, és ma meg tudtunk nézni egy filmet az elejétől a végéig. Hm, azt hiszem, jók vagyunk.
, és ma meg tudtunk nézni egy filmet az elejétől a végéig. Hm, azt hiszem, jók vagyunk.
Már kétszer kimerészkedtünk a levegőre a kicsivel, tologattuk a házunk udvarán meg a környező utcákban, és közben új tapasztalatokkal lettem gazdagabb. Szokatlan, de biztos meg lehet szokni, hogy vadidegen emberek megállítanak, és néhány mondatnyi beszélgetés után megkérdezik, van-e elég tejem. Csókolom, ismerjük egymást valahonnan?
Amúgy én is érzem, hogy a határok kitágultak. A családban már alig van, aki előtt nem egy száll bugyiban rohangálok és aki még nem látott szoptatni, valamint rendszeresen kajálás közben van időnk megvitatni a pelusban talált kaki színét... Nyilván más kisgyerekes családokban is ez a tabutágítás zajlik, ezért érzi bárki is úgy, hogy feltehet egy ilyen tejes kérdést az Ibrahim-Laufenauer sarkán anélkül, hogy akár csak a nevemet tudná.
Az egy dolog, hogy a császárt szerintem elég jól viseltem, de amikor hazaértünk a kórházból, az első két nap azért iszonyú kemény volt. Nem a fájdalom, hanem a gyerek ellátása miatt. Torkaszakadtából üvöltött egész délután és este, és egyrészt hiába próbáltam ki bármit, amiről korábban olvastam vagy hallottam, semmi nem segített, másrészt még nagyon érzékeny voltam a sírására. Ha csak egy kicsit is behergelte magát és piros volt a feje, én már szar anyának éreztem magam, aki kínozza a gyerekét, és nem tudja, mit kell vele csinálni. Aztán valahogy csak rájöttünk.
Arra is hamar ráeszméltem, hogy nem vagyok ősanya típus. Bármennyire is szeretnék, nem tudok ösztönből megoldani mindent, meg sokszor nem is volt rá lehetőségem, hogy a gyereket igazán megfigyeljem, mert mindig nyüzsgött körülöttünk valaki. Jönnek "segíteni", ami nélkül az első napokban tutira éhen haltunk volna, meg nem lett volna egy árva tiszta ruhánk sem. De így, hogy már 11 napos a kicsi, és jobban belerázódtunk a teendőkbe, már nagyon fontosnak érzem, hogy legyen saját időnk hármasban, amikor nem matat senki a mellemen segítő szándékkal, és nem szól bele a mindenbe. Amikor hárman vagyunk, valahogy minden olyan idilli. Amikor jön valaki segíteni, akkor talán jobban haladunk a feladatokkal, de én eléggé feszültté válok a kéretlen tanácsoktól.
Asszem, Mimke mondta, hogy akármennyit készül, olvas, beszélget az ember a terhesség 9 hónapja alatt, felkészülni akkor sem tud arra, ami várja. Most már tudom, hogy igaza volt. Ennek ellenére a kezdeti nehézségeken szerintem túlléptünk, és már egész jól kitapasztaltuk a kisfiunkat.
A legnagyobb gond a szoptatás. Annyira irigylem azokat a nőket, akiknek ez kapásból megy, vagy akik rögtön az elején olyan segítséget kapnak, ami tényleg szoptatási guruvá teszi őket. Nekem nem volt ekkora mázlim. Szenvedtem vele az első naptól kezdve, végigmentem mindenen, kaptam mindenféle tanácsot, volt hatalmas, beton keménységű, vöröslő mellbedurranásom, aztán kiborulás lett a vége. Amikor már nagyon elakadtam, hívtam szoptatási tanácsadót, kétszer is, mert megéri, ha tényleg van előrelépés. Lett. Egy nagyon ügyes, elkötelezett nőt találtam, aki "megmentett". Ettől függetlenül még mindig csak próbálkozunk, néha több, máskor kevesebb sikerrel. Vannak eredmények, de egyelőre még álom, hogy pusztán anyatejjel táplálhassak.
A sztorim egyébként kísértetiesen hasonlít az ebben a cikkben leírtakhoz, talán csak annyi a difi, hogy nekem nem kislányom van:
http://www.lll.hu/sajnos_anyuka_az_on_melle_nem_alkalmas_a_szoptatasra
A kicsi sok boldogságot ad, de nagyon kimerültté is tesz. A kialvatlanság brutális szintjét tudjuk produkálni, szinte szétfolyik körülöttem a szoba, félrebeszélek és idiótaságokat csinálok. Fáradt vagyok, na. De a csoda megvan, minden pillanatban.
Dris szuper apuka. Amikor én még fel sem tudtam kelni az ágyból, ő már ezerrel pörgött a kicsi körül. Olyan odaadó és gyengéd vele, amilyen szerintem én nem is tudok lenni, pedig...
Anyukám viszont hozta a szokásos formáját, mint minden fontosabb mérföldkőnél az életemben. Három napig jött a kórházba látogatni, és mindig produkált valami olyasmit, amitől az ember haja az égnek áll. Ez az élethelyzet nem az, amikor nagyon sok energiám lenne ilyesmire, úgyhogy viszonylag hamar kiakadtam rajta, amikor pl. beállított a kórterembe egy hatalmas dinnyével és kért egy nagy kést. Mert szerinte én dinnyevágó késsel járok szülni, banyeg.
A lényeg, hogy harmadik napra, mire hazaengedtek minket a kórházból, Anyukám bedurcizott, mert ez is egy olyan esemény, aminek róla kell szólni, véletlenül sem lehet egyszer, hogy ő legyen türelemmel és tekintettel ránk. Aztán, amikor egy bőgésig feszített telefonbeszélgetés után megírtam neki, hogy nem velem szúr ki, ha gyerekesen megsértődik, hanem magával, mert kimarad az unokája első heteiből, akkor mégis eljött hozzánk, kapott nagymamaélményt (ölbegyerek), aztán megnyugodott.
