Antibaby naplója


Rt szerint a világ

2015. augusztus 11. - Antibaby

wp_20150811_001.jpgRt szereti azokat a feladatos füzetecskéket, amiket pl. a postán lehet kapni. Ragasztgatja a matricákat benne, összehúzza az állatokat az eledelükkel, meg ilyenek.

Itt az volt a feladat, hogy a labirintusban rajzolja be a legrövidebb utat a kisfiútól a nagymamához. Berajzolta. És milyen igaza van, ugye?

 

Fogmosás

Benne vagyunk már mi is a dackorszakban, ami abban nyilvánul meg, hogy Rt semmit nem akar, amit mi, illetve ha igen, akkor máshogy, vagy amit én csinálnék, azt apa csinálhatja, amit meg ő, azt csakis én... Ja, és még van a mindent egyedül akarok is. Igyekszünk jól kezelni. Nem mondom, hogy mindig könnyen megy, de alakul.

Amikor Rt megszületett, nem hittem a folyosón minden sztorinkra csak legyintő, "ez is elmúlik majd" családoknak, de tény, hogy mindig van valamilyen korszak. Egyik dolog a másikkal fordítottan arányos. Ha jól alszik, rosszul eszik. Ha jól eszik, nehezen lehet elaltatni. Ha szeret hajat mosni, akkor nem engedi levágni a körmét. Ha könnyű megmosni a fogát, akkor a hajvágással vannak nehézségek. És fordítva. Mindig így van, most már 2 éve.

Na, most a fogmosás hirtelen gyerekjáték lett, a szó szoros értelmében. Rt eléggé odavan a tömegközlekedési eszközökert, főleg a metrókért és a buszokért. Dris meg roppant kreatív apuka. Úgyhogy most az van, hogy Rt szája az alagút, és a fogkeféje a metró. És olyan állomások vannak, mint Felül-hátul, Elől-alul, Alul-hátul. Nincs tiltakozás, sőt, Rt még kuncog is hozzá.

Feminista lesz a gyerek?

2 évesem lapozgatja az üzleti magazint. Minden arcra rámutat: "Bácsi... bácsi... bácsi..." Az újság kb. felénél egyszer csak felháborodva megáll: "Néni hóóó vam?"
Fején találta a szöget. Neki már feltűnik, hogy nincs balance.

Aztán csak találtunk a lapban, nagy keresgélés árán néhány nénit. Egy reklámoldalon egy félmeztelen, a melle elé luxustáskát ölelő Mihalik Enikőt. Szintén egy reklámoldalon egy icipici Liptai Claudia fotót. Meg Détár Enikőt, ahogy a késmentes arcplasztikájáról nyilatkozik, nyilván hirdetés ez is. Volt még két hölgy, akik a vállalkozásukról beszélnek. És nagyon sok bácsi... bácsi... bácsi.
Kívánom, hogy mire Rt felnő, legyen más az arány! 

Óvodai extrák

Épp írni készültem arról, hogy milyen megdöbbentő, amikor a sokadik óvoda nyílt napján jársz, és mindenhol azt kérdezi a többi szülő, hogy milyen külön órákra viszik a gyerekeket, van-e népi tánc, úszás, karate, dráma foglalkozás, na és persze nyelvoktatás, de amikor te szóba hozod az egészséges étkezést, 40 szempár mered rád döbbenten, még előtted is hátrafordulnak, hogy jól megnézzék, ki is ez a bolond, aki nem kakaós csigát kíván a 3 évesének. (A majdani 3 évesének.) Szóval postolni készültem róla, de a nagy részét épp megírta Blogár is. Tudnám még cifrázni, talán meg is írom majd külön.

Kérek inni!

Amikor tegnap kimondta, hogy "Kérek inni!", kihagyott a szívem, lassított felvételen láttam a világot magam körül, és egy kicsit a szemem is könnybe lábadt. Végre, meg tudja mondani, mi baja. Nem kell találgatnom, hogy vajon éhes, szomjas, fázik vagy melege van, álmos vagy pont nem akar aludni, esetleg fáj valamije.

2 éves

lett a manó. Családi ünnepség majd csak jövő hét végén lesz, de ma is ő állt a középpontban. Reggel elmeséltük neki, hogy két éve ezen a napon még bent volt a pocakomban, de már nagyon szűk volt neki a hely, úgyhogy bementem a kórházba és a doktor bácsi segített kijönni neki a pocakomból. Ezután egész nap, ha szóba jött a szülinapja, azt kérdezte: Doktor bácsi hol van? Kénytelenek leszünk jövőre meghívni Dr. Szuromit is.

Két éves anyatapasztalatom van, ami azért már valami, és még mindig azt mondom, nagy csoda egy gyerek (biztos kettő meg három is), de nagyon fárasztó is. Rt mára hatalmas arc lett, egy igazi egyéniség, aki otthon, ahol igazán kinyílik, rendkívül cuki és hihetetlen dolgai vannak. Társaságban még általában meg van szeppenve. És most már nálunk is tombol a jó kis dackorszak. Meddig is tart ez?

