A Múzeum utcai Kossuth Klub épületében megnyílt a Budapest Jazz Club. A valóban szép, elegáns épületben két szinten szórakozhatnak vagy akár beszélgethetnek a jazz zene kedvelői. A ma esti megnyitó bulin jártam, s tapasztalataim alapján azt mondom: van még mit csiszolni a helyen.
Látszik, a kezdeményező társaságot hajtja a lelkesedés, szeretnének valami jót összehozni. Ez már az elején, a bájosan esetlenre sikerült megnyitó-beszéd alatt érezhető volt. Sajnos azonban egyelőre elég sok a hiányosság.
Egyrészt a hely adottságaival van némi probléma. Kezdve onnan, hogy a színpad kicsi egy ekkora zenekarnak, mint amekkora ma is játszott (Budapest Jazz Orchestra, vendégekkel kiegészülve). Az a tipikus eset, amikor két-három embernek le kell jönnie, hogy egy felmehessen. Folytatva egészen addig, hogy a nézőtéren vagy szaunai hőség van, vagy a kitárt ajtók előtti bárban beszélgetők zavarják a zenészeket és a hallgatóságot is. Az, hogy a dohányzásmentesnek jelölt helyiségben is többen folyamatosan füstölnek, sajnos általános jelenség, nem csak itt fordul elő.
Másrészt a személyzet nem áll a helyzet magaslatán. Tapasztalatlannak tűnő pultosok a bárban, fejetlenség a ruhatárban... mindig meglep, ha megnyitnak egy szórakozóhelyet és nem számítanak rá, hogy vendégek is lesznek.
Ami viszont pozitívumként említhető, az a terem akusztikája, illetve a hangosítás minősége.

Az elhangzott köszöntő szöveg és a hivatalos honlap szerint a Budapest Jazz Club létrejöttének célja, hogy a budapesti jazz élet társasági- és előadóközpontjává váljon. Szinte minden napra jut egy jazz előadás, amely előtt, után, vagy éppen szünetében szakmabeliek és érdeklődők beszélgetést folytathatnak, természetesen elsősorban közös érdeklődési pontjukról, a jazzről.
Azzal együtt, hogy az első este még hagyott kívánnivalót maga után, reménykedem benne, hogy belejönnek, s sikerre viszik a helyet, mert igazán jól jönne Budapestnek egy kellemes hangulatú jazzközpont.

Csodálatos nap volt a mai.
1. Ebéd után mélyen a kollegáim szemébe néztem, és elnézést kértem, amiért úgy ettem, mintha homokoznék.
2. Veszettül túlóráztam, miközben a többiek koktélpartira mentek. Mazochista vagyok? Nem, csak szerettem volna szabadságra menni. Csak részben sikerült, de második nekifutásra jobb lesz. Ebben az évben eddig minden nap túlóráztam.
3. A túlmunka nagyjából 4. órájában sírtam egyet a főnökömnek. Másfél órát ácsorgott mellettem a konyhában, télikabátban. Aztán nem jutottunk semmire.
4. Csúnyákat is mondtam. Nem káromkodásokat, csak nagyon őszintéket.
5. Álommunkát a-ka-rok! Most azonnal! Ki szeretnék teljesedni. Kifejezni magam. Értelmet nyerni nyolcórailag. Nem szeretnék kilépni, és ők sem szeretnék, ha elmennék. De azért fél szemem a lehetőségeken. Úgy sincs olyan... Tisztában vagyok vele, mi lenne jó. De attól felkopik az állam.
6. Kétszer is megnéztem, és szerintem rúzsfoltos a vécédeszka.

