Különleges bulin jártam a minap, és mivel azóta is minden félórában eszembe jut a hangulata, szeretném a naplómban is megörökíteni.

Kezdjük azzal, hogy én személy szerint nem csípem a meglepetésbulik divatját, ami nem azt jelenti, hogy nem szívesen veszek részt benne egy-egy szeretett személy kedvéért, hanem hogy nekem nem stílusom, nem szimpatikus, és megkértem minden közelebbi rokonomnak és barátomnak, hogy nekem ilyet sose csináljanak. De ugye én esküvőből sem szerettem volna nagy, sok száz vendéges, habos-babos, vendéglátó-zenekaros verziót, hanem csak szép csendben, szolidan, a két tanúval...

Ez a bizonyos buli viszont, amiről írni szeretnék, műfaját tekintve meglepetés volt, többrétegű. Az ünnepelt, aki a 40. életévét töltötte be a napokban, egy nyomozós játék során jutott el a helyszínre, ahol a baráti kör várta. Én rokonként mentem, az öcsémmel. A Detectivity által szervezett nyomozás valahol a városban kezdődött, és helyszínről helyszínre kellett utaznia, a kinyomozandó feladatok és a helyszínek egy része pedig kapcsolódott az eddigi 40 évéhez. Ez a része nem volt meglepetés, önként vett részt a játékban. Majd, a nyomozósdi sokadik állomásaként, mintegy gyanútlanul megérkezett a Kőlevesbe, ahol már összegyűltek a party people-ök. A várakozás ugyan hosszúra nyúlt, mert a nyomozás lassabban haladt, mint ahogy a terv szerint kellett volna neki, így közel két órát vártunk az ünnepeltre, de addig volt svédasztal kencékkel és kenyérkékkel, egy-egy italra szóló kupon, és ha a tesómon kívül ismertem volna bárkit is a társaságból, biztos még az idő is gyorsabban repült volna. A buli különlegességét adta még, hogy amikor az ünnepelt már azt hitte, több meglepetés nem vár rá, egy Abba-sláger felcsendülésekor mindannyian táncra perdültünk, méghozzá ugyanazt a korreográfiát nyomva. Ez eléggé meglepte a srácot, hiszen elvileg nem ismerte egymást a társaság minden tagja, és voltak, akik csak erre az eseményre jöttek haza külföldről. Ezt a programot mi flash mob-nak hívtuk, pedig a szó szoros értelmében nem az, de a lényeg, hogy videó alapján mindenki betanulta a lépéseket előre, nem volt közös próbánk, csak az éles produkció. És így mi is sokkal jobban szórakoztunk, mintha előtte már egy hétig ezt gyakoroltuk volna.
Az est többi részében a kötelező elemeken (pl. torta, vicces slide show az ünnepelt fényképeiből stb.) kívül volt még baráti-kollegális extra produkció, ugyanis egy srác trombitált, a szülinapos kisfia pedig énekelt mellé, majd az utolsó órában még folytatódott a nyomozós játék, de már az épületen belül. Jópofa volt, bár túl hosszúra nyúlt, a végén már néhányan segítettünk is a srácnak a megfejtésben.

Azért írtam ezt mind le, mert lehet, hogy én járok túl kevés buliba, de ezt éreztem messze a leghangulatosabbnak minden eddigi közül. Pedig becsúszott pár baki is, néhány üresjárat, órák, félórák, amik várakozással teltek, de amikor aztán történt valami, az igazán tetszett. Talán azért is éreztem jól magam, mert nem a piálás és a túl hangos zenében, sötétben klikkekre szakadt társaságban üvöltve beszélgetni próbálás lett a program, hanem egy közös megemlékezés a születésnaposról, amelyen tényleg érezni lehetett a felé áradó szeretetet.

Jó lenne, ha lenne még ilyen. Csak ne nekem szervezzék!

Hát nem ezt mondtam mindig is? Nem új jelenség, 10 éve blogolok, azóta ez így van, az tuti, mert emlékszem, hogy lelkes, napi 3-4 bejegyzést lökő kezdő időszakomban mindennapos kiakadásom volt, hogy gyászos a város télen. Meg tavasszal. Meg ősszel. És sokszor nyáron is.

A nagy tévétlenségben és hírportáltalanságban eljutottam oda, hogy már néha nem tudtam, miről beszélnek az emberek, és ráadásul elkezdett ez zavarni is. Aztán jött még hozzá, hogy mintha egy kis szabadidőm is lett volna, úgyhogy körbenéztem a neten, főleg a Facebook-os ismerőseim megosztásaiból kiindulva, hogy hol s merre mi újság.

Összegezve: 
- Rajtam kívül mindenki volt a Kylie koncerten, amin őszintén meglepődtem. Talán mert már régóta nem értem a Kylie-jelenség népszerűségét, de arra még emlékszem, hogy ízlések és pofonok...
- Nem értem azt sem, mi a baj Varró Dani versével. De miután az ismerősi köröm negyede erről linkelt, kommentelt stb., látom, nagy vihart kavart. Kikerestem, elolvastam. Lehet, hogy pár éve nekem sem lett volna teljesen egyértelmű, mi is a költő szándéka, de most úgy érzem, nincs benne semmi vitatható. Talán eredetileg nem tankönyvekbe szánta, vagy nem tudom, hol lehet a bibi. Mindenesetre a kisbabák pont ezekkel a dolgokkal próbálkoznak.
- Az internetadó nem lehet komoly. Blöffnek, terelésnek meg még annyira sem lehet komoly. De akkor vajon mi?

Ezen annyira megdöbbentem, hogy véletlenül végignéztem. De végülis laza...
Csak vegánoknak, vegetáriánusoknak és erős idegzetű húsosoknak ajánlom.

(Forrás: Vagány Vegánok)

Anyukámat befizettem a ...Tied a világ! című Illés-darabra a Játékszínbe, és mivel nem akartam, hogy egyedül menjen, elkísértem. Úgy voltam vele, hogy az Illés számait végül is szívesen hallgatom, szeretem, a színházat meg nem igazán kedvelem, de a zene majd csak átsegít a nehezebb perceken. Biztos ki fogom bírni.

