Az a helyzet, hogy amikor épp újra egy nagyon termékeny (írás szempontjából) és ihletgazdag időszakhoz értem volna, és szeretnék újra napi szinten, vagy legalábbis hetente több alkalommal blogolni, bloggeri "szülőföldem" bedobta a törölközőt. Remélem, csak átmeneti, hogy ott nem tudok bejegyzést elmenteni, de mivel hetek teltek el kényszerből vállalt csendben, nem bírom tovább, írnom kell.

Megnyitom hát újra ezt a helyet, és talán átköltözöm véglegesen is... még nem tudom. Mindenesetre, aki kíváncsi rám és a postjaimra, az ezentúl itt talál meg.

Azt, hogy nem várok most tovább a régi helyen arra, hogy folytathassam, más is indokolja... sőt, elsősorban más indokolja. Sokan mondták az elmúlt években, hogy váljak meg az Antibaby névtől, mert a név bevonz, és így sosem lesz gyerekem. Én ezzel nem értettem egyet, mert ez a név nekem nem is a fogamzásgátlást jelképezi, de ez nagyon messzire vezet vissza. A lényeg a lényeg: jelenleg babát várok, ami egy csodaszép, boldog időszaka az életemnek, és amelyben élve ismét rengeteg olyan inger ér és olyan gondolat születik bennem, amely blogba kívánkozik.

Ez az időszak többször előhozta, nem kellene-e váltanom, akár blogot, akár blogszolgáltatót, de még nevet is. Hát ilyeneken töröm a fejem. Az, hogy ismét ide írok, és nem a freeblogra, legyen egyfajta próba! A név, design és egyéb váltás úgyis energia-, idő- és pénzigényes, úgyhogy nem megy egyik napról a másikra. Meglátjuk, hogy lesz. Meglátjuk, hova "fajulok".

Persze, mint mindig, a komment most is szabad, úgyhogy ötleteket, építő jellegű megjegyzéseket szívesen olvasok. Legfeljebb nem fogadom meg őket. Vagy de. Ez a kettő történhet.

Ami nélkül pedig nem zárhatom be ezt a bejegyzést:

Köszönöm mindenkinek, aki eddig követett, akár a nagyobb szünetek vagy az unalmasabb periódusok ellenére is. Köszönöm azoknak is, akik bizalmat szavaznak és követik írásaimat a továbbiakban is. No, és persze köszöntöm az esetleg újonnan ide tévedőket!

A jelen blog előzménye (8 évnyi és egy kicsi) itt olvasható:

http://antibaby.freeblog.hu

Nem, nem történt semmi tragikus pénteken, meg utána sem. Egy hang még időben szólt, hogy nem lenne jó nekem a dutyiban, még a végén kicsavarnák kezemből a fényképezőgépet, pedig nélküle mostanában a vécére sem vagyok hajlandó menni.
Szóval jól vagyok, egyetlen estére szóló idegbaj volt, s már csak azt szeretném tudni, hova tűnt a hétvége, mert az nagyon nem volt. Még fel sem keltem, s már vége lett. Így meg miről blogoljon a blogger, ugye.
Most is csak azért jöttem, hogy üzenjek Puskás Petinek: azon kívül, hogy rendszeresen előttem vagy mögöttem áll valamelyik sorban, eszébe ne jusson találkozni vagy megismerkedni velem, soha, sehol, semmilyen okból és körülmények között - majd ragasztok egy piros pöttyöt a homlokomra, hogy messziről lássa a veszélyt -, mert valószínűleg menthetetlenül belehabarodnék. Pont az a típus ugyanis, akitől érdemes menekülnöm. De direkt választottam ezt a szót, nem is szerelem lenne az, hanem habarodás. Csak nézném és pislognék és kapkodnám a fejem és szédülnék és nevetnék és pörögnék és repülnék és felszállnék és betonhoz csapódnék... s végül persze nagyon fájna.
Na, ezt most csak úgy. Túl komolyan vevőket moderálás sújtja.

