- Na, megnézted A Wall Street farkasait?
- Farkasát.
- Csak egy farkas? És még így is három órás? Durva.

Á, tehát ezért nem nőttek ki a bölcsességfogaim. Be vagyok tojva, mert tuti, hogy meg tudja magyarázni a fogorvos, miért kell kiműteni.

(Forrás: port.hu)

Érdekes, hogy Robin Williams nem tartozott a kedvenc színészeim közé, és amikor a halálhírét meghallottam, hirtelen nem is jutott róla más eszembe, csak azok az idétlen vígjátékai, amik tőlem eléggé távol állnak. Aztán egy kicsit elszégyelltem magam, mert elkezdtek beugrani azok a filmjei, amelyekben nagyot alakított és amelyek nagyon fontosak voltak az életemben.

Az első és hozzám legközelebb álló a Holt Költők Társasága, amelyet legalább 20 alkalommal láttam. Igazán meghatározó volt az életemben, kétszeresen is. Egyrészt ez volt az az alkotás, ami igazán megszerettette velem a filmeket. Előtte is sok mindent láttam, jártam moziba gyerekként is, de a Holt Költők annyira betalált, hogy onnantól számítom a "filmbuzi" időszakomat. Másrészt nem kis hatással volt a világképemre, a gondolkodásmódomra. Egy kis plusz, hogy ebben a filmben ismertem meg Ethan Hawke-ot, akinek aztán követtem a karrierjét, és sokáig nagy hatással voltak rám az ő filmjei is. Tehát a Holt Költők fontos mozi volt az életemben, még akkor is, ha mai szemmel már nem tartom tökéletesnek. Középiskolás lányként viszont, amikor először megnéztem, majd utána még nagyon sokszor, rengeteget adott.

Aztán ott van még a Garp szerint a világ, ami tudom, hogy nem a filmművészet legnagyobb remeke, de én imádtam. Többször is megnéztem.

Az Ébredések, a Sötétkamra pedig már az igazán megérintő, elgondolkodtató Robin Williams filmek közül valók.

Nagyot alakított a Halászkirály legendájában és a Good Will Huntingban is, bár a komolyabb darabjai közül épp ez a két film nem áll hozzám annyira közel.

Annyira szomorú, hogy ezek a nagy színészek, akiknek mindig a vidám arcát látjuk, akik emberek millióit szórakoztatják, akikről azt gondoljuk, hogy sikeresek, gazdagok, mindenkitől szeretetet kapnak és ők állnak a figyelem középpontjában, és mindenek felett boldogok. Azt hisszük, hogy egy ilyen lehetőséghalmazzal úgy tudnak élni, hogy egy ideális életet alakítsanak ki maguknak. Aztán gyakran kiderül róluk, hogy szorongóak, depressziósak, szenvedélybetegek, és végtelenül magányosak. A sikerről, pénzről, csillogásról meg az, hogy nem is ér olyan sokat.

Sajnálom Robin Williams-et, talán érdemes lett volna egy szebb befejezésre.

Visszatérve még egy rövid időre a játszótéri mizériákhoz és a házunk belső udvarának előnyeihez: Bevallom, hogy én rosszul vagyok attól, amikor a játszótérre odapisiltetik meg odakakiltatják a gyerekeket. Nem csak a higiénia, de a szokás rögzülése miatt is. Már nem mehet be kutya, nem szabad dohányozni, éjszakára zárják a játszótereket, de Pistike oda ürít a fű szélére minden nap háromszor. Nem szólok, nem vagyok én olyan, de magamban mindig hátrahőkölök, amikor ilyet látok. Ha mégis valakinek baráti körben beszélek erről, általában megkapom, hogy rossz fej vagyok, mert nem lehet hazaérni a wc-re ilyen gyorsan. Igazuk is van, biztos, és nem tudom, én hogy fogom csinálni, amikor majd már nem pelusban jár RT. Ad némi ötletet, hogy időnként mégis találkozom olyan szülőkkel, akik meg tudják oldani.

Például az egyik unokahúgom 3,5 éves kisfia elég régóta nem hord már pelenkát. Ha szól, hogy wc-znie kell, és mindenféle illemhelytől távol vannak, akkor anyuka ráad egy padon vagy a füvön egy pelust, a kisfiú beleereszti, amit kell, aztán leveszik, zacskóba teszik és kidobják.

Egy másik ismerősöm papírbilit hord a táskájában.