"Cirkuszi mutatványok" terén elég jól áll. Simán számol tízig, magától is megszámol dolgokat. Most a szülinapja kapcsán az ujjával kettőt mutat, de a szájával hármat mond hozzá. Hány éves vagy? Hááomm. Furcsa mód a játszótér nem igazán érdekli, nem akar csúszdázni, hintázni is ritkán, a homokozóban egy ideig elvan, de semmi különös lázat nem érzek nála iránta, a gyerekeket nézi, és a kortársainál jóval kevesebb lelkesedéssel mászik mászókára. Sőt, tulajdonképpen egyáltalán nem mászókázik. Közben viszont szereti az olyan négy fal közötti játékokat, mint a memória kártya. Úgy játszuk, mint a nagyok, lefordítva a 30-40 lap, és kettesével felfordítva memóriából párosít. Szeret rajzolni, matricát ragasztani, ügyes a keze, és főleg ügyesen rúgja a labdát. Nincsenek extra elvárásaim ezekkel a skillekkel kapcsolatban, de persze minden szülő büszke arra, amire lehet. Ha valamiben nagyon le lenne maradva a többi hasonló korú gyerektől, akkor biztos megijednék, mert egy anya már csak ilyen ijedős. Amúgy meg minden akkor történjen, amikor történik.

A beszéd miatt aggódtam egy kicsit, mert valaki a fülembe tette a bogarat, hogy 2 éves korra jó lenne, ha már 3 szavas mondatokat mondana. Tudtam, hogy nem élet-halál kérdés, de azért figyelgettem, és 19-20 hónaposan még nem úgy tűnt, hogy 2 éves korára beszélni fog. Aztán hirtelen jött a táltosodás, 2-3 szavas mondatok, most meg már annyi mindent mond, hogy összeírni sem tudnám.

Rt eleven és nagyon kíváncsi, így nem a legkönnyebb gyerekek egyike, de a legtöbb téren szerintem ez pozitívum, úgyhogy örülök neki. Viszont az alvás, elalvás, altatás a mai napig komoly gond nálunk, viszi az összes energiámat. Már mindent megpróbáltam, altatási tanácsadónak is fizettem, de minimális eredményt értünk csak el. Biztos mindennek meg van az oka, így ennek is. Csak nem mondhatnám, hogy kipihent vagyok. Az is biztos, hogy egyszer ez is elmúlik majd. Ahogy mondani szokták, 18 évesen már mindenki önállóan alszik el és átalussza az éjszakát. Mondjuk azt senki nem teszi hozzá, hogy mióta. 17 és fél éves kora óta, vagy 2 és fél éves kora óta? Nem mindegy. De egyszer biztos lesz egy választóvonal.

Összességében szuper két évünk volt ez, megtanultam Rt-nak köszönhetően főzni, időgazdálkodni, nyilvánosan énekelni pironkodás nélkül, és még biztos egy csomó mást is, amit észre sem veszek. Imádom őt, és remélem, jól csináljuk (neki és nekünk jól), ami a feladatunk.

Szuperapa cenzúráz

Autót vezet, közben telefonon ügyintéz, válaszolgat a hátsó ülésen ülő gyereknek, visszaadja a cumiját, akárhova is esett le az autóban, velem is beszélget, és közben még arra is van gondja, hogy amikor a Quimby lemez a "lustán b***nak az állatok"-hoz ér, odanyúljon lehalkítani, majd a következő szóra visszahangosítani. Én csak anya vagyok, nem járok dolgozni meg ilyenek, de a polip karjaim és ezerfelé figyelési képességeim nem fejlődtek ki.

Állatkínzó

Zsörtölődtem múltkor a Kosztolányi Dezső téri lámán, azóta pedig rájöttem, hogy ez lesz az új vesszőparipám. Amikor az Ökokörbe jártam, ott mesélték más anyukák, hogy náluk a gyermek érkezése volt a fordulópont, akkoriban kezdtek el zöldülni. Nekünk az ökoszemlélet sokkal hamarabb jött, mint Rt, de azért durvult már az ő ittléte alatt. Úgyhogy aláírom, hogy azokat, akik erre fogékonyak, bizony el tudja indítani a változás útján egy gyerek születése.

Én számtalan dolgot veszek észre magamon, ami azóta zavar nagyon, amióta a fiamnak igyekszem megmutatni a világot, apró lépésekben. Természetesen ezek főleg azokban a helyzetekben jönnek elő, amikben nekünk eleve más a felfogásunk, mint másoknak. Persze nem általánosítási szándékkal állapítom ezt meg, csak abból, amit magam körül látok, tapasztalok. Ami eddig kicsit zavart, mert én máshogy csinálom, gondolom vagy érzem, mint a nagy többség, az most, a gyereknek mutogatva hatványozódik.