Hát, eléggé meglepődtem, mert kimondottan jól éreztem magam. Pedig amikor a szereposztást megláttam, és hogy pl. Vastag Tamás lesz az egyik színész, mindenre gondoltam, csak erre nem. Persze ez a darab is olyan, mint az ilyen zenések szoktak lenni, azaz hogy egy kicsit erőltetett, ám igen egyszerű történetbe belehelyezik a dalokat. Csakhogy ezek szerint lehet ezt jobban és rosszabbul is csinálni, mert ez kimondottan szórakoztatóra sikerült. Igaz, nem is vártam nagy mondanivalót, meg semmi különöset, de ültem én már teljesen végig színdarabot mosolytalanul, az órámat nézegetve. Úgyhogy már az is nagy dolog, hogy itt legalább jó poénok hangzottak el. Valahogy mindig volt min nevetni, ha meg mégsem, akkor ott voltak a dalok.

A Játékszín igen kicsi színház, kb. akkora, mint egy zenei klub. A színpadon élőben játszott a zenekar, és élőben énekeltek a színészek (Feke Pál, Gubik Petra, Nagy Sándor, Serbán Attila és Vastag Tamás), nem rosszul, úgyhogy az egésznek olyan hangulata lett, mintha egy klubkoncerten ülnénk.

Az est nagy meglepetése pedig, hogy Vastag Tamás jó! Nem csak jó, de laza is! Komolyan, ha más blogjában olvasnám, nem hinném el, mert a tévében nagyon nem ilyennek látom. Szerintem anyukámnak van igaza, aki azt mondta, rajta még érződik, hogy nincs beszínházasodva. És tényleg, ő nem volt olyan "teátrális", mint a többiek. És nem csak laza volt, de sármos is, és elég jól énekelt. Egészen megváltozott róla a véleményem.

Hihetetlen jó az új Michael Jackson album, és én elhiszem, hogy ezeket a dalokat tényleg ő készítette és kiadásra szánta. Mégis hátborzongató érzés fog el, amikor hallgatom vagy nézem hozzá a videókat. A Justin Timberlake-kel összevágott "duettet", a halott énekes hologram-fellépését a Billboard díjátadón...

Van valami morbid abban, amire felhasználják. Nem tudom ezt elég jól megfogalmazni, de miközben nézem és hallgatom, kettős érzés fog el. Egyrészt baromi jók a számok, és nem lenne jó, ha egy asztalfiók mélyén hevernének az idők végezetéig. Másrészt a megjelenítésük tökéletesen mutatja, mennyire beteg világban élünk. Azzal, hogy élvezni merem, talán én is hozzájárulok ahhoz, hogy sokan normális dolognak tartanak kényük-kedvük szerint feltámasztani holtakat, és olyan körítéssel eladni a produktumaikat, amihez ők életükben valószínűleg nem járultak volna hozzá.

(Kapcsolódó témaként érdemes megnézni a Black Mirror sorozat 2. évad 1. részét: Rögtön jövök)

Ez egy elég kerek, jól összeszedett cucc. Igaz, nem értek mindenben egyet, de nem pozitív irányba vitatkoznék vele. Szerintem a helyzet ennél még súlyosabb. Ezért a videó végén megoldásként említett állami és előfizetéses tévé sem tűnik tökéletesnek, inkább csak egy lépcsőfoknak. Annak az illúziójának, hogy a sz*r nem a szánkig ér, csak a nyakunkig. 

Andi565 felkért, hogy csináljam meg én is a láncjátékot, és adjam tovább 7 bloggernek. Régebben azonnal ugrottam az ilyenekre, amíg még rettentően bennem volt az önkifejezés vágya. A régi (freeblogos) blogomban talán 2-3 alkalommal is megírtam az én 7-es listámat, különböző időszakaimban. És már nem is nagyon olvasok másokat, kivéve 3-4 blogot, azokat is fellángolásszerűen, több hetet visszanézve egyben, tehát nehéz továbbadnom.

Ezek miatt először úgy gondoltam, nem vállalom a felkérést. Aztán belegondoltam, hogy:
1) Nem akarok barátságtalan sem lenni, ha Andi565 kedvesen rám gondolt.
2) Mostanában úgyis minden RT-ról szól. Ha valaki megkérdezi, hogy vagyok, azt válaszolom, hogy kibújt az első fogacska vagy ma mintha azt mondta volna, hogy "anya". Ezen elmélázva talán mégis jót tenne nekem, ha egy bejegyzés erejéig csak azon gondolkodnék, ki-mi is vagyok én. Talán lenne is 7 olyan dolog, ami rólam szól, és még nem osztottam meg az olvasóimmal.

Csapjunk bele!

A láncjáték menete a következő:

1. Be kell linkelni azt az embert a blogodba, aki felkért a játékra.
2. Meg kell osztani magunkról 7 dolgot, akár különlegeset, akár hétköznapit.
3. 7 bloggert meg kell nevezni, be kell linkelni a blogunkba.
4. Majd értesíteni őket a blogjukon, hogy ők a kiválasztottak.

A hét dolog rólam:

