Csak engem lep meg, hogy az alkoholmentes sörben van alkohol? Persze, hogy akkor vettem észre, amikor már egy fél doboznyit megittam. Fura volt, hogy kezdtem érezni a hatását. Utána elolvastam a dobozt, és tényleg: az alkoholmentes azt jelenti, hogy 0,5% alkoholt tartalmaz. 3 félét vettünk (merthogy jó tejfokozó), abból kettő valójában nem is mentes, csak a Gösser az. Hát köszönöm szépen!

Én ugye sosem ittam, úgyhogy nagyon kevés alkoholt is megérez a szervezetem. De így, szoptatás alatt ez most még annyira sem nem volt kellemes meglepetés, mint máskor. És gondolom annak sem lenne, aki gyanútlanul megissza, aztán a rendőr meg megszondáztatja, zéró tolerancia mellett.

(A kép forrása: port.hu)

Nagyon fáradt vagyok, de időnként muszáj az amúgy is kevés alvás rovására csinálni valami olyat, ami igazán kikapcsol. Ilyen a netezés vagy a filmnézés. Két hónapos gyerek mellett nem sokan moziznak, szerintem, de mi igyekszünk időt szakítani rá. Megnéztem már Az álom tudományát, amiről akkor nem sikerült a blogban megemlékeznem, pedig érdekes film, most viszont már, ennyi idővel később nem elég friss az élményem, nem tudnék írni róla. Aztán a múlt héten kipipáltunk egy 10 részes sorozatot is, erről majd még írok ASAP. Most viszont a legfrissebb, tegnap esti film mozgat, amit azért ajánlott nekem valaki, mert pont a gyerekvállalás időszakával foglalkozik.

A legszebb dolog francia film, európai filmes humorral és drámával. A sztori ott kezdődik, hogy egy fiú és egy lány egymásba szeret, aztán végigveszi, hogyan alakul át a kapcsolatuk a gyerekük születése után. Talán nem számít spoilernek, ha elárulom, hogy fenekestül felfordul minden az életükben, és a kicsi érkezése próbára teszi a szerelmüket.

A megismerkedős résztől a lány terhességét bemutató jeleneteken át a szülésig, és még utána is egy kicsivel, nagyon sokat nevettem. Szinte teljesen megegyezett azzal, amit mi átéltünk, néha még az elhangzott mondatok is szó szerint stimmeltek. És nem tagadom, a film második fele, a szomorúbb fejezet is megérintett, bőgtem rajta, ahogy kell. Ezt a részt viszont már nem tudtam annyira magaménak érezni. Attól tartok, hogy sokan úgy gondolják majd a film megnézése után, hogy a kapcsolatokat a gyerek teszi tönkre, pedig szerintem a kapcsolat minősége maga. Ápolni kell, ami egy vagy több gyerek mellett nem kis feladat, de azért nem is lehetetlen. És persze nem árt olyan férfit választani gyermekünk apjának, akit érdekelnek az érzéseink. A filmbeli párnál szerintem ez volt a fő hiányosság és a gondok forrása.

Hiába hatott rám bőgetően a film második fele, azért utólag mégis csak azt éreztem, hogy nem tudok azonosulni a szereplőkkel, és így nem ragadott meg igazán a történet. Azt érzem, hogy bár elég realisztikusan mutatta be azt, amit én is átéltem és átélek, és biztos millió nő és férfi bólogat bőszen, amikor megnézi, de nem adott hozzá semmit ahhoz, amit amúgy is megéltem és tudok. Lehetett volna nagyobb mondanivalója, valami ütősebb tanulság, nálam elmaradt a katarzis. Ettől függetlenül szerintem kellemes és egyben elgondolkodtató esti program lehet ez a film minden párnak, aki kisgyermekes időszakát éli.

(6/10. Egyébként egy francia Ónodi Eszter hasonmás a főszereplő.)

(Akinek ez már túl személyes téma, annak előre szólok: meneküljön! Szoptatásról lesz szó, őszintén.)

Azt hiszem, RT születése után a legnagyobb paff az volt, hogy nem tudom kizárólag a tejemmel táplálni. Valahogy ez az eshetőség meg sem fordult a fejemben a terhesség alatt. Biztos voltam benne, hogy ha akkora szoptatási szándékkal indít az ember, mint én, minden simán fog menni. Jó, a császár miatt azért aggódtam, hiszen annyi helyen lehet hallani, hogy nem indítja be a tejet, de végül ezzel pont nem volt gond. A szoptatás viszony az első hetekben (úgy a hetedikig) életem egyik legnehezebb dolgává vált. Napi 6-7 etetéssel napi 6-7 kudarc megélése, egy anya számára időnként pokoli. Nem tagadom, 2-3 alkalommal még a sírás is rám tört. Ráadásul amikor az ember épp benne van, ezek az első hetek, és benne minden egyes átszoptatott nap egy örökkévalóságnak tűnik. Visszanézve viszont egy szempillantásnak.