Kitörölte a számomat, mert nem akar már tőlem semmit, aztán üzenget, mint az óvodások. Idehozza a mocskát, a bűzét, a pszichopatáját, a - még nem fejtettem meg, miből táplálkozó - gőgét. Hibáztat, hibáztatom, hárít, másra, az épp jelen nem lévőre. Üvölt, üvöltök, szégyellem. Azt mondja, kitörölt az életéből, de még hozott olívazöld tojástartót olívazöld kiskanállal, de már megszűntem, megszűntünk létezni neki. Azért, ha van haverunk, markos legény, csinálja már meg ezt + azt. Pofám leszakad. Ő már tőlünk semmit, meg eddig se. Ne mondjam már, hogy adtam, hogy támogattam. Rendben, ezentúl nem is fogom, majd észreveszi a különbséget. Na persze, sértődik, most csesszek ki vele, az lesz a jó. Hogy tudnék kicseszni azzal, hogy megvonok valamit, amit szerinte eddig nem is adtam? Sehogy, de nem érti, nem is hallja, nem hall semmit magán kívül, csak mondja, mondja. Hogy ő már kitörölt, és nem érdekli, kussoljak, ő csak méregetni jött meg belém rúgni, az ő lakása, joga van, de még jó lenne, ha maradnék, mert nem tud kétfelé fizetni. Ráció nuku, logika dettó.
Dettónuku.

Muszáj babrálnom valamivel, különben megfojtom. Gépelek, zoomolok, szortírozom a lemezeket, mögöttük kis fém teásdobozban találok sok aprót. 1 és 2 forintosok, kiöntöm, szétválogatom, megszámolom, felírom, újraszámolom, visszaöntöm a dobozba. Méricskélek ezt, méricskélek azt, csak ne maradjon üresen a kezem, ne álljon meg, mert olyat fogok tenni, amit magam is megbánok.
Életemben először érzem bárkivel kapcsolatban is, hogy gyűlölöm. Soha többé nem akarom ezt érezni. Hogyan kerülhetnek ilyen távol egymástól, kik egykor egy test voltak?

Hát persze, amiben van zene meg játék meg blogláncos izé, abban én benne vagyok. A legújabb játék körülírása így hangzik: "Van az a szám, ami annyira ciki, véresen gáz, hogy kórusban köptök rá a haverokkal. Majd, a haverok hazamennek és te elkezded dúdolni, esetleg rögtön meg is hallgatod, mert tényleg szereted. Ezt soha, senkinek nem vallanád be, hacsak nem a blogodnak."

Sejtettem, hogy el fog érni hozzám a feladat, már gondolkodtam rajta, mi is legyen. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a csak "haveri" kapcsolataimban egyáltalán nem érdekel, hogy cikinek tartják-e, amit hallgatok. Az a két-három ember, aki meg igazán közel áll hozzám, magyarázat nélkül is érti, miért szeretem, amit szeretek. Nem hiszem, hogy bármelyik zenémet is szégyellnem kellene.
Még azt sem, amiről tudom, hogy gagyi. A múltkor már itt a blogban is megbeszéltük, időnként kellenek azok a dalok, amelyeknek semmi más feladatuk nincs, csak annyi, hogy jó kedvre derítsenek. Létezik olyan szám, amit ha egyedül vagyok, és vidámságra vágyom vagy táncolni szeretnék, beteszem. Ilyen Britneytől az Overprotected, vagy a Spice Girls Who do you think you are-ja. Ciki lenne? Ugye, hogy nem!

S ha már Gus adta át a stafétát, gondolkodtam, mi lenne az, amire ő "köpne", én meg szeretem. Nem is kérdés: JT. S akkor legyen tőle a Cry Me a River, amire a haveri körben több meglett férfi is azt mondta, imádja, de ne áruljam el senkinek. :) Egyikük azért látogatta a blogom, mert a rádiómban meg tudta hallgatni anélkül, hogy a gépén nyoma maradna. :)



JT egyébként az új Pepsi-reklám sztárja. Érdemes megnézni, mert ötletes, Justin részéről meg bevállalós. Szerintem ő nagyon bírja az ilyen munkákat, benne van minden laza dologban, és ráadásul piszok jól áll neki. A videót az Addict blogban találtam, s nem tudok sokkal többet elmondani, mint ami ott is szerepel: a hírességek sokkal hitelesebbek és szerethetőbbek, ha olyan, első blikkre nem túl előnyös képet mutató reklámokat is bevállalnak, mint amilyen ez is, illetve pl. a Guy Ritchie rendezte BMW-s Madonnával.



A labdát továbbdobom... szeretné valaki?

Sejteni, sőt tudni vélem, hogy van jó pár olvasóm, aki '86-ban még felszabadult, jóleső sóhaj sem volt, nemhogy elszíneződött terhességi teszt. (Te jó ég, aki '90-ben született, már az is 18 éves.) Most hozzájuk szólnék. Kibővítve a kb. 1983 után születettekkel. Tudják-e ők, mi az a hangalámondás? Volt-e szerencséjük ilyen filmekhez?
Kérdésem illusztrálásához, idősebbek nosztalgiáztatásához, újszülöttek gurulva röhögtetéséhez kölcsön venném a Vastagbőr blogban talált pár perces NSZK akciófilmrészletet, ha nem baj.