Kétoldali meghívást kaptam (Ana filmes játéka és a freeblog főoldalszerkesztés okán) a Plasztik szerelem c. film vetítésére. Vártam már a nagy napot.
Kicsit morcosan estünk be a moziba, mert odafelé úton vitáztunk Drissel. Ilyen az, amikor egész nap két külön fordulatszámon pörgünk, aztán egy rövid programra összefutunk, és a különböző energiák kiütik egymást. Persze nem tartott sokáig, ahogy bejutottunk, aztán kipipáltattunk a listán és megkaptuk az ajándékcsomagunkat, már nyoma sem volt a rossz hangulatnak. Egy fél percre összefutottunk Anával, majd Bahhával, akikkel először találkoztam. Örültem nekik. S hogy milyenek? Kedvesnek tűntek, Ana sugárzott és vicceskedett, s kellemes illatára sokáig emlékeztem még.
Szuperapu keze munkájából született az az öt, képeslap méretű rajz, amely az Ana filmes játékának blogger-csapatai által megálmodott filmekhez készült. Minden belépő kapott egy sorozatot ebből, ezúton is köszönjük.
Furcsa érzés egy csomó ismeretlen ismerős közt mozogni. Nekem arcról nem rémlett senki, de ki tudja...
No és a film, nagyon tetszett. Épp olyan finoman bánik az érzelmekkel és a humorral, ahogyan szeretem. Pedig az alapötlet olyan morbid, hogy lehetne belőle akár bárgyú vígjáték csöpögős befejezéssel, de a Plasztik szerelem végig azon a keskeny sávon marad, ami a lelkizős dráma és az abszurd komédia közt húzódik. Nem billen el egyik irányba sem. A főszereplő, Lars érzelmei általunk is átélhetőek a film nézése közben, mégha vizuálisan vicces helyzeteket produkálnak is. S ahogy Dris mondta, nem szégyelli magát az ember, ha nevet rajta. Lars szeretnivaló figura, nem pedig kigúnyolandó.
Imádtam ezt a filmet, és köszönöm a szervezőknek, hogy ott lehettem.

Nemrég három éves lett a blogom. Kicsit más terveim vannak vele, mint aminek eredetileg indult. Januártól régi/új ötleteimet szeretném megvalósítani benne, és ehhez szükséges némi rendszerezés, a struktúra átalakítása. Mint kiderült, a környezetemben fellelhető emberek idejébe vagy tudásába ez már nem fér bele. Keresnem kell tehát valakit, aki elég jól (=nagyon) eligazodik a html és css-k világában, s tudna segíteni nekem megvalósítani, amit megálmodtam. (Pedig szeretem ezt a sablont, még alszom rá párat, hogy csak átalakuljon vagy megváljak tőle.)
Nem kérem ingyen, pláne, hogy nem két perces melóról lenne szó, viszont pénzt nem tudok adni, vagy legalábbis olyan keveset, hogy azzal csak égne az arcom. Fogalmam sincs, mi másért hajlandó melózni bárki is, de nincs kizárva, hogy épp olyasmire van szüksége, amit én adni tudok. Mondhatnám, hogy minden megoldás érdekel, de nem lenne igaz.
Ami ellenszolgáltatásként így hirtelen eszembe jut: talán megvan nekem egy film vagy zene, ami másnak hiányzik... vagy ő tud ugyan sablont szerkeszteni, de szüksége lenne design-ötletekre a saját weboldalához... vagy oda kell menni egy lányhoz és megmondani, hogy szereti... vagy mittomén. Beszéljünk róla!
Ja, van egy díszdobozos konyakom, és egy poharakkal összecsomagolt whiskey-m is, aminek itt fog lejárni a nem létező szavatossági ideje, mivel én nem iszom, és nem ajándékozom alkoholt... valamint van egy tök original csomagolású szexuális segédeszközöm :), amit szintén fel tudok ajánlani.
Ööö, értitek, ugye?
Megbízható embert keresek, aki nem adja fel a háromnegyedénél. Hát nem visszautasíthatatlan az ajánlatom?
Naaa? Jelentkező? :) Ennyire azért ne tolongjatok!

Most már hivatalos, hogy nem megyek Londonba. Vagy legalábbis nem most februárban és nem a "repjegyessel". Azóta többször találkoztunk, kimondottan kedvelem őt, bízom benne, ráadásul már több dologban is segített, de ennek ellenére visszamondtam az utazást. Hozzáteszem, lehet, már ő is meggondolta magát. Tudtam, hogy végül majd "megfutamodom", de az igazi ok az, hogy hiányozna Dris. Nagyon vágyom Londonra, és hogy végre repülhessek. Biztos klassz helyeken járnék és nagy élmény lenne, de mindig az motoszkálna bennem, hogy "ha ezt Dris látná...", "ha most itt lenne és közösen élnénk meg...".
Na mindegy, biztos nem kell magyarázni, amúgy is én voltam eddig talán a legnyitottabb ebben a kérdésben. A többi mondanivalómat pedig megtartom a fiatalembernek.

