Sajnos lemaradtam az október végi, budapesti Gwen Stefani koncertről, de hozzám is elért a hír, hogy Gwen extra kedves volt a magyar közönséggel, és a számok közt több érdekességet is elárult a nézőknek. Például azt, hogy annyira megtetszett neki a pályaudvarunk (sejthető volt, hogy a Nyugatira gondol), hogy rögtön le is forgatta ott legújabb videóját. A klip azóta elkészült. Ha valaki még nem látta, most bepótolhatja. Nem egy mestermű, de kicsit úgy érezhetjük, a miénk.

 

Amikor végre van két percünk és nem a munka körül forognak a gondolataink, akkor mit kérdez? Na mit? Akár sportautót is kisorsolhatnék a helyes megfejtők közt, úgysem találná ki senki.
Hanyatt dől a székben, felveszi az "akkor beszélgessünk" pózt, és azt kérdezi:
- Na, és mi újság mostanában Britney Spears-szel? Legutóbb azt hallottam, nagyon dönget az új albuma.
Mindezt teljesen komoly arccal. Imádom.

Van abban valami irónikus, hogy a pszichodoki elhagyta a "rendelő" kulcsát, s egy belga sörözőben, üvöltő hangfalak mellett kellett elmesélnem, miért jutottam arra az eredményre, hogy végeztem az anyukámmal. Még szerencse, hogy nekem az ilyesmi nem okoz gondot, hiszen az internetre is felírom, miért ne mesélném el egy vendéglátóhelyen?! Nem csak én éreztem úgy, hogy a sztorim megér egy misét, rögtön rádupláztunk az órára, úgyhogy uszkve 2x50 perc alatt kiadtam magamból mindent. Megkönnyebbültem, hogy ezúttal ő is úgy látta, nincs remény a helyzet javulására, sokkal rosszabb viszont még simán lehet, s bár megoldást nem jelent, ő is a kommunikáció minimálisra csökkentését javasolja. Feladat: próbáljam gyakorolni a megbocsátást. Tudja, hogy ebben az esetben különösen nehéz, de az egyetlen olyan lehetőség, ami nem ront a helyzeten, csak stabilizálja. Lesz rá egy gyakorlat, de a sörözőben persze nem tudtunk hipnózni, úgyhogy emiatt is várom már a jövő hetet.

Szinte lebegek, 15 centivel a föld felett járok, csak van még néhány nehezék, amitől nem ártana megszabadulni. Most leginkább emberi kapcsolatok. Amiket én más fiókba tennék át, mint ahol jelenleg vannak. Helyet csinálva a sok jónak, ami özönlik felém. (Lekopogtam.)

Hogy jót is mondjak, az öcsémre nagyon büszke vagyok. Igazán jó testvérek vagyunk, pedig eléggé különbözünk. Valószínűleg a közös problémák csiszoltak össze minket.
Amikor még otthon laktam vele és anyuval, én vittem el a balhékat, törtem előtte az utat. Neki szinte a hangját sem lehetett hallani, nem is láttuk sokat, begubózott a szobájába. Elköltözésem után szép lassan megváltozott. Az elmúlt hónapban pedig olyan tulajdonságai törtek felszínre, hogy mindenki tátott szájjal bámul rá.
Kezdődött azzal, hogy állást változtatott, egyik hétről a másikra, pedig az ismerősi körünkben mindenki azt hitte, ő innen fog nyugdíjba menni. Velünk csak a tényt közölte, új hely, új e-mailcím, új telefonszám. Aztán bejelentette, aktívan lakást keres és záros határidőn belül elköltözik otthonról, mert nem bírja tovább. Ezt mondjuk megértem, nem is tudom, miért nem lépte meg még eddig. Aztán kinyitotta a száját, és úgy kiosztotta családunk örökké képmutató, bazsalygós, ködösítős és mindig másra mutogatós tagjait, hogy csak lestünk. Wow. Az én kicsi, szerény, csendes öcsikém ilyen is tud lenni?