 

A Paulay Ede utcai Falafel kajálda úgy élt bennem, mint egy aprócska Édene Budapestnek. Ahol nincs cigifüst, alkohol, olajszag, és már akkor teljesen húsmentes hely volt, amikor még a legjobb éttermekben is csak rántott gombából és rántott sajtból választhatott a vegetáriánus vendég. Egykor törzshelyem volt, mostanában ritkán járok arra. Ma mégis útbaesett, időm is volt, gondoltam, bemegyek. Mintha tőrt döftek volna a szívembe: már húst is árulnak. Nem akartam elhinni. Hiába, így múlik el a világ dicsősége.

Találtam egy rövid propagandafilmet a városi közlekedés témaköréből. Szájbarág, de nekem tetszik. Csak két és fél perc, érdemes megnézni.

Szerelmes vagyok. Azt hiszem, ezt még így nem írtam le a reunion óta.
Szinte felfoghatatlan, ami köztünk van. Tudom, hogy mi alakítottuk így, de akkor is olyan, mintha egy jótündér állna a hátunk mögött, és kis csodákat művelne velünk.
Elég ritkán találkozunk. Amikor egy légtérben vagyunk, akkor is különböző dolgokon munkálkodunk, szalad a lakás, szalad az életünk. De egy fél rezdülésemből is érzi, ha valami gond van és sosem mondja, hogy majd később megbeszéljük. Akkor beszéljük meg, amikor felmerül. S a lényeg: egyetlen mondattal elűz minden gondot. Megvilágítja az utat. A káoszban hirtelen helyére ugranak a dolgok. A felhők sietve szétoszlanak. Nagyon ismer, sokkal jobban, mint én magamat, de ezt már mondtam. Tud és nem lusta az én fejemmel is gondolkodni, de sosem él vissza vele. Őrület, hogyan képes egyetlen mondatban megnyugtatni. A nyugtalanság pedig sosem miatta van, nem a kapcsolatunk problémáit kell megoldani.
Jó érzés, hogy mindenben mellettem áll, és tudom, szinte bármin átsegítjük egymást. Néha azért a boldogságban eszembe jut, mi lesz, ha elveszítjük egymást. Vigyáznom kell rá, nagyon, mert belőle csak egy van.

A tegnapi poszt hozzászólásairól egy régi tanárom jutott eszembe, aki egy, a tömegközlekedést állandóan szidó, de igénybevevő ismerősével az alábbi beszélgetést folytatta:
- Ha annyira utálod, miért nem mész inkább biciklivel?
- Mert az kényelmetlen.
- Áhá, tehát a BKV kényelmes. Akkor miért nem jársz taxival?
- Mert az drága.
- Értem, tehát a BKV olcsó. Miért nem mész gyalog?
- Úgy estére sem érnék oda.
- Hm, tehát a BKV gyors. Akkor mi is a probléma?

Félreértés ne essék, nem szeretném a BKV-t védeni, nincs rá okom. De szidni legalább akkora sikk lett, mint kiszeltündézni, feketepákózni vagy britnizni, s alapvetően jogos is, mindnek van alapja, csak hát...
Pro és kontra érvek ugranak be. Kicsit csapongani fogok.