Nekem is feltűnt, hogy a kicsinek még nincs blogos neve, de egyszerűen semmi használható ötletem nincs rá.
Elkezdem bejegyzésekbe szedni az elmúlt egy héten történteket. Nagyon kevés az időm, meg kimerült is vagyok, ezért egyszerre biztos nem fog menni, de talán majd szép apránként, témákba szedve.
Kettős célom van ezzel. Persze, a blog az blog, tehát az a harmadik, hogy itt tartalom legyen, de elsősorban magamnak szeretnék dokumentálni vele, másodsorban pedig segíteni azoknak, akik hasonló események előtt állnak, és ahogy én is korábban, tanácstalanul kutakodnak a neten és nem találnak túl sok olyan cikket, ami bátorítaná őket.
A császármetszés
Egy nappal későbbre volt programozva a császárom, de hétfő reggel megcsörrent a telefon, és a doki megkérdezte, nem tudnék-e most(!) bemenni. Elsőre pánikba estem, nem voltam még kész lélekben erre, mondtam is neki. Aztán osztottam-szoroztam, és visszahívtam. Oké, gyerünk!
Határozott léptekkel léptem be a kórház kapuján, Dris meg is örökítette egy fotón, mert annyira látszott, hogy én ezt most már nagyon és azonnal akarom. A műtét előtti előkészítés és adminisztráció során beszélgetett felettem a személyzet, és kiderült, hogy valami vezetői nyomásra kellett behívniuk egy nappal előbb. Fura volt, ideges is lehettem volna tőle, de valahogy arra koncentráltam, hogy hamarosan túl leszek rajta és végre találkozni fogok a kisfiammal. Végülis, erre a pillanatra várok 9 hónapja (vagy ha úgy vesszük, 36 éve). Kár lenne elrontani zsörtölődéssel, még ha megalapozott is lenne.
Előkészítettek, a doki még egy utolsó, gyors ultrahangon megállapította, hogy még mindig faros a kicsi, és betoltak a műtőbe. Ott azért paráztam rendesen, nem az a hű, de otthonos és hangulatos környezet, mint a kórház szülőszobái. Igyekeztem se jobbra, se balra nem nézni, nehogy meglássam az orvosi szerszámokat, mert azoktól rosszul leszek. Azért is drukkoltam, hogy a műtét alatt a nevüket is valami holt nyelven mondják majd ki, és én csak bárgyún vigyorogjak közben, nem tudván, hogy éppen vágnak, öltenek, vagy csöveket dugdosnak belém.
Aztán valahogy hirtelen minden megnyugtatóvá vált. Az érzéstelenítő injekció sem fájt, az aneszteziológus extra kedves volt, és akkor már felsóhajtottam, hogy ezután semmi fájdalmas nem érhet. Sem a katéter felhelyezését, sem a spinális érzéstelenítés beadását nem éreztem, aztán persze a műtét további részét sem. Tulajdonképpen végigvigyorogtam az egészet, és kb. még csak 5 perce zajlottak az események, amikor már felmutatták a kicsit a zöld paraván felett, ami a fejemet és a hasamat választotta el. Ott volt véresen és mázosan, majd elszaladhattak vele, mert ahogy felsírt, azt már egy folyosó végéről hallottam. (Császár esetén később sír fel a baba, ezt előre mondta a doki, nehogy bepánikoljak.) Aztán pár perc múlva visszahozták, már letisztítva, és odaemelték a fejemhez. Mivel a műtét ilyenkor még nagyban tartott, cicire nem volt mód ott tenni, de nem sokkal később, a kórtermemben már igen.
Ahogy odahozták még a műtőben, hihetetlen jó érzés volt. Kikerekedett a szemem, hogy ezt a szép babát hozzám hozták, azt hittem, összekeverték. Aztán odabújtam hozzá az arcommal, beszívtam finom illatát. A kezei lilák és ázottak voltak, a szeme és a szája három O-t formált. Nézett rám a kis szemeivel, kíváncsian, csodaszép pillanat volt. Nem sírtam, valahogy nem jött, de nagyon boldog voltam. Aztán megint elvitték, és odaadták Drisnek.
Innentől már csak a faliórát néztem, teltek a másodpercek, a műtétet pedig szépen lassan befejezték rajtam. Összesen 30 percet töltöttem a műtőben, és az első kb. 7-8 percben már kint volt a baba. A személyzet végig bohóckodott nekem, bár nem mindig tudtam értékelni a humorukat, de nem is billentett ki a lelki egyensúlyomból.
A műtét után a kórterembe toltak, és ott rögtön a mellkasomra is kaptam a babát.
Egyágyas szobát kértünk, fizetőset, hogy Dris reggeltől estig bent lehessen velünk. A többágyas szobákban a másik kismamára való tekintettel a látogatók leginkább csak a folyosón fogadhatók. Az egyágyasban viszont akár reggel 6-tól este 10-ig ott lehet a segítő, esetemben Dris.
A császár utáni első órák még érzéstelenítésben teltek. Nem mozdulhattam meg, úgyhogy csak feküdtem, feküdtem, és vártam, hogy teljen az idő. A kicsi velünk volt a szobában, de mégis távolinak éreztem. Fekvő helyzetből alig láttam rá, és ha csak egy hangot is adott, az egész család odaugrott, körbeállta vagy kivette, én meg, aki ugye az édesanyja lennék, nem tudtam ebben részt venni. Szerencsére azonban gyorsan javult az állapotom. Éjszakára beadtak egy bika erős fájdalomcsillapítót, hogy tudjak aludni, de ezzel együtt sem ment, mert kattogott az agyam, újraéltem a kisfiam születésének pillanatait, és próbáltam felfogni, hogy mostantól van egy gyerekem.
Másnap hajnalban felkeltettek az ágyból, mozognom kellett, pedig eléggé fájt a hasam és alig tudtam menni. Görnyedten és csoszogva jutottam el a mosdóig, aztán később a folyosóra is kimerészkedtem. Azonban, ahogy mondták is, minél jobban erőltettem, hogy keljek fel és sétáljak, annál könnyebbé és könnyebbé vált a mozgásom.