Itt van pl. az állatok, növények megismertetése. Én valahogy úgy képzelem ezt, hogy meglátunk egy virágot kirándulás közben, és megnézzük. A szemünkkel. Aztán tovább sétálunk, egy másik növényt keresve. Mások meg úgy, hogy ott egy növény, tépjük le! Vidd oda anyának ezt a szép pipacsot, százszorszépet, akármit! Tudom, tudom, a pipacs gyomnövény, nem kell aggódni miatta, de én meg úgy érzem, hogy ha azt leszakíttatjuk a 2 évessel, akkor nem fogja tudni, hogy a nempipacsot meg nem kellene.

Állatokkal ugyanez. Én úgy mutatnám meg a tóparton ücsörgő békát, hogy pár lépés távolságban megállunk, rámutatok az ujjammal, nézd, az ott egy béka. Próbálunk nem sokat mozogni, és megfigyeljük. Mások meg úgy, hogy jé, ott egy béka, piszkáljuk meg bottal, merjük ki lapáttal a tóból, hogy a kisgyerek megismerje. Pl. ez a nagyszülői hozzáállás is nálunk.
Egyszerűen nem értem, miért kell inzultálni az állatokat a "megismerésre" hivatkozva.
De van olyan ismerősöm is, aki konkrétan azt tanította a kicsi gyerekének, hogy "Mit kell csinálni a hangyával? Eltaposni.".

Őszintén szólva én nem is tudtam, hogy állatvédő vagyok. Mármint persze, nem eszem húst, és nem hordok bundát, és ellenzem a kozmetikai cégek állatkísérleteit. Amióta az eszemet tudom, taszít az állatkert (sokan kérdezgetik is, mikor megyünk már el Rt-val is) és minden cirkuszi állatos produkció. Sosem kötöttem vajas kenyeret egyetlen macska hátára sem, hogy kipróbáljam azt a nagyon vicceset. De nem tudtam, hogy ennyire napi szinten kerül ez benne az életemben a gyereknevelés kapcsán, hogy naponta fog összeugrani ettől a gyomrom valamilyen program közben.

Vasárnap például a Belvárosi Fesztiválon jártunk a Szabadság téren. Gyerekprogram, Halász Jutka néni, játékok... ami kell. No meg állatsimogató. Persze, hogy odakeveredtünk. Nézd csak, egy szamár, ott meg egy bárány, egy póni, az a pici meg egy boci.

2015-06-07_10_36_19600.jpg

2015-06-07_10_36_33600.jpg

wp_20150607_001600.jpg

Nem tudom, látszik-e a képeken, hogy bár kerítés is körbevette őket, még olyan rövid pórázra is voltak kötve, hogy szinte egyáltalán nem tudtak mozogni. Pl. felállni, felemelni a fejüket rendesen. Körbefordulni meg aztán végképp nem. Állatsimogató? Kiírhatnák inkább, hogy állatkínzó.

Persze, a gyerekem ezt még nem érti. Örül, hogy nem csak könyvben lát szamarat. Iiii-áááá! - mondja fülig érő szájjal. De ha majd ennél többet is beszélgetünk az állatokról, nem fogom hagyni, hogy az a kép alakuljon ki benne, hogy ez a bánásmód normális. Nehéz ügy, mert riogatni és félelmet kelteni sem helyes. Nem fogok neki 3 éves korában vágóhídról fotókat mutatni. Meg kell találni a megfelelő módját., mint ahogy az állatok, növények megismertetésének is. Szerintem ez a város közepére odaerőltetett "állatsimogató" és hasonlók nagyon nem az.

A helyzet dióhéjban

Jaj, egyébként meg annyira rossz, hogy nem tudok blogot írni... olyan életszakaszban vagyok, amikor millió, számomra fontos dolgot kell beletuszkolnom napi 1-2 óra szabadidőbe, és egyszerűen nem megy jobban, mint most. Ennek a blog látja kárát, és így én is, legalábbis a bennem élő blogger. Él még, igen. Időnként fejben blogolok, aztán sose jutok ide, hogy be is pötyögjem. Pötyögök máshova, talán néha felesleges helyekre is, úgyhogy most letiltottam pl. Facebookon is jó pár oldalt, hátha így egyszer csak visszatérek a mondandómmal ide.

Pofázhatnékom ugyanis gyakran van, hosszabb-rövidebb akármik.

A helyzet dióhéjban:

- Eladtuk a lakást, de még csak szóban, papíron nem.

- Még csak félhalvány elképzelésünk van, hol fogunk majd lakni azután, hogy ki kell költöznünk. Egy napsütéses, két irányba panorámás, füves, teraszos, madárcsicsergéses, kis veteményes kertes, autózaj oda nem hallatszós telket vizionálunk egy kis, sajnos a véges anyagi lehetőségeink miatt nem álomszerű, de vállalható házzal. Szóval valószínűleg belevágunk, és építtetni fogunk magunknak. Már van hely, amibe beleszerettünk. Álltam már üres telek határán és azt hisztiztem bele a nagyvilágba, hogy én itt akarok lakni.

