Nagyon örülök, hogy nyertem, sosem szoktam, és meg sem fordult a fejemben, hogy fanyalogjak, amiért csak egy jegyet kaptam. Elmentem, és nagyon jól éreztem magam. Igaz, nem bírtam tovább két és fél óránál, de az tömör érdekesség volt, vagy inkább szórakozás. Bár azt nem tudom, miért éri meg ez az egész bárkinek is a közel hatezer forintos jegyet (meg a 2 dl üdítő az 500 Ft-ot), de jó sok néző volt.
Már amikor beléptem a Kongresszusi Központba, valami furcsa dinamizmus volt a levegőben, amitől aztán fel-le sétáltam lendületesen, mindenhova benéztem, mindenkire mosolyogtam, ők meg vissza, nem is értem. A bejáratnál mindenki kap egy sípot, amivel onnantól kezdve megállás nélkül sípol. Ha kell, ha nem. Elvileg a reklámfilmek végén, tetszésnyilvánításra kellene használni, de még a klotyón is fújták, én meg biztos öreg vagyok, de egy zárt térben, több ezer sípot kb. 5 percig bírok mosolyogva elviselni. Utána fogösszeszorítva. Mindegy, ez volt az egyetlen negatívum, bár alapvetően poén.
A Kongresszusi Központ folyosóin reklámstandok, a szokásosnál ötletesebb kivitelben. Volt például egy úgynevezett Reklámzabáló Gép, ami egy falat jelent, rajta egy kis ablakkal, és ha betolsz rajta egy akármilyen reklámcuccot (pl. szórólapot), cserébe kiad egy ajándékot. Recycle cuccokat. Én egy "hulladékanyagból készül ékszer" nevet viselő kitűzőt kaptam, számítógép-billentyű van rajta. Aztán hagytam magam belerángatni valami baromságba, fánkkal teli szájjal belemondtam egy mikrofonba valami szlogent, és ez állítólag jó lesz (nekik, nekem biztos nem), majd összevágják és benne leszek a tévében. Ekkor jöttem rá, te jó ég, egyedül vagyok és feloldódva. Semmi, de semmi feszültség, nagyon sok idegen ember között, mikor még "szerepelnem" is kell - ez szokatlan dolog.
A legjobban a Mini standja tetszett, illetve az a feltűnő reklámötlet, ami ott fogadott. Egy ficakban berendeztek egy régies, kopottas, nagyon kispolgárias szobát, és ott volt a hús-vér család, kontyos idős néni, háziasszonyruhába öltözött feleség, egy copfos, szeplős kislány, és egy apa, szemüveges, okostojás arckifejezésű, barna kötött kardigánú fickó. Ebben a környezetben, neonsárga ruhás szórólaposztók közt nagyon feltűnő volt. Lehetett velük fotózkodni, és bárki odaállt, elég éles kontrasztban állt, de még be is öltöztek egyesek pl. Elvisnek, az a része nekem nem jött be. Viszont ez a család nagyon ki volt találva. Mindenkinek megvan az az "élmény", amikor egy vadidegen fárasztó ember leszólítja az utcán, és a létező legrészletesebben elmeséli az egész dögunalmas életét, ugye? No, ez volt átültetve figyelemfelkeltőbe. Vigyorogtam, mint a tejbetök. A bőrpapucsos, kardigános okoskodó apuka leszólította az arra járkálókat, és elkezdte mesélni a nagy semmit, de azt jó bő lére eresztve. Bemutatta a feleségét, az anyósát, mindegyikhez hosszú sztorit fűzve, aztán odahívta a gyereket, "Kislányom, köszönj szépen a néninek!", és elmondatott vele egy verset, amit most tanultak az iskolában... Ez a full real élethelyzet, amiben mindenki kellemetlenül érzi magát, de úgy tűnik, sosem lesz vége. :) Jó színészek alakították a családtagokat, mindenki odasereglett.
Aztán, amikor úgy tűnt, hogy már mindent láttam, beültem a nagy terembe a vetítésre. Reklámfilmek egymás után, tematikus blokkokba rendezve, közöttük pedig Hajós András műsorvezetett. Ilyen dumákkal, hogy "aki feljön a színpadra, annak szívesen adok autogrammot a mellére". Ennél voltak sokkal jobbak is, csak elfelejtettem őket. :) Mint ahogy a reklámfilmekből sem sokra emlékszem, mert annyira töményen adagolták, egyik a másik után... csak annyi ugrik be, hogy kb. negyedóránként belehaltam a röhögésbe. Ja, ja, ja, nem is én lennék, ha abban a hatalmas teremben nem épp a nemszeretem exfőnököm mellé huppantam volna le. Összességében nagyon jól szórakoztam, aztán amikor Jamie Winchester-ék belekezdtem a Pannon-reklámdalokba, Antibaby jobbra el.
Néhány reklámfilm, amelyre emlékszem:
Sony Bravia
Krisproll
BMW
Viking fűnyíró
Life insurance
Central Beheer 
Vittel