1. Sokkal jobban érzem magam 30-asként, mint a húszas éveimben, ezért aztán nem aggaszt a korom.
2. Piszok régen nem voltam nyaralni. Nem is emlékszem, melyik volt az utolsó.
3. Egyáltalán nem tudok mosogatásbarát módon ételt készíteni, legyen szó akár pár szendvics készítéséről, vagy egy kétfogásos ebéd megfőzéséről. Nem bírom a rumlit a konyhában, úgyhogy amint levágtam a késsel, amit akartam, vagy kimertem a kanállal a kimernivalót, már teszem is a mosogatóba. Aztán, két lépés múlva jövök rá, hogy még kellene a kés vagy a kanál, de addigra elmerült a mosogatóban felgyűlt, kétes kinézetű és szagú lével telt edények közt. Úgyhogy újra nyúlok a fiókba, és előveszem a következő tiszta kést vagy kanalat. Ugyanígy a mérő- és mixelő edényekkel, egyikből átöntök a másikba, aztán a harmadikba. Minden hozzávalót külön edényben mérek ki. Borzasztó, már leírni is. Őrült mértékig tudom ám ezt duzzasztani, irtó sok mosogatnivalót csinálok egy-egy kajakészítés végére. Biztos az is gerjeszti ezt a tulajdonságomat, hogy mosogatógépet használunk. Ha kézzel kellene minden egyes darabot eltisztítanom, talán jobban gazdálkodnék velük.
4. Azonnali levélmegválaszolási mániám van. Már gyógyulófélben vagyok, de tény, hogy úgy neveltek, hogy ha jön egy levél (nowdays: e-mail), azt mielőbb meg kell válaszolnom. Minimum két évvel megrövidíti az életemet, hogy sokszor épp indulnék aludni, de ooops, jön egy e-mail, amit még gyorsan megnézek, gyorsan reagálok rá, aztán ooops, eltelt egy óra, és még mindig nem alszom. És ez nem az egyedüli mellékhatás. Pl. bizonyos emberi kapcsolataim is más minőségben léteztek volna tovább, ha nem azonnal írok vissza mindig mindenkinek. Ha aludtam volna rá egyet. Nem beszélve arról, hogy időnként kimondottan praktikus váratni a másik felet, nehogy már úgy tűnjön, hogy.
5. Nem figyelem a híreket, nem nézek tévét, nem hallgatok rádiót. Netezek ugyan, de egyre kevesebbet, és itt sem a hírportálok nézettségét növelem. Ennek egy része köztudott rólam, már évek óta tart a folyamat, különböző intenzitással. RT érkezése biztosan "súlyosbította" a helyzetet, hiszen a fókusz is máshova került, meg az időt sem szívesen pazarolom politikusok látszatvitáira és hasonlókra. Hobó nyilatkozta egyszer, hogy ami tényleg fontos, az úgyis eljut hozzá a barátain keresztül. Én is így állok hozzá, és működik. Úgyhogy cseppet sem aggaszt, hogy akkor tudtam meg, hogy téli Olimpia van, amikorra már vége is lett, hiszen kb. ennyire érdekel ez engem, vagy még ennyire sem. Ugyanakkor ránéztem a neten előre az Oscar-jelöltekre, és tudtam, mikor lesz a gála (nem néztem meg, mint régen), mert ez megért nekem 5 percet. Szóval nem forgácsolom szét az energiámat érdektelen hírek közt.
   (Azért azt sajnálom, hogy lemaradtam Berki Krisztián heréinek kivasalásáról, de hogy mindenki lássa, hogy a "fontos" dolgok elérnek, szólok, hogy Jude Law nálam is imidzset rombolt.)
   Hogyan alakult ez így? Mondhatnám, hogy hosszú folyamat eredménye, de nem lenne igaz. Szinte egyik napról a másikra kezdtem el más színben látni a médiát. Én, aki egykor újságírónak tanultam és szerettem volna a "médiában elhelyezkedni", most úgy érzem, jó, hogy kimaradtam belőle. És talán nem is véletlen. Azt persze mindenki tudja, hogy a tévéshow-k manipulálnak, de én már az egész médiát óriási fenntartással kezelem. Igazából csak egy apró kapcsolót kellett átállítani, és máris máshogy láttam a dolgokat.
6. A politikával is hasonlóan vagyok. Régen, ha nem is habzó szájjal, de jártam a tüntetésekre, kifejeztem a véleményem, és el sem tudtam képzelni, hogy ne menjek el a választás napján voksolni, élve a demokrácia adta lehetőségemmel. Manapság ezt is teljesen máshogy látom. A demokráciát. A választás lehetőségét. A politika problémáinkra adott megoldásait. A megosztottságot. Az utolsó pillanatig sem voltam biztos benne, hogy el fogok menni április 6-án szavazni, és ha igen, milyen szavazatot adok le. 
7. Szívesen elmennék a Peter Gabriel koncertre májusban, de ez most kimarad. Biztos oltári lesz! A Szigeten meg az Outkast érdekelne. Ja, és a Volton lesz Morcheeba, az egyszer már nagyon jó volt. Ezek most mind kimaradnak, de nem tragédia.

Őket kérem fel, hogy készítsék el a 7-es listájukat, ha van kedvük (akár a fenti, "a gyerekről szól minden, de ez most én vagyok" elv alapján): 

Kishangleány

Blogár

Zoltanek 

Kockás

és akinek még van kedve csatlakozni (csak bátran, csak bátran!).

Dumaszínházban jártunk ma, Kőhalmi-esten, ami délután fél 2-kor kezdődött, tehát alig-alig nevezhető estnek. Én nem vagyok egy nagy stand up faló, leginkább azért, mert a magyar képviselői nem szórakoztatnak, a külföldieket meg nem értem. De Kőhalmi kiemelkedik a (szerintem) harmatos hazai mezőnyből, az ő tévés szereplésein mindig könnyesre röhögöm magam. Úgyhogy elhelyeztük a gyereket a nagyszülőknél, barátaink szintén az övéket, és mentünk.

Jó volt, nagyon jó. A kétórás műsorban csak két rövid jelenetet ismertem már, a többi teljesen újdonságként hatott. Sokat nevettem, és igazán ki tudtunk kapcsolni, ami már nagyon ránk fért. Bár itt-ott leült kicsit a darab 1-2 percre, de biztos nagyon nehéz két órán át folyamatosan tartani a szintet, hát még fokozni.

Ha lesz még önálló Kőhalmi-est, én vevő leszek rá, mert azt érzem, hogy még több is van ebben, lehet még ennél jobb is. Pedig már amúgy is.

(A fotó Kőhalmi Zoltán Facebook-oldaláról származik.)

, hogy ilyenek meg olyanok. Ezért most a fair play jegyében azt is leírom, hogy az utóbbi időben jó példákkal is találkozom.

Pl. ebben a hónapban már a második taxist fogom ki, aki nem fogadja el a teljes viteldíjat, mert kisbabával vagyok, és biztos van helye a pénznek. Pár száz forintot engednek el, plusz a borravalót, nem nagy összeg, de nagy gesztus.
Aztán ott van a gyógytornász is (a nemsírtatós), akinél a héten voltunk utoljára, mert RT most már sínen van mozgásfejlődésileg, és hiába volt messze meg sok pénzbe került, mégis úgy sajnálom, hogy nem megyünk többet. Mert Zsófi nem csak abban volt jó, hogy kezei közt RT megtáltosodott és ráadásul folyton mosolygott, hanem mindig foglalkozott velünk is, szülőkkel. Ápolta a lelkünket, mindig vidám, de nem felszínes stílusával minden csütörtököt feldobott.

Most csak ez a két példa jut eszembe, de ha jön egy újabb jel, hogy az emberek még nem váltak mind pénzhajhászó robottá, jegyezni fogom.

Egykor ebben a blogban mindennaposak voltak az étteremajánlók vagy éppen -kritikák. Sosem találja ki senki, miért maradoztak el: sokkal ritkábban járok ilyen helyekre, főleg újakra. Na, de most pótlom a több éves, senki által számon nem kérhető restanciámat.

Vörös Homár Halkereskedés, Hegyvidék Központ! Nagyon jó a fish and chips*, és isteni a remulád mártás mellé. Nem ragozom, ki kell próbálni! A kiszolgálás "minőségét" meg túl kell élni, kritikán aluli a stílusuk időnként, de annyira jó a hal, hogy ez nem tántorít el.