Ami a családi életünket illeti, az elmúlt két hétben nagyon sok minden történt, csak épp nem maradt időm leírni, most meg már olyan nehéz lépésről lépésre végigvenni... Messzire jutottunk a két héttel ezelőtti helyzettől. Olyan ez, mint azok a filmek, amelyek közben tüsszentesz egyet, s már el is vesztetted a fonalat. Pár hétig nincs időm minden nap blogolni, és már le is marad a napló az élettől. Pedig dokumentálni kell, mindenképpen.
A lényeget úgy tudnám összefoglalni, hogy édesanyám valószínűleg végérvényesen "bekattant". S nem tudom, ezt most irónikusan vagy vérkomolyan mondom-e. Elkezdődött valami családi belháború nálunk, csak anyukám még nem tudja, hogy én nem fogok visszalőni. Sőt, senki nem fog tudomást venni a lövöldözéséről. Szép csendben összepakolunk, mi, mindannyian, és elhagyjuk a csatamezőt.
Nem is tudom, hogy lehettem olyan naív, hogy elhittem, jó szándék vezérli és tényleg tenni akar valamit annak érdekében, hogy még egyszer az életben családnak nézzünk ki. Többször találkozóra hívott mostanában, mindig nyilvános helyre, és eleinte igyekezett barátnős beszélgetést folytatni velem. Tényleg kezdtem bedőlni, ezért mentem el újra és újra. Hagytam, és örültem, végre ő is próbál javítani a kapcsolatunkon. Hiába mondta öcsikém, hogy otthonról nézve nem így tűnik, én hittem a csodában.
A múlt hét közepén ismét találkára hívott, a lehető legforgalmasabb helyre, a West End kellős közepére. Több mint 3 órán keresztül, magamhoz képest eszméletlen nagy türelemmel hallgattam, a cigányozásait, buzizásait, mindenki szidását. Nem szóltam egy szót sem ellene, és már tudom, hogy ez bosszantotta. Nem szereti, ha nem tud kihozni a sodromból. Végül megtalálta azt a bizonyos pontot, ahol szakad a húr. Elkezdte a semmiből szapulni Drist, de olyan stílusban és olyan gúnyos arccal, amit szerintem senki nem viselne el. A legdurvább az, miközben a legprimitívebb sértéseket hallgattam, ráadásul azt hazudta, hogy mindezt Dris mondta neki, amiről teljesen egyértelmű volt, hogy nem igaz. Ráadásul belekevert egy jó adag rosszindulattal valami olyasmit, hogy mi nem lehetünk egy pár (nem tudom, hol volt az elmúlt 7 évben), mert vallási elentét van köztünk, s a Dris-fajták (!) nem vegyülnek a mi fajtánkkal. Elsőre le sem esett, miről beszél. Aztán, amikor nagyjából leesett, szerintem teljesen érthető módon elöntötte az agyam a lila köd. Dris pont ebbe csörgött bele. Kedves hangon mondta, nála van egy kocsi, szívesen hazaviszi anyukámat a város másik végébe, ne kelljen cipekednie meg fagyoskodnia az utcán. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, de aztán gondoltam egyet, oké, vigye csak, hátha anyunak feltűnik a kontraszt az ő Dris-képe és a valóság közt, s mondjuk ég egy picit az arca majd, amikor épp furikázzák. Engedte, hogy hazavigyük, de a búcsúzásnál már ő volt megsértődve, köszönés nélkül hagyott ott minket. Utána nem tudom, mi játszódott le a fejében, de pár nap alatt totálisan megfordult a világ. Az öcsém felhívott, hogy nem bírja tovább, akármi lesz, ő elköltözik, már nem tudnak aludni (ő és a barátnője) és ugyanolyan tüneteket produkálnak, mint én kb. 7-8 évvel ezelőtt, amikor még náluk lakva az idegösszeomlás szélén álltam. Kicsivel később felhívott anyu testvére is, hogy kétségbe van esve, nem tudja, mit kellene tenni, de nagyon gáz dolgok történnek mostanában. (Mostanában? Közel 20 éve.)
Mindeközben minden jel arra mutat, hogy anyu valami bosszúhadjáratot tervez indítani. Hogy ki vagy mi ellen, azt senki nem érti, mert őt aztán nem bántottuk. A minap még adtam egy esélyt a békülésnek, s felhívtam. Semmilyen kérdésemre nem válaszolt, viszont monoton hangon fenyegetett kisebb és nagyobb dolgokkal. Bár inkább nagyobbakkal. Ismerem ezeket a játékait, csak már végletekig elfáradtam bennük. Nem hagyom sem az én, sem a szerelmem, sem az öcsém, sem a leendő gyerekeim idegeit tönkretenni. A következő év első felének terve, többek közt, hogy összeszedem mindenem és elhúzok innen. Minden mást megpróbáltunk már. Mindent. Mindenki figyelmeztette, még a saját testvére is, hogy ez lesz a vége, elűzi maga mellől azokat, akik valaha is szerették vagy legalábbis mellette maradtak. Erre az volt a válasza, gúnyos mosollyal kísérve, hogy ő ilyen; lételeme, hogy tüskét nyom az emberekbe, és nem akar változtatni. Oké, akkor változtatunk mi. Eltűnünk az életéből.
Az a pár dolog, ami még hátravan, úgysem érdekli. A sikereim, az önmegvalósításom mindig is bántották a szemét, úgyhogy ezentúl nem kell néznie. Az esküvőmre biztos nem lesz kíváncsi, hiszen a barátaimra sem volt soha. Az unokáiról már kifejtette a véleményét, szerinte én ne szüljek, mert a mai fiatalok csak odadobják a nagyszülőknek a gyereket, és csak a karrierjükkel foglalkoznak, ráadásul ugye azt is mondta már, hogy vörös, szeplős unoka neki nem kell, mert randa. Egyetlen dolgot sem tudok megemlíteni, amiért akár neki, akár nekünk jó lenne, hogy ez a kapcsolat megmaradjon. Csak az idegeinket tesszük tönkre.
Köszönöm neki, hogy megszült és nem hagyott éhen halni. Minden más lépését egy élet alatt sem fogom megérteni. Pedig nagyon igyekszem. Eddig kb. 15-20 évem van benne.