Mindannyiunk kedvence, "nem-spambot" András jutott eszembe a Plasztikázott Nők Társaságáról, amikor az impli.hu-ra tévedtem. Előre szólok, nem ítélem el azokat, akik kés alá fekszenek, pláne, hogy nagyon sok különböző ok vezetheti őket oda. Lehet egy baleset, egy születési rendellenesség, ami megkeseríti életüket, egy műtét nyomainak eltűntetése, s még számtalan elfogadható ok. A műmacáktól viszont iszonyodom. Tulajdonképpen a plasztikai sebészet is csak egy eszköz, amit lehet ízlésesen és ízléstelenül használni. Nem mindegy, hogy az ember egy felfújt gumibabához szeretne hasonlítani, s valami eltorzult szörnnyé válik általa, vagy leműttet egy bőrhibát a homloka közepéről. Persze ha valaki Lolo Ferrari-külsőig meg sem áll, az ő dolga, de szerintem ilyen esetben inkább pszichológusra lenne szüksége, mint sebészre.
Nagyon szerteágazó a téma, és nehéz eldönteni, hol húzódik meg a határ a még "egészséges" és a már túlzás között. Én nehezen tudom elképzelni, hogy holnaptól más arcom legyen. Az, hogy a tökéletes szépségideáltól való eltérésünket mennyire fogadja el a környezetünk, majdnem teljesen attól függ, mi magunk elfogadjuk-e, és sugározzuk-e a világnak, hogy békességet kötöttünk önmagunkkal.
Az elfogadás nem azonos azzal, hogy az ember bármibe belenyugszik. A fejlődés nem csak belül, kívül is fontos, s egy határig érthető igény, hogy szeretnénk jobban kinézni. Az, hogy ki választja ehhez a sportot és ki a szikét, szerintem nem is lényeges, sőt, nem alternatívái egymásnak. Úgy értem, pl. az edzőteremben máshogy változtatható meg az alakunk, mint a műtőasztalon. Nem ugyanaz lesz az eredmény, nem is ugyanaz a cél. Legalábbis én így látom.
Mint írtam, én nem szabatnám át az arcom, amíg nem roncsolódik össze egy balesetben, viszont elképzelhetőnek tartom, hogy majd sok év múlva, több gyerek szülése és szoptatása, valamint a kilók fel-le szaladgálása után korrigáltatnám a melleimet. Nem Pamela Anderson-ról koppintott irreális lufikká, az biztos. Lehet, hogy nem is lesz, egyelőre nem probléma és a szikétől is rosszul vagyok. A mellekkel az a baj, hogy nagyon fontos testrészei egy nőnek, és bár fiatal korban késleltethető a megereszkedésük és lehet tenni formájuk és feszességük megőrzéséért, a "hanyatlásuk" előbb-utóbb bekövetkezik, és nincs az az akaraterő vagy szorgalom, amivel ezt meggátolhatnánk.
Kicsit elkanyarodtam az impli.hu-tól és a Plasztikázott Nők Társaságától, pedig eredetileg róluk szerettem volna írni. Nem is róluk, csak arról, amit kommunikálnak. Felháborodtak egy szabályozáson, amiről kiderült, hogy nincs is. Oké, félreértették, és állítólag senki nem segített nekik tisztán látni. Utcai demonstrációkkal fenyegetőztek, gondolom, hallották, hogy mostanában mindenki ezt csinálja. Nincs ezzel baj, véleményt nyilvánítottak, ennyi. A gond az, hogy közben belekeverték a róluk szóló előítéleteket, s hangoztatták, hogy harcolnak ellenük, kommunikációjukkal viszont pont megerősíteniük sikerült azokat.
A fél világ átműtette már magát, tudjuk, hogy nem mindenki mínuszos IQ-s liba, aki kés alá feküdt, s az sem igaz, hogy egytől egyig prostik. Felháborodnak, hogy sokan ilyeneket képzelnek róluk, de weboldalukon az első (és egyetlen?) kép, amivel találkozunk, pont ezt az általános szemléletet erősíti. Az "impli"-ről nem is beszélve, amiről rögtön a hambi, ismi, tali, regi vonal ugrik be. Továbbá érdemes megnézni a "Kik vagyunk?" oldalt, ahol a társaság alapítói mindössze kereszt- sőt becenevükön szerepelnek, s hobbijaik, foglalkozásaik így ömlesztve megintcsak nem azt a képet sugallják, amit ők szeretnének.  (Tudom, lesz, aki félreértelmezi szavaimat, úgyhogy ideírom, nem tartom butaságnak a testedzést, a szépítkezést vagy a táncot, de érdekes, hogy mindegyiküknek az, és csak az a hobbija.) Nem kevésbé erősíti ellenérzésünket a szemünket kiszúró (és a csőrünket is piszkáló) mottó, amely szerint a nem plasztikázottság automatikusan igénytelenséget, s ebből következen a plasztikázottság pedig igényességet jelent. Egy ugyanerre utaló lead olvasható a "Kik vagyunk?" aloldal elején is (tele helyesírási hibákkal - az igényesség jegyében). Majd mindezek után itt-ott felbukkan, a weboldalukon és a sajtónak adott interjúkban is: "Nem gondoljuk, hogy aki nem plasztikáztat, az kevesebbet ér...". S nem értik, miért nem veszik vérkomolyan őket. Számomra ez a társaság rosszabb képet fest a plasztikázott nőkről, mint amit eddig gondoltam róluk.
Nem tudom nem észrevenni a hasonlóságot köztük és a nemíromletöbbetanevét klub (már így is elsők közt dob ki a Google-kereső, pedig sosem szerettem volna reklámozni őket) között, akik először kijelentik, hogy tagjaikat biztosítják róla, nem hígul a társaság holmi diplomázatlan emberekkel, majd kicsivel később bizonygatják, hogy nem érzik többnek, felsőbbrendűnek magukat másoknál.
Megírtam ezt a szép hosszú bejegyzést, aztán látom, Will ugyanezt megfogalmazta két mondatban, aztán még két hozzászólás kiegészítette pont azzá, amit én is mondok. :)