*Az Index a város legjobb fish and chips-ének választotta, így jutottunk el mi is hozzájuk tesztelni. A Big Fish-ben is próbálkoztunk, de sarkon fordultunk, miután a fish and chips-ről lebeszéltek, majd ránk akartak sózni két kis tenyérnyi tőkehalat nyolcezerért.

Terjed a Facebookon ez a link: 

A hivatalos agymosás tíz pontban.

Mint olyan sokan, én is egyetértek minden szavával, de kicsit zavar, hogy annyira a politikára van leszűkítve. Ezt is egy kis csúsztatásnak érzem, mintha azt mondanák, csak a politika a manipulatív, meg persze az említett média, de az is csak a politikusok érdekében. Szerintem ez egy sokkal-sokkal átfogóbb téma. A közelgő választások alkalmából azonban pont időszerű megosztanom a cikket, hadd terjedjen. Nem, mintha ez bármin is változtatna.

Egyszer, sok évvel ezelőtt arról beszélgettem valakivel, hogy a hírességek közül Brad Pittet tartom a legjobb pasinak (ma már azért vannak versenytársai). Az illető azt válaszolta, hogy persze, persze, Brad nagyon jóképű és formás a feneke. Ez persze mind igaz volt, de azt gondoltam, kit érdekel a feneke, amikor olyanokat nyilatkozik, amilyeneket. Pl. a nőkről. Lehet persze, hogy csak nagyon jó self-marketingből, és piszkosul tudja, mit szeretne hallani több millió nő a világban, de ha így van, az is egy érdem.

Mostanában sokszor szóba jön az ismerőseim körében Fehér Balázs. Azt mind tudják rólam, hogy kimondottan szeretem, amit a The Carbonfools zenekar csinál, de amikor megemlítem, hogy külön Fehér Balázs dolgait is figyelemmel követem, uram bocsá' olvasom a Facebook-bejegyzéseit, megint csak azt válaszolják, mint Brad Pitt esetében: persze, persze, Balázs nagyon jóképű. Pont.

Hát, jó, nem mondom, hogy nem, meg amit a színpadon művelni tud, az még a férjem szerint is magával ragadó... de annyi jóképű fickó van, akikről nem mondanám, hogy érdekesek is. Fehér Balázsnak akkor sikerült felkeltenie az érdeklődésemet, amikor először olvastam el egy interjúját. Vagy videóinterjú volt? Már nem is emlékszem. A lényeg, hogy a helyes modellfiúkról alkotott sztereotípiát elég hamar lerombolta. Pl. arról beszélt, hogy részt vett egy Vipassana meditációban, amiről egyszer én is betettem ide egy videót, és amiről fontos tudni, hogy több napig tart, akár egy hétig vagy hónapig is, és ezalatt az időszak alatt a résztvevők nem beszélnek. Meg persze sok minden mást sem csinálnak. Egy hónap elvonulás a világ zajától. Ekkor kaptam fel először a fejem, és ezután már figyeltem a srác dolgait. Okos, számomra szimpatikus a világnézete, és hatalmas szíve lehet.

A hatalmas szíve meg elvitte őt januárba Haitire, hogy egy ottani árvaházban önkéntesként dolgozzon. Nem tudom, a média mennyire veri ezt nagy dobra, mert jó ideje nem nézek tévét és nem hallgatok rádiót, de sejtésem szerint biztosan nagyobb publicitást kapna, ha mondjuk előkerülne egy régi pornóvideója vagy hasonló fontos dologban lenne érintett.

A The Carbonfools-szal még decemberben tartottak itthon egy jótékonysági koncertet, a bevételből pedig Balázs bevásárolt a Haiti-i árváknak:

(Forrás: Fehér Balázs Facebook oldala)

Tudom, hogy marslakónak számítok ebben a témában, már sok nőtől megkaptam, hogy miért nem érdekel engem egy kigyúrt férfitest vagy egy széles fogpasztamosoly, legalábbis önmagában. De ez van, engem ilyen fából faragtak. A "jópasiság" nekem valami ilyen pluszt jelent, mint ami pl. Fehér Balázsban is van.

Kell nekünk egy Proud Mommy Day? Vagy nem kell? Mindenesetre jó tudni, hogy ilyen is létezik. Ahogy a régi Libresse reklám mondta, "de megtehetném". Azaz, nem muszáj, de aki szeretne, holnap postolhat egy büszkét. Nem hiszem, hogy kevesen vannak, akik nem merik kimondani, hogy időnként szinte emberfeletti, amit anyaként véghez visznek, és ráadásul van, ami még jól is sikerül, teszem azt, büszkék rá.

A Proud Mommy kifejezésnek számomra kettős jelentése van. Az egyik, hogy büszke vagy a gyermekedre... és valljuk be, mind azok vagyunk! Nem igaz? A másik, hogy büszke vagy magadra, mint anyára, azért, amit megteszel a gyermekedért, a családodért.

Én hosszú idő óta ma voltam először büszke magamra.

Egy ideje aggaszt már, hogy rossz irányba haladunk RT altatási "ceremóniájával", pedig a születése után jól kezdtük, és akkor még határozottan tartottam magam az elveimhez. Ez az volt, hogy a kiságyában, vagy legalábbis ne a karunkban aludjon el. Most meg itt állunk, hogy a 7 kilós gyereket már nem sokáig tudom karban ringatni, és nem is szeretném, hogy a jelenleginél jobban megszokja. Valamint aggaszt az is, hogy már születésétől fogva nyűgösködik (enyhén szólva), ha enni kell, és nem szeretném, ha negatív élményei maradnának a kajálással kapcsolatban.
Tegnap némi extra nyűgösséggel párosulva csúcsosodott ki ez a két probléma, úgyhogy megráztam magam és újult erővel és türelemmel kezdtem el foglalkozni RT-val. Főleg az evés-alvás terén, de ez kb. le is fedi a napjaink nagy részét. Azt vettem észre, hogy már ez az egy nap is, amikor a szokásosnál is jobban próbáltam figyelni az anyai ösztöneimre és ráhangolódni a kisfiamra, sokkal közelebb hozott minket egymáshoz. Érzem a szeretetét, amit egyre inkább ki tud már fejezni, és érzem, hogy bízik bennem, nálam keres nyugalmat. Persze, ez természetes, hiszen az édesanyja vagyok, de az elmúlt 6 hónapban még sosem éreztem ilyen intenzíven, mint most. Szóval elhatároztam, a "helyes útra"* terelem, ami még nincs ott, és bár biztos nem lesz könnyű menet, legalább elkezdtem haladni az úton, és elsőre elég jól ment.