- Nyolcszázmillió órát vettem, majd megvolt az első vezetés vizsgám. Mindenki azt kérdezi, hogy ez a forgalmi vizsga-e, de ők biztos régen csináltak már ilyet, mert mostanság már nincs más, csak a forgalmi. Nem kertelek: megbuktam. Várható volt, és így van jól. Majd újra nekifutok.

- Fotózni tanulok, sokat főzök, belekezdtem egy projektbe, ami remélem, sokkal többé is kinövi majd magát... mindezek csiga lassúsággal alakulnak, mert még egy gyerek mellett is kevés az időm, de már időnként kistestvéren is gondolkodunk.

- Holnap lesz a 7. házassági évfordulónk, amit majdnem elfelejtettem. Mostanában vitatkozunk. Általában apró dolgokon, vagy csak feszültek vagyunk élből, és akkor már mindegy, jön a türelmetlenkedés meg a kötekezés pro és kontra. Nem hiszem, hogy a 7. év miatt van, ha esetleg valakiben felmerült ez a lehetőség, sokkal inkább attól, hogy fáradtak vagyunk, sok a dolog és kevés az idő/energia egymásra. Azért bízom benne, hogy a mélyben minden rendben van. Ripsz-ropsz összehozunk egy lakáseladást, egy házépíttetést, egy kistestvért Rt-nak, egy költözést nagy pocakkal vagy kisbabával, aztán minden klassz lesz.

- Most is az egyébként, a kimerültség ellenére csodálatos napokat élünk. Rt már dumálgat, és egyre öntudatosabb, nagyon aranyos. Nem tudok betelni vele. Az eddigi legjobb időszak ez. Persze nem teljesen rózsaszín, mert már nálunk is megjelentek a kétéves korhoz közeledve a hiszti és a dac jelei. Van, hogy reggel még fekszik az ágyban, de már toporzékol, csak hogy egyet mondjak. Egyszerre idegölő és eszméletlen cuki.

Gyerek

Jáhháhhájjj, annyi minden zajlik most, hogy nincs időm blogolni. Nagy kár, hogy ez a kettő mindig egybeesik, mert hát mikor tudna az ember érdekeset és sokat írni, ha nem akkor, amikor érdekes és sok történik vele!?

Úgyhogy most szakítottam magamnak egy szabad estét, hogy posztokat gyártsak, amikben dióhéjban mindent összefoglalok. Ez az első a Gyerek címet viseli.

Rt 21,5 hónaposan beszél, imádom. Ez az időszak talán egy picit még annál is jobb, mint amikor az első önálló lépéseket tette meg, pedig az eddig mindent vitt. Már megvan az első 3 szavas mondata is: "Itt van Anya." 

Aztán jött a többi is, a "Hooo vaam papa?" és hasonlók.  És kinyitja a könyvet, végigmutogatja a benne levő tárgyak kétharmadát, mindegyiknek mondja a nevét. De olyanokat is, hogy fűrész, gitár, kenyérpirító. A mesébe és a dalokba is belemondja a szavakat, amiket tud, sőt, előre mondja őket. Szóval kívülről tud legalább 2-3 lemezt és 4 rövidebb mesét. Szerintem durva.

Sok fajta zenével megismertettük már, ő kezeli a hifit, cserélgeti magának a lemezeket, amik tényleg széles skálán mozognak Halász Judittól a Republicon át a Depeche Mode-ig, vagy Kardos-Horváth Jánostól a Eurythmics-en át Mozartig. Egy lemez sincs azonban, ami mostanában lekötné, kivéve Vivaldié. Van egy Greatest Hits-ünk, vagy mink, az az egyetlen, amit Rt nem az első szám közepén kap ki a lejátszóból, hanem általában hagyja végigfutni.

Vidám mesék

A Szutyejev meséket imádjuk. Rt is, meg mi is. Ha esetleg a nagy Bogyó és Babóca őrületben nem jutna elég promó nekik, akkor én most reklámozom őket. A Vidám mesék című mesekönyv gyerekkorom egyik nagy kedvence volt (Babar és az Öreg néne őzikéje mellett). Azóta őrizgettem az utókornak, a gyerekemnek, gyerekeimnek. Szerencsére nagyon jó állapotban maradt. (Akkoriban amúgy 67 Ft-ba került.) Mostanában került elő, és 4 olyan mese is van benne, ami szerintem ilyen Rt-korú gyerekeknek (21 hónapos) abszolút jó. Hosszabb mesékhez Rt-nak még nincs türelme, átlapoz bennük oldalakat, de az ilyen rövidek nagyon bejönnek neki, és ahhoz viszont mindig van türelme, hogy egy 1 perces mesét akár 20x is elmondasson egymás után.