Ma pedig, a házunk belső udvarában egy elég kulturált megoldást fedeztem fel. A kis faházikó mögött (amúgy is oda mennének a gyerekek pisilni, kakilni) egy műanyag bili, kis wc áll, benne zacskóval. A gyerek belecsinálja a belecsinálnivalót, aztán az a zacskóval együtt mehet a szemetesbe. A bili alatt van pótzacsi, tehát a következő szükséghelyzetbe kerülő gyereket már a tiszta zacskóval ellátott illemhely várja:

Ilyet persze csak olyan helyen lehet felállítani, ahol mindenki betartja a kimondatlan szabályokat. Tehát pl. nem lopja el a bilit, nem hagyja ott a kakit, nem felejti el az új zacskót beletenni. Sőt, ha ő használta el az utolsót vagy látja, hogy fogytán van, esetleg beruház egy újabb tekercsbe. Egy tekercs kis méretű szemeteszsák kb. 150 Ft. Tehát ez kb. csak olyan zárt közösségben megvalósítható, amilyen a mi társasházunk is. Itt baromi sok lakás van, nem ismer mindenki mindenkit, sőt. Mégis rendben tartják a dolgokat, a saját érdekükben is.

Biztos nem könnyű és nem túl kényelmes a szülőnek, de azért törekedni jó lenne. Egy kis odafigyelés csodákat tesz.

De durva, hogy olyan érzésem van, mintha két napja írtam volna utoljára bejegyzést ide, erre kiderül, hogy már több, mint egy hete! Sajnos szétforgácsolom magam. Azt a kevés posztolható napi akármit is máshova tolom, és kicsit bánom, mert legjobb lenne ide a blogba, csak ugye "itt" és "ott" mások a játékszabályok. Az általam szabottak.

Meg tiszta hülye is vagyok, mert kicsit befalaztam magam, belezuhantam a napi teendőkbe és azt éreztem, hogy sosincs vége, és ezért soha nem jut időm kimozdulni. Aztán rájöttem, hogy úgy sincs otthon sem idő a gyerek mellett sok mindenre, vele foglalkozni meg pont tudok ott is, ahol süt a nap és fű van, úgyhogy elvonszoltam magam egészen a társasházunk belső udvaráig, ahol egy jó nagy zöld terület fekszik, közepén egy aranyos játszótérrel. Voltam már itt többször, persze, hiszen itt lakom uszkve 6 éve, de most jöttem rá, hogyan kellene használnom, hogy igazán jó legyen. Úgyhogy tulajdonképpen elmondható, hogy felfedeztem, van nekünk kertünk meg nyugink, csak máshol, mint ahol kerestem. Anyukámat is vittem magammal, ő egyenesen szanatóriumnak érezte a belső kert hangulatát, de ő nem mérvadó, mert a Széna térnél lakik, ráadásul most épp gyárépület-bontás szomszédságában. Azért örültem, hogy tetszett neki.

Ki kell hangsúlyoznom, hogy a mai délután anyukámmal különlegesre sikerült. Annyiszor panaszkodtam már rá, annyiszor mondtam, hogy nehéz vele kijönni, hogy amikor ilyen boldog napokat okoz nekünk, mint a mai, akkor kötelességem erről is megemlékezni. Eleve egészen megváltozott, amióta RT megszületett, de ma bebizonyította azt is, hogy sok aggodalmam felesleges vele kapcsolatban. Vannak még mindig nehezen befogadható dolgai, de azt is el kell ismerni, hogy oda tudja tenni magát, ha az unokájáról van szó. Nem aggódik túl sokat, de tudja, mikor van tényleg vész. Nem szól bele annyira a dolgainkba, mint bárki más. Vannak elgondolkodtató meglátásai, és pl. amikor én már kifogytam a játékötletekből, ő előkap valami teljesen hétköznapi cuccot, és őrületet kelt vele. Egy közönséges szemüveggel, vagy a táskájából előkerülő fornettis zacskóval úgy tud figurázni, hogy RT dől a röhögéstől. Miközben nehéz ember, van néhány ritka tulajdonsága is, amik megtartották őt örök bolondozónak. Ezt értékelem benne, igazán.

(Forrás: port.hu)

Az Oscar-díj átadás után, annak kapcsán, hogy Leonardo DiCaprio megint nem nyert, olvastam valahol egy kommentet arról, hogy vajon ki tudta volna jobban eljátszani a másik szerepét: DiCaprio Matthew McConaughey-ét a Mielőtt meghaltamban, vagy fordítva. Már nem emlékszem, az illető mire jutott, nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, mert akkor még egyik filmet sem láttam. Azt még most sem tudom, Leo milyen a Wall Street farkasában, mert ezidáig nem volt 3 felesleges órám a megtekintésére, de azt már igen, hogy Matthew McConaughey hatalmasat alakít az AIDS-beteg cowboy szerepében. Minden tiszteletem DiCaprio-é, de jelen pillanatban nem tudom elképzelni, hogy ő pl. ebben a szerepben jobb lett volna. Igaz, ami igaz, Matthew McConaughey-ről sem gondoltam volna semmi ilyesmit, amíg nem láttam a saját szememmel. A Hogyan veszíts el egy pasit 10 nap alatt, és hasonló mélységű filmekben látott alakításai alapján nem gondoltam, hogy erre is képes. Egy ilyen figura ilyen hiteles megformálására, amit kb. csak Christian Bale-ből néztem volna ki.