A gyermekágyas időszak végére aztán már szembe kellett néznem vele, hogy a tápszer, mint kiegészítés, marad, és nem reális, hogy én pusztán anyatejjel fogom táplálni RT-t. Ekkor jött a tejérzékenység gyanúja, és hogy RT nem igazán óhajtotta meginni a tápszert. Aggodalmas időszak: nem elég a tej, nem ízlik neki a táp. Aztán egyszer csak megérkezett a megoldás.

Most csütörtök óta már csak anyatejjel táplálom RT-t, és nagyon örülök, hogy sikerült ezt elérni. Addig-addig mondogattam a védőnőnek meg a gyerekorvosnak, hogy RT nem szereti a tápszert, amíg - a védőnő közbenjárására - felírt neki a doktornő anyatejet. Úgyhogy csütörtök óta üveges anyatejet kapunk, hetente kétszer kell érte elsétálni a családsegítő központba. A mennyiség változó lesz, de már elsőre annyit kaptunk, hogy még mindig nem fogyott el, pedig vasárnap délután van. Közben pedig a doktornő összehozott minket egy másik kismamával, akinek sok a teje, és mivel nagyon hasonlóan táplálkozik, mint én (bioélelmiszerek, vega étrend, tejmentesség), ő is ki tud minket segíteni, ha úgy alakulna. Jó ez a biztonságérzés. És ami a legérdekesebb: amióta van bőven tej a hűtőben és nem kell tápszert adnom, valahogy megkönnyebbültem, ledobtam magamról egy nagy adag stresszt, ez pedig valószínűleg hatással volt a szoptatásra, mert azóta kevésbé fájdalmas és több jön ki RT-nak. Ez dupla öröm, mert amellett, hogy RT végre anyatejes, én egy fokkal kiegyensúlyozottabb anyukája is lettem.

Az én csecsemőkori fotóim közt volt néhány, amelyen Anyukám arckifejezéseit utánzom. Egy nagy pólyába vagyok majdnem szájig becsúszva, és amikor ő csücsörít, én is csücsörítek, ha pedig nagyra tátja a száját, én is nagyra tátom. 36 év telt el úgy az életemből, hogy meg voltam győződve róla, milyen okos, ügyes kis pár hetes voltam, és hogy a babák utánoznak. (Állítólag tényleg.)

A múltkor jött Anyukám, karba vette RT-t, hogy készítsek pár közös képet róluk. RT nagyot ásított, erre Anyu is ásított. RT csücsörített, erre Anyu is csücsörített. Nekem meg ekkor esett le, hogy fake fotókon szocializálódtam. Egy világ dőlt össze bennem.

Amikor RT született, a kórházban nagyon koncentráltam, hogy semmi olyat ne írjak alá, amivel hozzájárulok az adataink reklámcélú felhasználásához. Pont azt szerettem volna elkerülni vele, ami azóta mégis van, azaz hogy mindenféle biztosítók és befektetési tanácsadók hívogassanak és erőszakoskodjanak, amikor pont nyugira vágyunk, vagy épp ezer felé kell szakadnom, és nincs türelmem ilyesmihez. Nagyon cseles a dolog, az első üzletkötő egy rejtett számról hívott, és úgy mutatkozott be, hogy "innen hívom, a szülészetről". Ez volt a neve és a cég, amit képvisel, de igazából életbiztosítást akart eladni a baba születése kapcsán. A második meg valami ilyesmivel kezdte, hogy "Gratulálok a gyermeke születéséhez, biztos nagyon aranyos lehet. Mennyi a havi bevétele a családnak?". Az elsőnél udvariasan hárítottam, de a másodiknál azért egy kicsit bepipultam. Leginkább persze a kórházra, ahonnan ezek szerint hozzájárulás nélkül is kiadják az adatokat. Gondolom, mindenki alá szokta írni a nyilatkozatot, ezért fogták a júliusban szülők listáját, és átküldték a biztosítóknak.

A hormonjaimnak és ennek a csodás időszaknak köszönhetően mostanában konfliktuskerülő vagyok, úgyhogy nem hívtam fel a kórházat, nem hiányzik nekem egy plusz energiaszívó beszélgetés, de azért durva. Szerintem.

E-mail váltás Drissel:

Én: RT még mindig alszik. Úgyhogy tudtam mosakodni, mosni, teregetni, hajtogatni, mosogatógépbe bepakolni, sterilizálni, e-maileket megválaszolni, blogolni,  nápolyit enni, DVD-be belenézni.
Dris: Boldog ember vagy. Főzzél!

Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy milyen kedvesek az emberek, akármerre járunk RT-val. Ha csak megállunk egy liftre várva, vagy beszaladok valamiért a gyógyszertárba, kisebb csődület keletkezik a babakocsi körül. Mindenki kérdez, gügyög, mosolyog, és nem csak RT-val, hanem velem is ilyen barátságosak. Azt nem tudom, hova teszik ezt az oldalukat az emberek úgy egyébként, amikor nem lóg kisember rajtam... Hogy miért nem lehet amúgy is ilyen a világ. Mindenesetre most nagyon jól esik, próbálok lubickolni benne és energiát meríteni arra a kb. 40-50 évre, amit RT csecsemőkorból kinövése után "ki kell bírni" még az emberek között.