Az év első hangposta-üzenetéről írt dühöngő bejegyzésem piszkozatban marad. Nincs kedvem azzal indítani az évet. Inkább írok arról, hogy az általában kocsisoros utcánk délben olyan kihalt volt, hogy akár le is feküdhettem volna az úttestre, ha nem lett volna csupa latyak. Meg arról, mennyire szeretem ezt a hangulatot. Beülni az autóba, nézni a frissen havas utcákat (eddig nem tudtam, hogy ez gyönyörködtet), a szánkón húzott, hóembernek öltöztetett gyerekeket. Óvatosan gurulni végig a városon, hallgatva a hangulathoz legjobban passzoló közös zenénket (Morcheeba: Part of the process album), összemosolyogni a piros lámpánál.
A múzeumban több ember volt, mint gondoltam, de a kiállítás tetszett, új oldalait ismertem meg Hundertwasser színes egyéniségének. Bár továbbra is az építészet terén nyűgöz le leginkább, azért néhány képe is kedvencemmé vált. Hundertwassernek pl. sikerült megfestenie a féltékenységet (a kép "neve": Fájdalmas szerelemmel várni, ha a szerelem valahol máshol jár). A másik képnek, amely nagyon tetszett, az angol címe Irinaland over the Balkan. A legnagyobb meglepetést a japán felkérésre, papírsárkányok mintájára készített papír-bogarak, -darazsak okozták. Hundertwasser a rá jellemző motívumokkal díszítette őket. A papírformán keresztben egy speciális, hajlított fa feszül, amely röptetés közben a levegő által rezegtetve a rovarokéhoz nagyon hasonló, zümmögő hangot ad.
Nem csak a művész munkáitól, hanem a Szépművészeti Múzeum személyzetének kedvességétől is tátva maradt a szánk. Tartsák meg jó szokásukat, hátha általánosan elterjed, aztán még a végén kulturált ország leszünk.

Életem eddigi legjobb évét életem eddigi legjobb pezsgőjével zártuk, egy órával korábban, mint mások. Sok csipegetnivaló, két jópofa film, az utcán egy csapat a himnuszt énekli, vagy inkább üvölti... Bent nyugalom, jókedv és szeretet.
Én fordítva működöm. Nem szeretem, hogy szilveszterkor megkergülnek az emberek, de bírom, hogy január első napján kiürül és lenyugszik a főváros. Egészen különleges hangulata van ilyenkor egy mozizásnak vagy múzeumnak, de akár az utcáknak és tereknek is. Kellemes fáradtsággal végigsétálni a máskor zajos Budapesten, ami most csendes kisvárossá változik egy fél napra... Még a hó is érintetlen az egyébként forgalmas utcánkban. Jóformán csak a kukásautók és a hólapátok zaja visszhangzik. Szeretem.

Azt hittem, a legjobb évemről beszámolós bejegyzés lesz az idei végszó, de futnak be körünkbe a szellemesebbnél szellemesebb üzenetek, s nem tudom szó nélkül hagyni őket.

A két legjobb:
- Egy levél egy volt osztálytárstól, ami úgy ér véget: "anyagiakban gazdag új évet kívánok!" Duplán ütős, megmosolyogtuk. Jaja, csak semmi spiritusz! Jó sok matéria!
- Egy maffiózással foglalkozó "távoli ismerős", aki úgy kezdi: "Istentől áldott, boldog új évet...". (Nem, nincsenek alvilági kapcsolataim.)

Még ha fordítva küldték volna... :)

S még valami, ha már az anyagiakról esett szó. Nem vagyok babonás. Tavaly főztem életemben először lencsefőzeléket, s ha már így esett, épp Újév napján tettem ezt. Aztán tényleg dőlt a zsozsettina, szinte egész évben. Na nem, azért nem Bill Gates-i magaslatok, csak úgy egyenletesen. Szükség is lesz rá hamarosan.

Boldog új évet kívánok mindenkinek! Minden jót, szépet és amit szeretnétek 2008-ra! Én már magamhoz vettem egy elég jó két és fél órás Justin Timberlake koncertet (HBO), úgyhogy kösz, jól vagyok.