Probléma van bőven, vagy mondjuk úgy, lehetne sokkal jobb a szolgáltatás. Meg rosszabb is, de azt hagyjuk. Nekem a bécsi, németországi villamosozások és metrózások jutnak eszembe, szinte percenként érkező szerelvényekkel és tiszta állomásokkal. Ott maximum reggel és délután van egy kicsit nagyobb tömeg, de nem láttam olyat esetet, amikor csimbókokban lógnának ki az utasok az ablakon. Több a metróvonal, a közlekedők jobban eloszlanak a különböző járművek között. Igaz, a jegyárak nem alacsonyak, s akit bliccelésen kapnak, azzal a többi utas kicsit sem szimpatizál.
Én az a fajta utas vagyok, aki mindig lyukaszt. Nem, mégsem mindig. Egy megállóra nem szoktam, bár ennyire ritkán szállok fel, akkor már inkább sétálok. Azért az mégiscsak nonszensz, hogy 230 Ft legyen eldöcögni a Moszkváról a Déliig. Írtam már egyszer róla, hogy a Mammuttól ugyanannyi jeggyel tudok eljutni Csepelre, mint a Komjádi Uszodáig. Ez aztán a totálisan egyenlőtlen, igazságtalan díjszabás.
Egyébként meg biztos nincs rendben velem valami, de nem tud felbosszantani a BKV-zás. Az persze igen, cégtől függetlenül, ha a rendszer rosszul működik, de közben a vezetők, akik az egészet irányítják, kacsalábon forognak. Ebben szerintem nincs is vita. Viszont nem szoktam idegeskedni, hogy három perce nem jött a villamos, meg hasonlók. Amikor tömegközlekedek, szinte csak és kizárólag az utasokon húzom fel magam, ha egyáltalán. Az ápolatlan, kulturálatlan, szemetelő, tolakodó, hangoskodó, izzót kicsavaró és azzal elszaladó, bliccelő, de az ellenőrt durván sértegető utasokon. Azokon, akik ha lekésik a járművel, rugdosni kezdik az oldalát és anyáznak. Meg akik bepaszírozzák magukat a kocsiba akkor is, ha ott már nincs egy embernyi hely, és épp a sarkon kanyarodik be a következő, szinte üresen. Meg azokon, akik elfoglalják autójukkal a buszsávot, és ezért 15 perccel később érünk célba, ahol már szintén szitkozódó utasok állnak a megállóban.
Jó, jó, én most könnyebb helyzetben vagyok, mert olyan helyen lakom, ahol gyalog elérhető szinte minden, s ami nem, ahhoz is több útvonalat választhatok. Nem sokáig lesz egyébként ez így, s korábban sem volt. 17 évig laktam külső kerületben, húsz percenként közlekedő busszal, valamint vidéken is, ahonnan napi 4 óra volt oda-vissza az út a munkahelyemig. Tényleg nem mondhatnám, hogy leányálom volt órákon át zötykölődni.
Annak ellenére, hogy most nem napi probléma számomra az utazás, szoktam gondolkodni rajta, hogyan lehetne rendbe tenni ezt az egészet. Biztos nem én fogom feltalálni a spanyol viaszt, de akkor ki? Van jelentkező spanyolviasz-feltalálásra?

Van az úgy, hogy ami először felbosszantja az embert, utána pont megkönnyebbülést hoz? Amikor haragban válsz el valakitől, s fejben játszod tovább a csatákat, gyakran kiosztod őt gondolatban, hogy mekkora egy ...! Fortyogsz ezen, ha nem is nap mint nap, de sűrűn, aztán egyszercsak kiderül, hogy már nem is olyan ..., vagy legalábbis megpróbált változni, csak te nem tudtál róla, mivel nem találkoztatok. S másnaptól már nincs min vitázni vele magadban. Egy kis jóindulattal úgy is felfogható, hogy tanult tőled. Valahol elismerte, hogy igazad van. Még akkor is, ha nem elég kitartó, bátor és őszinte ahhoz, hogy megvárja, amíg a gyümölcsét is learathatja, és megint visszafelé lépdel, hogy újra ... legyen. Hm. Nem ragozom tovább.

Nem új a gondolat, hogy autók nélkül mennyivel nyugodtabb, csendesebb, dugótlanabb és egészségesebb lenne fővárosunk. Az sem új, hogy egyre méretesebb kocsik bírnak preztízs értékkel, s többségükben csupán egy ember ül. Ráadásul a legtöbb mindössze 15-30 percet gurul vele, hogy aztán 23 és fél órán keresztül álljon valahol. Az sem spanyolviasz, hogy ha ezek az emberek szépen kiszállnának a kocsijukból és tömegközlekednének... Mindezt rég tudja mindenki, aki nem fordítja el a fejét a város problémáiról saját kényelme érdekében. Ennek ellenére érdemes vizuálisan is rögzíteni fejünkben, mi lenne, mi lehetne, ha...
A Budapest Jövője című blogot nézegetem már egy ideje, s ezzel a képsorozattal szeretném mások figyelmébe is ajánlani.

A kérdés pedig nyitott: hogyan lehetne rávenni az embereket, legalább egy részüket, aki nem szállít vagy hasonló, hogy vállaljon be egy fél éves, éves békávézást, fizesse rendesen a viteldíjat, szépen és sokan, ezzel többletbevételt okozva a tömegközlekedésért felelős társaságnak, s mindeközben a megnövekedett utasforgalommal arányosan lépésről lépésre harcolja ki (ha esetleg nem menne magától, bocs, ez is felmerül) a szolgáltatás színvonalának emelkedését? Járatsűrítéssel, tisztasággal, utazási kultúra fejlesztésével együtt.
Tudom, elsőre álomvilág. De mégis megvalósíthatónak tűnik.