(Van ebben persze valami önirónia is, nehogy bárki is azt higgye, hogy egy szenvedés az életem a Földön, és elküldjön a sunyiba, vagy legalábbis egy remetelakba!)

Az emberekbe vetett hitem mások miatt is visszatér. Pl. új postásunk van, aki nem fogad el borravalót. Igen, nem elírás, a postás. Aztán ott van a gyermekorvosunk, aki egy hihetetlenül bájos és normális nő. Az első két találkozásunk után csak ültem a kanapén, hosszan magam elé nézve, és azt mondogattam, hogy "nem hiszem el, nem hiszem el, hogy ilyen emberek is léteznek". 

* Kardos-Horváth János (KAFKAZ) - Földlakó

Na, a gyermekorvos feloldotta a tejtilalmat nálam. Nem fogok most két pofára tejtermékeket enni, mert azért az nem lenne könnyű RT-nak, de mivel a tejalapú tápszerre visszatérve nem produkál tüneteket, ezentúl nem kell éhen halnom, ha a kórház büféjében csak kolbászos és sajtos szendvicset árulnak (ráadásul vajjal megkenve). Hurrá!
Mivel nincs kimondottan jó idő, a vödörrel fagyizóba menést most kihagyom.

Elég régóta nem írtam ide semmit, aminek nem az az oka, hogy megfeledkeztem volna a blogról, vagy hogy annyira időhiányban szenvedek, csak egyszerűen nem volt mit megosztanom a közzel. Azt nem állítanám, hogy semmi nem történik, de meglehetősen gyorsan rohannak a napok és szinte mindegyik ugyanúgy telik, apró különbségekkel, amik viszont csak nekünk lehetnek érdekesek. Gondolom, senkinek nem hiányoznak olyan postok, hogy RT először szippantotta vissza önállóan a cumit a szájába, először nyúlt tárgyakért, először mosolygott ránk és hasonlók. Ezek a kis fejlődési lépcsők nekünk bearanyozzák a napjainkat, de félidegeneknek olvasni dög unalmas.

Az mondjuk megér egy fél bekezdést, hogy lehet, hogy mégsem tejérzékeny a gyerek. Miután nem volt hajlandó többé meginni a doktornő által felírt tejmentes tápszert, és ez egy szombat éjjel derült ki, kénytelenek voltunk a még a szekrényben levő korábbi tápból adni neki. És azóta is. Csodák csodájára nincs semmi baja. Esténként fáj ugyan a pocakja, de az mástól lehet, a többi tünet már vagy másfél hete nem jelentkezett.
Ettől függetlenül én továbbra is maradtam a tejmentes diétánál, amíg orvos meg nem erősíti, hogy minden oké, mert ha újra kell kezdeni, megint 2-3 hét, míg kitisztul a szervezetemből. Egyébként nagyon várom a napot, amikor zöld utat kap a tej belém, aznap fogom életem legnagyobb adag fagyiját elfogyasztani. Mint ahogy az is sanszos, hogy a szoptatás befejezése utáni percekben halálra kávézom majd magam.

Egyébként, amellett, hogy változatlanul nagyon boldogok vagyunk, ez a hét iszonyú kimerítő volt. RT keveset evett és keveset aludt, ráadásul folyton karban, vagy még inkább az én vállamon akart lenni. Esténként már majd' összeroskadtam a fáradtságtól. Egy két hónapos kicsivel pedig az éjjel nem a hosszú és mély alvásról szól, úgyhogy napról napra durvább a helyzet. Remélem, nem sokára valami csoda folytán sikerül kialudnom magam.

Anyukám feltűnően aranyos mostanában, be van zsongva az unokázásra. Az első három, kórházban töltött nap után ugyan volt egy borzasztó megsértődéses időszaka, amivel úgy felidegesített, mint csak nagyon régen, de azt rendeztük, és azóta csupa vidámság és segítőkészség. Persze a maga módján, de teljesen alapjaiban már biztosan nem fog megváltozni. A lényeg, hogy szereti RT-t, és velem is egész máshogy viselkedik, mint korábban.

Azt hiszem, kicsit meg is van hatódva. Mondta, hogy fura látnia, ahogy a lánya anyává válik. És kimondottan meglepő egy anyának, amikor a lányát szoptatni látja. Belegondoltam, és tényleg érdekes lehet. A nagy belegondolás közepette pedig rájöttem, hogy nekem is változik a képem őróla. Máshogy viszonyulok hozzá, amióta nekem is gyerekem van. Amikor potyognak a könnyeim a boldogságtól a kisfiamat nézve, vagy amikor iszonyú fáradtan próbálom a türelmemet megőrizni hajnalban a kiságyra támaszkodva, mindig eszembe jut, hogy ezt ő is mind végigcsinálta, velem. És akárhogy is elromlott a kapcsolatunk tizenéves koromban, azért ő nagyon szeretett, szeret minket, és az élete egy jelentős részét áldozta rám és az öcsémre.