Nem fogok összegezni, de valaki megkérdezte, milyen évem volt, s szinte azonnal rávágtam a meglepő választ.
Milyen volt nekem 2007? Az előtte levő pocsék, a következő meg nagyon kemény lesz, de úgy érzem, az idei év eddigi életem legjobbja volt.  Nem a legboldogabb, de a legjobb. Mint már többször mondtam, önismereti gyorstalpaló. 30 éves lettem, gyorsan számot vetettem, és meghatároztam az irányt. Azóta bevonzom a lehetőségeket, s ha nem is szigorúan és túl tudatosan, de jó úton haladok. Csak kicsit keserít el, hogy a levesembe köpet került, s a következő 6-12 hónap emiatt húzós lesz. Az a fő, hogy ez az év dög* volt! Tele pofonokkal, örömökkel, csalódásokkal, jutalmakkal, sok munkával és sok sikerélménnyel. Bezárkóztam, de ki is nyíltam. Mindeközben fejlődtem, és a terápiám is egyre előrébb tart.
Szeretném kialudni magam, nagyon, aztán jöjjön, aminek jönnie kell!

(*Dög. Ez egy negatív jelentésű szó, pedig pozitív jelzőnek szánom.)

Többen kérdezték, milyen egy vegetáriánus karácsonyi menü, én pedig megígértem, post-ot írok a témáról.
Mielőtt elkezdenék kajákat sorolni, előre bocsátom, az idei karácsony semmilyen tekintetben sem a szokásos stílusban zajlott nálunk. Előre tudtuk, hogy nincs időnk semmire, és ezzel a rokonaink is így voltak. Feleslegesen stresszeltük volna magunkat olyan tervekkel, mint délután kettőre felállított karácsonyfa vagy 4 fogásos vacsora. Az eddigi években mindig főztünk ezt-azt, de inkább a minőség, mint a mennyiség számított, mivel csak ketten vagyunk. Ha esetleg be is fut pár vendég, akkor is maximum 4-5 főre lehet számítani az asztalnál. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy én már az ünnepek előtt telítődöm édességgel, s az eszement zabálást amúgy sem nekem találták ki, tehát nem vágyom a sok fogásos, zsíros, kipukkanós vacsorákra.
Idén Szenteste nem főztünk magunknak. Előző este étteremben ünnepeltük az évfordulónkat, 24- én délután pedig Dris szüleihez mentünk, s ott ettünk. Náluk ezek kerültek az asztalra: tejszínes kelbimbóleves; tojásból, zseblekockából, hagymából, tejből és lisztből formázott gombóc petrezselyemmel fűszerezve és kifőzve, leöntve tejszínes-citromos-gombás mártással. Desszertként zserbót, meggyes vagy mákos rétest, illetve málnás vaníliapudingot lehetett fogyasztani.
Hazaérve este még összedobtam nagy kedvencünket, a kiadós, egyszerűen elkészíthető, és nagyon finom rokfortos tésztasalátát, aminek jót tesz, ha áll legalább egy napot, hogy az ízek összeérjenek. Így azt csak másnap kóstoltuk meg.
Karácsony első napján az én családomnál ebédeltünk. A ritkás kommunikáció miatt anyukám még nem tudta, hogy nem eszem halat, s mivel egy különlegességet készített, nem mondtam nemet. Van amúgy is elég konfliktusunk. Leveles tésztában sült halat tálalt mandulás rizzsel és burgonyapürével. Elneveztük halas táskának, mert a lekváros táskát juttatta eszünkbe. Finom volt. Utána három féle süti, mákos-lekváros, diós egyensúly-tészta és gesztenyés rolád következett. Aztán átmentünk családunk egy másik részéhez, ahol már "csak" süti volt, de legalább 6-8 féle.
Ahogy mondtam, idén nem főzőcskéztünk magunknak, de egyébként pl. párolt brokkolit szoktunk csinálni, citromos mártással és főtt burgonyával, de nagyon finom mandulaszirmokkal leszórt besamellel vagy akár majonézes krumplisalátával is. A napokban veszettül vágyom mindenféle gombás ételre, úgyhogy valószínűleg fogok sütni gombapaprikással töltött palacsintát, vagy juhtúróval töltött rántott gombafejet, vagy ha kevesebb időm lesz, csak összedobok egy svéd gombasalátát... A paradicsom-mozzarella-padlizsán együtt remek kombináció, többféle elkészítés módja közül bármelyik választható akár az ünnepekre is. Valamint Anyukám szinte minden évben csinál hús nélküli székely káposztát, vagy töltelék nélküli töltött káposztát... nem is tudom, hogy kellene hívni. Idén ez elmaradt. Gondolom, más vegetáriánusok szójával töltik a káposztát, de én anélkül jobban szeretem. Az édességnél persze mindegy, vegetáriánus-e, aki fogyasztja. Mi négy-öt pofonegyszerűen elkészíthető, s szűk köreinkben nagyon kedvelt finomságot szoktunk csinálni: pl. a rizses banánfalatkákat, a felturbózott somlói galuskát, a zebrakekszet, vagy az őzikehát nevű sütit. Esetleg csokis vagy meggyes-mákos muffint. Lehet, hogy más házban máshogy hívják ezeket, én még gyerekkoromban neveztem el őket így. Azóta minden ünnepkor megcsinálom valamelyiket. Év közben ritkán eszem házi készítésű sütit, úgyhogy egyszerűségük ellenére is ünnepi, hogy az asztalra kerülnek. Szeretem Dris roséban párolt körtével töltött palacsintáját is, nem beszélve a rendkívül gazdagon megpakolt bruschettáiról, amelyek ugyan nem karácsonyiak, de csak ilyenkor van ideje elkészíteni.
Ünnep ide vagy oda, nem vagyok az a három napig konyhán melózó típus. 1-2 óra alatt dobjuk össze a kaját, és hogy épp mit főzünk, az nem sokban tér el az év közbeni választásainktól. (Ha valakit esetleg érdekel, az említett ételek receptje és más egyszerűen elkészíthető ételek is megtalálhatóak a jó ideje elhanyagolt, de hamarosan felújítás elé néző receptes blogomban.)