Úgy tűnik, kommentelni sem könnyű mesterség.
- Akinél nem szólok hozzá, azt hiszi, nem is érdekel.
- Akinél dicsérek, beszólnak, hogy miért nyalok.
- Akinél más a véleményem egy adott témáról és őszintén megírom, ott kiakadnak.
- Akinél nincs hozzászólási lehetőség, ott hiányérzetem támad.
Nem szoktam anyázni meg b+-olni, csak a véleményemet mondani, de lassan le fogok szokni róla. Mikor kezdődött el, hogy a kommentelők minősítik egymást? S mikor lesz már vége?

A jelenlegi lakásra én már egyetlen fillért sem költök. A redőnyöket és az elektromos kábeleket illetően ma jutottam el erre a pontra:

 

Eljött a nap, amikor úgy éreztem, nem tudok tovább fotóállvány (tripod, höhh) nélkül élni. A bazi nagy áruházban szerintem majdnem fél órán át pakolásztam magam köré a különböző méretű, színű és feliratú háromlábúakat. Kinyitottam, összecsuktam, forgattam, emelgettem, (pszt, dobáltam is, hátha nem elég stabil,) jobb kezembe ez, bal kezembe az, vajon melyik a könnyebb... egy pár méterre álló, eladónak látszó srác meg nagyon nézegetett felém. Gondoltam, ég a vágytól, hogy segíthessen némi információval a döntésem meghozatalában, csak biztos gátlásos szegény, úgyhogy némi tétovázás után átvettem a kezdeményezést. Azzal a frappánssal indítottam, hogy "te itt dolgozol?" Ön, maga. Kapásból hárított. Igen, de. Nem ért az állványokhoz. "Akkor mihez értesz?" Fotózáshoz, kamerákhoz. Hm, ma is tanultam valamit - gondoltam magamban -, ezek szerint a fotózás és az állvány között jól érzékelhető szakadék húzódik. Ez biztos olyan, mint a szeretlek, de nem úúúgy.
Nem baj, kb. 2 másodperc alatt előkerített nekem egy mosolygós tripod-szakértőt, aki még elmondta azt a két apró dolgot, amit az előző félórában nem nyomoztam ki magamnak, s már viharzottam is a pénztár felé, hogy új barátom végre meg tudjon állni a saját lábán.
Felállítottam a lakás közepén. Újszaga van, és meglepően jól áll a szobának. Össze sem csuktam azóta.
Drissel éjjel igazolványkép-készítőset játszottunk. Ki tud sittesebb képet vágni. Most igazán sajnálom, hogy arctalanok vagyunk a blogban.
Végül álomba ringatott a zársebesség, rekeszérték, optikai képstabilizátor, lencsetisztító szett...

Na ugye, hogy ugye?
Köszönöm, Sophie, hogy felhívtad a figyelmem az Index cikkére.

Rettentő rossz kedvem van. Már második éjjel nem tudok rendesen aludni, arra ébredek, hogy aggódom a munkám, az anyukám, a másik munkám, Dris munkája, Dris egészsége, a lakáshelyzet, a tesóm, de még a tesóm barátnője miatt is. Fura, de ha csak mozdulatlanul fekszem, Dris meg alszik, akkor is megérzi, hogy valami baj van. Félálomban kérdezgette, mi zaklatott fel. Reggel nem is emlékezett rá.
Az az igazság, hogy látszólag egy kényelmes és szórakoztató játék az életem, miközben most pont összecsaptak a hullámok, kegyetlen év előtt állok. Kb. azt, amit más 10 év alatt old meg, nekünk most 1-1,5 év alatt kell. Egyszerűen nem lehet fontossági sorrendet állítani, mindennek most jött el az ideje. S minden nehezítő körülmény is most üt be.
Nem fogom túlragozni, de az egyik legfontosabb, hogy az anyukám, aki november óta nem áll szóba velem, most minden eddiginél erősebben hat a lelkemre. Úgy, hogy nem is találkozunk és nem is beszélünk.

Ráadásul nem tudom megemészteni a pár napja előjött gondolataimat.
Az apukámnak ma van a születésnapja, 53 éves lenne. Nem csak az 50-et, de a 40-et sem élte meg. Fiatalon tönkretette magát, az összes létező értelemben. S most nekem az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha valahol élne egy apukám, ugyanolyan kezelhetetlen, érthetetlen, kiszámíthatatlan és zűrös élettel, mint amilyen az anyukámé. Ez a jelenlegi helyzet is nagyon megvisel minket, s mindenkit a szűkebb környezetünkben, de ha sztereóban kapnánk az őrületet, szerintem már mi is bekattantunk volna.
Tehát nem az jutott eszembe, hogy de jó lenne, ha az apám még élne, hanem hogy de rossz. Nehezen fogadtam el, hogy ilyen gondolataim vannak. Pedig tudom, a düh és a tehetetlenség kínja emberi érzések, s attól, hogy letagadjuk, még vannak. Átélni, kiadni magunkból egészségesebb.
Egyébként pedig a természet ereje látja lelkem, hogy bármit megtennék és megtettem volna azért, hogy a szüleim boldog emberek legyenek, vagy ha azt nem lehet, legalább kevésbé félresiklott életűek. De sajnos nincs az a gomb, nincs az a megoldás, ami olyanon segítene, aki magán nem akar. Annyit tudnék adni, hogy a saját életemet is tönkreteszem. De ez rajtuk nem segítene. Nehéz ezt elfogadni, de muszáj, ám a lelkiismeretfurdalás, hogy biztos nem tettem meg mindent, mindig is ott lesz bennem.