Hát én esküszöm, munkaerő-kiválasztással szeretnék, sőt akarok foglalkozni. Lelkesítő, szórakoztató munka. Na de kezdjük ott, hogy éjfélkor még zöldre volt festve a kezem, Drisé meg ezüstre, úgy istenesen, köröm alá beszáradósan. Méregettem, hogy lakkbenzin legyen a talpán, ami leszedi. Hiába sikáltam, nem mozdult. Reggelre mégis eltűnt. A lényeg: klassz kis irodát rittyentettünk, négyen-öten. Felfújtunk színes virágokat a falra, én még sosem csináltam ilyet. Stencilfétisem lett kapásból.
Kicsit aggódtam, vajon az alkalmazott-jelöltek látják-e majd a félkész állapotokból, hogy mi a végcél. Aztán jöttek, szépen sorban, és minden második-harmadik vágta, felcsillant a szemük. Pláne, amikor "női kéz van benne, ugye?" kérdésükre elmondtam, a pink asztalilámpát például az ügyvezető úr választotta. Milyen kár, hogy egyikük sem tud függvényezni...
Őrület, milyen kontraszt van ugyanolyan árban levő munkaerő és munkaerő közt. Jön a lány, kérdezem tőle, mi volt a feladata az előző munkahelyén, erre elkezdi szidni szép sorban az összes eddigi cégét. Kérdésre persze válasz nincs. Hallgatom, hallgatom, direkt megvárom a végét, majd mélyen a szemébe nézve: "Jól értem, hogy egyetlen olyan munkahelyed sem volt, amit ne utáltál volna?" Nem jön ám zavarba, egyre hevesebben szid mindenkit, már jön a kormány is, aztán a koreaiak, de ő egyébként nyitott, rugalmas és mosolygós személyiség, az önéletrajzába is beleírta. Sokat sportol, onnan merít. Hogy mit, az nem teljesen világos.
Kérdezem, mennyire megy az Excel. A válasz természetesen az: nagyon. Ám amikor megkérem, hogy próbáljuk ki egy egyszerűbb feladattal, szinte rám mordul, "mmoooooost???", és különben is, miért nem szóltunk előre... Szóltunk. Benne volt a hirdetésben.
Leszívták az összes energiámat, de voltak nagyon üdítő találkozások is. Ha pedig azt is beleszámolom, hogy megtudtam, a héten megjelenik a cikkentyű, cikkecske (hogyan kicsinyítsem tovább?), ráadásul 3 éves a blog, akkor aztán pláne nem panaszkodhatok a mai napra.