A Proud Mommy Day-jel kapcsolatban még itt is lehet informálódni, hangulatba jönni: Nekünk Bevált

*Hogy mi a helyes, az persze mindenkinek mást jelent, nem is szeretném definiálni.

Ha visszagondolok a néhány évvel (3-4-5?) ezelőtti életmódunkra, azt látom, hogy igen nagy változások mentek végbe mifelénk. Nem volt ez pálfordulás, mert szép lassan alakultak át a szokásaink, step by step. Mindig csak annyi léptünk előre, amennyire igényünk volt, és amennyit pillanatok kérdése volt megszokni. Motiváltak voltunk és vagyunk. Ez kell hozzá. A többi jön magától.

No, de miről is beszélek? A fogyasztói társadalom (tudatos, ámde költekező) mintapéldányaiból apránként lettünk valami más. Először jött a szelektív hulladékgyűjtés és az ökológiai tisztítószerek (már ha nem a vegetarianizmus az első lépés). Volt szűrt vizes időszakunk is, aztán arról leszoktunk, nem szerettem annyira, mint az ásványvizet. Azután házilag barkácsoltuk az első virágládákat, amelyekben próbáltunk konyhakertet kialakítani, több-kevesebb sikerrel. Ez volt a kísérleti időszak. Paradicsom és madársaláta nőtt is dögivel, a hónapos retek viszont olyan lett, mint egy rotringbetét, csak rózsaszín. Úgyhogy arról inkább ne is beszéljünk! A második nyáron már lett paprika is. Nyár elején kerestünk egy elhagyott telket, egy ismerősünk szomszédja megengedte, hogy az övén kipróbáljuk, hogyan gazdálkodnánk. Nem lett belőle így elsőre sikersztori, több gyom nőtt, mint zöldség, vagy csak nem látszott ki alóla, nem tudom. Én akkor már nagy pocakkal, 35 fokban inkább itthon maradtam a hűvösebb lakásban, de ha időnk jobban engedte volna, azt a földet is gondosabban megműveltük volna. Egyszer még ehhez is visszatérünk szerintem. 

Aztán ugye száműztük a fürdőszobából azokat a pipere cuccokat is, amelyek nem természetes alapanyagokból készültek. Lett helyette natúr szappan, minden funkcióra: zuhanyzás, hajmosás, borotválkozás. Fogkrémnek meg fluorid- és mentolmentes verzió. Illatmentes ökológiai öblítő, de lassan ezt is felváltottuk valami mással: ecetes vízzel. Ahogy a szűrt víz, úgy az ecet, mint ruhaöblítő sem lett a kedvencem. Bizonyos ruhák és a törölközők sprődek lettek tőle. Így, egy kicsit harcolnom kellett Drissel, de végül visszatértünk az ökológiai öblítőhöz. Próbáltunk gesztenyével is mosni, és lehet, hogy újra sor kerül majd rá.

Meditálok, azaz meditáltam RT születése előtt, nem kötelességszerűen, de amikor rám jött. Jó lenne ezt még visszailleszteni a mindennapokba, ha nem is most, de hiányzik. 

Majd jött még egy réteg erre az egészre. Biozöldségek, biogyümölcsök, bio mindenből, amiből csak lehet. Nem a megőrülés határát súrolva, hanem apró lépésenként megvalósítva, és most már olyan természetes, mintha más nem is létezne. Nagyrészt biopiacról, bioboltból, kisebb részt a saját erkélyládáinkból.
Amikor már belejöttünk a szelektív hulladékgyűjtésbe, elkezdett minket zavarni, hogy a szerves hulladék megy a háztartási szemetesbe. Így Dris elkezdett komposztálni, gilisztákkal. Igen, a 6. emeleti lakásban. Először furcsa volt belegondolni, hogy itt lesznek a lakásban, de nem sok vizet zavarnak. Nem másznak ki a dobozból (Ikeás), amiben élnek. A bedobált szerves (kizárólag bio zöldség és gyümölcs maradéka, héja kerül bele) hulladékot ún. gilisztateává alakítják, ami kimondottan jót tesz az erkélyen termesztett zöldségek földjének.

(Forrás: Biobúzafű)

Babavárás idején, amikor az ember extra egészségesen igyekszik étkezni, jöttek a csírák, igazán tiszta forrásból, a bolthálózatot kihagyva, egyenesen a termelőtől, frissen a csíráztatóból. Majd a búzafűlé. Sajnos én ebből keveset fogyaszthatok, mert várandósság és szoptatás idején nem ajánlott semmi, ami méregtelenítő hatású, de várom, amikor majd belevághatok úgy igazán. Addig én csak kiskanálnyit iszok belőle és a bőrömre kenem, állítólag csodaszer. Ha én még nem is csaphattam bele igazán a búzafűlé-lecsóba, a család már fogyasztja rendesen. Szerintük is csodaszer. Egy természetes dolog, ami bárki számára elérhető, mint csodaszer, gyógyszerek, mesterséges vitaminok és vegyszeres kozmetikumok helyett.

Fura látni, hogy a tévében minden második reklám gyógyszert tukmál. Megjegyzem, eredményesen. Az orvosok is csak "felírnak", egy sem mondja, hogy egyen a kedves páciens inkább sok spenótot vagy hüvelyest, vagy mindkettőt. Itt jönne a képbe a búzafűlé is. A kiegyensúlyozott, változatos és természetes, vitaminokban gazdag étrenddel minden szükséges tápanyag bekerül a szervezetbe, a számára legjobb és legkönnyebben feldolgozható formában, de erre mégsem hívják fel a figyelmet szinte sehol. Abból nem gazdagszik meg senki. Épp csak egészséges lenne az emberiség. Nem csak testileg, értékrendileg is.

Félreértés ne essék, nem vagyok szélsőségesen mániákus, sem "hippi". Nem szeretnék tanyán élni, mindentől távol, áram és víz nélkül. Nem szeretnék lavorban mosakodni és a kis-nagy dolgommal a kert végébe járni. Én azt sem tudom, bírnám-e vidéken huzamosabb ideig. Még az az idő is eljöhet, hogy oda vágyom, de egyelőre nem erről van szó.