A János Kórháznak nem túl jó a híre. Én eddig pozitív véleménnyel voltam róla, a mostani benntartózkodásom alatt meg inkább azt mondom, rosszabbnak ítélem, mint korábban, de azért a fórumokon keringő hírek szerintem túlzóak. Meg hát ugye szülni megy az ember oda, nem luxusszállodára számít, de én is úgy éreztem, hogy a tisztaság, még a fizetős szobákban is, elmarad az elvárhatótól. A csecsemős nővérek hozzáállásáról nem is beszélve.
A császárról összességében - és aztán át is térek majd a következő témára - az maradt meg bennem, hogy nem vészes, és bár a seb fáj a műtétet követő napokban, a baba mindenért kárpótolja az embert. Sőt, a boldogság felülírja a nehézségeket. Én folyton mosolyogtam.
A varratot 7 nap után vették ki, de ez dokifüggő. Aki azon izgul, mint ahogy én is tettem, hogy a varratszedés fáj, annak üzenem, hogy 1 másodpercig tartott és semmit nem éreztem. Azóta mondjuk kicsit görnyedten közlekedek a lakásban, de ez egyéni érzékenységem, azt hiszem.
Fontosnak érzem még elmondani azt a felismerésemet, hogy bár a császármetszést általában természetellenesnek tartjuk, az én esetemben épp a természet megerőszakolásának elkerülésére szolgált. Hálás vagyok az orvosomnak, Dr. Szuromi Andrásnak, hogy nem kezdett művi megfordító hadműveletekbe, illetve engem is próbált lebeszélni a faros baba hüvelyi úton történő megszüléséről. A császár során ugyanis kiderült, hogy kisfiam nyakára kétszeresen is rá volt tekeredve a köldökzsinór. Kockázatos lett volna számára megvárni a méhösszehúzódásokat vagy megpróbálni természetes úton megszülni.
Állítólag sokakban egy életre szóló törést okoz, ha császárral tudják csak világra hozni gyermeküket. Én is csalódott voltam, amikor megtudta, hogy sanszom van rá. Most viszont egyáltalán nem érzek olyat, hogy én nem szültem, meg hogy nem vagyok teljes értékű nő és anya emiatt. Ahogy egy cikkben olvastam, ilyenkor is gyermek és család születik, és jó hozzáállással meg lehet ragadni a helyzet szépségét. Nekem sikerült, szerintem másnak is fog.
Hétfőn megszületett a kisfiam, ahogy várható volt, császárral. Csodálatos élmény, fantasztikus a kicsi. Mint kiderült, kétszeresen a nyaka köré tekeredett a köldökzsinór, ezért nem tudott befordulni és a medencébe ereszkedni. Így utólag nagyon örülök, hogy a doki nem támogatta a mesterséges megfordítási módszereket és hogy nem kockáztatott a hüvelyi szüléssel. Egyébként a műtétet végigmosolyogtam, és így utólag sincs olyan lelki törés bennem, hogy én nem szültem, "csak" császároztak. Nagyon úgy tűnik, hogy ettől nem fogok depresszióba esni.
Császár után vannak fájdalmak és nehézségek, de mindenért kárpótol a pici. És úgy tűnik, elég gyorsan épülök. Muszáj is erőltetni, hogy ellássam a feladatokat, hiszen nem szeretnék kimaradni a kicsi első napjaiból.
A kórházban nagyon haza vágytunk, úgyhogy a tegnap délutánt már itthon töltöttük. Hát, nem volt egyszerű, sőt, inkább rendkívül kimerítő. A kisfiam viszont hihetetlen aranyos, minden erőfeszítést megér. Tényleg a világ legcsodálatosabb dolga anyának lenni.
A szülésről, meg mindenről majd írok bővebb beszámolót is, érdekes tapasztalatokkal lettem gazdagabb, de egyelőre nem tudom, mikor lesz rá időm.
(A kép forrása: port.hu)
Hű, ez a film eléggé beszippantott. Talán nem a legjobb alkotás, amit valaha láttam, de brutálisan magával ragadó módon dolgoz fel egy igaz történetet, még ha fikcióval vegyítve is. Nevezze túlzásnak, aki akarja, de nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ez bárhol, bármikor megtörténhet. Itt is, velünk is. És mi hagyjuk. A kisebbség elköveti, a többség eltűri. Nézése közben eszembe jutottak az 1984 c. regény, és a "Mi vagyunk a 99%!" feliratú transzparensek a tüntetéseken, és átéreztem a tehetetlenséget, a reményteli reménytelenséget. De a kanapén ülve nyilván a töredékét kaptam csak a szörnyűségeknek.
Nem vagyok teljesen elégedett a filmmel, pl. Emma Thompson-t sokszor túl teátrálisnak láttam, sőt, még talán Banderas nézéseiben is volt némi túljátszottság, de ezektől függetlenül érdemes megnézni.
(8/10, az Imdb-n elért alacsony pontszámát nem is értem.)
Anyukám aranyos, próbál vigasztalni, mert ő még ott tart, hogy nem vagyok megbarátkozva a császár gondolatával. (Az első napokban tényleg ez volt, amikor a 32. és a 36. héten is közölte a doki a hírt.) Pár naponta felhív, és mond valami lelkesítőt, vagy amit annak szán. Értékelem, komolyan.
Sajátos humora mutatkozik meg abban, amivel ma hívott fel: "Azért jó, hogy császárral szülsz, mert azt nem kevered össze az orgazmussal."
Amikor úgy kb. félidős babaváró voltam, kicsit kétségbe estem, hogy nem készülnek majd rólam pocakos fotók. Nem a szokásos műtermi, fehérneműs, sminkelt-fodrászolt, boás képekre vágytam, hanem valami olyasmire, amit évek múlva is elővehetek, és visszaadja ennek a 9 hónapnak a hangulatát... meg persze a plusz kilóimat is, ha szülés után hirtelen úgy lefogynék, hogy már nem emlékeznék rájuk.
