nehéz elvonatkoztatni a közelgő magyarországi választásoktól, hiszen rengeteg ember ábrándult ki a politikusi kínálatból, és szerintem nyugodt szívvel szavaznának egy káromkodó, gúnyolódó animált mackóra. Végül is a mi Kétfarkú Kutya Pártunk is hasonló, csak az szellemesebb Waldonál. Elsőre jó gegnek is tűnik megválasztani (Waldo-t). Csak aztán mi lenne belőle...!?

(5/10, nem is tudok mit hozzátenni.)

Órák óta ülünk egymás mellett a kanapén, laptoppal az ölünkben, és külön-külön netezünk.

Dris: Megnézünk egy filmet?
Én: Oké.
Dris: Csak azért, hogy csináljunk valamit közösen is.
Én: Aha! Két monitor helyett egy monitort nézzünk.

Kicsi RT négy hónapos lett. Ebből az alkalomból egy csodálatos nappal ajándékozott meg minket, felhívva a figyelmünket rá, hogy milyen szuper is vele az élet.

Először aludta át az éjszakát, de úgy alaposan. Bizonyos szülők azt mondják, az éjszaka átalvásának definíciója az, hogy 6 órát alszik egyhuzamban a gyerek. Én ebben nem hittem, mivel mi elég korán fürdetünk és tesszük le aludni, ezért hiába aludt eddig is 6 órát, attól még kelni kellett éjjel 2-3 óra között. Most meg este 8-tól reggel 6-ig aludt, és ez elég volt ahhoz, hogy mindannyian széles mosollyal ébredjünk reggel, mintha egyszeriben kialudtuk volna az elmúlt 4 hónap fáradalmait.

Aztán elmentünk az unokatesómhoz, és ez azt jelenti, hogy először töltöttük RT-val az egész napot máshol, mint itthon. Több etetés és több alvás is ott érte náluk, és csak pislogtam, hogy milyen jól viseli az idegenben tartózkodást. Aztán itthon, este még meglátogatták a nagyszülők, akik hatalmas kacajokat kaptak a kisunokától. Egy nagy móka volt az egész nap.

Nem szeretnék nyálas hófordulós bejegyzéseket írni, amikből őszintétlenül kifelejtem a nehézségeket, úgyhogy meg kell említenem, hogy a 4. hónap bizony kemény volt. Azt hiszem, az első hónap (a szoptatással való szívás és a még meg nem szokott éjszakázás) kimerítő tempója, és az azóta is tartó kialvatlanság bukott ki most belőlem, és volt néhány könnyekkel induló reggelünk, és pár türelmetlen vagy energiaszegény napunk. Amikor viszont már épp nagyon magam alá kerültem volna, Drissel szépen átgondoltuk a dolgokat, felosztottuk máshogy, ettől kipihentebb lettem, és azóta újra boldogság van.

A 4. hónap sok örömet is hozott, mert RT látványosan fejlődött. Már lehet vele nagyokat nevetni, és bár beszélni nem tud, mégis úgy érzem, hogy egyre többet kommunikál velünk. Ez hihetetlen jó érzés, imádom.

S úgy tűnik, 4 hónap után vége az anyatejes időszaknak. Hihetetlen körülményes utat jártunk be ezen a téren, és már nem is tudnám elmondani egy kívülállónak, hogyan jutottunk a jelenlegi helyzetbe, annyira bonyolult. Az utóbbi majdnem 3 hétben már nem szopizott, és nem sikerült rájönnünk, hogy miért nem, épp csak tippek merültek fel. Fejtem, amíg és amennyit tudtam, de ez a végtelenségig nem tartható fenn. Annak érdekében, hogy mosolygós mami maradjak, elengedtem a szoptatást, mint elvárást és mint aggodalmat, és nem erőltetem tovább. Úgy fogom fel, hogy bár RT születése után arcul csapott, hogy milyen iszonyú nehéz is tud ez lenni, mégis sikerült 4 hónapig minden nap adnom anyatejet neki, még ha nem is kizárólag azt. Megtettem, amit megtehettem, kiharcoltam, amit kiharcolhattam. Ennyire futotta. Másnak biztos kevés, de ha összeadnám, hány liter anyatej folyt le a kisfiam torkán, meglepően szép szám jönne ki. Tehát tudom úgy nézni, hogy ne a keserűség maradjon meg ebből az időszakból, és a viszonylag korai befejezésből.