Továbbra is a fővárosban élünk, közel a tűzhöz, jó közlekedésnél (azaz szmogban és zajban), minimál berendezésű lakásban. Már szinte kész van, és bár sokáig tartott (közel 5 évig) a berendezés befejezése, most nagyjából olyan, mint amilyet szerettünk volna. Nem biztos, hogy nem fogok ennél nyugisabb, "vidékibb" helyen élni, de nem hiszek benne, hogy vissza kell menni 200 évet az időben ahhoz, hogy ember- és természetközelibben tudjunk élni. Nem hiszem, hogy le kell mondani a gépek adta segítségről, sok közülük energiatakarékosabb is, mint a manuális elődje (pl. a mosogatógép). Ízléssel és ésszerűen lehet társítani a modern kor vívmányait a környezettudatos megoldásokkal (az más kérdés, hogy nem mindet kell!). Az eredmény, sokak tévhitével ellentétben, nem a kényelemről való lemondás, hanem egy sokkal élhetőbb élet lesz.

Tudom, ez most divat is. Milliárdos üzletemberek mondogatják, hogy csalódtak, elegük van a pénzhajhászatból, elmennek biokertésznek. Sokan nevetnek rajtuk, hogy nem hitelesek. Én nem gondolom, hogy ne lennének azok. Miért ne lehetnének? Miért ne alakulhatna úgy az élet, hogy az embernek megváltoznak a prioritásai? Pénzt keresni, karriert építeni, üzletet futtatni, hitelt fizetni 5-10 éve még nem az volt, mint most. Ami most van, arra miért ne lehetne válasz, hogy "besokalltam, egészen máshogy szeretnék élni"? Miért ne lehetne cél az önellátás, amennyire meg tudjuk tenni?

Jó hosszú írás lett ebből, és tudom, hogy a hosszúkat sokan el sem olvassák, de azért ide a végére még be kell tennem egy fontos részletet. Ez az egész nem tőlem jön. Szimpatikus, tudok vele azonosulni és szeretem, hogy ebben vagyunk, de ha Dris nem lenne motorja a változásnak, valószínűleg én még nagyon nem itt tartanék. És nem írtam volna meg ezt a bejegyzést sem.

Ide illik, úgyhogy belinkelem: aláfestő zene BÁRMIHEZ.

És egy bejegyzés Blogártól, aminek van ehhez a témához kapcsolódó része, és eléggé egyet is értek vele.

Update: Fotók a gilisztás komposztálóról, közkívánatra, a "Tovább" után. Leírás a kommentek között található. Még precízebb leíráshoz sajnos használni kell a google-t, nincs időm pontos know how-t betenni ide. Köszönöm a megértést!

Gyeses anyuka tévézik szindrómám van. Annyira azért még nem, hogy a port is letöröljem róla, de kell az az agykikapcsolós szórakozás hetente 1-2 este. Úgyhogy X-faktort nézek, amit eredetileg csak Alföldi miatt kezdtem el, de aztán elkapott. Meg Sztárban Sztárt, fejéshez pont jó. Amellett, hogy baromi idegesítőek ezek a műsorok (is), megnevettetnek. Lehet, hogy az agysejtjeim pusztultak már le ennyire? Remélem, hogy ez az itthon töltött 8 hónap ahhoz még nem volt elég.

(Forrás: Fat Phoenix Facebook-oldal)

Na, de azért hoztam szóba, mert van ez a Fat Phoenix zenekar, amelynek valami érthetetlen okból rosszul ejtik a nevét, pedig állítólag már jelezték a tagok is, hogy finix. Mindenesetre, akár főnix, akár finix, nekem nagyon tetszik, amit csinálnak. Arról lehet vitatkozni, hogy a srácok illenek-e ebbe a műsorba, vagy a műsor illik-e köréjük, de szerintem eleve üdítő, hogy ilyen egyedi és következetes és igényes zenét produkálnak. Nekem a múlt héten lehúzott Army of Lovers feldolgozás is tetszett (, a George Michael-t pedig hamar megbocsátottam), de azt érzem, hogy ha nem kellene egy kereskedelmi csatorna műsorának megfelelniük, még többet mutatnának. Meghallgatva a zenekar saját(?) számait, cizelláltabb képet kaptam róluk, és úgy érzem, ők azok, akiknek szívesen mennék koncertjükre is.

Egyébként sokszor pont az a bajom a tehetségkutatókban szereplő énekesekkel, hogy nem tudjuk meg, milyen zenét csinálnak majd a saját lemezükön. Megtudjuk, milyen jó (vagy nem jó) a hangjuk, mennyire lazulnak el a színpadon, meg jó sok bulvárhír is tódul róluk a képünkbe, de úgy kerülnek ki a műsorból, hogy fogalma sincs a nézőnek, milyen az igazi zenei stílusuk. Nekem már volt ilyen csalódás több is, hogy a műsorban nagyon tetszett valaki, aztán kiesett vagy megnyerte, és amikor fél évvel később kijött a lemeze, valami egészen mást hozott, mint amit gondoltam volna, és ráadásul nem tetszett annyira.

Persze a tehetségkutatókban is többféle embert láthatunk, és nincs is ezzel semmi gond. Van, aki "csak" énekes, és másoknak kell neki alkotni valami eladható imidzset, és összeáll mögé a slágergyáros banda. A műsorban Madonnát énekel és Jennifer Lopezt, a saját lemezén meg pl. Rakonczai Viktor dalát fogja, oké. És van, aki már a válogatásra is a saját szerzeményét viszi, abba szeret bele a zsűri és a néző. Na, ezeknél nem értem, miért kell végül az élő műsorban táncosok közt ugrálniuk, tüzet hányniuk és Robbie Williams-re lépkedniük, ha egyszer van saját zenéjük, gitárral, síppal, dobbal, nádi hegedűvel.

A Fat Phoenix esetében látom, milyen lemezt adnak majd ki. Tök mindegy, hol végeznek a versenyben, aki erre a zenére fogékony, annak már feltűntek és figyelni fogja őket a kiesésük után is.

Hű, én nem is tudom, mikor említettem bármit is ebben a blogban, ami egyértelműen, és nem csak érintőlegesen politikai téma. Most sem fogok különösebben állást foglalni, leginkább azért, mert már kb. 1,5 éve nem érdekel ez az egész. Persze szörnyülködöm én is pro és kontra sok mindenen, de ma már úgy látom, a megosztottság a fő ellenségünk, a pártok meg, kis túlzással élve, egymás keze alá dolgoznak, minket hülyére véve. Na, ez az, amiből én kiszálltam, amint észbe kaptam. Nagyon vagányul hangoztatom, ha valaki megkérdezi, hogy én senkire sem fogok már szavazni, de nyilván nem fogom kibírni, ahogy magamat ismerem. Nem is akarok most sok szót vesztegetni rá.