Mivel itthon az esetek 90%-ában én kezelem a fényképezőt, a családi eseményeken rendszerint lemaradok a fotókról. Nem vagyok egyébként egy nagy exhibicionista, inkább zavarba jövök, ha fényképeznek, de azért jól esne, ha időnként valakinek eszébe jutna kivenni a gépet a kezemből, hogy én is része legyek a kimerevített pillanatoknak.
Szóval félidőben még nem nagyon volt egyetlen kép sem, csak Dris mobiljával kattintgattunk néha az esti zuhanyzás után párat, fáradtan, rossz fényviszonyok közt, és topis bugyiban... Azóta viszont sok minden változott, az utolsó pár hónapban több amatőr fotós barátunk is "beindult", és jöttek, és kattintgattak.
Örültem mindnek, több stílusú sorozat is készült, és több pocakméretemet is megörökítette. Most viszont a legújabb, profibb és valószínűleg utolsó sorozatért vagyok oda. Mert egyszerre jelenik meg a képeken a fotós ízlése és az enyém is. Azaz: kellemesen letisztult.
A fotós: Makszy Dorka
E-mailje: makszydorka@gmail.com
Ha tetszik a kép, és szeretnétek hasonlót (vagy egészen másmilyet), keressétek bátran! Nem csak kismamák!
Ez az utolsó hetünk kettesben Drissel. Fura érzés, tele vagyunk várakozással. Meg persze izgalommal, az én izgalmam pedig kettős. Egyrészt nagyon boldogító, hogy valamivel több, mint egy hét múlva találkozom a kisfiunkkal. Másrészt viszont nem minden nap műtenek, úgyhogy kicsit tartok az ismeretlentől meg a kórházi mindenfélétől.
A doki nagyon rendes, biztat, hogy ez a műtét nem olyan, mint amikor valami szervi baja van az embernek, de azért mégis az ismeretlenbe tartok, nem minden napos dolog az ilyesmi. Abban mondjuk biztos vagyok, hogy amint meglátom a babánkat, el is felejtem, hogy mi történik éppen.
A lakás kész, nincsenek már kábelen himbálózó villanykörték, fogantyú nélküli szekrények, sarokba halmozott költöztetődobozok. A kelengyelista nagy és fontosabb része beszerezve. A baba lakrésze kész.
Cumisüvegek és a mellszívó alkatrészei sterilizálva... bár nem teljesen értem, hogy is definiálódik ez, hiszen ha kinyitom a sterilizálót, és kiveszem belőle a cuccokat, rögtön nem lesznek "érintetlenek". Ha hagyom őket megszáradni maguktól, akkor állnak a nem steril levegőben (porosodnak), ha meg megtörölgetem őket valamivel, az a másik fele. Arról nem beszélve, hogy beteszem egy tiszta, de nem steril zacskóba őket, és azzal együtt bekerülnek a sokat látott utazótáskába, amivel a kórházba megyünk. Hogy maradnak így sterilek? Vagy vigyem a mikrót is magammal?
A kelengyelistán levő "gyógyszertári steril vatta" ugyanez a kategória. Kb. abban a pillanatban veszti el sterilitását, hogy kibontom. Lehet, hogy túl van ez lihegve?
Na mindegy, visszatérve az eredeti témára: szinte minden kész a kicsi fogadására, és mivel már nem vagyok túl szaladgálós kedvemben, csak várom a nagy napot. Érdekes lesz, hogy nem itt, a pocakomban mocorog, hanem kint. Meg az is érdekes, hogy ott lesz a karunkban egy kis ember, akiről tudjuk, a világon a legfontosabb számunkra, de igazából még nem is ismerjük.
(A kép forrása: port.hu)
Na! Sejtettem, hogy vannak még jó filmek, csak kitartónak kell lenni.
Az Esküvő után igazi dán, igazi svéd hangulatú film. Nem dogma, de nem is hollywood-i túljátszás. Meglepő történet, mégis hétköznapi. Gyönyörű helyszíneken (kül- és belterek egyaránt) játszódik, természetes kisugárzású színészekkel, élethű párbeszédekkel. Ahogy a skandináv filmektől megszoktuk, nem finomkodják el a dolgokat, mélyére hatolnak a konfliktusoknak, és belemennek a kínos helyzetekbe is.
Az Esküvő után annyiban lóg ki a szokásos, arcpirítóan őszinte skandináv filmek sorából, hogy története már-már hihetetlen, különösen a végkifejletet tekintve. De azért mégis... miért ne lehetne, hogy vannak még olyanok, akik úgy tökéletlenek, hogy közben mégis nagyon jó, érett és önzetlen emberek?
(9/10, érdemes megnézni.)
Aki ismer, tudja, hogy nagy barátja vagyok a melegnek. Soha nem panaszkodom a kánikulára, nehogy egyszer megbántódjon és ne jöjjön el. A telet, havat, hideget nehezen viselem, ezért vigyáznom kell a meleggel kialakult kapcsolatomra.
Na, de most, 9. hónapos pocakkal, sok plusz kilóval, terhességben megemelkedett vérnyomással egyszerűen elviselhetetlen ez a harminc valahány fok. Rendszeres zuhanyzás, besötétített lakás, hideg ásványvíz, bugyiban flangálás mellett is őrjítő.
Mondjuk a csúcs az volt, amikor a fodrász rám terítette azt a fekete nylon zsákot, és elkezdte fújni a baromi sűrű hajamat a forró levegővel, kb. 40 percig. Kész mobilszauna.