Az első éjszaka nélkülünk

Úgy terveztük, hogy 3 éves kor után, vagy legalább 2-3 között vezetjük be, hogy Rt a nagyszülőknél aludjon. Mármint éjjel. De mostanra annyira ki vagyunk purcanva, hogy már nem hiszem, hogy jobbat tesz a gyereknek vagy akár nekünk, ha minden éjszakát együtt töltünk annál, hogy minden napközben észnél és jó kedvemben legyek. Úgyhogy kellene pihenni, néhány napra lelépni wellnessbe, masszíroztatni, ásztatni, jókat enni és beszívni a jóféle chi-t. Töltődni.

Így lett, hogy tegnapról mára Rt a nagypapáéknál aludt, próbából. És nem csak, hogy nem volt semmi sírás meg anya-apa keresés este, de még át is aludta az éjszakát (a kis "piszok"). Mi pedig 20 hónap után foglalkoztunk végre egy kicsit egymással. Megvacsoráztunk a kedvenc éttermemben (Alessio), ahol Rt születése előtt néhány nappal jártunk utoljára. Isteni finom 3 fogást ettünk végig kulturált kiszolgálással az étterem hangulatos téli kertjében. Majd teljesen ráérősen kocsikáztunk egyet a városban, sétáltunk egy kicsit a kivilágított Hősök terén, aztán jó korán lefeküdtünk aludni, erősen koncentrálva, hogy nehogy hazaérkezés után "csak rápillantsunk" az internetre, mert az tuti bukó, akkor éjfélig biztos nem alszunk.

Azt hiszem, én már felmérni sem tudom, mennyire vagyok fáradt, mert nem is emlékszem, milyen érzés nem annak lenni. Mindenesetre 12 órát aludtam egyhuzamban, úgy, hogy Dris korábban ébredt, és rámcsukta majd újra kinyitotta a szobaajtót, telefonált, pakolászott, és én ebből az egészből mit sem vettem észre.

A tegnap este szuper volt, és nagyon kellett ez a 12 óra alvás is, de nekem ma egész nap úgy fájt a fejem... nem tudom, hogyan működik ez, mitől van a fejfájás, ha az ember sokat aludt, de már máskor is tapasztaltam ilyet.

 

Angyal

Két napja esténként olyan, mintha egy angyal szállt volna be az otthonunkba. Úgy bújik hozzám, úgy simogat meg, úgy fogja aprócska tenyerébe az arcomat, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Nézzük összebújva a Holdat vagy a szemközti ház egyik ablakában maradt kis karácsonyi égőket. Nem mozdulunk, nem szólunk, csak dorombolunk együtt.

Gyerekruha-vádaszat

Akkora mázlim volt, hogy jóval Rt egyéves kora után kellett csak belekezdenem a gyerekruha-vásárlásba. Addig még sosem csináltam, mert kaptunk kölcsön rokonoktól, meg anyukám nagy turkálós, rászabadult hetente párszor a Hádára, és hozta a márkás, vadi új, dögös cuccokat. Aztán egyszer csak már nem nagyon kapott semmi jót. Ekkor vettem kézbe én a dolgot.
Elsőre meglepődtem, hogy ez is mennyi idő meg energia... Kellene a webshopokba egy olyan szűrő is, hogy angry birds-, verdák-, thomas-, disney-, monster-, halálfej- és dínómentes ruhák, na ezt listázzátok ki! Ja, és ne legyen barna, bordó, és kord se! 1 találat, pfff.

Na, de aztán rátaláltam (nem volt nehéz) a H&M-re. Nagyon aranyos és vagány gyerekruhák vannak ott, és a legtöbbön van valami flikk-flakk, ami miatt még nagyon praktikus is. Pl. egy derékszűkítési lehetőség, vagy felhajtóka elég ahhoz, hogy csak minden második méretet kelljen megvenni. Imádom. Az az egy baj van vele, hogy túl sok gyerek jár H&M-ben. Kellett volna fotót csinálnom, amikor a zebránál megálltunk 3-an a babakocsijainkkal, és mindhárom gyereken ugyanaz a sapka volt. Tudom, sokan erre csak vállat rándítanak, de én nem szeretem, ha szembejön a ruhánk az utcán.

Nevelési különbségek

Én ugye 36 elmúltam, amikor Rt született, úgyhogy mi "késői" gyerekvállalóknak minősülünk, asszem. Azok az ismerőseim, akik egy jó tizessel fiatalabbak nálam, és gyerekük van, általában arra panaszkodnak, hogy a korábbi társaságukat elvesztették. A régi barátaik nem értik meg, miért nem tudnak mindenhol ott lenni, ahol ők is, miért nem tudják garantálni, hogy 4-re leérnek a Balatonra, miért nem tudnak akármeddig maradni a partin, ha egyáltalán elmennek, és hogy lehet fontosabb dolguk annál, minthogy őket felhívta-e az a pasi, akit múlt pénteken ismertek meg.