Tudom, tudom, AIDS-est és meleget játszani mindig hálás feladat, és talán Oscart is könnyebb nyerni vele*, de azért hadd mondjam el, hogy Jared Leto, akit egyébként nagyon tehetségesnek tartok, a transzvesztita szerepben sem győzött meg eléggé. Pedig ugye ő is Oscart kapott ezért az alakításáért. Vele kapcsolatban valószínűleg az fog megmaradni bennem legtovább, hogy olyan iszonyatosan csontsovány lett a film végére, hogy azt már nekem fájt nézni.

És hogy milyen a film? Engem végig lekötött, de utólag végiggondolva van benne jó pár logikátlanság, vagy legalábbis nem kellően kifejtett dolog, és nem vonzott be 100%-osan, de a téma és a színészek miatt bőven megérte megnézni.

(7,5/10 - McConaughey hihetetlen.)

* Ennek némiképp ellentmond, hogy pl. a Brokeback Mountain díjazását, és már a jelölését is hatalmas felzúdulás kísérte az Akadémia tagjainak körében.

, hogy a Windows Intézőben lehet a fájlokat címkézni? A még nem egészen 13 hónaposom világosított fel, amikor is véletlenül megkaparintotta Dris laptopját, rátenyerelt a billentyűzetre, és hopp, látom, hogy épp címkéz. Hm. Mondjuk a hifin is olyan demókat meg mittoménmiket szokott elindítani, amikről addig nem is tudtunk.

Bevallom, előítéletes voltam a játszóterekkel, de még inkább az ott zajló közösségi élettel szemben. Erre kiderült, vannak egész jók, nem is kevés, a környékünkön például egy csomó kicsi-nagy, felújított vagy új található. Egy-két brutál ellenszenves szülőt vagy nagyszülőt leszámítva pedig egész jó fejek az emberek. Nem csak a főzésről meg a kakiról megy a pletyka, hanem időnként kialakulnak értelmesen, érdekes témákról társalgó körök is, és nem is mindig a gyerek áll a középpontban. Na nem azért, mintha én bármelyik ilyen társaságnak is tagja lennék, csak "véletlenül" elkaptam egy-két beszélgetést. Mi még csak percekre járunk játszózni, egy kis hinta, két-három lecsúszás a csúszdán, aztán homokozás a második lapátnyalásig, majd el onnan (fürdeni). Ez az idő meg vészesen kevés ahhoz, hogy beépüljek. (Pedig mifelénk még rocksztár apukával is lehet homokozni meg gyed-szabályozásról diskurálni.) Na, de majd egyszer!

(Forrás: jatszoterek.info)

Ami viszont ezek alatt a rövid időszakok alatt is zavar, az az, hogy a legtöbb játszótéren alig van árnyék. Mostanában harminc fok felett van a nappali hőmérséklet, tűz a nap ezerrel, ott a szép nagy játszótér, és képtelenség használni. Kong az ürességtől, vagy mindenki szenved, és harc megy az árnyékosabb hintákért, csúszdákért. Kivételek persze vannak, az egyik jó, csupa fás játszótér pl. épp a mi utcánk végébe épült. De szerintem a sok biztonsági és EU-s előírás mellé, ami a játszóterek kialakítására vonatkozik, bekívánkozik az árnyékolás is. Jó lenne, ha alap lenne. Nem csak azért, mert a tűző napon megfő a gyerek (dél körül amúgy is kiürül minden játszótér), hanem mert felforrósodnak a játékok, és még a kevésbé napos órákban sem lehet őket normálisan használni. Kéne még egy-két fa vagy valami, na! Meg nem fém csúszda.

Ez a lakás nagyon tetszik. (Konténer, megint.) Egészen egyedi hangulatú. Otthonos, miközben indusztriális. A konyha meg egy álom. Legalábbis design szempontjából. Hogy mennyire használható jól, abba most nem gondolok bele. Álmodni jó.