Amikor először hallottam róla, hogy a Coca Cola palackjain keresztnevek lesznek, jó nagy hülyeségnek gondoltam. Láttam is a metrón ácsorogni lányt Tibor feliratú kólával, a nődokim asztalán meg Bajnok felirat figyelt valamelyik találkozónk alkalmával... szinte nevetségesnek éreztem. De most, hogy látom, tele a Facebook felnőtt emberek olyan posztjaival, hogy egymás mellé teszik a palackokat és nevetnek a szimpla szavakon, azt mondom, zseniális volt, aki kitalálta. Ingyen terjed szerte-szana a hőségben a lötty fotója, még különösebb marketing büdzsé és személyzet sem kell hozzá. Az más kérdés, hogy aki egynél többet posztol belőle, azt egy időre ignorálom.
Az alábbi műalkotás "A költészet mindenütt ott van" munkacímet viseli:
Az a helyzet, hogy másfél heti mindenféle (sikertelen) babamegfordító trükk és tornagyakorlatok bedobása után megkérdeztem a dokit (igen, nem fordított időrendben), hogy mit szól ezekhez az interneten fellelhető technikákhoz. És, hát, egyáltalán nem pártolja őket. Ha a baba nem fordul be magától, annak oka van. Deformáció vagy köré tekeredett a köldökzsinór, vagy még más is előfordulhat, nem részletezte túlságosan. Jobb nem beleavatkozni, mert baj lehet belőle. Mondta, hogy természetesen ő is tud a külső, orvosi megfordítás lehetőségéről, de nem alkalmazza, mert nem egyszer látott már olyat, hogy egy ilyen akció után rohantak az orvosok a kismamával a műtőbe, és három olyanról is tud, amikor ez a beavatkozás a baba számára végzetes lett.
Nem császárpárti ő sem, ha nem muszáj, de jobb nem dacolni a természettel a gyerek rovására. Meggyőzött.
Úgyhogy megbeszéltük a napot, de ha még addig befordul a gyerek, akkor hurrá.
John Cusack filmográfiáján haladok, kedvelem őt nagyon. Tegnap estére az Éjfél a jó és a rossz kertjében című filmje jutott, amit annak idején, amikor friss volt a mozikban, már láttam, de semmire nem emlékeztem belőle. Most, hogy újra megnéztem, azt mondom, akkoriban nem is voltam elég érett rá.
(A kép forrása: polloplayer.wordpress.com)
Jude Law itt még viszonylag kezdő színész, legalábbis ami Hollywood-i ismertségét illeti. Kevin Spacey már rutinos, John Cusack meg még épp az akciófilmes időszaka előtt áll, ahova én szívem szerint be is betonoztam volna. Na de mindegy, most nem erről szeretnék írni, hanem a filmről, ami 15 évvel a magyar premier és az első megnézés után végül mégis csak megkedveltette magát velem.
(A kép forrása: port.hu)
Adott egy nem túl sikeresnek mondható újságíró (John Cusack), akit rejtélyes módon felkérnek, hogy írjon cikket egy befolyásos, gazdag savannah-i muki szokásos karácsonyi partijáról. Adott a muki (Kevin Spacey), aki gazdag és befolyásos, és cikket akar íratni a partijáról. És adott még jó néhány különc figura, transznemű locsi-fecsitől a melegprostin (Jude Law) át a holtakkal beszélgető Woopy Goldberg-hasonmásig.
A parti elkezdődik, ám az újságíró figyelmét jobban megragadja először egy veszekedés, majd egy gyilkosság. A cikkből könyvre, a parti témájáról pedig a bűntényére vált. A nyomozás és a bírósági tárgyalás során sok információhoz jut, de az igazság... az valahogy sehogy sem akar kiderülni.
Ennyit a történetről. Van még benne pár meseszerű, vagy abszurd elem, egy "micsoda ház", és pár jó beszólás.
Szerintem ez egy elég jó film, csak veszettül hosszúra van nyújtva. Rendezője Clint Eastwood, aki mindig elköveti ezt a hibát, hogy a végtelenségig ragozza, amit nem kellene. Ezért kétszer is meggondolom, hogy leüljek-e valamelyik filmje elé, rászánjam-e az időt. A nagy dobásának számító Millió dolláros bébi például nem igazán tetszett. Ugyanakkor mégis szeretek valamit a filmjeiben. Azt, hogy egy "semmi különösnek" tűnő történetben mindig elrejt valami spéci mondanivalót, és megfűszerezi egy ütős befejezéssel.
Az Éjfél a jó és a rossz kertjében szerintem ettől jó. A végére egészen más bontakozik ki, mint amit egy krimitől, egy gyilkossági ügy bírósági tárgyalásától várna a rutinos filmnéző.
(Innentől spoiler következik, aki még nem látta, de megnézné a filmet, az ne olvassa tovább!)
Ez egy olyan krimi, ahol végig tudjuk, ki a gyilkos, nem ez a kérdés. Az viszont a végére sem derül ki, mi is történt igazából azon az estén, miért tette Jim Williams, amit tett. Hogy megtette, azt tudjuk, de az indíték és a részletek, amelyek alapján lehetőségünk lenne megítélni tettét, állást foglalni az ügyében, sehogy sem akarnak kiderülni.
A bírósági tárgyalás az igazság kiderítésére teljesen alkalmatlan, hiába sorakoznak a tanúk és a bizonyítékok, nem visznek közelebb az igazság megismeréséhez.
Az érdekes az, hogy a film kb. 2/3-ánál Williams elmond az írónak egy verziót, amit csak ő tudhat, tehát akár magában is tarthatná, sosem derülne ki. De nem, ő elmondja, és ezzel a mi fülünkbe is beleteszi a bogarat, elhitetve, hogy na, most aztán már mindent tisztán látunk. A végére viszont nyilvánvalóvá válik, hogy mi, nézők, ugyanúgy nem tudunk semmit, mint a nyomozók, a bíró, az esküdtek vagy az esetről könyvet író Mr. Kelso. A film üzenete pedig pont az, hogy nem is kell mindenbe beleütnünk az orrunkat, nem kell mindig megtudni, mi hogy volt. Jim Williams egyik fontos mondata a film végén: "Az igazság - mint a művészet - csak a szemlélő szemszögéből létezik. Maga azt hisz, amit akar. Én pedig, amit tudok."