Bár tényleg úgy gondolom, gyerekként rivaldafényben lenni egyáltalán nem egészséges dolog, a filmművészet mégsem lehet meg nélkülük. Ha a mozi valósághű szeretne lenni, nem tarthatja távol a kiskorúakat a filmezéstől, arról nem is beszélve, hogy sokszor épp az ő jelenlétük hozza meg a sikert, s a magas nézőszámot. Általában ők adják a humort, a vidámságot, a "cukiságot". Gyerekszereplővel közelebb a tuti siker.
Mindig ámultam rajtuk. Azokon is, akik "csak" fel-le rohangáló, a felnőttek orra alá borsot törő rosszcsontot alakítanak, de még inkább azokon, akik mélyebbre hatoló drámai szerepeket is kapnak. Szinte felfoghatatlan, hogyan tud egy 6-8 éves kissrác olyan érzelmeket hitelesen eljátszani, amelyek létezéséről még nem is tud. Ha találkozott is hasonlóval, nem értheti azt még pszichológiai mélységekben.
Mennyire nehéz lehet a rendezőnek, a színésztársaknak, s leginkább a gyereknek. Nem beszélve a munkafegyelemről, hetekig, hónapokig tartó 12-14 órás forgatásokon való egyenletes teljesítésről. Ugyanazt a figurát ugyanolyan jól hozni.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy nemrég láttam A csend fogságában című filmet, amelyben egy kisfiú autistát játszik. Szerepe szerint szexuális erőszak áldozata, szüleivel nagy problémák vannak, majd gyilkosságokat lát, nővérével szolidáris, de közben mély fájdalommal átélt igazságérzete van. Ezek egy korabelinek szerintem még átélhetetlen dolgok, s ráadásul a történteket betegsége miatt nem is a hagyományos módon dolgozza fel. Az autista kisfiút alakító Ben Faulkner mindössze egyetlen filmben játszik, fotót alig lehet fellelni róla a világhálón, filmje trailerében nem is említik meg a szereplők közt. Érthetetlennek tűnik ez mindazok után, milyen átéléssel alakítja szerepét. Persze lehet, hogy szülei még csírájában elfojtották a sztárolását.

Sorban jutnak eszembe a gyerekszínészek, akik előtt még le a kalappal:

- Macaulay Culkin, akit a Reszkessetek betörők, a Belevaló papapótló, a My Girl és hasonló vígjátékok után komolyabb szerepekben is láthattunk. A Jófiú c. filmben az akkor még szintén gyerek Elijah Wood játszótársa, aki meglehetősen gonosz, agresszív, ráadásul ravasz és manipulatív. Michael Jackson sikerei csúcsán legjobb barátjának tartotta. Macaulay felnőttként nem nagyon találja a helyét, korán nősült, elvált, drogproblémáitól volt hangos a sajtó, s bár minden évben kap egy-egy szerepet, messze nem olyan sikeres, mint kiskorában.

- Anna Paquin első filmjéért, a Zongoraleckéért a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat is megkapta. 11 éves volt akkor, bár a fotók alapján és a mai hasonló korúakat nézve fiatalabbnak tűnik. Felnőtt, több filmben is láthattuk, pl. az Utolsó éjjelben Edward Norton és Philip Seymour Hoffman társaságában, de véleményem szerint nem alakított akkorát, mint a Zongoraleckében.

- Haley Joel Osment egyik személyes kedvencem. Legismertebb filmjei A hatodik érzék, A jövő kezdete stb., de legelőször a Forest Gump-ban, Forest kisfiaként tűnt fel. A hatodik érzékben nyújtott alakításáért Oscar-díjra is jelölték. Még csak 19 éves, de már drog- és alkohol ügyeiről lehet hallani.