Nálunk ilyen probléma nincs, a rokonságunkban és a barátainknál is 0-5 év közötti gyerekek sorakoznak, mindenki megért minden ilyesmit. Nincs harag, ha két napig nem tudjuk visszahívni egymást, ha késik valaki egy órát és társai. Van viszont valami, ami engem (minket) egyre jobban kezd zavarni.

Ahogy összejárunk minden gyerekessel, és ahogy növögetnek a fiúk-lányok, úgy jönnek elő a nevelésbeli különbségek. Nincsenek ebből viták, elvileg senki nem szól bele, hogy a másik milyen elveket követ, pedig van közöttünk nagyon laza, teljesen napirend és szabályok nélküli család, meg nálunk sokkal szigorúbb, táblázatból élő is. Nem is ez a gond, mindenki úgy csinálja, ahogy neki megfelel, és ahogy ők együtt boldogok. 

Van viszont egy család, akikkel rendszeresen összejárunk, szeretjük őket, és valószínűleg ők is minket, mert maguktól is felhívnak, meghívnak, ránk szánják az amúgy is rövidke hétvégéjük egyik felét... szóval ó kis társaság, és jó útmutató lennének, hiszen gyereknevelésben évekkel előttünk járnak. De mostanában valami megváltozott náluk. Elkezdték azt, hogy amikor ott vagyunk náluk vendégségben, és a gyerekükkel van valami nézeteltérésük, vagy valamit nem csinált úgy, ahogy gondolták, megpofozzák. Hetek óta gondolkodom, hogyan lehet ezt úgy leírni, hogy átmenjen, mennyire kellemetlen helyzet ez nekünk, akik vendégségben vagyunk ott. Kb. az történik, hogy ülünk az étkezőasztalnál, kedélyesen beszélgetünk, aztán valami történik, a gyerek fején pofon csattan, majd visszafordulnak hozzánk: "Mit mondtál, hány cukrot kérsz a kávédba, Antibaby?" Én meg hirtelen köpni-nyelni nem tudok.
Mert ugye nem szólunk bele, semmibe. De azért a gyerekverés mégis csak a családon belüli erőszak egy formája, de minimum agresszivitás a kicsi, védtelen, gyengébb felett. Kétségbeesett eszköz. Nem beleszólni akarok, hanem azt szeretném, hogy ne történjen meg. És ha már mégis, akkor ne tudjak róla, ne előttünk csinálják. Borzasztó kellemetlen, hogy ilyenkor az ember elnéz a távolba, ki az ablakon, mintha észre sem vette volna. És közben ott a gyerekük is, akivel azért nekünk is kapcsolatunk van, ismerjük a születése óta, és néz ránk, nagy szemekkel, összezavarodva, hogy most mi van. Ez az ő és a mi kapcsolatunkról is szól, és akkor fordítsam félre a fejem? Adjam neki azt a jelet, hogy ez normális így és asszisztálok hozzá? Vagy tegyem szóvá, keljek a védelmére, és a szülők "tekintélyét" (phfff) ássam alá? Az utóbbi nem fog megtörténni, mert nem szólunk bele, nem szólunk bele, nem szólunk bele. Na de akkor?

Már többször előfordult ez mostanában. Korábban nagyon szívesen mentem át hozzájuk, de amióta ez van, nincs már olyan nagy kedvem.

Hogy lehet ezt kezelni?

Mostanában

Hűha, jó rég nem írtam ide. Tudom, mi az oka, az, hogy máshol élem ki a kreativitásomat, és ilyenkor a blogomra sajnos kevesebb energia jut. Pedig, ha belegondolok, nem kevés dolog történt mostanában, amiről beszámolhattam volna.

A vezetésórák még mindig tartanak, időnként olyan érzésem támad, hogy sosem lesz vége. Pedig érzek fejlődést, különösen azóta, amióta másodszor is kinyitottam a számat és "beolvastam" az oktatónak. Egyáltalán nem voltam durva, sőt. Annyira durván beszélt velem, hgoy éreztem, ahogy elpattan az a bizonyos húr bennem. Félreálltam az út szélére, és halkan, kulturáltan elkezdtem mondani neki, hogy ez egy szolgáltatás, amiért fizetek, és nem tartom korrektnek, hogy úgy beszél velem, mintha komplett idióta lennék. Csak úgy folytak belőlem a szavak, és egész büszke voltam magamra, hogy milyen jól megfogalmaztam. Arra meg főleg, hogy nem ideges hangon tettem, nem borultam ki. Csakhogy ettől az érzéstől, hogy huhh, végre kimondtam, amit gondolok, annyira megkönnyebbültem, hogy a végére azért csak elsírtam magam, de még az is belefért, azt hiszem. Az oktató aznap egyébként ritka bunkó volt velem, de miután mindent kimondtam, az óra hátralevő részében valahogy mégis sikerült normálisan viselkednie. És azóta is, most már nem is tudom, talán 3. vagy 4. alkalommal képes velem emberként bánni. Mik vannak?! S láss csodát, azóta mintha fejlődnék, mintha ügyesednék. Bár messze még az a nap, amikor nem leszek ön- és közveszélyes a forgalomban.