Pár hónapja rám tört a tettvágy, hogy valami mást is csinálnék a gyerekezésen kívül, akkor posztoltam is róla. Most jelentem: viszonylag elmúlt. Kezdem megszokni, hogy csak hébe-hóba van időm olyasmire, amit hobbinak lehet nevezni. Az megy, hogy eljussak fodrászhoz, kozmetikushoz, és este tíz után már rá tudok nézni a Facebook-ra is, és gyerekkel jóformán csak rajtam múlik, hova szeretnék eljutni napközben (azért nem egészen, de színezzük így!). Azt pedig elfogadtam, hogy nincs heti 4 filmnézés meg hasonlók, amik korábban. Ezek az évek most RT-ról szólnak, aztán, ha a sors megadja nekünk, akkor a kistesójáról. Most ez az első, neki szenteljük minden figyelmünket. Ugyanakkor nyilván kell időnként töltődni egy kicsit. Nem bulira gondolok meg ilyesmi, csak egy fél délután egyedül vagy a férjemmel kettesben... a nagyszülői segítség ilyenkor aranyat ér.

Tulajdonképpen nekem az a fő "bajom", hogy nem a gondoskodás a hobbim. Komolyan. Ha pl. imádnék takarítani, vagy hogy egy hihetőbbet mondjak: főzni, akkor elmondhatnám, hogy minden este a szenvedélyemnek hódolhatok. Ezt kellene elsajátítanom. Kifejleszteni a képességet, hogy amit épp csinálnom kell, arra vágyakozzam is. Hogy fáradtság, időhiány és minden ellenére nagy élvezettel szippantsak bele a friss petrezselyembe, mielőtt beleturmixolom RT kajájába. Ez valamennyire meg is van, mert szeretek neki kísérletezgetni, és szeretem, ha jóízűen eszi a főztömet, de a saját kajánk elkészítéséhez már kevésbé lelkesen kezdek hozzá, ha egyáltalán.

Pedig milyen igaza van Blogárnak, aki azt mondta egyszer, hogy az utat magát kell élveznünk. Valószínűleg ez a titok nyitja.

Az már nagyon jól megy, hogy élvezzem a hétköznapokat. RT-nak minden apró dolog újdonság és kaland, és én imádok ebben részt venni. Látni, ahogy először ül a fodrászszékben, ahogy először lát galambot, ahogy először érzi meg a nyelve a hideg fagyit, ahogy először ül metrón, és figyel. Általa megtanulok odafigyelni a részletekre, amelyek mellett felnőtt létemre már elrohanok. Ma pl. ide-oda ugráló tekintettel tanulmányozta a wc-lehúzást. Nézte komoly, vizsgálódó arccal, hogy anya mit nyom meg, arra mit csinál a víz, mit hova dobunk, hova hajtunk. Én pedig közben két dolgot tanulmányoztam szintén. Őt, ahogy először találkozik ezzel a jelenséggel, és magamat, arra eszmélve, hogy még sosem figyeltem meg elég alaposan a wc-lehúzás folyamatát. Ez persze csak egy példa, de így tudom napközben "hobbivá" varázsolni a néha monoton, néha piszok fárasztó pillanatokat is. Aztán persze nekem is van, nem is kevésszer, hogy lerogyok a kanapéra este tízkor, a szekrénybe hajtogatásra váró ruhák kupaca mellé, és nem értem, hogy fogom magam utolérni. Ilyenkor elkeseredek. Majd másnap reggel, amikor meglátom a kópé kipihent mosolyát, alig várom, hogy ott legyek, amikor aznap is felfedez valami újat, valamit először.

Végül is minden nap egyre jobb és jobb, egyre könnyebb és könnyebb.

Az antropozófus doki nagyon bevált. Beállította a TSH-mat (~pajzsmirigy hormon) az ideális értékre két hónap alatt. Ez a kórházi endokrinológiának nem sikerült kb. másfél év alatt, bár mentségükre szóljon, hogy nem is próbálkoztak vele. Ja, és a "nem lehet fogyni vele" betegségemmel, szintén az antropozófus doki segítségével, csak ledobtam 5,5 kg-ot magamról. Nem mondom, mehetne még le úgy 3-4-5, de azért eléggé örülök már ennek is.

RT egy éves lett! A napot ugyan a szobában töltöttük, mert kint szakadt az eső, de nagy volt a boldogság. Milliószor megölelgettük, énekeltem neki Happy Birthday-t, és készítettünk neki Drissel közösen tortát. Utóbbiból ez még csak a próbaverzió volt, az élesre majd a hétvégén lesz szükség, amikor jön a család. Ami azt illeti, még van mit gyakorolnunk. De ha azt vesszük, hogy még soha nem csináltam tortát senkinek, és hogy ez ráadásul speciális recept, mert RT glutén-, tojás-, tejtermék- és húsmentes diétán van, akkor nem is lett olyan rossz. Az íze nagyon klassz, csak csukott szemmel kell enni. Mire a vendégek jönnek, kikupálom.