Négy hónap, elrohant. Négy hónap, örökkévalóságnak tűnt. Mintha száz éve lett volna a császár. Mintha RT mindig is velünk lett volna, vagy legalábbis már piszok régóta a családunk része lenne. Azt hiszem, ezek az érzések azt jelentik, hogy a legjobb helyen van, és mi is a legjobb helyen vagyunk körülötte. Hogy ez így magától értetődő.

A filmmániás kismamák barátai az egymástól független, 40-60 perces epizódokból álló sorozatok. Nagyobb az esély rá, mint az egész estés filmeknél, hogy elejétől a végéig tudod nézni, és simán eltelhetnek hetek két rész megnézése között.

A Black Mirror angol sorozat két évados, és ebben a két évadban is mindössze hat epizódot tartalmaz. Baráti ajánlásra kezdtem el nézni. Az illető azt írta, hogy az a közös a hat epizódban, hogy mindegyik a média és a technológia társadalmunkra gyakorolt hatásával foglalkozik. Én pedig már ezzel megszólítva éreztem magam.

Az első évadon, tehát 3 részen vagyok túl, és meg kell, hogy mondjam, érdekes tapasztalatot szereztem magamról. Mégpedig azt, hogy előfordulhat, hogy nem tudom megítélni, hogy egy film tetszik-e vagy sem, és hogy ha sok bajom van vele, akkor is felkelthet olyan kíváncsiságot bennem, ami miatt nem kapcsolom ki. Majd a végére azt mondom, érdemes volt végigülni. Szóval nem szépítem, olyan különálló, kb. epizódonként 1-1 órás sorozat ajánlója következik, amely minősége meglehetősen változó, és mégis úgy érzem, érdemes rászánni a drága szabadidőt.

Félelmetes tükör (Black Mirror) ez a sorozat a jelen társadalmunknak. Arra készteti a nézőt, hogy akkor is elgondolkodjon róla, hogy hova is tartunk, ha máskor csak legyint az efféle témákra, és pusztán összeesküvés-elméletnek titulál mindent, ami a jövőnk veszélyeire hívja fel a figyelmet. Nehezen tudom elképzelni, hogy bárki is szívesen élne ilyen világban. Ha így nézzük, ez a sorozat felértékelődik, pedig bizonyos részei középszerű tévéfilmes minőségűek csupán.

1. rész: Himnusz

Sajnos eléggé gyenge, mondhatni középszerű résszel kezdődik a sorozat. A csattanója sem hatalmas és nem is újdonság, és a megvalósítás minősége is hagy némi kívánnivalót maga után, de ezzel együtt érdekes. A legnagyobb gondom vele az, hogy nem annyira élethű, mint amennyire a másik két részt annak tartom. A valóságban szerintem nem így döntene a válságstáb, és innentől kezdve nem tudtam eléggé belehelyezkedni a történet alapján adó problémába. Ettől függetlenül, ha valaki belevág ebbe a sorozatba, érdemes azért megnézni, de lehet, hogy a helyében nem ezzel kezdeném.

A történet egyébként annyi, hogy egy nap valaki elrabolja a wales-i hercegnőt, és egy Youtube-ra feltöltött videóval üzeni meg ország-világnak, hogy mi a követelése: a miniszterelnök élő adásban szexeljen egy disznóval az összes tévécsatornán, megadott időpontban, megadott feltételek szerint. A miniszterelnöknek nagyjából fél napja van, hogy döntsön.

(6/10, de azért megnézhető.)

2. rész: Az egyetlen kiút

Na, ez már sokkal jobban tetszett, bár veszettül vontatott volt, kb. 25 percet simán ki lehetett volna vágni belőle. Ennek tükrében pedig érthetetlen, miért nem magyarázza meg a film alaposabban, hogy hol is játszódik és mi a háttere a történteknek. Bennem legalábbis sok kérdés maradt, érdekelt volna az értelmezéshez, hogy mi van a falakon kívül, mióta létezik ez a világ, honnan kerülnek oda, akik odakerülnek, miért csak fiatalok vannak stb. Valahogy nem érzem elég alaposnak, miközben egyébként látványvilágában és még inkább mondanivalójában eléggé ütős. A végkifejlet beviszi a gyomrost, bár nyilván gyomor kérdése, de engem eléggé elkeserített. Napokig agyaltam utána rajta.

A történetet itt nem nagyon fogom leírni, mert szerintem azzal még lassúbbá válna annak, aki meg fogja nézni. Szépen kibontakozik, összeáll, miről is van szó. Annyit árulok el, hogy egy virtuális világban játszódik, ahol az ott élő embereken kívül csak egy alma valóságos, minden más mű, és mint ilyen, riasztó, rideg, elrettentő.