- Drew Barrymore az E.T. és a Tűzgyújtó sikere után sorra kapta a szerepeket. A sok munka miatt tulajdonképpen folyamatosan felnőttek társaságában volt. 9 éves korára alkoholista lett, 10 évesen már marijuanával élt, 12 évesen kokainfüggővé vált. Később családja segítségével sikerült felhagynia a drogokkal. Napjaink egyik legnépszerűbb színésznője. Nem tudom, miért van így, de mintha sikerei ellenére nem kapna valami jó szerepeket, gyerekként sokkal érdekesebb volt. Bár lehet, hogy ez csak az én véleményem.

- Leonardo DiCaprio is nagyon fiatalon kezdte, korai drámai szerepei többek közt az Ez a fiúk sorsa és a Gilbert Grape című filmekben voltak. Amikor tinédzser voltam, cikinek számított szeretni, pedig akkor, még a Titanic előtt élte fénykorát. Nem anyagi és ismertségi, inkább színészi fénykorára gondolok. Mintha mostanában kapaszkodna vissza. Többször jelölték Oscarra, remélem, egyszer meg is kapja.

- River Phoenix Hollywood nagy reménységének számított. Hihetetlen természetességgel tudott játszani, valószínűleg nagy színész lett volna belőle, ha nem teszi tönkre magát. 18 évesen Oscarra jelölték az Üresjárat című filmben nyújtott alakításáért. 23 évesen halt meg drogtúladagolás következtében.

- Ethan Hawke, aki River Phoenix-szel kezdte, 1985-ben, máig nagy kedvencem. Talán ő az egyik legnagyobb túlélő az egykori gyerekszínészek közül. 2002-ben Oscar-nominált volt a Kiképzés című filmjével.
 
Sokan vannak még, nagyon sokan, Jodie Fostertől Jonathan Brandis-en keresztül Jamie Bell-ig. Mindegyikük egy külön csoda.
Ti kit/mit tennétek hozzá?

Majd' felrobbanok, amióta tudom, sikerült olyan törvényt alkotniuk az okosoknak, amivel kirekesztenek a saját munkáltatóm szolgáltatását kedvezményesen igénybe vevők köréből. Ugyanolyan munkavállalója vagyok a cégnek, mint mások, akiknek jár a kedvezmény. A rendszer, úgy tűnik, diszkriminatív. Persze senkit nem érdekel, még azokat sem, akik szintén kirekesztődnek.
Csak hogy érthető legyen, kb. olyan szabály lépett életbe, mintha mondjuk a BKV-nál dolgoznék, és azt mondanák, minden munkavállalónak jár kedvezményes bérlet, de be kell hozzá mutatni egy igazolást, hogy 170 cm-nél magasabb vagyok. Persze én nem tudok magasabb lenni, mint amilyenre nőttem, de ők csak széttárják a karjukat. A törvény az törvény. Csakhogy ez igazságtalan, indokolatlanul hátrányosan megkülönböztető, s olyan adat, aminek semmi köze sem a szolgáltatáshoz, sem a munkaviszonyhoz. Az ötlet nem költségcsökkentő, nem nadrágszíjmeghúzó, hanem antidemokratikus.

Állítólag erős a szakszervezetünk. Mindjárt kipróbálom, mennyire. Végülis, ők egyeztettek a törvényről.

Jóreggeltkívánok!

Most komolyan, mit mondjak? Mégcsak nem is tartozott a kedvenceim közé, mégis megvisel a hír. Ez most igazán meglepő és váratlan. Mindössze 28 éves volt.
Valami nagyon el van arrafelé cseszve, ha hetente kapunk ilyen híreket. (A múlt héten Brad Renfro, és vele egyidőben tudtam meg Jonathan Brandis-t is.)
Mondom, nem volt a kedvencem, és valószínűleg azért, mert most jöttek volna a nekem való filmjei. Ha még sikerül leforgatnia őket. Egy biztos: a Brokeback Mountain-t nem felejtem el neki.
Hülye egy világban élünk.

Eltűntek a spam-ként gyűjtött kommentek a freeblogos blogszerkesztőmből. Oda az összes buzizós, zsidózós és személyes adataimat beírós hozzászólás. Tudja valaki, mi történt?