Lezajlott a családi karácsony is. A Dris-család héfőn, az én családom tegnap... Mindenki rendben volt, mosolygós, sőt gurulva nevetős összejövetelen vagyunk túl. Az előzmények tükrében talán csak az okozott némi furcsa hangulatot, hogy anyukámmal egy légtérben tartózkodtunk, s persze velem volt Dris is. Sok órán keresztül nem lehet átnézni a másikon, legalábbis én nem tudok, de az jelzi, mennyire nem hat már rám, hogy egyáltalán nem lettem tőle ideges. Nem figyeltem oda rá, ha elkezdett piszkálódni, pedig belekezdett egy kis monológba egy kis virágnyelven megfogalmazott fenyegetéssel vegyítve, amit csak páran értenek a családból. Pechére épp lemaradtam a mondanivalójáról, mert az első mondata közben halaszthatatlan dolgom támadt a mellékhelyiségben. Később mások röviden összefoglalták. Aztán, hogy megmutassa, ő milyen rendes, a szokásos ajándékötletei helyett jó sok pénzt adott nekünk karácsonyra. Mi meg fordulva egyet a lakásban, ugyanannyit adtunk vissza neki egy másik borítékban. Így egálban vagyunk. Személytelennek tartom a boríték-körbeadást, mint karácsonyi ajándékot, de most pont ezért nem lehetett máshogy. Azzal az érzéssel jöttem el, hogy összességében kellemes este volt.



Jaj, és a csúcs, hogy két helyről is kaptam Hundertwasser-kiállításjegyet, valamint a tesóm meglepett a Tuti dolog DVD-jével, ami kora kamaszkorunk egyik kedvenc filmje volt. Annak idején megnéztük vagy harmincszor. Ma este ismét. Féltem, hogy csalódni fogok, de nem. Aranyos film, kulttá vált romantikus vígjáték 1985-ből, csibészképű John Cusack-kel, és mindenféle nagyon fiatal, később ismertté vált színésszel (Nicolette Sheridan, Anthony Edwards, Tim Robbins, Daphne Zuniga). Lám, lám, az örömszerzés nem pénzkérdés.

Szeretnék nagyon boldog karácsonyt és fasza új évet (hol olvastam ezt? nem emlékszem) kívánni minden kedves és/vagy kitartó olvasómnak.

A fenti animáció Verbeka munkája. Se mennyben, se angyalban nem hiszek, de tetszik az ötlete, úgyhogy köszönöm szépen neki.

Nehéz lenne összeszámolni, hány éve vagyunk együtt Drissel. Amikor külön voltunk, akkor sem voltunk igazán külön. Ahogy ő mondja: ami összekapcsol minket, az akkor is megvolt, mégha én mindent el is követtem annak érdekében, hogy ne vegyek tudomást erről. Szóval nem tudjuk, hány évesnek számítunk, de az biztos, 2000. december 23-án találkoztunk először. Hét éve ismerjük tehát egymást, s hét év után maximális bizalom és összhang van közöttünk.
Elmentünk megünnepelni, vagy inkább nyugodtan ücsörögni, mécses fényében nézni egymást, finom ételeket enni, mély beszélgetést folytatni, és végre egy napra elfelejteni a munkát.
Királynőnek éreztem magam, ahogy végigtaxiztunk az ünnepileg kivilágított Andrássy úton, aztán megvacsoráztunk a Sunnyban. Dris nagyon édesen elszólta a karácsonyi ajándékomat, de csak nevettünk és beszélgettünk és nevettünk és beszélgettünk egész este.