A sorozat részei egyébként arra a félelmetes felismerésre futnak ki, hogy bár mindegyik történet fikció és nagy részük csak egy elképzelt világban játszódik, mégis megtörténhet akár velünk is. A társadalmunk ide tart, és ha nem vigyázunk, a technológia és a média a fejünkre nő.

(8/10, ez a 2. rész egész jó volt.)

3. rész: Az emlékchip

Na, ez a téma eleve közel áll hozzám, a chipelés veszélyeibe szerintem belegondolni is hátborzongató, és sajnos egy karnyújtásra vagyunk tőle, hogy az ötlet megvalósuljon. A sorozat 3. része ezzel foglalkozik, csak kicsit továbbgondolva, a chip itt konkrétan a viselője által látott eseményeket tárolja. Azaz 2 in 1, nem csak a chipelés, de az életünk bekamerázása is témája a filmnek.

Ezt a problémakört millió történettel be lehetne mutatni, a film készítői a magánéletet választották. Egy házaspár közötti féltékenységi jelenetnek induló történet végül elég erőteljesen felnyitja a néző szemét, ha esetleg eddig még nem volt nyitva.

Ez a rész szerintem egészen kiváló, izgalmas, dinamikus és logikailag is csak egy kevés problémám van vele. Épp csak annyi, hogy szerintem egy ilyen világban az emberek nem lennének ennyire lazák és kitárulkozóak, nem mernének viccelődni, hanem totál be lennének feszülve attól, hogy mindenki mindent láthat, visszakereshet, minden egyes szavukkal bármikor szembesítheti őket... ez borzasztó nyomasztó lehet.

(9/10, nem tudom, mit tartogat még a 2. évad 3 epizódja, de ez a rész kimondottan ütősre sikerült, nagyon tetszett.)

(A képek mind a port.hu-ról származnak.)

Lett havi, kétheti vagy heti kimenőm, ahogy igénylem. Tök jó. Egy nem is olyan hosszú beszélgetés eredménye ez Drissel. Rájöttünk (tudom, nem ez a spanyol viasz), hogy az őrli fel az embert, ha folyamatosan neki kell felügyelnie, készenlétben állni a kicsi közelében. Sosem érettem, miért jobb annak a szülőfélnek, aki dolgozni jár, miközben otthon meg ott a gyerek. Hát azért, mert addig lekerül róla ez a felelősség. Nem vágyom vissza a munkába, félreértés ne essék! De ha csak elmegyek egyedül fodrászhoz vagy venni egy kenyeret, már az kikapcsol. Hihetetlen, milyen rövid idő alatt is fel tudok töltődni.

Múlt pénteken kismama csoporttalálkozón voltam egyedül, tegnap meg Sziszamiszával vacsoráztunk egyet a Leroyban, úgy, mint régen. Ha minden jól megy, hetente, kéthetente tudunk ilyet csinálni. RT olyankor már alszik, Dris felügyeli, de ha nincs egyetlen ébredés sem, akkor ő is zavartalanul tud netezni vagy valami ilyesmi.

Ha visszagondolok a néhány évvel (3-4-5?) ezelőtti életmódunkra, azt látom, hogy igen nagy változások mentek végbe mifelénk. Nem volt ez pálfordulás, mert szép lassan alakultak át a szokásaink, step by step. Mindig csak annyi léptünk előre, amennyire igényünk volt, és amennyit pillanatok kérdése volt megszokni. Motiváltak voltunk és vagyunk. Ez kell hozzá. A többi jön magától.

No, de miről is beszélek? A fogyasztói társadalom (tudatos, ámde költekező) mintapéldányaiból apránként lettünk valami más. Először jött a szelektív hulladékgyűjtés és az ökológiai tisztítószerek (már ha nem a vegetarianizmus az első lépés). Volt szűrt vizes időszakunk is, aztán arról leszoktunk, nem szerettem annyira, mint az ásványvizet. Azután házilag barkácsoltuk az első virágládákat, amelyekben próbáltunk konyhakertet kialakítani, több-kevesebb sikerrel. Ez volt a kísérleti időszak. Paradicsom és madársaláta nőtt is dögivel, a hónapos retek viszont olyan lett, mint egy rotringbetét, csak rózsaszín. Úgyhogy arról inkább ne is beszéljünk! A második nyáron már lett paprika is. Nyár elején kerestünk egy elhagyott telket, egy ismerősünk szomszédja megengedte, hogy az övén kipróbáljuk, hogyan gazdálkodnánk. Nem lett belőle így elsőre sikersztori, több gyom nőtt, mint zöldség, vagy csak nem látszott ki alóla, nem tudom. Én akkor már nagy pocakkal, 35 fokban inkább itthon maradtam a hűvösebb lakásban, de ha időnk jobban engedte volna, azt a földet is gondosabban megműveltük volna. Egyszer még ehhez is visszatérünk szerintem. 