Várok a Batthyány téren, odajön egy néni. Szép, tiszta ruhái vannak, de látszik, hogy az unokái kinőttjeiben jár. Olyan tépőzáras fehér-rózsaszín boxcipő-forma van a lábán, amit hatvan felett biztos nem vesz meg az ember, pláne, hogy nem is olcsó. Fénytelen gombszemével rám néz, és halkan kérdezi, lenne-e egy kis apróm. Rutinból vágom oda, hogy nincs. Csalódottan, sőt hitetlenül néz. Olyan lassan botorkál el, hogy még utána tudok szólni. Mert a fenébe, hát hogyne lenne nálam, épp pizzázni megyünk, az a kis apró igazán nem fog hiányozni.
Mi a baj? - kérdezem tőle. Egy kis zsemle kellene neki estére. Kotorászom, adok neki 200 Ft-ot. Nekem apró, de ő zavarba jön. Magához sem húzza, abban a távolságban marad kinyújtva a karja, ahogy odaadtam neki a pénzt. "Ilyen sokat?"- kérdezi jóságos hangon. Ettől aztán én még nála is jobban zavarba jövök. "Adjak vissza?" - mert nem hiszi, hogy papírpénzt kapott.  De milyen lenne már visszakérni mondjuk 150-et?
Rázom a fejem. A néni megköszöni, odatotyog a pékséghez és tényleg zsemléket vesz.

- Kimi Raikkönen újra világbajnok lesz,
- Johnny Depp Oscar díjas,
- Én meg boldog.
Mindháromra elég sok esély van.

Őrült egy hazárdőr vagyok, de hiszek benne, hogy végül nyerek. Hamarosan úgy húzom ki az összes dugót, hogy fél percem van visszadugni őket máshova, különben elsüllyedek. Ha viszont sikerül, megvalósul egy nagy álmom. Azt meg csak így lehet elérni, kockáztatva. Képtelen lennék kompromisszumban élni csak azért, mert félek változtatni.
Különben is, kos vagyok. Fejjel a falnak, kétszer, háromszor... aztán már csak átszakad...

Biztos átesik ezen mindenki, vagy nem. Épp azt az időszakomat élem, hogy szeretnék mindenkit lefotózni, fekete-fehérben. Azt a tündéri fiúpárost is, akikkel tegnap este eszegettem, iszogattam, cseverésztem, nevetgéltem. Persze nem volt nálam gép. De jön még az utcámba Csillogószem és Szélesmosoly. Remélem.

Nézegetem a Google Earth-t, és mit látok? A Hajógyári Szigetet épp akkor fotózták le, amikor a Sziget Fesztivál zajlott rajta. Úgy 2-3 éve lehetett, saccolva a Luminárium elhelyezkedéséből.

Füvezek kétnaponta. Arcon át. Baromira csíp. Csak azt tudnám, az ujjamat miért nem, amikor azzal kenem fel. Egyetlen magyarázat lehetséges: az arcomon nem olyan vastag a bőr.
Igyekszem plusz előnyöket is kovácsolni a kezelésből, pl. trenírozom a fájdalomküszöbömet. Minden alkalommal tovább próbálom tűrni legyező nélkül. (Addig is két szabad kezem van, pl. blogolni.) Mondom próbálom. Állítottam olyat, hogy sikerül? Naugye.
Most aztán senki nem vádolhat azzal, hogy nem ég le az arcomról a bőr. De félretéve az ócska poénokat, baromi jó ez a cucc. Ma egy hete, hogy elkezdtem a kúrát, és már olyan a bőröm tapintásra, mint a baba popsija. Pedig mindig is ez volt a gyenge pontom. Ez is.
Szerintem az a baj, hogy hiába árulnak ilyen Loreal, olyan Megérdemlem krémeket, kifizetheted a gatyádat is, s nem válnak be. Legalább nekem soha egyik sem jött be. S valószínűleg azért, mert nem tudom, mitől olyan a bőröm, amilyen, meg azt sem, milyen típusú és a krémek mit tudnak, mit nem... szóval nem vagyok felvilágosítva, csak olyan, mintha. Ha nem vált be az ötezres, akkor a tízezres már biztos jó lesz, különben miért kerülne annyiba. Aztán persze nem.
Tudom, nem vagyok egyedül a problémával. Egy csomó nő van körülöttem, akik megveszik súlyos pénzekért a csodát ígérő kencéket, aztán újabb súlyos ezreket kifizetnek, hogy a kozmetikus rendbetegye, amit a krém elszúrt. De ő sem mondja azt, hogy "hé, használd inkább ezt vagy azt". Legalábbis nekem 12 éves korom óta egyetlen kozmetikus vagy bőrgyógyász sem tudott javítani az arcomon. Ajánlottak valamit, amit mindenkinek szoktak, kifizettem, de nem történt semmi változás.
Aztán megtaláltam Emesét, és érzem, hogy nem csak érti a dolgát, de ráadásul az én javamra is fordítja a tudását. Mondom, egy hét otthoni kúra után babapopsi az arcom. És még hátra van 2 hét. Egyelőre nem hiszem el, de hamarosan bele kell nyugodnom, szép lesz a bőröm. :)