Amúgy kipurcantam. Annyira kialvatlan vagyok, hogy sokszor tényleg csak zombi módjára mászkálok jobbra-balra. Szegény gyereknek ilyenkor nem nagyon van kedvem szórakoztató programokat szervezni, de hősiesen tűr. Ő egyébként egy csoda, egész nap bújik, puszilgat, ölelget, próbál szavakat formálni, amit meg nem tud elmondani, azt pantomimmel tudatja, és tényleg bármit elmagyaráz, de tényleg bármit. Rákapott a rajzolásra, nagyon aranyos, ahogy koncentrál, hogy kereket tudjon rajzolni a busznak. Persze nem sikerül pont oda és pont olyan formájút, de elipszist már rajzolt, amit én nagyvonalúan keréknek tituláltam.

Ami a rajzolásnál is jobban megy, az a labdarúgás. Komolyan mondom, hihetetlen tehetségesnek tűnik. Bármilyen pózban, bármilyen helyzetben, akárhonnan jön a labda, beletalál, és jó irányba rúgja tovább, egészen pontosan célozva. Az egyik szemem sír, a másik nevet, mert persze, hogy büszke vagyok meg örülök, hogy valamiben ilyen ügyes, de azért ne legyen focista, ha engem kérdez. Nem kérdez, persze.

A kimerültségünk odáig fajult, hogy hiába nem vagyok híve az ilyen korai magára hagyásnak, felmerült bennem, hogy vajon tudna-e a nagyszülőknél aludni egy-két éjjel, mi meg elmehetnénk pihenni egyet. Wellness, alvás, késői reggeli. Ilyenekről álmodom. Aztán belegondolok, hogy talán csalódott lesz, hogy nem megyünk este érte, és nem alszunk együtt, és másnap sem vagyunk ott... megszokta a nagyszülők lakását, szereti őket nagyon, jól elvan velük, de ezt a több napos verziót még nem próbáltuk. Már előre furdall a lelkiismeretem. De ez tarthatatlan, hogy több, mint két éve nem aludtam egy jót. De az elmúlt 20 hónapban különösen nem.

Ó, és még az is történt, hogy csináltam valamit, amit a tesóm suttyomban megmutatott anyukámnak, és neki meg tetszett. Aztán amikor találkoztunk, mondta nekem is, hogy de jó, és hogy büszke rám. Nekem. Az anyukám. Hová fajul ez a világ?

Szilveszter 2014

A Szilveszter sosem volt nekem különös napja az évnek, általában inkább tartottam tőle, a kényszervidámságtól, a fékevesztett bulizóktól, a harsányságtól, a petárdázóktól stb. Nálam szinte mindig nyugiban telt, otthon, semmi különös. Amióta gyerekünk született, azóta még csendesebb, hiszen neki napirendje van, este 9-kor alvás, aztán meg már mi is hullák vagyunk, legkésőbb éjfélkor irány az ágy.
Ez volt tavaly, ha jól emlékszem, de idén váratlanul befutott egy meghívás. Örömmel mondtunk igent. A Nekünk bevált blog jó tollú szerzője, Imola régi barátunk, az ő egyik barátnője pedig újkeletű jóismerősünk. Mindkettejüknek Rt-hoz hasonló korú gyereke van, és itt ez a Szilveszter délután-este, miért ne tölthetnénk együtt?
Jót beszélgettünk, de a társaság végül egy idős, kb. 90 éves bácsikával lett teljes, aki Imola egy másik barátnőjével érkezett kicsit később, mint mi. A bácsi, aki bottal jár, simán feljött a negyedik emeletre a lift nélküli lépcsőházban, és még csak nem is lihegett utána. (Bevallom, én a 2-3. emelet között már elfáradtam.) Kabátzsebéből 3 papírrepülőt kapott elő, és azonnal elkezdte dobálni a 3 gyereknek. Ők pár perccel azelőtt még Duplo-figurákkal játszottak, de a repülők minden más játékot felülírtak. Aztán a bácsika Rt-val autót is gurítgatott, úgy hajolgatva, hogy olyat én még nem láttam.