Aztán ugye száműztük a fürdőszobából azokat a pipere cuccokat is, amelyek nem természetes alapanyagokból készültek. Lett helyette natúr szappan, minden funkcióra: zuhanyzás, hajmosás, borotválkozás. Fogkrémnek meg fluorid- és mentolmentes verzió. Illatmentes ökológiai öblítő, de lassan ezt is felváltottuk valami mással: ecetes vízzel. Ahogy a szűrt víz, úgy az ecet, mint ruhaöblítő sem lett a kedvencem. Bizonyos ruhák és a törölközők sprődek lettek tőle. Így, egy kicsit harcolnom kellett Drissel, de végül visszatértünk az ökológiai öblítőhöz. Próbáltunk gesztenyével is mosni, és lehet, hogy újra sor kerül majd rá.

Meditálok, azaz meditáltam RT születése előtt, nem kötelességszerűen, de amikor rám jött. Jó lenne ezt még visszailleszteni a mindennapokba, ha nem is most, de hiányzik. 

Majd jött még egy réteg erre az egészre. Biozöldségek, biogyümölcsök, bio mindenből, amiből csak lehet. Nem a megőrülés határát súrolva, hanem apró lépésenként megvalósítva, és most már olyan természetes, mintha más nem is létezne. Nagyrészt biopiacról, bioboltból, kisebb részt a saját erkélyládáinkból.
Amikor már belejöttünk a szelektív hulladékgyűjtésbe, elkezdett minket zavarni, hogy a szerves hulladék megy a háztartási szemetesbe. Így Dris elkezdett komposztálni, gilisztákkal. Igen, a 6. emeleti lakásban. Először furcsa volt belegondolni, hogy itt lesznek a lakásban, de nem sok vizet zavarnak. Nem másznak ki a dobozból (Ikeás), amiben élnek. A bedobált szerves (kizárólag bio zöldség és gyümölcs maradéka, héja kerül bele) hulladékot ún. gilisztateává alakítják, ami kimondottan jót tesz az erkélyen termesztett zöldségek földjének.

(Forrás: Biobúzafű)

Babavárás idején, amikor az ember extra egészségesen igyekszik étkezni, jöttek a csírák, igazán tiszta forrásból, a bolthálózatot kihagyva, egyenesen a termelőtől, frissen a csíráztatóból. Majd a búzafűlé. Sajnos én ebből keveset fogyaszthatok, mert várandósság és szoptatás idején nem ajánlott semmi, ami méregtelenítő hatású, de várom, amikor majd belevághatok úgy igazán. Addig én csak kiskanálnyit iszok belőle és a bőrömre kenem, állítólag csodaszer. Ha én még nem is csaphattam bele igazán a búzafűlé-lecsóba, a család már fogyasztja rendesen. Szerintük is csodaszer. Egy természetes dolog, ami bárki számára elérhető, mint csodaszer, gyógyszerek, mesterséges vitaminok és vegyszeres kozmetikumok helyett.

Fura látni, hogy a tévében minden második reklám gyógyszert tukmál. Megjegyzem, eredményesen. Az orvosok is csak "felírnak", egy sem mondja, hogy egyen a kedves páciens inkább sok spenótot vagy hüvelyest, vagy mindkettőt. Itt jönne a képbe a búzafűlé is. A kiegyensúlyozott, változatos és természetes, vitaminokban gazdag étrenddel minden szükséges tápanyag bekerül a szervezetbe, a számára legjobb és legkönnyebben feldolgozható formában, de erre mégsem hívják fel a figyelmet szinte sehol. Abból nem gazdagszik meg senki. Épp csak egészséges lenne az emberiség. Nem csak testileg, értékrendileg is.