És az is eszembe jut sokszor, amikor akár Dris szüleit, akár az én anyukámat boldognak látom unokázás közben, hogy az anyaságnak van egy ilyen vetülete is. Nem csak magunknak hordtam ki ezt a kicsit, hanem nekik is. És látom, hogy mindannyiuknak szebb lett az élete általa. Jó érzés, hogy én ajándékozhatom meg őket egy ilyen szép élménnyel.

Hm, ha jól csináljuk, ebből a hangulatból kialakulhat egy viszonylag normális család is.

Úgy tűnik, RT tejérzékeny. Még nem biztos, de teszteljük, úgyhogy el kell hagynia neki is és nekem is a tehéntejet az étkezéseinkből. RT-nek felírt a gyerekorvos Alfaré tápszert, amiben minimálisra le vannak bontva a fehérjék, és ezért kevésbé viseli meg a pocakját. Előemésztettnek hívják, ami bizarr kifejezés, de ez van. Persze nem lehet ám akárhol kapni az Alfarét, Drisnek a fél várost végig kellett járnia múlt héten, hogy végre találjon egy gyógyszertárban. Most, hogy elfogyott egy dobozzal, és újra kellene, már ott sincs. De a legnehezebb nem ez, hanem az én táplálkozásom. Egyek egészségesen és sokat, hogy legyen tejem, de közben semmi puffasztó, semmi allergizáló ne legyen benne, és most még a tej is tiltólistára került. Nem is gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz elhagyni. Nem azért, mintha annyira szeretném, hanem mert szinte mindenben van. Valahogy azért megoldom, de már fogytam 1,5 kilót, amióta nekiveselkedtem, mert a sok fejtörés a napi kaján elveszi az időt legalább két étkezéstől.

Tulajdonképpen ezzel majdnem vegán lettem, igaz, akaratomon kívül. Se fagyi, se túrós táska... és még mennyi mindent nem ehetek. Tojást még fogyaszthatok, de szinte ugyanazokban az ételekben van, mint tej, úgyhogy már lassan az is kimarad.

RT már 6 és fél hetes. Kb. a 3. héttől tervezem, hogy írok egy bejegyzést arról, hogy milyen határozott és remek szülő is vagyok voltam egészen addig, amíg nem volt gyerekem. Na jó, azért remélem, most sem vagyok rémes, de azt megállapíthatom, hogy hiába a 9 hónap készülődés a babára, hiába épít fel az ember magában elvrendszereket, hiába vannak elképzelései a gyereknevelésről, ezeket kb. azonnal megszegi, ahogy ott van az a hús-vér kicsi. Ugyanis a gyerek nem olvasta azokat a könyveket, amiket anyuka és apuka hónapokig böngészett, és nagyon nem tudja, hogy neki bizony aszerint kellene csecsemősködnie. Hiába a Suttogó babatípus tesztje, ha az én gyerekem más, mint ahogy a könyvek írják, vagy ahogy a gyermektelen védőnő mondja.

Voltak terveim pl. arra vonatkozóan, hogy a mi gyerekünk:

- nem karban fog elaludni, hanem a kiságyában, és nem fogjuk a mi ágyunkba sem szoktatni. - Ahha!

- nem kap cumit a szájába, és ilyen pofon egyszerű, hogy ne szokjon rá. - Ahha!

- mosható pelenkát fog viselni, mert igazán nem nagy cucc a gépbe azt is bedobni a többi ruhával együtt, meg környezetbarát és pénztárca-kímélő megoldás is. - Ahha! (Ezt még lehet, hogy később megvalósítjuk, de egyelőre a megvásárolt mosható pelus akkora csomag lenne RT popsiján, meg olyan vastag és meleg, hogy ilyen kicsin és ilyen hőségben nem adjuk rá. Talán majd ősszel.)

- igazából csak az elején fog mosható pelust viselni, meg amikor nagyon muszáj, de egyébként meg fogjuk próbálni az EC-t, azaz a pelenkamentes létet. - Ahha! (Nagyon szimpatikus volt az EC, de ez az, amiről hiába olvastam sokat, nem sikerült megoldanunk. Vettünk bilit, és 1-2 hetesen egyszer-kétszer fölé is tartottam, de elég macerás volt. Szoptatás után jó néha még a kényelmes ágyon maradni, összebújva, és nem ugrani, letépni róla a ruhát és biliztetni. Ráadásul valahogy olyan kényelmetlennek tűnik neki ez a fölé tartás, összevissza mocorog, rúgja magát... nem került abba a tipikus ellazulós, ürítős hangulatba. Márpedig ez csak úgy jó, ha a gyereknek kellemes és megkönnyebbülést hoz. Ha csak egy picit is erőszaknak élni meg, akkor nem szabad folytatni.)

A főbb elveink közül talán már csak kettő maradt, amit tartunk.
Az egyik, hogy nem nyomjuk tele a netet a fotóival. Hiszünk benne, hogy ez így jobb és korrektebb. Időnként nehéz betartani, mert a szülő ugye büszke, és szívesen eldicsekedne a cukibbnál cukibb fotókkal, de még nem botlott meg egyikünk sem.
A másik, hogy RT nem néz tévét. Azaz nem tévézünk vele, és másnak sem engedjük. Nagypapa számításait egyszer már keresztül húztuk ezzel, mert ő nagy Forma-1 rajongó, és szerette volna RT-val a mellkasán nézni a futamot.