És ha esetleg ettől a befejezéstől valakiben hiányérzet támadna, mert az amerikai filmek arra szocializálták, hogy a bűnös elnyeri méltó büntetését, akkor jön számára a meglepetés. Az igazság ismerete nélkül is megkaphatja valaki, ami jár neki. Közhelyesebben szólva: az élet X-re játszik. Ha kicselezted a bíróságot, még közel sem biztos, hogy nem kapod meg a büntetésedet a "sorstól".
(Spoiler vége!)
Ettől válik számomra különlegessé ez a történet, ez a látszólag "csak egy kriminek" indult film.
(7-8/10. Kár, hogy ilyen hosszú és sok benne a felesleg.)
Biztos mindenki emlékszik, hogy áprilisban nem volt a legszebb idő, az évszakhoz képest kimondottan hideg napokkal volt teli a hónap, leszámítva talán a hó végi egyhetes kánikulát. A hozzánk viszonylag közeli Etele téren így elég feltűnő lett a fagyizó előtt kanyargó hosszú sor. Csak elsuhanva, kocsiból láttam, de hazaérve rögtön a google segítségét kértem, mégis mit osztanak a sarki cukrászdában, amiért ilyen sokan várakoznak. A neten találtam pár blogbejegyzést, amely a főváros legjobb fagyijai között emlegeti az Etele térit (Erdős és fiai Cukrászda), meg is jegyeztem, hogy ide nyáron el kell menni.
No, tegnap történt meg ez az első - és szerintem egy ideig utolsó - látogatás. A jelekből, a kiírásból (kézműves fagylalt), az árából és a hosszú sorból azt hittem, kb. Fragola-szintű élményben lesz részem, de nem. Már a kínálat is olyan volt, hogy alig tudtam két adagot (nem gombócos, hanem kenős, de ez jó jelnek tűnt) kiválasztani. Valahogy majdnem mindegyikben volt valami, ami már túlzás. Végül az egyszerű csoki-citrom és csoki-zöldalma közt vacilálva az utóbbi mellett döntöttem. Sajnos. A csoki jó volt, de azért nem agyeldobós. Krémes állagú, pont elég édes, pont elég kakaós. A zöldalma azonban közönséges, műízű, jeges, kásás... Négyen voltunk, mind különböző ízeket választottunk, és nagyjából végig is kóstoltuk az aznapi választékot. Egymás kis tálkájából meg mindbe bele is nyalakodtunk, szóval nem egyetlen rossz választás alapján mondom: ez egy lufifagyi. Azaz sokkal gyengébb, mint amilyennek láttatni szeretné magát. A Bocskai Cukrászda fagyija kb. hasonló, de ha arról írnék bejegyzést, dicsérném. Ugyanaz a szint, csak az Etele téri a 230 Ft/adagjával erősen túldicsért és túlárazott, míg a Bocskai Cukrászda fagyija 100 Ft-ért lazán megéri.
Mindenesetre én maradok a Fragolánál, amiért hajlandó vagyok átmenni Pestre. Mert ha így nézzük, nincs is olyan közel az Etele tér.
, ha jól értem, a gyerek megfordulásának akkor van a legnagyobb esélye, ha négykézláb mászkálok a lakásban bugyira csiptetett kulcscsomóval vagy kiscsengővel, és közben egy elemlámpát tartok a pocakom alsó feléhez.
Kell mondanom, hogy mennyire vicces?
Érdemes lenne róla egy fotót készíteni...
Intézem a Tgyás indítását, úgyhogy már papírom is van róla, hogy 28 nap van hátra a szülés várható időpontjáig. Ha arra gondolok, hogy egy hónap múlva már lehet, hogy itt szuszog a pici mellettünk, a kiságyában, akkor tele vagyok kellemes izgalommal. Ha meg arra, hogy közeleg a szülés napja, akkor némi félelemmel. Nem parázok azért annyira, de az ismeretlenbe tartok, szerintem mindenki (minden nő) tudja, hogy ez érzelmileg mit jelent.
Belegondolva, hogy már a célegyenesben vagyok, összeszedtem, milyen apró, külön posztba nem illő, de azért érdekes tapasztalatokkal lettem gazdagabb, mik merültek fel bennem az elmúlt 8 hónapban.
1. Nem is igaz, hogy az emberek nem adják át a helyet a tömegközlekedési eszközökön, és hogy elfordulnak, ha meglátják a domborodó pocakot. Igaz, láttam ilyet is, de végül is egy villamosnyi emberből elég, ha egyetlen egy úgy gondolja, hogy felemeli a fenekét. És egy szinte mindig van. Talán 2 eset volt, amikor nem pattant fel senki, de megmondom őszintén, én ezen nem tudtam dühöngeni. Biztos veszélyesebb nagy pocakkal állni, mint ülni, de mivel csak ritkán volt olyan nap, amikor rosszul éreztem magam, nem tartottam olyan fontosnak.
Az emberek egyébként velem szinte kivétel nélkül nagyon kedvesek. Van, aki csak megszólít, ad egy-két jó tanácsot, szól, hogy ne idegeskedjek amiatt, hogy 20 perce nem jön a villamos, vagy elmeséli a saját szüléstörténetét (mondjuk volt, akiét szívesen kihagytam volna). Mások segítenek a szupermarketben felpakolni a kasszánál a szalagra. Még hogy segítenek... nem hagyják, hogy akár egy csomag papírzsebkendőt is egyedül felemeljek.
2. A terhességem előtt azt hittem, nagyon fognak idegesíteni a kérdezés nélkül hassimogatók. Ehhez képest egyrészt nincsenek olyan nagyon sokan, másrészt nem is zavar igazán. Az biztos sokat számít, hogy csak az elején jártam be a munkahelyemre, így mire nagy lett a pocakom és érezhetővé vált a mozgás, addigra nem volt kinek taperolnia, max. a családtagok közeledtek hozzá, ők meg nem zavartak.