Félreértés ne essék, nem vagyok szélsőségesen mániákus, sem "hippi". Nem szeretnék tanyán élni, mindentől távol, áram és víz nélkül. Nem szeretnék lavorban mosakodni és a kis-nagy dolgommal a kert végébe járni. Én azt sem tudom, bírnám-e vidéken huzamosabb ideig. Még az az idő is eljöhet, hogy oda vágyom, de egyelőre nem erről van szó.

Továbbra is a fővárosban élünk, közel a tűzhöz, jó közlekedésnél (azaz szmogban és zajban), minimál berendezésű lakásban. Már szinte kész van, és bár sokáig tartott (közel 5 évig) a berendezés befejezése, most nagyjából olyan, mint amilyet szerettünk volna. Nem biztos, hogy nem fogok ennél nyugisabb, "vidékibb" helyen élni, de nem hiszek benne, hogy vissza kell menni 200 évet az időben ahhoz, hogy ember- és természetközelibben tudjunk élni. Nem hiszem, hogy le kell mondani a gépek adta segítségről, sok közülük energiatakarékosabb is, mint a manuális elődje (pl. a mosogatógép). Ízléssel és ésszerűen lehet társítani a modern kor vívmányait a környezettudatos megoldásokkal (az más kérdés, hogy nem mindet kell!). Az eredmény, sokak tévhitével ellentétben, nem a kényelemről való lemondás, hanem egy sokkal élhetőbb élet lesz.

Tudom, ez most divat is. Milliárdos üzletemberek mondogatják, hogy csalódtak, elegük van a pénzhajhászatból, elmennek biokertésznek. Sokan nevetnek rajtuk, hogy nem hitelesek. Én nem gondolom, hogy ne lennének azok. Miért ne lehetnének? Miért ne alakulhatna úgy az élet, hogy az embernek megváltoznak a prioritásai? Pénzt keresni, karriert építeni, üzletet futtatni, hitelt fizetni 5-10 éve még nem az volt, mint most. Ami most van, arra miért ne lehetne válasz, hogy "besokalltam, egészen máshogy szeretnék élni"? Miért ne lehetne cél az önellátás, amennyire meg tudjuk tenni?

Jó hosszú írás lett ebből, és tudom, hogy a hosszúkat sokan el sem olvassák, de azért ide a végére még be kell tennem egy fontos részletet. Ez az egész nem tőlem jön. Szimpatikus, tudok vele azonosulni és szeretem, hogy ebben vagyunk, de ha Dris nem lenne motorja a változásnak, valószínűleg én még nagyon nem itt tartanék. És nem írtam volna meg ezt a bejegyzést sem.

Ide illik, úgyhogy belinkelem: aláfestő zene BÁRMIHEZ.

És egy bejegyzés Blogártól, aminek van ehhez a témához kapcsolódó része, és eléggé egyet is értek vele.

Update: Fotók a gilisztás komposztálóról, közkívánatra, a "Tovább" után. Leírás a kommentek között található. Még precízebb leíráshoz sajnos használni kell a google-t, nincs időm pontos know how-t betenni ide. Köszönöm a megértést!

Miután a FlyLady programmal a hétvégén végérvényesen elúsztam, pedig még a zónázós karácsonyváró takarítást is hozzá akartam csapni a napihoz, az új fogadalmam: holnaptól nem eszem édességet. Csokit, sütit. A kávéban azért lesz cukor.

Igazából már tegnap el akartam kezdeni, mert pénteken a kismama klub találkozóján megállapítottam, hogy én vagyok a legpizzaképűbb. Igaz, a jelenlévők közül majdnem nekem a legfiatalabb a babám, de akkor is. Szóval tegnap akartam kezdeni, de anyósom almatortát sütött, aminek nehéz ellenállni. És mivel ő nagyon rutinos az édességmentes életmód elkezdésében, meggyőzött, hogy azt holnaptól, de még inkább hétfőtől kell kezdeni. Röhögtünk, és bevágtam két szelet almatortát. Ma meg utoljára még egy islert a Kemenes Cukrászatból (Allee, nagyon finom).

11. nap: Banyeg, már megint semmi dolgom, mármint semmi új. Nincs szelektálni és lomtalanítani valóm. Amíg pocakosan itthon voltam, mindent megcsináltam, átnéztem az összes szekrényt, hogy helyet teremtsek RT ruháinak és játékainak. Lehetséges, hogy mégis rendezett a lakásunk? Na de hogy lesz így kitakarítva A-tól Z-ig?
Talán úgy, ha belevágnánk Drissel közösen ebbe a novemberi nagytakarításba.

12. nap: Mostam, teregettem. Mint minden nap.