Az Antibaby's Twelve Studio bemutatja:


Pizzarro természetesen Pizarro. (Bocs.)

Magyar címe: Szia
színes, magyar romantikus tragikomédia

Angol címe: Hello
(Ha ez a két cím eltérőként értelmezhető, akkor az indoklás: 
A Hello, azért lett Szia, mivel ez magyarosabban hangzik és ugyanúgy ahogy a szereplők is vegyesek (külföldi-magyar), igyekeztünk, hogy a film címe is ilyen módon harmonizáljon.
A "Szia" a chatablakban rendszeresen elsőként felugró szó. Ezért választottuk az internetes ismerkedésről szóló történetünk címéül.)

Magyar mottó: Mindig együtt, a hálón egyedül. Mindig egyedül, a hálón együtt? A valóság kőkemény illúzió.
Idegen nyelvű mottó: Msg me and lose your reality.
(Az eltérés indokolása: A angol nyelv szépsége, hogy ilyen tömören is meg lehet fogalmazni, ráadásul egy chates geggel élve megtámogatni, amit a magyarban csak hosszabban sikerült. S mivel a film magyar, s a magyar mottó jött létre hamarabb, az angol frappáns mondat visszafordítása nem lehetséges.)

Cast:
Attila - John Cusack
Kata - Lauren Graham
Kristóf - Nagy Ervin
Zizi - Horváth Lili

Főcímdal: Yonderboi - Soulbitch
Azért választottuk ezt a számot a főcímhez, mert egy nemzetközi stábot felvonultató tragikomédiához nem lehetne jobb főcímzenét találni. Yonderboi az egyetlen mai magyar zenész, aki nemzetközileg is elismert. Dinamikus kezdést ad, olyan ez a szám, mint egy érzelemdús sci-fi "szellem a gépben" témakörben.

A film rövid tartalma és a róla írt kritikák erre a linkre kattintva olvashatóak.

A cselekmény helyszíneit pedig a GoogleMap segítségével mutatjuk be, ezen az oldalon.