Kettős ünnep ez legbelül. Szerintem minden szülő érzi, hogy amikor a gyereke első születésnapját ünnepli, de a kicsi még ebből semmit nem fog fel, akkor igazából magát is ünnepli egy kicsit. Ahogy sokan, mi is visszaemlékeztünk, mi és hogy volt tavaly ilyenkor, és mi minden történt azóta velünk. Egyrészt nagyon gyorsan elrepült ez a 12 hónap, és RT hatalmasat nőtt, másrészt meg nem tudom elhinni, hogy tavaly ilyenkor, illetve egy nappal előtte nem volt még velünk. Távoliak már azok az idők, amikor csak kettesben laktuk be ezt a lakást, és olyan magától értetődő, hogy RT itt van velünk... Nagyon jó döntés volt ez a kisfickó! Csodálatos figura, én pedig szeretek anyuka lenni.

Írogattam neki leveleket, és nagyjából most értem utol magam velük. Már nem emlékezetből szedem össze a korábbi hónapok eseményeit, hanem amikor valami mérföldkőhöz érünk, azonnal beírom, hónap végén meg átolvasom, szerkesztem, olvasmányossá teszem. Ha lesz időm, színezem neki fényképekkel, de annyira hosszú a to do listám, hogy fogalmam sincs, erre mikor kerül majd sor.

Ha vannak itt esetleg olyanok, akik régebb óta olvasnak, még a freeblogos időkből, és azoknak is a derekáról, akkor talán emlékeznek, hogy jártam egy időben hipnoterápiára. Nem is olyan röpke ideig, uszkve 4-5 évig. Na, az egyik ilyen hipnózisos élményem még szinte a terápiám elején egy faház volt, az én házam a tudatalattimban. Az "én házam" nem azt jelenti, hogy az én ízlésemnek megfelelő álomotthonom, hanem egy épület, ami szimbólumként jeleníti meg a tudatalattimban létező dolgokat, vagyis csak egy részüket. (Vajon érthetően mondom? Remélem.) Az én faházam elég nyomasztó látványt nyújtott, kívülről és belülről is. A leginkább arra emlékszem, hogy az ablaküvegek teljesen feketék voltak, nem lehetett kilátni rajtuk. Nem részletezem tovább, de az ilyen élmény élénken él az ember fejében sokáig, talán élete végéig is.

Ma, a szokásos lakás-ház-telek hirdetések böngészése közben egyszer csak nem hittem a szememnek: megláttam annak a tudatalatti szimbólumháznak a hasonmását. Szinte teljes az egyezés, egy kis különbség van csupán, mert az enyémen a keskeny terasz körbefutott a ház körül, de amúgy egészen ilyesmire emlékszem. Nem jelent ez semmit, szerintem, nem rohanok megvenni a telket a lebontandó bungalóval, de azért érdekes.

Erről van szó:

(Forrás: http://www.oc.hu/)

Mint mindenből, az ingatlanhirdetésekből is létezik az a mennyiség, ami után már egy újabb megnézése elpattantja a húrt. Ma már átestem ezen a határon, mindegyiken sírva röhögtem. Például itt rejtély, hogy van-e nappali, és ha nincs, akkor vajon mi adja ki a 100 nm-t, de az is, hogy mit jelentenek ezek:

• Az épület földszint beosztású, terasz tagolású.
• nívós anyagokkal felhasznált

Nyaraltunk egy belföldit. Nagyszülőstül. Hazaértünk, és rájöttem, hogy akármilyen jól is jött a segítség, és hiába tudtam többet pihenni, mintha csak Drissel és RT-val mentünk volna, azért az az igazi, amikor végül becsukjuk magunk mögött a lakásajtót, és hármasban maradunk. A nyaralás vidám volt és viszonylag pihentető, az újra itthonlét pedig meghitt. RT-nak meg szerintem hiányozhattam még úgy is, hogy jelen voltam, de nem csak én foglalkoztam vele, ugyanis az első itthon töltött délután alatt annyit bújt hozzám, mint máskor több hét alatt. Pedig amúgy is bújós gyerek.

A nagyszülőkkel nyaralás még egy fontos dologban vízválasztó volt. Többször felmerült már a közeljövőben szükséges költözésünk kapcsán, hogy praktikus és olcsóbb lenne, ha ikerházba vagy két generációs ingatlanba mennénk, velük együtt. Én ettől mindig ódzkodtam, és szerencsére Drisnek sem kell hosszan magyarázni a hátrányait. Most a nyaralás, és az előtte levő ugyanott, ugyanúgy velük pünkösdölés még jobban megvilágította, hogy milyen nehéz is megőrizni a magánszféránkat és a szabadságunkat, ha közel vannak a szülők. Generációs- és nézetbeli különbségek sokasága bukkan elő ilyenkor is, és ha egy hét még kellemes is lehet így, egy életet nem ebben szeretnék leélni. Nem panaszkodásból mondom, a két kezem összetehetem, hogy ilyen megbízhatóak, segítőkészek és elérhetőek, de a határok szerintem fontosak. A jelenleginél közelebbi kapcsolat és lakótávolság már messze nem lenne egészséges.