A lényeg, hogy nehéz betartani mindent. Sőt, a legtöbb elképzelést nehéz. Vagy idő, vagy energia nincs rá, de legtöbbször az az oka, hogy a baba másmilyen, mint amiről a könyvek írnak, és bizony előfordul, hogy nem tetszik neki az ötletünk. Olyankor újratervezés.

És mennyire nincs szó a szülés előtti 9 hónapos felkészülés alatt, vagy még korábban, hogy milyen kimerítő tud lenni a baba születése utáni időszak. A közbeszédben csak azt sugallják, hogy ha nem alszik a gyerek éjjel, akkor fáradt leszel, ha meg alszik, akkor minden oké. De ez összetettebb probléma, pl. azért, mert a nappalok is fárasztóak tudnak lenni, meg az éjszakai kelés sem feltétlenül negatívum, pl. ha szoptat az ember.

Nem tudatosul a szülőkben (hogy utálom, hogy mindenhol csak az anyákról és anyákhoz beszélnek, írnak, mintha apja nem is lenne annak a gyereknek) előre az sem, hogy milyen nehéz és küzdelmes tud lenni a szoptatás. Akinek megy rögtön és ösztönből, annak szuper, de sokan vannak, akiknek nem sikerül azonnal, vagy még később sem. Hiába olvastam én is a könyveket és hallgattam meg a szülésfelkészítőn is a szoptatásról szóló előadást, masszírozással, fejéssel, mellgyulladással együtt. Amikor odaadták a kicsit, nem tudtam, mit kell csinálni, és nem is ismertem fel a jeleket, amiket adott. Az első hangjára abbahagytam a próbálkozást, mert nem voltam hozzászokva a síráshoz, és nem akartam gyötörni. Bánom már.
Amikor megnézem az első videókat, amin karomban van RT, látom, hogyan jelzi, hogy cicizne, és már tudom, mit kellett volna már ott és akkor máshogy csinálnom, meg aztán folyamatában később is. Persze ez késő bánat, meg már azért nagyon sokat fejlődtünk azóta ezen a téren, de azért egy következő gyereknél hasznos tapasztalat lesz. Bár tartok tőle, hogy minden gyerek más ebben is, és hiába a sok összegyűjtött információ és a gyakorlat, egy második vagy harmadik baba is hozhat nehézségeket.

Az egészet azért írtam le, mert egy vallomásra készülök. Be kell látnom, hogy túl szigorú voltam más szülőkkel, amikor láttam, milyen hibákat követnek el a gyereknevelésben. Bár nem szoktam beleszólni, azért megvolt a véleményem. Most, hogy a saját bőrömön érzem, milyen nehéz tartani magunkat a helyesnek vélt elveinkhez, sokkal elnézőbb vagyok már azokkal, akiknek a nevelési "szokásai" eddig bántották a szememet. És így egyúttal kevésbé vagyok már elnéző azokkal, akik pedig felettem ítélkeznek.

Egyébként azt hiszem, még nem írtam le a blogba, de most megteszem: Anyának lenni nagyon jó, rengeteg örömet és boldogságot ad. RT hihetetlenül aranyos, imádom minden pillanatában. Ez az alap. Még akkor is, ha néha nehéz a feladat, és akár ki is borulok. Nem teher ez, sok-sok öröm, de nehézségekkel jár.

Felmerült, hogy mivel RT ripsz-ropsz nagyfiú lesz, és szeretnénk majd még egy gyereket, lassacskán nagyobb lakásra lesz szükségünk a mostani nappali + hálószobásnál. Felmerült az is, hogy jó lenne valahogy úgy nagyobba költözni, hogy közben a fizetendők csökkenjenek. Tehát pl. több szobás lakásba vagy házba, de olcsóbb környéken, alacsonyabb rezsivel, ilyesmi. Erre merült fel megoldásként apósomtól -, akit egyébként kimondottan bírok és nagyon rendes tőle, hogy töri a fejét azon, hogy mi hogyan tudjuk a lakáshelyzetünket megoldani -, hogy költözzünk velük együtt, közös telekre, kétgenerációs vagy ikerházba, ha az úgy olcsóbb. Ööö, hát hm. Hogy lehet finoman megmondani, hogy nem szeretnék anyós-apóssal ilyen közelségben élni? Nem szívesen bántanék meg bárkit is, de ami elsőre jó ötletnek tűnik, nem biztos, hogy tényleg az.

Isolde bejegyzése nagyon jó, ki is emelem ide, mert szerintem minden szülőnek el kellene olvasnia. Nevettem sokat, hol a megfogalmazáson, hol magamon. A rácsvédős résznél meg eszembe jutott Kishangleany, ugyanis a múltkor épp vele jött szóba a rácsvédő kérdése. Mi nem tettünk fel, ők meg igen, és azt láttam az arcán, hogy "nem akarok beleszólni, de...". Én meg érveket próbáltam sorolni, pedig igazából csak nem szimpatikus a rácsvédő, és kész. Isolde írását olvasva ezen is nevettem, magunkon.