Rettentően várom azt az időszakot, amikor a vállalkozás képes már magától működni legalább egy napig. Ha ez még idén télen megvalósul, akkor csak annyit szeretnék, fogjon kézen, vigyen el a kivilágított Andrássy útra úgy este 10 körül, együk közös zacskóból a sült gesztenyét és leheljünk meleg levegőt a tenyerünkbe. Csak mi ketten, jogászok, üzletkötők, asszisztensek, üzlettársak, szerelők, viszonteladók, futárok és szállítók, alvállalkozók és főbérlők nélkül. Most ennyi is boldoggá tenne.

Nézze meg figyelmesen az alábbi két képsort, s (ne) vegye észre a különbséget!

 

Néhány kolleganőmmel kitaláltuk, tartsunk filmklubot kéthetente, munka után. Szalagfüggöny behúz, projektor beüzemel, pogácsa az asztal közepére, és play. Az ötlet mindenkinek nagyon tetszett, de végül csak öten jöttek el az egész épületből.
Én most láttam először a Brian életét, amiről nem lehet nem hallani, mindenki ódákat zeng róla. Talán ezért egy kicsit többre számítottam, de voltak részek, amiken totál kifeküdtem. Összességében viszont egy tömény baromság, néha olyan eszement ötletekkel, hogy jaj. Teljesen jellemző, hogy más poénokon nevettem, mint a többiek, dehát ez van. Szeretem a Monty Pythont, s jó volt a film, csak kicsit nagyobb durranást vártam. Két hét múlva folyt. köv. filmklub.

Csütörtök estére kipurcantam. Egyszerűen lemerült az elem. Este hét körül rámtört a rosszullét, és bezuhantam az ágyba. Kicsivel előtte adtam le a cikket, és már nem volt energiám megvárni a telefont, hogy meghallgassam a "még azon kellene változtatni..." kezdetű mondatokat. Csak másnap délelőtt lettem elérhető, a szerkesztő pedig hívott is. Igen, igen (értsd: YESSSSS!), tetszik neki az írás, jó lesz, csak bocsi, meg fogja húzni. Erre az első pillanattól kezdve számítottam. Az a piszok sok telefonbeszélgetés, megszerzett adat, megszólaltatott ember, összegyűjtött érdekesség végül egy-másfél flekkre tömörül. Egyik szemem sír, másik nevet, de tulajdonképpen teljesen normális, hogy így kezdenek tesztelni. Aztán majd, ha ott lesz a kezemben, nyomtatásban, mindkét szemem nevetni fog.
Ez a kezdet nehéz volt, nehezebb, mint eddig bármelyik újságnál, de ígéretet kaptam arra, hogy januárban beavatnak a lap helyi specialitásaiba, a nyelvezetébe, s megtanítják az arculatba illeszkedést (kíváncsi vagyok, mennyire fog sikerülni az én esetemben). Tehát beszélünk a jövőről, ami talán van nekünk, nem is akármilyen: közös. Vesztenivalóm nincs, úgyhogy csak figyelek és mozdulok, ha kell.

Amúgy extra hulla vagyok. A túlcsorduló lelkesedésem teszi, ezer dolgot csinálok egyszerre, és már egyre gyakrabban villog a "battery low". Eredetileg pihenést terveztünk a hétvégére, de mégis inkább az új iroda (mert időközben az is lett) felújítása és megdizájnolása lesz a prgoram. Ehhez persze sok vásárlás, utánajárás, intézkedés, rohanás, cipelés, miegymás társul. És a lelkesítő kreatívkodás. Most kiélhetem a fantáziámat. Hétfőtől alkalmazottakat interjúztatok ugyanoda. Bevallom, lubickolok a feladatban. Tele a lakás idegen emberek fényképével és önéletrajzával, amitől megcsapott a felelősségérzet szele... Komolyan veszem a feladatomat, de azért némelyiknél nem bírom ki, nevetnem kell.