Nem új téma ez, időről időre felmerül. Mi mindig hárítjuk az egymás alatt-felett-mellett lakás lehetőségét, finoman vagy konkrétan, mikor hogy. De sajnos még mindig értetlenség és némi sértődés a válasz. Pedig nem hiszem, hogy ők szívesen költöztek volna az anyósuk-apósuk szomszédságába, de ha ezt felvetném, azt mondanák, hogy ők másmilyenek.

Megoldás egyelőre nincs, csak nézegetjük a lehetőségeket. Továbbra is kérdés, hogy maradjunk-e a kerületben, vagy menjünk az agglomerációba. Jó lenne a kert, a nyugi, a csend, de rossz a távolság mindentől, ami "mozog". A nagyszülőkhöz közel, de mégis távol. Közben meg a pénztárcánk és az igényeink elsétálnak egymás mellett, nem látjuk még a megoldást. Pedig biztos itt van valahol, itt kell lennie!

Mivel majdnem egy évvel járunk RT világra jötte után, tehát azóta nem vagyok terhes, gondoltam egy "nagyot", és csináltattam egy nagylabort. Szoktam ilyet, de most különösen érdekelt, mivel hogy állok a terhesség után 11 hónappal, egy olyan év után, amelyikben nem sok időm volt magamra figyelni, illetve kistesó vállalás előtt.

Ma mentem az eredményért. A doktornő azzal fogadott, hogy ritkán lát ilyen jó vérképet. Minden érték teljesen rendben van.
Odadünnyögtem neki halkan:
- Vegetáriánus vagyok.
(Nem szoktam ezt mások orra alá dörgölni, de most valahogy kikívánkozott, talán a sok évi cseszegetések miatt.)
Erre ő: - Az még nem látszik.
Én: - Ezt hogy érti, hogy még?
Ő: - Mióta vegetáriánus?
Én: - Minimum 15 éve, de talán több is.
Erre nem mondott semmit, csak pillogott.

Mindig jó szokott lenni az eredményem, de valamiért most különösen örültem neki. Talán mert azt hittem, kellemetlen meglepetés fog érni. Vagy talán azért, mert 15+ éve napi szinten piszkál mindig valaki azzal, hogy valami nagyon fontosat vonok meg magamtól, és ez az életmód milyen egészségtelen. Ha van negatívuma annak, hogy az ember vegetáriánus (vegetárius?), akkor az a folyamatos témázás rajta. Mert nekem hiába nem kérdés már, annyira természetes, hogy vega vagyok, de mindig jön valaki, aki ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, ugyanazokkal próbál győzködni, mint előtte már több százan. Nem tudom, miért fontos nekik, de sok energiát hajlandók beleölni. Bevallom, ez időnként lehúz. Én sosem akarok senkit meggyőzni, most sem ezért hoztam fel, csak tényleg öröm egy ilyen visszajelzést kapni, mint ez a mai.

Ma személyesen is megismerkedtem az egykori anyatej-donorunkkal. Nagyon aranyos lány, egy hatalmas, vidám, vegán kisfiúval, aki csak egy hónappal fiatalabb RT-nál. Na, de a lényeg, hogy ez a lány a saját babája gondozása mellett minden éjjel 3-tól fejte a tejet az én kisfiamnak, mert akkor volt rá ideje, és semmi fizetséget nem fogadott el cserébe. Ma meghívtam egy ásványvízre, mert nem tudtak neki visszaadni a pénztárnál, de kb. ennyi, amit eddig elfogadott. És még ő szerénykedik, hogy ez az éjszakai fejés neki is jó volt, mert nőtt a tejhozama, meg hogy miért kért volna bármit is, hiszen neki is ajándékba adta a természet... Le a kalappal előtte, komolyan! Nekem nem lett volna az első hónapokban erre energiám, az biztos.
Szerintem össze fogunk még járni, sétálgatni együtt, mert elég sok közös témát találtunk és a gyerekek is hamar egymásra hangolódtak.

Eljöttünk egy mininyaralásra a Szelidi-tóhoz. Hirtelen jött a hír, pikk-pakk csomagoltunk, és itt teremtünk. Pár éve találtuk ezt a kis házat, jól éreztük magunkat, és azóta minden évben kibéreljük egy időre. RT-val még nem jártunk ilyen távolságra otthonról, és nem aludt még éjjel máshol, csak a saját ágyában, ezért kicsit aggódtam, de nagyon élvezte az utat is, az új autósülését is, és a szállást is. Itt minden újdonság neki, csupa-csupa új nézni, fogdosni, ízlelni való. Először ért tó vize a bőréhez, először látott hullámot, először evett cseresznyét, és egy csomó mindent sorolhatnék még.