Eszembe jutott ez a klip, már rég be szerettem volna csatolni, de talán ide passzol leginkább:

Megszületett Ana hónapokig tartó filmes játékának végeredménye. 115 nevezett közül 5. lettem, ami magam számára is meglepő, mert bár nagyon szeretem a filmeket és kreatívnak is érzem magam, bizonyos fordulókban nem sokat villantottam. Legalábbis nekem ez volt a benyomásom.
A péntekre szólt, átpasszolt PEP-jegyek mellett mást is kapok. Egy romantikus vígjátékot DVD-n (Imagine Me & You), valamint egy leszbikus magazin előfizetését is megnyertem. Mókás. Dyke Magazin, a homoszexuális női szubkultúra első magyar nyelvű lapja. Hihi.
Aztán, ami a legjobb, és amiért le a kalappal Ana lobbi-tehetsége előtt: minden játékos részt vehet a pluszegyfőjével egy külön nekünk rendezett filmvetítésen, valamint egy filmgyári látogatáson.
Mindezt azért írtam ide be, mert bár nem az ajándékok miatt játszottam, amint szép sorban megkapom őket, be fogok számolni a benyomásaimról. Alig várom.
Leszbikus magazin, hihi.

Nem tudom, hogyan működik, mert persze, akit szeretünk, azt év közben is szeretjük, blablabla... de én ilyenkor szép lassan szentimentális hangulatba kerülök. Olyanokat csinálok, hogy pl. videokat nézek a youtube-on. Azokat a fajtákat, amelyekben sok ember összeáll, énekel egy-egy sort, közben pedig éhező afrikaiakat mutogatnak. Vagy gyanútlanul elkeveredek egy dalhoz, amelyikhez bekommentelte valaki, hogy ez aznap lett első a slágerlistán, amikor a fia megszületett és élt két órát. Majd meghallgatom a rádióban, hogy egy rokkantnyugdíjas nő egy vak ikerpárt nevel egyedül, nagyon rossz körülmények közt, és szeretnék, ha küldenénk nekik cipőt.
Minden évben van egy ilyen napom Karácsony előtt, elkap a hangulat és kisírom a világot magamból. Aztán minden megy tovább. Lesétálok a műszaki áruházba, megveszem az előre kinézettet, szépen végigállom a soromat, és legszívesebben odaszólnék az mp3 lejátszóknál egymást letaposóknak, hogy "hé, csak Karácsony lesz, nem világvége!".

Kollega és kollegina a liftre várva:
Ffi: - Mindjárt itt a karácsony.
Nő: - Igen, sajnos.
Ffi: - Na, miért? Ajándékproblémák?
Nő: - Nem, azok rég megvannak, de semmi más nincs kész. Takarítás, menü...
Ffi: - Jah, mindig elfelejtem, hogy a nőknek ilyen plusz feladataik is vannak.
Nő: - Miért? A férfiak nem takarítanak és nem esznek?
Erre csak néz meglepetten...

Lassan létrehozhatnék 'feminista' kategóriát is a blogbejegyzésekhez.

Ffi: Tudom, csináljam én, mert ez férfifeladat.
Nő: Mi meg gyereket szülünk.
Ffi: Mi meg borotválkozunk.
Nő: A nők is borotválkoznak.
Ffi: Jó, de mi katonák is voltunk.
Nő (nevetésben kitörve): Te?! Katona?!
Ffi: Na jó, tényleg nem voltam.

Minden évben kitör baráti társaságokban vagy munkahelyi kollektívában egy kisebb vagy nagyobb vita a fenyők körül. Nem szívtelen dolog-e kivágni a fákat azért a pár napért és az emberek hóbortjáért, mégha kimondottan ezért ültették őket, akkor is? S nem alacsonyodik-e le az ünnep a műanyag karácsonyfától, amit csak úgy széthajtogat az ember, aztán az ünnepek elmúltával egyszerűen összecsuk és beállít a seprű mellé? A cserepes fák jelenthetnék az átmenetet a két (egyik sem jó) megoldás között, de azok meg rondák és csálén állnak. Állítólag nincs is gyökerük, s koppanunk, amikor kiültetnénk a kertbe.
Itt-ott láttam igényesebb műanyag- és alumíniumfákat is, de ha eltekintünk a minőséggel járó magas ártól, akkor is nagy hátránya az igazival szemben, hogy nem áraszt fenyőillatot.
Hogy lehet a karácsonyunk egyszerre környezetvédő, igényes, hangulatos, fenyőillatú és megfizethető? (Találtam egy ide illő válogatást, de a kérdés nyitott maradt.)