Elmondhatatlanul meghatott, milyen nagy lelkesedéssel vetette bele magát a kutakodásban az a jó pár ember, aki megkeresett a pár nappal ezelőtti segélykiáltásomra. Köszönöm mindenkinek. Ha szabad kérnem, egyelőre ne árulják el sem itt, sem a saját blogjukban, miről van szó. Nem szeretném elkiabálni a dolgokat, vagy valaki más tollából viszontlátni. Ha majd elkészülök, és sikerrel járok, úgysem tudom tartani a szám. :) Ellenkező esetben pedig megmarad a blognak egy szép, hosszú, érdekes, tartalmas, hét nyelven beszélő bejegyzés.
Most még nem látom az alagút végét, egyre több cetli lepi be az asztalomat, sőt, a földön is kupacokban állnak. Rajtuk kincseket érő információkkal, de egyenként is ezer újabb kérdést vetnek fel. Középen pedig a majdnem üres papír virít. Még egyetlen vállalható sort sem bírtam összehozni, de a fejemben már megírtam azt a monológot, amit a tapintatosan elutasító úrtól fogok hallani. Ááááá, lassan idegösszeroppanok, miért nem élek egy olyan kontinensen, ahol az elmúlt 40 évben nem bomlottak 8 felé az országok, illetve nem egyesültek újjá, váltottak hivatalos nyelvet és szinkronizálták újra a filmjeiket. De nincs mese, én akartam. Akármi is lesz a vége, két dolgot már senki nem vesz el tőlem:
1. Ez a munka felébresztette bennem a büszke magyart. Többször meg is könnyeztem magunkat, de tényleg.
2. Legalább 6 nyelven beszélek újmagyarul, azaz köbükiül.

Ja, a másik. Felhívom Brad Pittet, hogy Antibaby vagyok a New York Timestól, és a filmjeiről szeretném kérdezni. Asszongya, ő nem jár moziba, nem ért az egészhez, nincs mit mondania, sőt, kamerát sem látott már vagy 60 éve. Majdnem beugrottam, de nem. Mondom neki, Jennifer Aniston adta meg a számát, és javasolta őt, mert ő mindent tud. Nem, nem, félreértettem, ő pont az, akinek semmiről sincs fogalma, többek közt arról sem, ki ez az Enicton, Anizton... Viszont telefonszámot, azt ő is tud adni. Mondjuk George Clooney-ét. Aha, remek, Clooney biztos tud mondani valamit a filmekről. Csiiiing. Felveszi. Mondom, Antibaby, New York Times. Mr. Pitt javasolta, hogy... Ki? Mi? Nem, tévedés, ő valóban Clooney, és tényleg világhírű színész, de nem, a filmekről nem tud mit mondani, nem kompetens ugyanis. Dehát, Mr. Clooney, ez egy nagyon komoly lap, magának meg épp most jön ki a legújabb munkája, minden erőmmel azon vagyok, hogy ingyen reklámozhassam önnek, ráadásul az egész eddigi pályafutásáról dicshimnuszt zengenék... persze ha maga nem akarja... Hívjam fel két nap múlva, és majd ad egy telefonszámot? Remek.
Két nap múlva pedig bediktálja Jennifer Aniston elérhetőségét. Kösz.

És ez tényleg így történt, ahogy mondom. Csak a neveket kell kicserélni benne. Egyébként meg nem is igaz, mert minden 15. ember nagyon segítőkész és ráadásul szuper telefonszámokat tud adni. :) Félreértés ne essék, szeretem ezt csinálni, csak kissé nagyon fáradt vagyok.

A ma esti freeblog főoldalra tették ki az általam összeválogatott 7 bejegyzést, és illusztrációként mellékelt 7 kis képet. (Ezzel a válogatással nyertem a Reklámzabálók Éjszakájára a jegyet.) Nem könnyű feladat még egy egész év terméséből sem kiválogatni 7 főoldalra valót, de egyetlen napból még sokkal nehezebb lehet. Le a kalappal az akármikori címlapszerkesztők előtt. Én szerencsére elég gyakran szerepelek kint, és akárki akármilyen összeesküvéselméletet sejt a háttérben, a titok nem más, mint a Főoldalra vele! gomb. Azt kell elhelyezni a sablonban, az olvasóknak pedig saját belátásuk szerint nyomkodni. Akinek nincs, vagy aki nem használja másoknál, az szerintem ne reklamáljon!