Minket is elért a szülővé válás megbolondító hatása, és valamiért ellenállhatatlan vágyat éreztünk, hogy RT talpait kiöntsük gipszből és ajándékozzunk belőle egy-egy példányt a nagyszülőknek. Megvettük hát a Kezes Lábas nevű do-it-yourself pakkot a bababoltban.

Őszintén szólva már az is reménytelennek tűnt, hogy RT 18 éves koráig lesz akár egyetlen nap is, amikor időt tudunk szakítani a műveletre, márpedig akkor már bajosan férne bele a lába a 16x16 cm-es keretbe. Aztán valami csoda folytán egyszer csak lett ilyen nap, RT épp aludt, mint a bunda, végtagjai elernyedve, körme már levágva, tejem lefejve, ettünk-ittunk is, épp csak a háztartás szaladt, úgyhogy alkalmasnak látszott a pillanat.

A használati útmutató alapján még jobban rágerjedtünk, olyan édes volt, ahogy írták: "A nyomat akkor lesz szép, ha segít a modellnek, és a végtagra, ujjanként, majd a lábfejre Ön saját kezével nyomást gyakorol..." Néztem a kanapén békésen szuszogó "modellt", és igen, nagyon akartam, hogy perceken belül láblenyomatot vehessünk róla.

Dris mindent elő is készített: deszka, sodrófa (mi egy sima felületű üvegvázát használtunk), papírtörlő. Aztán elvéreztünk a feladaton.

Már a gyurma (agyag?) kinyújtása is komoly problémát okozott, folyton rátapadt a sodrófára. Aztán bevizeztük a vázát, amitől nem tapadt rá, csak épp baromi nehéz volt elsimítani a felületét, hogy sehol se legyen rücskös. A kinyújtott gyurmalap egyik széle persze magasabb lett, mint a másik, úgyhogy újra és újra korrigálni kellett. Nagyon szenvedősen jött össze, de végül lett egy használható 16x16-os, sima felületünk. Belenyomtuk a keretet és hoztam a gyereket, kínosan ügyelve rá, hogy ne ébredjen fel. Azonban, amint a gyurmához ért a talpa, azonnal elkezdett sírni, jó nagyot rándult és elrántotta a lábát. Érthető, hiszen egy számára új felülethez ért, ami ráadásul nem a testhőmérsékletével azonos melegségű. A lenyomat ekkor még messze nem volt meg, RT csak elkente a felületet a talpával. Kicsit kiigazgattuk és újra megpróbáltuk, határozottabban fogva a lábát, amit újra el akart kapni, de Dris szorította. Valamelyest sikerült belenyomni a gyurmába, ami nekünk nem tűnt keménynek, de egy ilyen pici gyereknek az. Annyira kellett "nyomást gyakorolni" a kis lábikójára, hogy az teljesen elszíneződött, és közben persze egész testét megfeszítve próbálta kiszabadítani magát a kellemetlen helyzetből. Ekkor még messze nem volt annyira benne a gyurmában, hogy ki lehetett volna önteni gipsszel, de már gyerekkínzásnak tűnt, amit csinálunk, úgyhogy nagy egyetértésben abbahagytuk. Az elvett tappancs alatt persze nem lett sima a felület, és még jóindulattal sem lehet állítani, amit a csomagoláson írnak, hogy minden apró részlet látható.

Azért, mielőtt visszacsomagoltuk a cuccot, hogy odaadjuk egy hobbi szobrász barátunknak, még gyorsan lefotóztam a próbálkozást.

Végül is mi arra jutottunk, hogy ezzel csak halott csecsemőről lehet dombornyomatot készíteni. Ha valakinek esetleg sikerült mégis pofás eredményre jutni egy élővel, írja meg, és én azonnal beismerem, hogy csak mi voltunk bénák.

RT-n úgy jött ki a fronthatás, hogy tegnap óta a cumisüveget csak úgy hajlandó a szájába venni, ha a cumi részére ráhúzom a bimbóvédőt. Meglehetősen viccesen néz ki, amikor vehemensen szívja, és lebeg a bimbóvédő karimája a szája körül. Mintha egy ráját szívna. Mondtam is neki, hogy ezzel simán felléphetne a cirkuszban.

Ha valaki ide téved (vagy már eleve itt volt), és szoptatási nehézségekkel küzdve ebben a témában olvasgat, ajánlom figyelmébe ezt az írást. Sok információt tartalmaz, egyszerre lelkesítő és lelombozó, de mindenképpen érdekes.

Csővel tanítottam szopni az ikreimet

Ha egyszer arra a kérdésre kellene felelnem, hogy mi veri ki leggyakrabban a biztosítékot nálam, kapásból rávágnám, hogy a magyar sajtó színvonala. Élén az Index újságíróival.

Mondjuk azt sosem értettem, miért sikk olyan tudósítókat küldeni bárhova is, akiknek pont ahhoz a témához lövésük sincs, de valamiért évek óta ilyenekkel íratják pl. a koncertbeszámolókat. Olyanokkal, akik nem ismerik az adott előadót, ezt be is vallják, de azért megmondják, hogy jó volt-e vagy nem a koncert.