... és akkor ezt az egészet megfejeli Anyukám. Volt ideje gondolkodni és remek ötletei támadtak. A sok közül a legjobbat szeretném megosztani, tényleg csak a miheztartás végett. A sztori megértéséhez tudni kell, hogy nekünk soha nem volt autónk, anyunak nincs jogosítványa sem, ahogy nekem sem, s egyelőre nem úgy néz ki, hogy kocsit venne bármelyikünk is. A másik háttérinfó, hogy nálunk a háznál van egy sorompó, ami kicsit elzárja a ház lakóinak területét az utcától, és onnan lehet a garázsokhoz is jutni, már akinek van autója. Gyalog simán kapun be, oszt' jónapot. Na mármost Anyukám telefonál, amikor a nyakamon is munka lóg, hogy valamikor a kilencvenes években osztogattak a lakóknak távirányítót a sorompóhoz, és ő nem kapott. Emlékeztettem rá, nincs is autónk, s ha lenne, akkor sem vennénk több millióért garázst, tehát nem értem a felvetést, de ő erőszakoskodik, hogy márpedig az a távirányító még akármire is jó lehet (tényleg nem jut eszembe egyetlen ilyen sem), és kérjek a közös képviselőktől. Alig vártam, hogy letehessem a telefont, de visszahívott: most ugrott be neki, hogy az autó nélküli családok sorompónyitó bizbaszát odaadták azoknak a családoknak, ahol többen is vezetnek. Derítsem ki, kinek van kettő, és kérjem el. Úgy érti, azoktól, akik naponta használják, és náluk van tíz éve, s ráadásul tudják, hogy nekünk nincs rá szükségünk. A poén pedig az, hogy hiába hümmögök és bólogatok, "igen, úgy lesz", nem szabadulok, mert tuti, hogy hétfőn felhív, és jelentést kér a feladat elvégzéséről. Kötél idegeket kérek karácsonyra.

Pici türelmet kérek azoktól, akik nem vesznek részt a filmes játékban és tartalmasabb postokra várnak. Jelenleg főállásban csapatkapitány vagyok, aztán 8-9 órában HR-es, s ezek után nagy falat cikket írok egy nagy falat újságnak, ahol rettentően sürget a határidő, egyébként meg a barátom vállalkozásába is besegítek némi (szerintem sok) adminisztrációs és szervező munkával. Ha még jut időm, háztartást vezetek (hogy nem szakad le a plafon...). Egyikről sem tudok alaposabban beszámolni, egyelőre mind szupertitkos és megabizalmas. Egyik babonából, másik stratégiai szempontokból... Bár a háztartásvezetésről írhatok: kosz van és kupi, de minden reggel főzök kávét, megnyomom a mosogatógép gombját, néha ruhát mosok, teregetek, vagy megmelegítek valami kaját. Sőt, hétfő óta már több szelet kenyeret is megkentem, viszont lehet, hogy még a héten kinyírom a szomszédomat, akinek volt arca tegnap becsöngetni, és monológba kezdeni arról, hogy én azért fizetem be (nem tudom, honnan tudja) a vízóra-csere díját, amit egyébként tudtommal rendelet ír elő, mert biztos rohadt jól állok anyagilag. Ezt így, vádló hangsúllyal, úgy, hogy a keresztnevemet sem tudja, és úgy, hogy ő kb. 70 négyzetméteren lakik, mi meg ketten 28-on... De éééérrrted, becsönget, hogy biztos olyan marha jól állok, hogy befizettem, amit be kell fizetni. Lehet, hogy azért engedhetek meg ilyen luxusokat magamnak, mint 6 évenkénti vízóra-csere, mert dolgozni járok, és nem azzal töltöm a napom, hogy a lakókat piszkálom. Csípkedtem magam, hogy álmodom-e, de nem, ilyen ember van.
Most kaptam a hírt, nyertem jegyet a főoldalszerkesztő játékkal a Reklámzabálók Éjszakájára, ami örömteli dolog, csak még nem tudom, hogy fogom ébren tartani magam. Sosem voltam még azon, sosem.

10 éve hunyt el Michael Hutchence. Gyakran eszembe jut, hiányzik nekem. Pótolhatatlan figura. Nem írok nyáladzó mondatokat... aki tudja, tudja.
(INXS videok baloldalt.)