December 1. az AIDS elleni küzdelem világnapja.
Megvártam ezt a napot azzal a pár dologgal, amit már egy ideje szeretnék megosztani, mert zavar. Sajnos még 2007-ben is azt tapasztalom, hogy az általános vélekedés szerint az AIDS a melegek betegsége, s ők is csapongó szexuális életüknek köszönhetik, magukra vessenek. A heteroszexuális emberek sokszor úgy érzik, ők eleve nem érintettek, hiszen csak ellenkező neműekkel szexelnek. Ráadásul úgy néz ki, mintha a homoszexuálisokról alkotott negatív véleményekben szégyen, a heterok körében viszont menő lenne a gyakori partnercsere. Talán valamikor a homoszexuálisok véradási tilalmáról folytatott eszmecsere közben merült fel, hogy a melegeknek éves szinten milyen sok szexpartnerük van, míg a heterok monogám természetűek. Vicces, hogy ezt bárki is elhiszi, legalábbis nagy általánosságban, miközben lépten-nyomon belefutunk olyan hetero nőkbe és férfiakba, akik hetente, kéthetente (vagy akár naponta) mással fekszenek le, s sokszor még az illető nevét sem tudják. Csak az én szűk, és kimondottan nem "züllött" életet élő baráti körömben többeknek volt legalább rövid ideig ilyen szakasz az életükben, mint ahányuknak nem. Ne játsszuk már meg magunkat!
Ami engem leginkább zavar, hogy az óvszer a többségnek legfeljebb fogamzásgátlási céllal jut eszébe. Ha a nő tablettát szed, vagy ha a férfi bizonygatja, hogy képes bánni a testével és a gyermekáldás ellen elég lesz a megszakításos módszer, már eszükbe sem jut a gumi. Persze mindenki úgy játszik az életével, ahogy akar, de amikor ilyen kapcsolat jön létre, nem csak mi kerülhetünk veszélybe, hanem veszélyeztethetjük akár mi is a partnerünket.
Sajnos azt látom, hogy aki odafigyel, arra úgy néznek, mint egy őrültre. Saját magam is tapasztaltam ilyet. Jön a srác, bele az életünkbe, meséli, hány nője volt, csak az elmúlt hónapokban, meg úgy összességében... aztán fintorog az óvszerre. Még nekünk okoz rossz érzést, amikor belemondja a szemünkbe, mások nem kértek ilyen macerás dolgot tőle. Meg hogy úgy nagyobb az élvezet (tehát aki odafigyel a gumihasználatra, azzal eleve nem olyan jó). Szerencsére nem mindenki gondolkodik így, de túl sokan. Arról nem is beszélve, hogy az a nő, aki manapság nem szeretne tablettát szedni... de ez már egy másik téma.
Antibébisen: A HIV-fertőzés elkerülésének nem tuti, de elég biztos módszere, ha csak szűz fiúcskákkal szeretkezel. :) Minden más esetben... szeresd az életed, vigyázz magadra, használj óvszert! :)
Összegyűjtöttem pár ötletes óvszer- illetve AIDS-ellenes reklámot, végre van aktualitása linkelni őket:
Durex,
bordázott LifeStyles,
a híres liftes Durex,
Durex Easy-On és még egy Easy-On,
Love Life,
az MTV szerint, 
fejvesztve,
egy általános,
és az egyik legütősebb reklámfilm.

Ismét az olvasók segítségét szeretném kérni egy cikkemhez. Olyanokat keresnék, akiknek van külföldi, vagy minimum 20-25 éve ott élő ismerőse; gyorsan elérhető, egyszerű, rövid kérdésre válaszoló típusú. Előre is köszönöm, akár kommentben, akár e-mailben jelentkeztek.

Ha valamit irigylek a szocializmusban élőktől, az az, hogy nem tudták, mennyi a fizetésük, prémiumuk, jutalmuk bruttója.