Iszonyú sok cuccot kell egy gyereknek csomagolni, én el sem hittem, amikor gyülekeztek a táskák a nappaliban, pedig még próbáltam praktikusan is gondolkodni, hogy pl. babakádat nem viszünk, néhány napra megfelel a zuhanyzás is, nem pakoltam külön tusfürdőt vagy szappant sem, mindannyian RT-éval tisztálkodunk, de még így is rengeteg csomagunk lett. Régen, ha Drissel mentünk valahova, akár hetekre is, 2 közepes méretű táskában elfért mindenünk.

Itt vannak a nagyszülők is, illetve pontosabban nekik köszönhetjük, hogy el tudtunk jönni. Először fenntartásaim voltak, mert már vannak rossz tapasztalataim, és most is beigazolódott, hogy napról napra idegesítőbbek, viszont az is igaz, hogy rengeteget foglalkoznak az unokájukkal, és nekünk csak így van lehetőségünk igazán jót pihenni. Ha úgy adódik, reggel csak kiadjuk a hálószoba ajtaján a gyermeket, ők átpelusozzák, megetetik, szórakoztatják, amíg mi alszunk tovább. Ma pl. 9:30-ig szunyókáltam. Nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára. De napközben is le tudunk dőlni, ha épp úgy szeretnénk, meg nem kell azonnal ugrani, ha RT bekakil, éhes, szomjas vagy ledobta a játékát, 4 felnőtt jut azokra a feladatokra, amiket máskor egyedül tolok napközben, vagy Drissel együtt reggel-este-hétvégén.

Mondhatom, én még ennyire felszabadult nem voltam, amikor elutaztunk valahova. Egész más, amikor munkából vesz ki szabadságot az ember, és az első napok még a stressz lebontásával telnek. Most meg az eleve jó hangulatból jöttünk a még jobba, lazulni. Így működik igazán.

Bírnék egy ilyen házat, egy ilyen kertet, egy ilyen környezetet, ilyen közel a tóval. Időnként elábrándozom ezen, mert tényleg szép, gondozott, jó az atmoszférája. De ha belegondolok, hogy itt kellene élni, akkor mégis annyi az ellene szóló érv... De így, üdülésként szuper. Ülünk a kertben vagy a teraszon, és arra gondolok, hogy nekem ez itt a felhőtlen boldogság. Nem hiányzik más, csak egy jó kávé (legközelebb becsomagoljuk a kávéfőzőnket is, akármilyen nevetséges). És ha még egy vetítővászon is lenne a kertben, amin este filmeket lehet nézni, maga lenne a Paradicsom.

Hihetetlen jó az új Michael Jackson album, és én elhiszem, hogy ezeket a dalokat tényleg ő készítette és kiadásra szánta. Mégis hátborzongató érzés fog el, amikor hallgatom vagy nézem hozzá a videókat. A Justin Timberlake-kel összevágott "duettet", a halott énekes hologram-fellépését a Billboard díjátadón...

Van valami morbid abban, amire felhasználják. Nem tudom ezt elég jól megfogalmazni, de miközben nézem és hallgatom, kettős érzés fog el. Egyrészt baromi jók a számok, és nem lenne jó, ha egy asztalfiók mélyén hevernének az idők végezetéig. Másrészt a megjelenítésük tökéletesen mutatja, mennyire beteg világban élünk. Azzal, hogy élvezni merem, talán én is hozzájárulok ahhoz, hogy sokan normális dolognak tartanak kényük-kedvük szerint feltámasztani holtakat, és olyan körítéssel eladni a produktumaikat, amihez ők életükben valószínűleg nem járultak volna hozzá.

(Kapcsolódó témaként érdemes megnézni a Black Mirror sorozat 2. évad 1. részét: Rögtön jövök)

Több hónapos szünet után egymás után bukkannak elő az újabb és újabb kis fogak RT szájában. És találkozunk más gyerekekkel, fiúk, lányok vegyes. És voltam bent a munkahelyemen egy kicsit puhatolózni, hogy visszavárnak-e egyáltalán, és bár azt érzem, nincs nekem ott hely, semmilyen értelemben sem, jó volt túlesni ezen, jobb a lelkemnek, meg legalább tudom, merre van az előre. És megnéztem A nagy szépség című olasz filmet, ami jó volt, újranézősen jó. Ezekről mind írhatnék bővebben is, de nem nagyon van energiám, úgyhogy most maradjanak címszavakban!