3. Ami még egy érdekes tapasztalat, és a terhesség előtt az ellenkezőjét feltételeztem volna: bámulnak a férfiak. Mármint azzal a bizonyos "úgy" nézéssel. Akkor is, amikor már bálnának érzed magad és alig bírsz totyogni. Jó, nyilván nem minden férfinek jön be ez sem, de úgy látom, van azért egy kismamákra fogékony réteg.
4. Az eddigi legnagyobb fájdalom a hónapokkal ezelőtt, kb. másfél napig tartott karfájásom volt, valamint most, az utolsó időkben, az éjszakai megfordulások. Nem is hinné az ember, hogy az egyik oldaláról a másikra fordulni micsoda tortúra. Mindig mondom Drisnek a találmányötleteimet, hátha valamelyikre rákap és megvalósítja. Ilyen volt télen a konzervnyár (még nem csapott le rá), és most ajánlgatom neki, hogy találjon fel egy kismamamegfordító gépet, tuti siker lenne. Piaci rés.
A fájdalmakról és nehézségekről jut eszembe, hogy ugyan még nem tudom, mi várható a 9. hónap végéig, de az eddigiek alapján összetehetem a két kezem, mert semmi kínkeserveset nem éreztem. Voltak 1-2 napig tartó valamicskék, de mikor elmúltak, szinte le is felejtettem őket.
(Update: Ennek a bejegyzésnek a többi részét már pár napja megírtam, de igényel egy kis kiegészítést. A mai ultrahang-vizsgálaton kiderült, hogy a kicsi fiú farfekvéses. 7-8 hónapig végig lent volt a feje, most az utolsó két vizsgálaton pedig fent. A múltkor még reménykedtem, hogy újra fejre áll, de most már a doki nem kábított azzal, hogy nem marad végig így. Persze még történhet bármi, de meg kell barátkoznom a császár gondolatával is, ami elsőre eléggé elszomorított. Nem erre készültem eddig, szinte átlapoztam a könyvekben a műtétről szóló részeket. Tudom, hogy bármi történhet még egy hüvelyinek induló szülés folyamán is, ami miatt a műtőben kell folytatni, de akkor is...
Elszontyolódtam. Nem is tudom pontosan, hogy miért. Nem gondolom, hogy ettől nem vagyok alkalmas anyának, vagy hogy még szülni sem tudok, hiszen ez a mostani magzatpóz tőlem független állapot. De akkor sem vagyok vidám.
Persze tudom, a császárnak is vannak előnyei. Meg hátrányai is. És ha így kell lennie, meg így biztonságosabb a babának, akkor én nem fogok erőszakoskodni.)
5. Ami még tapasztalat a jövőre nézve: Ha egyszer újra terhes leszek, kevésbé fogom igénybe venni Dris asszisztenciáját. Babaféltésből, meg a saját magam féltéséből sokszor óvatosabb voltam és jobban kíméltem magam az elmúlt hónapokban, főleg az elején, mint indokolt volt. Most meg itt állok a 9. hónap első napjaiban, és egy-két nyűgösebb napot leszámítva telve vagyok energiával.
6. Érdekesség volt még, de inkább a dühítő fajtából, az az eluralkodott nézet, hogy 30 felett rossz, nehéz, problémás és nagyon veszélyes kismamának lenni. Nem hittem a szememnek, de több internetes fórumon is olvastam, hogy orvosok elhajtják, azaz nem vállalják a 30 év feletti nőket. Volt olyan, akit egyenesen felelőtlennek titulált a nőgyógyásza, amikor teherbe esett.
Ezzel szemben az én környezetemben nem nagyon hangzott el ilyesmi. Mármint nekem személyesen nem volt ilyen tapasztalatom, a dokim és a védőnő is az első alkalommal kijelentette, hogy szerinte hülyeség a 35 feletti kismamákat automatikusan veszélyeztetett terhesként kezelni, és senkitől nem hallottam, hogy felelőtlennek tartaná, hogy 36+-osként gyereket várok.
Most érzékenyebb vagyok erre a témára, úgyhogy megfigyeltem, mennyire nyomatja ezt a média is. Hát, nagyon. A hírességeknek nagy felelősségük van szerintem ebben is, beszélnek össze-vissza, a nézők meg isszák szavaikat. Pl. egy kedves műsorvezető hölgy, aki 20 évesen hordott már ki gyereket, most meg 32 évesen várandós, több helyen is lenyilatkozza, hogy 30 felett mennyivel nehezebb.
Nekem ugye mindkét terhességem 30 felett ért, az egyik ráadásul 35 felett. Nem voltam se 18 éves koromban várandós, se a 20-as éveimben, tehát ilyen jellegű összehasonlítási alapom nincs, de a két 30 felettit össze tudom nézni. Annyit pedig tudok, hogy minden terhesség más és más. És innentől kezdve szerintem ez nem korfüggő. Az egyik babával sokat van rosszul a nő, konkrétan teherként élheti meg a 9 hónap viszontagságait, aztán a másikkal alakulhat teljesen máshogy is. Nekem pl. az első babával megélt 10 hét folyamatos rosszullét volt. A második terhességem meg eddig easy going. Az, hogy valaki történetesen az egyiknél még szinte tinédzser, és talán lazább és "felelőtlenebb" is, a másiknál meg érettebb, és több az aggodalma, meg persze mások a lelki és testi tünetei, még nem jelenti azt, hogy a 30 felettieket meg kell bélyegezni. Örülök, hogy engem ilyen atrocitás az egészségügyben nem ért, de ha ért volna, biztos dokit / kórházat váltottam volna.
Nem is én lennék, ha nem néztem volna körül kicsit a design-oldalakon, és ne csorgattam volna a nyálamat néhány csodaszép bababútor és babakellék láttán. Nem azt az időszakot éljük, amikor ilyenekre költenék, de gyönyörködni és álmodozni azért szabad, nem?