Asszongya a szerző - aki szerint egyébként a Párisi Udvar kis kezdőbetűvel írandó és zs-vel, nyilván azért, mert fogalma sincs, miről is van szó -, hogy: "Abba inkább ne gondoljunk bele, hogy egy olyan társadalomban, ahol mindenki a tehetsége szerint járul hozzá a közös dolgokhoz, és szükségletei szerint részesül a megtermelt javakból (amilyet Cipő szeretett volna), Pély Barna a hozzájárulás és a részesedés oldalát is erőteljesen visszafogta volna.". Tudom, tudom, ízlések és pofonok, meg éljen a szólásszabadság, no de azért tisztelet is van a világon. Márpedig Pély Barna szerintem nem ilyen szavakat érdemel, pláne ebből a Cipő Emlékkoncertes mezőnyből kiemelve.

Egyébként engem Barnabás itt az ifjú Szörényi Leventére emlékeztet.

Nem adom fel, hogy lesz ez még egyszer jó, sőt tökéletes, úgyhogy azok után, hogy már kétszer házhoz jött egy szoptatási tanácsadó, és mindig léptünk előre a tanácsai által, most elmentünk egy másikhoz is. Azért írok róla, mert szerintem kevesen tudják, hogy nem csak a 6000-9000 forintért házhoz jövő tanácsadók léteznek, hanem pl. a Bethesda Kórház Anyatejes Táplálás Ambulanciája is, ami kb. ugyanolyan, csak nem kell fizetni érte, mert TB alapú.

Elég rövid várakozással kaptunk időpontot, nem hetek múlva, hanem pár nappal a telefonbeszélgetésünk utánra. Ha pedig sürgősnek ítéltem volna a helyzetet, meg tudták volna oldani még gyorsabban is. Egy nagyon kedves doktornő fogadott minket, és annyira profi volt, hogy csak lestünk. Megtudtam tőle azt, amit még senki nem mondott, sem a kórházban a nővérek, szülészorvos, csecsemősök, sem az endokrinológusom, sem a védőnő, sem a gyerekorvos, sem a szoptatási tanácsadó, hogy a pajzsmirigyem alulműködése nagy valószínűséggel befolyásolhatja a tejem mennyiségét. Neki ez evidenciának tűnt, ezért furcsa, hogy még senki nem szólt róla nekem. (Mondjuk nem tejmennyiségi problémával mentünk a Bethesdába, ez csak mellékesen került szóba.)

A lényeg, hogy RT-t egy mozdulattal beigazította a doktornő a megfelelő pozícióba, elmagyarázta nekem, mire kell figyelni, hogy jó legyen, és RT már szopott is, mint a kisangyal, mindenféle segédeszköz és "küzdelem" nélkül. Úgy néztem Drisre, mint aki ufót lát. Még ahhoz is túl meglepett voltam, hogy meghatódjak, de elöntötte a lelkem valamiféle boldogság, ahogy pillogtam a cicin szuszogó kicsire.

Utána egy perccel már nekem is ment a mozdulat, és RT azonnal elkezdett szopni. Annyira egyszerűnek tűnt, olyan jól megmutatta a doktornő, hogy nem is értettem, miért nem sikerült eddig így, cuccok és fájdalom nélkül. Talán azért, mert a cikkek, fotók, videók, az önbizalmat elvevő, de nem segítő kórházas nővérek, meg a tanácsokat osztogató rokonok mind kevesek ehhez. Az kell, hogy a gyakorlatban megmutassa valaki, ráadásul a megfelelő állapotban, és utána megy.

Persze Murphy törvénye alapján az történt, hogy RT épp ott, a doktornőnél "pöccre" felébredt és azonnal minden klappolt, de amióta hazaértünk és elaludt, nem működik a felébresztési technika sem, alszik mint a bunda. És hiába mondja nekem bárki, plusz a szákirodalom, hogy a babák félálomban is szopnak, ösztönből, az én kisfiamat más fából faragták. Szóval olyan ez is, mint amikor fél évig vacakol a kocsid, iszonyú nehéz minden nap beindítani, és amikor végül elviszed a szerelőhöz, pöccre indul, és csak pislogsz. Murphy.

Nem mondom, hogy most minden gond elillant a szoptatás körül, de kaptam egy nagy lökést és gyakorolni fogunk ezerrel. Majd, ha végre felébred.

Fura nap volt a mai, nagyon vegyes érzelmekkel.

Egyrészt nagyon örülök, mert RT egyre ügyesebben szopizik. Néhány napja már eléggé el voltam keseredve, majdnem fel is adtam, mert úgy láttam, nem fog ez nekünk menni. Aztán most olyan ügyes már, olyan büszke vagyok rá és ránk, hogy kitartóak voltunk... (remélem, nem kiabálom el).

Másrészt mostanra besokalltam a kéretlen tanácsoktól és a helyettem a gyerekhez odaugrálóktól. Úgy látom, olvasom és hallom, hogy szinte minden családban gond, hogy a nagyszülők vagy más rokonok nem igazán érzik, mi az, ami segítség, és mi az, ami már beleszólás vagy tolakodás.