 

Végre elmentem jógázni. Illetve a "végre" nem pontos, mert eredetileg a pilates érdekelt volna, de tavasz óta várok, hogy összejöjjön du. 5 órai kezdésre pár ember. Eddig egyedül vagyok. Jóga viszont van dögivel, úgyhogy elmentem, és milyen jól tettem. Egyszeriben rájöttem, miért nem mozogtam én már egy ideje. Belekezdtem az elmúlt években több dologba, folyamatosan furdalt a lelkiismeret, hogy nem sportolok kitartóan, csak belekapok ebbe-abba. Már majdnem elhittem, egy lusta disznó vagyok, pedig csak nem volt csábító a választék. Hiába meséltek a sport felszabadító érzéséről futók vagy barlangászok, nem találtam a nekem való mozgásformát és nem éreztem, amit kellett volna. Vagy legalábbis elég régóta nem. A mai jóga viszont nagyon bejött. Büszke is vagyok magamra, mert csak egy-két gyakorlat okozott a nehézséget, a többit elsőre meg tudtam csinálni, többször meg is dicsértek. Most teljesen felszabadult vagyok, vidám, kipihent és feszesnek érzem a testem. A hely minden szempontból megfelelő: közel van a munkahelyemhez és az otthonomhoz is, mindenki kedves, kellemes energiák vesznek körül, és az óra díja sem megterhelő.
Hazaérve megtisztítottam egy nyers sárgarépát, és feltett lábakkal átengedtem magam az élvezetének. (Orálisan.) Hhmmm. Próbálok nem gondolni rá, hogy holnap reggel majd moccanni sem bírok. Csak az lebeg a szemem előtt, hogy a heti egy alkalom kevés lesz.

Kezd némi káosz kialakulni az e-mailekben, mindenki regényt ír, és egymástól teljesen különböző elképzeléseket. Örülök, hogy így beindult a fantáziátok. Mi lenne, ha először az alap dolgokat szavaznánk meg Ana feladatlistája alapján, aztán az apróbb részleteket majd ahhoz fűznénk hozzá? Szerintem próbáljuk meg így. Muszáj valahogy rendezetten haladni. :)
Tehát szerintem először kommentelje be mindenki a csapatból, hogy mi legyen a film műfaja. Ha ez megvan, ki tudjuk találni a történetet, és a történethez a passzoló színészeket, címet, zenét, stb. De azok már pillanatok alatt meglesznek, ha az alapokat lefektetjük. Tehát először csak a műfajt...

Összeállt kis csapatom, az Antibaby's Twelve: Bahha, Nezsike, Bridgetj, Pizarro, Mkasme, Chris_7, Cascata, Fakanál, Lobo, Annie, Naudia, Customer 

Köszönöm, hogy olyan gyorsan és sokan mellém álltatok. Amikor általános iskolában partizánhoz vagy kosarazáshoz csapatokat kellett állítani, velem senki nem akart lenni. Nem csodálom, elég béna voltam és vagyok a labdajátékokhoz. A filmeket viszont imádom, és hajt, hogy ennyien bíztok bennem. Bár rögtön szeretnélek is ösztönözni titeket, legyetek buzgók akkor is, amikor én szemlátomást nem vagyok net közelében. Elég sok a dolgom a héten, de azért fél szememet a csapatomon tartom.
A feladatot jövő hétfőn este 8-ig kell megoldanunk, de a két leggyorsabb csapat plusz pontokat kap, tehát érdemes sietnünk.
A feladat pontos leírása Anánál olvasható. Lényeg, hogy létre kell hoznunk a saját filmünket, persze nem leforgatni, csak úgy csinálni, mintha. Helyszínnel, angol és magyar címmel, aláfestő zenével, szereplőkkel, ütős sztorival. Elég összetett és élénk fantáziát igényel. Már előre élvezem.
Felmerült bennem, hogy miután összeállítunk egy alap sztorit, a további feladatokat akár szét is oszthatnánk, hátha úgy áttekinthetőbb és hamarabb elkészülünk, de ha mindenki minden részbe szeretne beledolgozni, akkor én nem leszek semmi jónak elrontója.
Időnként összefoglalom, hogy is állunk, de mivel olvasóim többsége valószínűleg nem a játék miatt jár ide, a blog mellett az e-mailt gyakrabban fogom használni. A jobb ötleteket azért is érdemes levélben megosztani, mert így nem adunk tippet a versenytársaknak. A leveleket nekem küldjétek, és ami mindenkire tartozik, azt vagy a blogban, vagy kör e-mailben megosztom valamennyi csapattaggal.
Egyelőre ennyi jutott eszembe, várom az alap ötleteket, és az esetleges kérdéseket. (Ha a főnyeremény egy Brad Pitt-tel való találkozás lesz, vállalom, hogy átveszem. (: A csapat nevében.)