Lehet, hogy utoljára van időm még arra, a kicsi érkezése előtt, hogy fél napot szörföljek a blogok közt, átméretezzem és körbevágjam a képeket, és hogy egy csokorba gyűjtsem, ami tetszik. Régebben gyakrabban posztoltam ilyesmit, mostanában nem marad rá időm, meg nem is foglalkoztat már annyira a design...
Na, de jöjjenek azok, amiket megláttam és megszerettem. Ezért vagy azért.
Az abszolút kedvencem Karim Rashid környezetbarát cumisüvege, ami tűzhely, konnektor, elem és mikró nélkül pont 37 fokra melegíti a beletöltött löttyöt. Jó, mondjuk kell ehhez bele egy patron, ami időnként cserélendő. Karim Rashid amúgy is nagy kedvencem, szeretem, hogy nem csak szép tárgyakat tervez, de figyel a praktikumra és a viszonylag megfizethetőségre is.
(Forrás: http://www.karimrashid.com/)
A Quinny Zapp babakocsit nem azért válogattam be, mert nincs ennél szebb a világon, hanem azért, mert nálunk is simán elérhető, megfizethető, és ezek mellett látványos is. Én nem Quinny-t vennék, mert van azért ennél több funkciós babakocsi is a piacon, de ha szembejön egy csinosabb darab, mindig jól megnézem magamnak.
(Forrás: Brendon)
Visszatérve a cumisüvegekhez, van még itt néhány szépséges darab. A Magyarországon is könnyen, gyorsan beszerezhető típusok közül nekem a Tommee Tippee tetszik, de csábító az ilyen színes, egyszerű vonalú üveg is. Nyilván mind másra jó, más az előnye és a hátránya, én most csak a külsőségek alapján válogatok. A saját gyerekemnek egyáltalán nem biztos, hogy meg is venném ezeket... de szerencsére ilyen döntési helyzet most nincs is. Még alig költöttem valamire, mégis sok minden megvan már a baba érkezéséhez. Szerencsések vagyunk abból a szempontból, hogy a rokonoknál és a barátoknál már sok kisgyerek van, és rengeteg cuccot kölcsön kaptunk tőlük.
(Forrás: Design Milk)
No, ez a Porsche babakocsi az abszolút felesleges luxus kategóriába tartozik nálam, de azért meg kell hagyni, hogy csinos kis darab.
(Forrás: Luxury Lifestyles)
A java a Tovább után jön!
Váratlanul lett előszobánk. Mármint berendezés bele. Azért váratlanul, mert ez nem volt a szűk tervben, amit még a baba érkezéséig megvalósíthatónak láttunk, úgyhogy én már el is engedtem a gondolatát. Nem akarom olyasmin stresszelni magam, ami egyszerűen sehogy sem fér már bele... De végül mindenféle itthon fellelhető maradék anyagokból, "sehova sem tudjuk tenni" típusú kis szekrényből, egy sok évig falnak támasztott tükörből és egy Ikea Fynd-ben vásárolt fehér bútorlapból mégis összeütöttek a fiúk (Dris és apukája) egy egészen egyszerű kis előszobát. Végre van hova letenni a táskát, felakasztani a kabátot. Ami azt illeti, szerintem jobb lett, mint ha hosszú hetek tervezési időszaka előzte volna meg a megvalósítást, és végül nem is kapunk meg mindent, amire már rágerjedtünk. Ja, és low budget-s. Az sem utolsó szempont.
Amúgy a lakás többi része (szerintem) ennél sokkal szebb, és jó-jó, tudom, még van mit elpakolni az új előszobában is, és a világítás sem az igazi, de nekem már ez is hatalmas előrelépés. A napom fénypontja, nagyon örülök neki.
Ma van az 5. házassági évfordulónk. Győzike ilyenkor szokta újra elvenni az asszonyt, valami tengerparti giccsparádé közepette. (Á, ne foglalkozz vele, csak irigykedem.) Ahogy a pénztárcánk vastagságát elnézem, mi most még az ünnepi kiflicsücsköt sem fogjuk az ünnepi kefirbe mártani, de a lényeg nem is ez. Szeretjük egymást. Mi kell még?
Basszus, 5 év, az azért elég szép. És akárhogy nézem, házasnak lenni tök jó. Nem is gondoltam volna. Mennyi rémhír, mennyi tévhit terjed szájról szájra erről az intézményről, pedig valószínűleg nem a házasság a hibás, hanem a rossz párválasztás. Gondolom. Mindenesetre mi remekül érezzük magunkat férji és feleségi minőségünkben.
Ráadásul minden jel arra mutat, hogy ez az utolsó házassági évfordulónk, amikor még kettecskén vagyunk. Esténként erről beszélgetünk a kanapén összegömbölyödve, és eléggé el tudok érzékenyülni tőle.
A lakás... hát az már sosem lesz teljesen kész, de úgy döntöttem, elengedem ezt az elvárásomat, mert nem szeretnék örökké ezen idegeskedni. Ugyanakkor egy várandós anya részéről szinte természetes, hogy a sokadik hónapban rátör a pánik, ha a kelengyelistáról még túl sok minden hiányzik, és ha a baba elhelyezéséhez szükséges alapvető dolgok sincsenek meg. Köznyelven: dolgozik a fészekrakó ösztön.
Na, nekem ma gördült le egy hatalmas kő a szívemről, mert végre megvan a babakocsi, hozzá a hordozó, és az apai nagyszülők jóvoltából megérkezett a babaágy is.Összeszereltük, rákerült a forgó-zenélő, és olyan csoda helyes, hogy kedvem lenne benne aludni. Lehet, hogy kevesebbet is forgolódnék benne, kibélelném a két kismamapárnával, jobbról-balról, csak pisilni lenne nehéz kimenni.
Úgy sajnálom, hogy még egyszer sem tudtam eljutni Depeche Mode koncertre, és a mait is kihagyom... pedig már milyen sokszor jártak nálunk. Remélem, jönnek még párszor, és végül sikerül élőben is élveznem őket.
Apropó: Létezik vajon ember, aki a DM zenéjét nem szereti? Én szerintem még sosem találkoztam ilyennel.