Itt meg kell említenem, hogy nagyon sok segítséget kaptunk, ami - főleg az első napokban - életmentő volt. Dris szülei főztek ránk, segítettek takarítani és bevásárolni, nélkülük szerintem éhen is haltunk volna. Anyukám meg babaruhákat vásárolt, és jó pár cuccot megvarrt RT-nak. Ezért mind hálás vagyok, és remélem, egyszer viszonozni tudjuk. De a kicsivel kapcsolatban tisztázni kell a határokat, mert ez, ami mostanra kialakult, feszültséghez és vitákhoz fog vezetni. Nem szeretem például, ha valaki kérdezés nélkül kiveszi a kezemből a cumisüveget és megeteti helyettem a gyerekemet. Vagy ha minden apró hangjára odaugrik az ágyához, a játszószőnyeghez vagy a babakocsihoz, és felkapja, vagy cumit nyom a szájába. Ismerem már annyira RT-t, hogy tudom, mikor kell közbelépni, megnyugtatni, és mikor van az, hogy csak kiadott egy kis hangot, és jobb békén hagyni, mert mindjárt alszik tovább.

Nem csinálhatunk mindent úgy, ahogy mások szeretnék, ha mi azzal nem értünk egyet. És az sem reális, hogy minden döntésünket, elvünket és cselekedetünket folyton meg kelljen magyarázni másoknak. Érzem, hogy tartanunk kell magunkat az elképzeléseinkhez, hiszen ezért a gyerekért mi vagyunk a felelősek. Olyan nehéz mégis, hogy egészséges kereteket szabjunk. Hogy megértessük pl. azt, hogy egy nagyszülő oké, hogy babázik és örömét leli az unokájában, de az ellátását, a nevelését bízza a szüleire. Vagy legalább kérdezzen, mielőtt beleavatkozik.

Lesznek még ebből csaták, vagy legalábbis nagy beszélgetések, az biztos. De tudom, hogy ezen mások is átmennek, és mi sem tudjuk kikerülni.

Köszönöm annak, aki jelölt az idei Goldenblog versenyen (Ego kategória). Nyilván nem én vagyok a nagy esélyes, de azért jól esett. 

Három és fél hetes már a nagyfiú. (Nevezzük itt a blogban RT-nek!) Ezalatt a három és fél hét alatt elég sok minden történt velünk, de azt hiszem, mára elmondhatom, hogy jól vagyunk. Kitapasztaltuk egymást, és egész jól boldogulunk. Mondjuk ez relatív, mert két embert folyamatosan igénybe vesz a rengeteg tennivaló, és Dris is meg én is kialvatlanok vagyunk, de mégis úgy érzem, hogy egész jól megismertük RT-t, és már tudunk vele bánni. Ő is kezd hozzánk szokni, és bár még nagyon pici, már láthatóak rajta a fejlődés jelei. Ma pl. azt vettem észre, hogy egyre tudatosabban (nem tudok rá jobb szót, pedig nyilván nem tudatos) használja az arcát, a mimikáját, és egyre jobban figyel a körülötte történtekre. A mi nehézségünk a szoptatás, de abban is rengeteget fejlődött már a kezdetekhez képest. Tündéri és nyugodt baba, még ha ebben a nagy melegben vannak is rosszabb napjai. Mit mondhatnék még? Csodás érzés az anyukájának lenni.

Még egy apró gondolat a császármetszéshez, aztán most már túllépek ezen a témán:

Van ismerősöm, aki szintén császáros volt, és ámuldozik, hogy én milyen lazán kezelem a történteket. Hogy milyen erős lehetek, hogy nem nyavalygok a fájdalom miatt, meg hogy nem pánikoltam be a műtőben. Mondjuk az utóbbin én is csodálkozom, az előbbire viszont csuklóból tudok válaszolni.

Azt ugye tudtuk előre, hogy egyszer majd eljön a szülés napja, tele előre tervezhetetlen részletekkel, kiszámíthatatlan körülményekkel és fájdalommal. Nem halogatható, nem átugorható, így vagy úgy ki fog jönni az a csöpp gyermek. Ezzel együtt vállaltuk, és izgatottan vártuk 9 hónapon át a nagy találkozás napját.
Akik már szültek hüvelyi úton, általában mind azt mondják, semmihez sem hasonlítható, szinte elviselhetetlen fájdalom ez. Még a dokim is úgy vezette elő, hogy ne legyenek illúzióim, a szülés embert próbáló, gyötrelmes és nagyon fájdalmas.
Nos, ehhez képest a császár? Előre tervezhető, és bár utána fájdalommal jár, az messze nem elviselhetetlen. Oké, egy vérvételnél azért jóval komolyabb, de ilyesmire fel voltunk készülve, amikor széttettük a lábunkat (mármint a párunknak) és amellett döntöttünk, hogy nem védekezünk.
Mindent értek a császárosoktól, a lelki megbillenést, amiért nem szülhettek természetesen, a depressziót, amiért nem tudták első pillanattól maximálisan ellátni gyermeküket, de hogy a fájdalom...