Viszont volt egy ember, most már bevallhatom, akiben láttam valamit. Belé vetettem a bizalmamat, figyeltem, mit mond, mit csinál, és sokáig egyet is értettem vele. Valami egészen új szervezésére adott reményt. Legalábbis az akkori (2010-től 2011-ig élő) véleményem szerint. Ez az ember Juhász Péter volt, aki azóta, számomra érthetetlen pálfordulásával, jó nagy csalódást okozott.

Ma véletlenül (komolyan, sosem szoktam pártok weboldalára kattintani) belefutottam a 4K! Juhász Péternek írt nyílt levelébe, és eléggé egyetértek vele. Ez persze nem jelenti azt, hogy a 4K!-hoz, mint politikai párthoz, engem bármi kötne. Úgy döntöttem viszont, hogy ezt a levelet most megosztom itt. Mert ha nem is szoktam a blogban politizálni, mikor tehetem meg, ha nem akkor, amikor itthon vagyok, és nem kell pl. kollégák rosszallásától tartanom?

Itt olvasható a 4K! nyílt levele: Mit keres Gyurcsány a Milla színpadán?

És itt a rövid és tömör véleményem az előzményekről: Ahha, tehát

Basszus, azt azért senki nem mondta, hogy az anyasággal együtt jár, hogy költővé és íróvá is kell válnom. Unalomig ismételt, hogy a Grimm mesék milyen horrorisztikusak, de hogy még mennyi vers, dal és mese tartalmaz vállalhatatlan részeket... őrület! Elhatároztam, hogy pl. a Hófehérke és a hét törpét át fogom írni, azaz kihúzom majd a durva részeket, mert teljesen Hófehérke nélkül nem jó felnőni, valahol az alapműveltség részének tekintem, na de azért mégis... Azt nem tudom, hogy az eleve kannibalizmusra épülő Jancsi és Juliskát és a horror Piroska és a farkast meg lehet-e egyszerűen húzni, de majd azokra is rápillantok, amikor itt lesz az ideje.

Most épp a Füles mackón vagyok rajta, merthogy:

"Füles Mackó mond most néktek szép meséket, gyerekek,
Lekonyuló két fülemnek köszönhetem nevemet,
Kedvencem a friss méz, s más finom falatok,
De azért szerettek, hogyha kövér is vagyok."

Hát, én nem akarom arra tanítani a gyerekemet, hogy a kövéreket nem szeretjük. Vagy hogy annak dacára szeretjük őket, hogy kövérek. Ráadásul egy mackó esetében nehogy már ez gond legyen... pfff, Giselle Bünchen-nek kellene lennie? Úgyhogy most naponta agyalok 10 másodpercet rajta, hogy mire tudnám átkölteni az utolsó sort. Hiszek benne, hogy egyszer beugrik valami, ami tökéletesen megfelel. Addig meg lálázom helyette.

Ja, és kreatív gyakorló szülőktől ötleteket szívesen fogadok!

Kanye West gyerekét tényleg North Westnek hívják? Kanye West gyerekét tényleg North Westnek hívják.

Amikor RT született, a kórházban nagyon koncentráltam, hogy semmi olyat ne írjak alá, amivel hozzájárulok az adataink reklámcélú felhasználásához. Pont azt szerettem volna elkerülni vele, ami azóta mégis van, azaz hogy mindenféle biztosítók és befektetési tanácsadók hívogassanak és erőszakoskodjanak, amikor pont nyugira vágyunk, vagy épp ezer felé kell szakadnom, és nincs türelmem ilyesmihez. Nagyon cseles a dolog, az első üzletkötő egy rejtett számról hívott, és úgy mutatkozott be, hogy "innen hívom, a szülészetről". Ez volt a neve és a cég, amit képvisel, de igazából életbiztosítást akart eladni a baba születése kapcsán. A második meg valami ilyesmivel kezdte, hogy "Gratulálok a gyermeke születéséhez, biztos nagyon aranyos lehet. Mennyi a havi bevétele a családnak?". Az elsőnél udvariasan hárítottam, de a másodiknál azért egy kicsit bepipultam. Leginkább persze a kórházra, ahonnan ezek szerint hozzájárulás nélkül is kiadják az adatokat. Gondolom, mindenki alá szokta írni a nyilatkozatot, ezért fogták a júliusban szülők listáját, és átküldték a biztosítóknak.

A hormonjaimnak és ennek a csodás időszaknak köszönhetően mostanában konfliktuskerülő vagyok, úgyhogy nem hívtam fel a kórházat, nem hiányzik nekem egy plusz energiaszívó beszélgetés, de azért durva. Szerintem.

RT már 6 és fél hetes. Kb. a 3. héttől tervezem, hogy írok egy bejegyzést arról, hogy milyen határozott és remek szülő is vagyok voltam egészen addig, amíg nem volt gyerekem. Na jó, azért remélem, most sem vagyok rémes, de azt megállapíthatom, hogy hiába a 9 hónap készülődés a babára, hiába épít fel az ember magában elvrendszereket, hiába vannak elképzelései a gyereknevelésről, ezeket kb. azonnal megszegi, ahogy ott van az a hús-vér kicsi. Ugyanis a gyerek nem olvasta azokat a könyveket, amiket anyuka és apuka hónapokig böngészett, és nagyon nem tudja, hogy neki bizony aszerint kellene csecsemősködnie. Hiába a Suttogó babatípus tesztje, ha az én gyerekem más, mint ahogy a könyvek írják, vagy ahogy a gyermektelen védőnő mondja.

Voltak terveim pl. arra vonatkozóan, hogy a mi gyerekünk:

- nem karban fog elaludni, hanem a kiságyában, és nem fogjuk a mi ágyunkba sem szoktatni. - Ahha!

- nem kap cumit a szájába, és ilyen pofon egyszerű, hogy ne szokjon rá. - Ahha!

- mosható pelenkát fog viselni, mert igazán nem nagy cucc a gépbe azt is bedobni a többi ruhával együtt, meg környezetbarát és pénztárca-kímélő megoldás is. - Ahha! (Ezt még lehet, hogy később megvalósítjuk, de egyelőre a megvásárolt mosható pelus akkora csomag lenne RT popsiján, meg olyan vastag és meleg, hogy ilyen kicsin és ilyen hőségben nem adjuk rá. Talán majd ősszel.)