Talán én vagyok már nyitottabb vagy más hozzáállású, vagy véletlenül találom meg mostanában a hozzám illő programokat, de tény, hogy egyre több helyen, egyre több társaságban érzem jól magam. Egy ilyen beszélgetős, meghitt, baráti Szilveszterre meg már régóta vágytam. Jól sikerült, bár a gyerekek altatása miatt nem nyúlt az éjszakába. Este 9-re már itthon voltunk és zajlott a szokásos esti szertartás.
Ez az este is szép emlék marad. Remélem, lesz még hasonló.

imolablogjabol.jpg(Fotó forrása: Nekünk bevált)

Boldogság

Egyébként meg mostanában olyan szuper már minden, minden nap, minden tevékenység a kis manóval! 99%-ban átalussza szépen az éjszakát, pedig épp 2-3 szemfoga nő, nappal kicsit nyűgös is miattuk. Jól alszik tehát, jól eszik, ügyes egy csomó dologban, már van mellette szabadidőnk, de persze azért fél szemünket mindig rajta tartjuk, nagyon akar beszélni, és napról napra több mindenre alkot saját szót vagy hangot, a teregetéstől a fadíszítésen át a pakolászásig mindenben segíteni akar, ő főzi a kávét (persze felügyelettel), szól, hogy kell bele tej is, meg apa fejére sapka, és ő hajtja be az autónkon a tükröt, amikor kiszállunk, és és és... csodás napjaink vannak, és jelentősen kevesebb a nehézség, mint pár hónappal ezelőtt.
Remélem, nem épp most kiabálom el!

Kiskarácsony, nagykarácsony

Nálunk kicsi.

Ha visszatekintek az elmúlt évek karácsonyaira, azt kell mondjam, elég jók vagyunk abban, hogy hogyan ne kapjunk frászt ettől az ünneptől. Én anyukám mellett megtanultam, hogy milyen a sokat vállalós, megfelelni vágyós, idegeskedős, elúszós karácsonyi szervezkedés, és amikor saját háztartásom, majd saját családom lett, egész máshogy szerettem volna csinálni. És csinálom is.
Igaz, ehhez elengedhetetlen kellék Dris, aki partner az árral szemben úszásban, és aki nem piszkál, hogy kiadunk pénzt olyanra, amire más nem, vagy nem közvetlenül, hanem az idején és az energiáján keresztül.

Kicsi a család, az is jó. Átlátható mennyiségű ajándék, vendégség és vendégeskedés. Nincsenek hatalmas elvárások az ajándékok terén sem. Egy kivételtől eltekintve pedig mindenkinek akad ötletünk, hogy mikor minek örülne. Ha valami nem jön össze, nem gond, és senki sem ahhoz szokott, hogy ilyenkor plazmatévét meg kéthetes síbérletet kap.

Ami pedig az én vállamról az igazi terhet leveszi, az a takarítónő és a kajarendelés. Ez utóbbit most teszteltük, a Halkakas karácsonyi menüjéből választottunk halas töltött káposztát. Bevált. Nem tudom pontosan, milyen összeg itthon nekifutni egy ilyen kajának, de szerintem semmivel sem került többe rendelni, mintha magunk készítettük volna el, viszont nagy könnyebbség, hogy akármi történik, akárhogy úszik el az ember a feladatokkal, valami vállalható kaja már van. És ha ott áll a káposzta a hütőben, attól még mindig lehet főzőcskézni, de már nincs az a nyomás, hogy jaj, nem lesz mit enni és nem lesz mit adni a vendégeknek, ha nem pörgök ezerrel már reggel 7-től. Én pont az ilyen stresszben szoktam mindent elrontani. Így is készítettem kaját, nyugodt tempóban, ahogy élvezetes. Főztem levest, másik főételt, sütit pedig hoztak a többiek.

De ez mind tök mindegy, felőlem ehetünk karácsonykor vajaskenyeret is, vagy pizzát. Biztos vagyok abban is, hogy ha jó a hangulat, senki sem a porcicákra fog emlékezni. Sőt, észre sem veszi. A lényeg a jó hangulat, és a méglényegebb: a gyerek. Gyerekkel a karácsony egy csoda, egy folyamatos mosolygás, izgalom, békesség, puha ölelés. Ahogy minden reggel ébredés után meglátja a fát, és megörül neki, és megy, hogy odabújjon hozzá, és levesz egy díszt, majd átaggatja a ruhaszárítóra... ez mindennél szebb élmény.

Mindenki más is a gyerekre figyel, és nagyon nem fognak emlékezni, hogy mi volt a menü, és elég puha lett-e a mézeskalács, és hány órát lótottunk-futottunk az ajándékok után, és milyen színű volt a csomagolópapír. Persze ettől még lehet finom a kaja, találó az ajándék, ízléses a csomagolás és patyolat tiszta a lakás, de nem kell mindenáron, belebolondulva, aztán hulla fáradtan összerogyva hajtani rá. Szerintem.

Nekünk így szép, így boldog már évek óta. Most is, és nagyon szeretem. Mint ahogy ezt a két fiút is, akik épp összebújva alszanak az ebéd után.

Mindenkinek boldog ünnepet kívánok, még így a vége felé!