Az milyen már, hogy amíg mindenki a Karácsonyra készül, reggel az a hír fogad, hogy számfejtsük gyorsan a segélyt, mert két kollega munkavégzés közben, autóbalesetben meghalt. Egyiküknek két pici fia van.
Ilyenkor átértékelődik annak fontossága, hogy mi lesz 24-én a vacsora és melyik masni illik az retromintás csomagolópapírhoz.
Egyébként mekkora az esélye, hogy pont karácsony előtt pár nappal, pont úgy csússz meg az egyébként mindent bíró terepjáróddal, hogy pont úgy pattanj vissza a szalagkorlátról, hogy pont egy kamion kerekei közé érkezz?

Megváltam az eddigi legjobban szeretett frizurámtól. Nagyon ritkán sikerült jól megcsinálni magamnak, és sosem volt elég hosszú ahhoz, hogy úgy nézzen ki, ahogy szeretném. Végül úgy oldottam meg, hogy levágattam. Hirtelen ötlet volt, amikor beültem a székbe, még nem tudtam, hogy kijön a számon. Most kb. olyan, mint Madonna haja a Jump-ban, vagy Galambos Dorináé az Éld át az életem-ben, csak az enyém barna, rezes vagy bronzos vagy milyen csíkokkal, amit eddig 1, azaz egy ember vett észre, pedig hónapok óta megvan. Szóval gondolom, nem feltűnő.

Nem telhet el karácsony anélkül, hogy ne árasztaná el a piacot mindenféle kütyü, ötletes, vicces vagy éppen hipergagyi kacat. Én pedig szeretem időnként csokorba gyűjteni az ilyeneket. Az idei ünnepi válogatásom, egyben ajándékötletek is gyűjthetőek belőle:
Sütőforma azoknak, akik a sütemény szélét szeretik,
Ajándék grafikusoknak, és tömegközlekedőknek,
Kezdő informatikusoknak,
Helytakarékos karácsonyfa,
Ajándék Titanic-rajongóknak,
Kesztyű szerelmeseknek és dohányosoknak,
valamint tuti tipp kesztyűtlen és lusta hógolyózóknak,
Fenyődísz katonáknak (szerintem ez az idei legjobb)

Létezik, hogy pusztán azért állványoznak fel egy házat, több hónapra elbarikádozva a járda kétharmadát, hogy kihelyezzenek egy hatalmas reklámot? A háznak semmi baja, nulla munka zajlik azon a fémszerkezeten, munkások még a közelében sem járnak, s olyan tiszta, hogy meg lehetne nyalogatni. Viszont egy bank hatalmas reklámlepedője borítja be az állvány nagy részét. Puttonyom/hócipőm (a kívánt rész aláhúzandó) tele attól, hogy pénzért bármit lehet.

Beszélgettem egy kicsit a Mikulásvirágommal. Érzésem szerint tapasztaltabb növény-pszichológusra lenne szüksége, teljesen össze van zavarodva a pici lelke. Már fizikai tüneteket is produkál, ugyanis júniusban vöröslött, most decemberben pedig sötétzöld az egész, két apró piros levelet leszámítva. Állítólag le kellett volna takarni nyáron, de hogy néz már ki egy irodában egy konyharuhába bugyolált növény...?! Btw, a növények ápolása sosem volt erősségem.