Holnap Ne Vásárolj Semmit Nap lesz! Ne mondd, hogy még nem hallottad a nevét se, tavaly is írtam róla, te meg biztos elolvastad és azóta is mantrázod. :)
"Kitolás" ez most velem, hogy veszek így Drisnek ajándékot!? (Pókerarccal.) Bár való igaz, hogy hajtogathatnék neki virágot szívószálból, de az az érzésem, egy meleg ruhadarabnak több hasznát venné.

Hadd mutassam be a legújabb EU-szabvány nyomtatványt, amelynek bevezetése éppen időszerű. Ha másért nem, logisztikai szempontból, meg ugye érdemes írásban lefektetni a követeléseket és a cserébe felajánlott szolgáltatásokat.
Kitöltöttem, s ahogy lenni szokott, utána vettem észre, hogy nyomtatott betűkkel kellett volna. Ezúton is elnézést kérek a Mikulás és Társá-tól, s megértem, ha csokimegvonásban részesítenek. Ígérem, jövőre az apró betűt is elolvasom. Apropó, sehol nem láttam feltüntetve, mennyi lesz a Mikulás vizitjének díja. Nyugtát kérek szépen, el szeretném számolni.
Íme az én kérelmem. Remélem, nincs grafológus a láthatáron.
Ha valaki kedvet kapott a töltögetéshez, és e-mailben kéri, megosztom vele az üres nyomtatványt is. (pdf-re számítsatok. Tartozom egy vallomással a végére: mindezt Mike-nál találtam.)

Elkészült, és már első blikkre tetszik. Úgy értem, jól kinéz. A CotCot az [origo] női magazinja, s bár még nem sok cikk szerepel rajta, úgy tűnik, a szokásos nőinek titulált témák mellett érdekesebb írások is lesznek. Anélkül én nem látogatnék egy ilyen oldalt, mert nem értek egyet azzal, hogy egy női magazin legyen picsáskodó, és csak az, s azzal sem, hogy a témáknak a sminkelés, öltözködés, fiúzás körül kell forognia. Kicsit égnek áll a hajam az ilyen "cosmo-s" szavazásoktól, mint "frufru vagy homlok?". Itt egyelőre túllendülök rajta, mert van, ami ellensúlyozza. A CotCot-on első ránézésre képviselteti magát ez is, az is, s kíváncsian várom, hova nő (nagyra?). Meg ugye ott vagyok én, azaz mi, bloggerek. :) (Jelen pillanatban főoldalon, de holnap talán már máshol bukkanunk fel. Egyelőre két posztomat emelték át, a Reklámzabálósat és a Szolidaritás Éjszakájáról szólót. Apróbb hiányosságok még vannak, pl. lemaradtak a linkek, de az oldal napról napra fejlődik.)

A télikabát-vásárlással annyi a gond, hogy hiába próbálod fel az üzletben, ősszel, nem tudhatod, elég meleg lesz-e majd a mínusz fokokban kint az utcán. Dris erre találta ki a hűtött próbafülkét. Aki már dolgozott pl. gyorsétteremben, és járt a lakás méretű hűtőben, az tudja, akár meg is lehetne valósítani. (A Váci utcai Zarát össze is lehetne tolni a szemközti Burger King-gel. (: ) Vagy a kirakat egy kis részébe beengednék az utca hidegét, s ott lehetne hőpróbának alávetni a kiszemelt darabot. Ha lenne ilyen, akkor tudtam volna előre, hogy idén télen csini lehetek, de izzadni nem fogok.

Nappal, este, éjszaka, hidegben, melegben, egyedül, párban, hármasban, bóklászva, ülve, kézszorongatva, ölbe feküdve, beszélgetve, lelkizve, veszekedve, titkolózva, ígérgetve, fogadkozva, táncolva, rácsodálkozva, kávézva, teázva, marlenkázva, netezve, lépcsőzve, teraszozva, dideregve, csókolózva, elfordulva, merengve, suttogva, szipogva, kacagva, irulva-pirulva, illedelmeskedve, művelődve, dolgozva, szavakat rágva egyaránt.