Pénteken volt a házassági évfordulónk. A hatodik. Durva, már 6 év házasságban... Ennek örömére RT a nagyszülők felügyeletére lett bízva, mi pedig elmentünk egyik kedvenc éttermünkbe, az Alessioba, enni egy jót. Nem is csalódtunk, a konyhájuk még mindig isteni. Jó volt kicsit kimozdulni, bár piacozni, vásárolni szoktunk menni RT nélkül, de ez most más volt. Talán az első közös időnk, kettesben, amióta megszületett a kisember.

Persze nem bírtuk ki, hogy ne róla meg Dris melójáról, meg az én jövőbeli melómról beszélgessünk, meg minden másról, ami ide kapcsolódik. Elkezdtünk gondolkodni a kistesón -> a költözésen -> az anyagiakon -> a "mit fogok dolgozni"-n -> az idő-pihenés kérdésén stb. Körvonalazódik, hogy mit is szeretnénk, pl. kistesóilag, lakásilag, és ez jó. Már csak meg kell csinálni, meg kell találni a lehetőségeket, energiát nem spórolva éjfélig böngészni a hirdetéseket, járni a házakat, a dokikat, kiokoskodni a pénzt, kiokoskodni az időt... Huhh!

Ez volt pénteken, aztán jött egy különösen fárasztó hétvége, pedig még szombaton is nagymamázott és nagypapázott a gyermek, mégsem értük utol magunkat. A mai nap meg egy merő nyűglődéssé vált, esti főzésrengeteggel. Még jó, hogy nem most lesz hétfőn az a beszélgetés, amit már pénteken megejtettünk, mert ilyen hulla fáradtan talán máshogy alakult volna. Vagy nem.

Kistesó jó lenne, de el nem tudom képzelni, hogy tudja egy anya (vagy egy apa) egyszerre:
- az egyiket altatni, a másikat etetni,
- bőrkontaktusban sokat pihenni és fejni, közben meg a másikkal játszótérre menni,
- kipihenni magát, ha az egyik épp akkor alszik el, amikor a másik felébred,
- és úgy eleve valami sajátot csinálni, hobbit, vállalkozást, bármit.
Még jó sok kérdést fel tudnék tenni, de inkább őrlődöm rajtuk még egy kicsit magamban.

Mire a házassági évfordulós kettesben éttermezésből és beszélgetésből RT-ért mentünk a nagyszülőkhöz, ő ott megtanulta az 5. szavát: nagypapa. Néha papapa, máskor napapa. Nagyon édes, ahogy mondja. Büszkék vagyunk rá nagyon.

Már öt igazi szót mond: 
- Apa
- Ági - a mackójának a neve
- lámpa
- kacsa - ezt csak egyszer mondta, kristálytisztán, azóta nem hajlandó megismételni. Az egyedüli fültanúja én voltam, így a család sem hitelesítette még.
- nagypapa

Kikészítettem a fiúknak a reggelit az asztalra. Erre jött Dris, tök kómásan, és megkente a kenyerét RT tápszeres-köleses almapüréjével.

A: Apát már mond, de Anyát még nem. Mondjuk érthető, az sokkal bonyolultabb szó.
B: Én is ezzel magyaráztam a fiamnál. Aztán kimondta, hogy gyógyszertár és kristálygyöngy-nyakék, bennem meg egy világ dőlt össze.

Nincs időm, nincs energiám és nem tudom összeszedni a gondolataimat sem, úgyhogy ebből nem lesz normális bejegyzés. Annyit azonban szeretnék elmondani, hogy ez a film jó, és humoros, de közben az egyik legszomorúbb is, amit valaha láttam.

(Forrás: est.hu)

Guiseppe Tornatore rendező egyre inkább magával visz, kezdi belopni magát a szívembe. Korábban csak Az óceánjáró zongoristát láttam tőle, és az nagyon nem az én stílusom. Kétszer is megnéztem, nem azért, mert mazochista vagyok, hanem mert mindenki odavan érte, és gondoltam, adok neki még egy esélyt. De nem, az nem az én filmem. 4 elvesztegetett óra az életemből, egy ilyen csalódás elég volt ahhoz, hogy másra ne is legyek kíváncsi a rendező filmográfiájából. Aztán jött mégis a Senki többet, és felkeltette az érdeklődésemet. Most pedig ez a film, a Mindenki jól van. Ja, és egyszer valamikor, valahol a Malénát is láttam, de abból semmire nem emlékszem, csak arra, ahogy Monica Bellucci megy, nagyon megy, a gyerekek meg bámulják. Meg hogy szép képek vannak benne. Lehet, hogy rá kellene szánni az időt újra.

Na, de azért kezdtem el írni, mert a Mindenki jól van egy olyan film, amit örömmel ajánlok mindenkinek. Sután indul, és nagyra nő.

(8,5/10, engem teljesen behúzott, a végére meg megszorongatta a szívem.)