- igazából csak az elején fog mosható pelust viselni, meg amikor nagyon muszáj, de egyébként meg fogjuk próbálni az EC-t, azaz a pelenkamentes létet. - Ahha! (Nagyon szimpatikus volt az EC, de ez az, amiről hiába olvastam sokat, nem sikerült megoldanunk. Vettünk bilit, és 1-2 hetesen egyszer-kétszer fölé is tartottam, de elég macerás volt. Szoptatás után jó néha még a kényelmes ágyon maradni, összebújva, és nem ugrani, letépni róla a ruhát és biliztetni. Ráadásul valahogy olyan kényelmetlennek tűnik neki ez a fölé tartás, összevissza mocorog, rúgja magát... nem került abba a tipikus ellazulós, ürítős hangulatba. Márpedig ez csak úgy jó, ha a gyereknek kellemes és megkönnyebbülést hoz. Ha csak egy picit is erőszaknak élni meg, akkor nem szabad folytatni.)

A főbb elveink közül talán már csak kettő maradt, amit tartunk.
Az egyik, hogy nem nyomjuk tele a netet a fotóival. Hiszünk benne, hogy ez így jobb és korrektebb. Időnként nehéz betartani, mert a szülő ugye büszke, és szívesen eldicsekedne a cukibbnál cukibb fotókkal, de még nem botlott meg egyikünk sem.
A másik, hogy RT nem néz tévét. Azaz nem tévézünk vele, és másnak sem engedjük. Nagypapa számításait egyszer már keresztül húztuk ezzel, mert ő nagy Forma-1 rajongó, és szerette volna RT-val a mellkasán nézni a futamot.

A lényeg, hogy nehéz betartani mindent. Sőt, a legtöbb elképzelést nehéz. Vagy idő, vagy energia nincs rá, de legtöbbször az az oka, hogy a baba másmilyen, mint amiről a könyvek írnak, és bizony előfordul, hogy nem tetszik neki az ötletünk. Olyankor újratervezés.

És mennyire nincs szó a szülés előtti 9 hónapos felkészülés alatt, vagy még korábban, hogy milyen kimerítő tud lenni a baba születése utáni időszak. A közbeszédben csak azt sugallják, hogy ha nem alszik a gyerek éjjel, akkor fáradt leszel, ha meg alszik, akkor minden oké. De ez összetettebb probléma, pl. azért, mert a nappalok is fárasztóak tudnak lenni, meg az éjszakai kelés sem feltétlenül negatívum, pl. ha szoptat az ember.

Nem tudatosul a szülőkben (hogy utálom, hogy mindenhol csak az anyákról és anyákhoz beszélnek, írnak, mintha apja nem is lenne annak a gyereknek) előre az sem, hogy milyen nehéz és küzdelmes tud lenni a szoptatás. Akinek megy rögtön és ösztönből, annak szuper, de sokan vannak, akiknek nem sikerül azonnal, vagy még később sem. Hiába olvastam én is a könyveket és hallgattam meg a szülésfelkészítőn is a szoptatásról szóló előadást, masszírozással, fejéssel, mellgyulladással együtt. Amikor odaadták a kicsit, nem tudtam, mit kell csinálni, és nem is ismertem fel a jeleket, amiket adott. Az első hangjára abbahagytam a próbálkozást, mert nem voltam hozzászokva a síráshoz, és nem akartam gyötörni. Bánom már.
Amikor megnézem az első videókat, amin karomban van RT, látom, hogyan jelzi, hogy cicizne, és már tudom, mit kellett volna már ott és akkor máshogy csinálnom, meg aztán folyamatában később is. Persze ez késő bánat, meg már azért nagyon sokat fejlődtünk azóta ezen a téren, de azért egy következő gyereknél hasznos tapasztalat lesz. Bár tartok tőle, hogy minden gyerek más ebben is, és hiába a sok összegyűjtött információ és a gyakorlat, egy második vagy harmadik baba is hozhat nehézségeket.

Az egészet azért írtam le, mert egy vallomásra készülök. Be kell látnom, hogy túl szigorú voltam más szülőkkel, amikor láttam, milyen hibákat követnek el a gyereknevelésben. Bár nem szoktam beleszólni, azért megvolt a véleményem. Most, hogy a saját bőrömön érzem, milyen nehéz tartani magunkat a helyesnek vélt elveinkhez, sokkal elnézőbb vagyok már azokkal, akiknek a nevelési "szokásai" eddig bántották a szememet. És így egyúttal kevésbé vagyok már elnéző azokkal, akik pedig felettem ítélkeznek.

Egyébként azt hiszem, még nem írtam le a blogba, de most megteszem: Anyának lenni nagyon jó, rengeteg örömet és boldogságot ad. RT hihetetlenül aranyos, imádom minden pillanatában. Ez az alap. Még akkor is, ha néha nehéz a feladat, és akár ki is borulok. Nem teher ez, sok-sok öröm, de nehézségekkel jár.

Isolde bejegyzése nagyon jó, ki is emelem ide, mert szerintem minden szülőnek el kellene olvasnia. Nevettem sokat, hol a megfogalmazáson, hol magamon. A rácsvédős résznél meg eszembe jutott Kishangleany, ugyanis a múltkor épp vele jött szóba a rácsvédő kérdése. Mi nem tettünk fel, ők meg igen, és azt láttam az arcán, hogy "nem akarok beleszólni, de...". Én meg érveket próbáltam sorolni, pedig igazából csak nem szimpatikus a rácsvédő, és kész. Isolde írását olvasva ezen is nevettem, magunkon.

Ha egyszer arra a kérdésre kellene felelnem, hogy mi veri ki leggyakrabban a biztosítékot nálam, kapásból rávágnám, hogy a magyar sajtó színvonala. Élén az Index újságíróival.

Mondjuk azt sosem értettem, miért sikk olyan tudósítókat küldeni bárhova is, akiknek pont ahhoz a témához lövésük sincs, de valamiért évek óta ilyenekkel íratják pl. a koncertbeszámolókat. Olyanokkal, akik nem ismerik az adott előadót, ezt be is vallják, de azért megmondják, hogy jó volt-e vagy nem a koncert.

Asszongya a szerző - aki szerint egyébként a Párisi Udvar kis kezdőbetűvel írandó és zs-vel, nyilván azért, mert fogalma sincs, miről is van szó -, hogy: "Abba inkább ne gondoljunk bele, hogy egy olyan társadalomban, ahol mindenki a tehetsége szerint járul hozzá a közös dolgokhoz, és szükségletei szerint részesül a megtermelt javakból (amilyet Cipő szeretett volna), Pély Barna a hozzájárulás és a részesedés oldalát is erőteljesen visszafogta volna.". Tudom, tudom, ízlések és pofonok, meg éljen a szólásszabadság, no de azért tisztelet is van a világon. Márpedig Pély Barna szerintem nem ilyen szavakat érdemel, pláne ebből a Cipő Emlékkoncertes mezőnyből kiemelve.

Egyébként engem Barnabás itt az ifjú Szörényi Leventére emlékeztet.