Nem hiszek benne, hogy az idő minden sebet begyógyít. Nem ezt tapasztalom. A kis karcolásokat, azokat igen. De ami egyszer csontig hatolt...
Van egy bolt, pici kirakattal, afféle műhely. Egy idős bácsi bögréket foltoz... és nem hal éhen. Kiírta a kirakatba: mindenkinek van kedvenc bögréje, ami időnként kicsúszik a kezéből. Megreped vagy széttörik, de nincs szívünk kidobni. Ő összeragasztja, s ismét lehet inni belőle. A repedések viszont örökre megmaradnak, s azok mentén már könnyebb újra eltörni.
Milyen igaz.
Nem jövök rá, csak álmodtam-e vagy tényleg van ilyen üzlet, de a metafóra megmaradt emlékezetemben. Hazafelé megnézem.
Az én sebeim sosem múlnak el. Amikor szereztem őket, megváltozott valami, és már nem lesz úgy, mint azelőtt. Azt viszont kimondhatom: túl vagyok rajta. Érdekes, most hirtelen egyes számmá vált. Mintha csak egy lenne. Lehet, hogy a többi heget már megszoktam. De ettől még mindig ott maradnak.
Jól vagyok. Nagyon jól. Igazán alakulok. Mintha elmúlt volna az a tompa, szorongató érzés a mellkasomban. Közel harminc éve éltem vele, s mostanában önfeledtségemben egyszercsak rájövök, nincs. Megszűnt. Üdvöz' légy, második születésnap!
Jut eszembe, nincsenek véletlenek. Új lehetőségeim kapcsán találkoznom kell egy emberrel, aki sokat segít és mivel ő tesz szívességet, ő diktál. Most éppen azt, hogy végig kell sétálnom vele a Művészetek Palotáján (ha emlékszik még valaki, hogy egy ideje kerülöm azt az intézményt), közben pókerarccal szakmai beszélgetést folytatni. Épp itt az ideje.

Katt, katt, kész. Küldés gomb. Elment. Mostmár lesz, ami lesz. Semmi sem biztos, de az igen, hogy ma este végre nem dolgozom. Hobbiszintű söprés és főzés van tervben.
18:00 Magához szólít a társasházi közös képviselet. Téma még mindig a vízóracsere, kollektív lázadásra buzdítás, me' hogy képzelik má', hogy épp most, amikor eü reform meg Karácsony... Még csak este 6 óra, de a 10 nm-en összetömörült lakóközösség háromnegyede olyan részeg, hogy összeakad a nyelve. Kettőt nem tud: állni és beszélni. Hát még észérveket felfogni. S persze nagyon bátor, képes elmenni a kormánybuktatásig, s az utcára vonulástól sem riad vissza, ha erőszakkal és persze költségekkel lecserélik a vízmérőjét. "Csókolom, tessék elvenni a kezemből a nyilatkozatot, hogy én befizetem, csak még azt tessék elárulni, aláírhatom-e a lakás tulajdonosa helyett én, a lakó és fogyasztó. Tessék mondani gyorsan, mert ezt a tömény savanyú cigi- és piaszagot nem bírom sokáig." A közös képviselő próbálja túlüvölteni a tömeget, s általános tájékoztatás jelleggel felhívni a figyelmet, hogy akinek nem lesz új vízórája, annak nem tudnak mérni, tehát a ház átalányát fizeti a következő években. Na, azt már nem, hogy ő, Kiss Pista, a dolgozó ember, aki vérrel, verejtékkel... hogy ő egész nap feneküket kádban áztatók után tejeljen... Mondjuk ezt is csak harmadik nekifutásra tudja elmondani, én meg egészen könnyen megértem őt, valóban kevesebb vizet használhat, ahogy a szagokat és a ruháit elnézem. Beadom a nyilatkozatot, és fülem, farkam behúzva elballagok. Társasházban élni jó.

A "délelőtti és a délutáni workshop között szeretnék bekapni néhány feladatot" elszólás vitathatatlan jele, hogy szabadságra kellene mennem. Úgy értem, ha lenne még szabadságom.

A gondolatolvasás sérti-e a szerzői jogokat, és a nyers sárgarépának van-e halálos adagja?