Van egy dolog, amiben igazán jó vagyok, s az az, hogy nem kapok idegösszeroppanást a Karácsony közeledtétől. Ez az egyetlen ünnep, amit szeretek, és épp elég fontos ahhoz, hogy ne rontsam el az idegbajjal.
Furcsa az idei Karácsony nekem, mert eddig mindig ráértem előkészülni, bár sosem vittem túlzásba, nem szoktam 8 fogást, 5 sütit csinálni, napokig állni a konyhán és utolsó nap ajándékokért rohanni... ha valamiben jó vagyok, az az, hogy tudom, mit szeretnék és hol, odamegyek, megveszem, ennyi. Max. pár óra. Mindig kényelmes tempóban elkészülök időre, és jó hangulatban tud telni a Szenteste. Most annyira nem érünk rá, és ráadásul az agyunk is a munkán jár, hogy elképzelhető, jobban járunk, ha Karácsonykor elmegyünk egy jó étterembe vagy nem is tudom hova. Nem lesz addig már idő és kedv sem nagytakarítani és mindent rendbe rázni.
Érdekes, hogy ez most mennyire más. Bár, ha jobban belegondolok, eddig minden közös évünkben Karácsony előtti nap vasútmodell-terepasztalt építettünk Drissel, tehát nem az otthoni dolgokkal foglalkoztunk, mégis szép és meghitt Szentesténk lett. Idén a sikereink jelentik a fő szálat, boldogan fogunk összebújni 24-én, de lehet, hogy ha a gyertyák kialszanak és felkapcsoljuk a világítást, porcicák lesznek a földön. Nevetek most rajta, pedig többnyire zavar (persze, hogy zavar).
A karácsonyt csak azóta szeretem, amióta magamnak, magunknak csinálom. Pont addig tart a kellemes hangulat, békesség és nyugalom, amíg el nem megyünk valamelyikünk családjához. Pedig szeretjük őket, de ahogy belépünk, feszültség van a levegőben. Ez főleg az én rokonságomra igaz, ahol képesek az egész 3 napot végigbalhézni csak azért, mert a sütemény kicsit későn készült el. Sejtésem szerint csodabogár vagyok, mert nekem az ünnepek - és főleg a szívemhez közel álló karácsony - nem a féktelen zabálásról és piálásról, nem az egymást túllicitáló ajándékokról, és nem is a feszes ütemtervben meghatározott házimunkáról szól.
Bevallom, azért is tartom magam távol a karácsonyi készülődéstől, mert egyelőre elképzelhetetlen számomra, milyen lesz anyukám nélkül. Legalábbis jelenleg úgy néz ki, hogy nem együtt ünnepelünk. Illetve együtt nem ünnepelünk. Belegondolni sem tudok egyelőre.

Utóirat: Aki Talmácsi arcképével díszített bögrét, papucsot, falinaptárt, párnát, alsógatyát stb. kap a Jézuskától, majd tegye fel a kezét! El nem tudom képzelni, kik vesznek ilyesmit, de gondolom, a kínálat azért ilyen nagy, mert kereslet is van rá.

Hihetetlen sok minden történik velem, körülöttem. Addig azonban nincs energiám leírni, amíg ki nem pihentem magam. Márpedig a fáradtságom egyre nagyobb méretek ölt, azt várom, mikor ájulok be egy kamion alá, vagy hasonlók. Ma pl. úgy pihentem, hogy kb. 3 órán át szórólapoztam, először a szakadó hóesésben, aztán egy bevásárlóközpontban, ahol zaj és tömeg őrölte az idegeimet. Nem, egyébként nincs miért panaszkodnom, elmondhatom, hogy a boldogság közvetlen határán vagyok, tényleg csak pihenni kellene, de iszonyú sok a dolgom. Visszatérve a szórólapozásra, rettentő fárasztó dolog, pláne, ha az ember eleve kipurcanva áll neki. Eleinte lelkesen csináltam, s így képes voltam másokat is rápörgetni, de aztán néhány fejet elfordító ember kicsit elvette a kedvem. Megértem őket, nagyon is, én is utálok szórólapot kapni, csak én annyit azért szoktam nyökögni, hogy "kösz, nem kérek".
A sors viszont segítségünkre van. Nem egyszer panaszkodtam már a magyar férfiruha-kínálatra, ami fekete-szürke-barna, télen különösen, és M-es mérettől kezdődik... hányszor kellett lejárnunk már a lábunkat, hogy Drisnek pulcsit vagy kabátot kapjunk. Még mindig nem hiszem el, de ma bementünk az első boltba, ami az utunkba került, és vettünk egy kabátot meg két pulóvert neki. Színesek, S-esek, szóval minden frankó velük. Mindössze 10 perc alatt lerendeztük. Mik vannak?! (Ezzel egybekötve végigrobogtunk az Aréna Plaza-n, ami első blikkre elegánsabbnak tűnik a többi bevásárlóközpontnál, de egyáltalán nem a legnagyobbnak... viszont részletesebben kifejteni máskor fogom.)