Update: Megvagyunk 12-en, esetleg egy 13. még jelentkezhet. Megkérdeztem Anát, a játékba nem nevezett blogolvasóim is segíthetik ötletekkel filmünk tervét. Az egyszerűen nem fér bele az időmbe, hogy minden játékos blogját figyelemmel kövessem, ezért amit ott írtok, az nem feltétlenül jut el hozzám és a többiekhez.

Update₂: Hárman már küldtek filmötletet. Elég részletesen leírták, le a kalappal előttük (ti nem dolgoztok? :) ). Estig még várnék, és akkor eljuttatom mindenkihez az eddigi ötleteket. Lehet majd szavazni rájuk, és el tudunk indulni. Ne aggódjatok, egy pillanat alatt nekilódulunk majd, és aztán már csak az apró részleteket kell simogatni. Ha nincs Photo Shop-guru a csapatban, én szívesen bevállalom majd a filmplakát tervezését, készítését, a magam egyszerű módszereivel.

Te jó ég, lehet, hogy az igényeim megelőzték a technikai fejlődést? Nem hiszem, a hiba valószínűleg az én készülékemben van. Olyan kütyüre lenne szükségem ugyanis, ami hasonló az üzenetrögzítőhöz, vagy egy diktafonhoz, de telefonálás közben (!) veszi a beszélgetést. Nagyon hosszút is akár, tehát a mobil beépített diktafonja nem jó, bár szerintem az amúgy sem tud ilyet. Ráadásul piszok gyorsan és szemtelenül olcsón kellene. Felhívtam az egyik, általam legismertebb műszaki boltot, sosem hallottak ilyesmiről. Sőt, állították, hogy nem létezik. Meg vagyok lőve.

Mindenki, aki részt vesz Ana filmes játékában, nem került vígaszágra, és engem is olvas, kukkantson rá délelőtt 11 óra után az e-mailjére, hátha van benne valami tőlem! Ha nincs, akkor nincs. Ha van, ne habozz a leírtak szerint cselekedni!
Eddig mi vagyunk mi: Bahha, Nezsike, Bridgetj, Pizarro, Mkasme, Chris_7, Cascata, Fakanál, Lobo, Annie, Naudia 
A Nagy Csapat. :)

Vagy megöregedtem, vagy kevés tinédzser ismerősöm van, vagy nem olvasok elég Bravot (létezik még olyan?), vagy nem tudom, mi történhetett, de én csak a napokban tudtam meg, hogy Jared Leto (amerikai színész, Amerikai Psycho, Harcosok Klubja, Rekviem egy álomért, Észvesztő, stb.) énekel, sőt mi több, egy kimondottan népszerű rockzenekar frontembere. Egy kávéházban ment a kivetítőn egy klip, amiről először azt hittem, filmrészlet. Amikor világossá vált, hogy videoklip, elámultam, hogy hasonlíthat valaki ennyire Letora. Aztán persze keresgélni kezdtem a neten. Nem kellett sokat.
Még ismerkedem zenekara, a 30 Seconds To Mars világával. Annak ellenére, hogy ez a zenei stílus nem szokott rám hatást gyakorolni (nekem az ilyenek mind egyformák), időnként úgy érzem, eszméletlenül tetszik. Mi ez pontosan? Valami alter-emo-new rock izé... Mi a műfajmeghatározás?
Nem tudtam nem észrevenni, hogy Jared Leto nem csak jól énekel, de külseje nagy változáson ment keresztül, amióta utoljára láttam. Néztem a kifestett szemét, a csupa fekete gönceit, a szintén feketére lakkozott körmeivel, és arra gondoltam, nagyon ki fogok kapni az olvasóktól, de én bizony leírom: durva jól néz ki. Legszívesebben a "szép" szót használnám, ha szabad. Még azt is hozzátenném, hogy mindezen sokat dob az a nyílt tekintet, ami van neki, ha nem láttam volna épp az imént egy bevérzett szemű, tűhegy-pupillájú képet róla (remélem, műbalhé-kontaktlencse (: ). A bátorságot végül ebből a kommentfolyamból merítettem... na jó, nem vagyok azért olyan gyáva.
Állítólag a 30 Seconds To Mars neve a 2008-as Sziget esetleges fellépői között is felmerült. Már amennyiben egyáltalán megrendezik a fesztivált.
Csatolok három videót a zenekartól:


 

(Ennek fent van a Youtube-on a teljes, két részletben feltöltött verziója is, ha valakit érdekel.)
A másik itt. (élő) A harmadik pedig itt (akusztikus és lassú).

"Fél falafelt fal a feleségem." - mondta egyszer a Falafel salátabárban egy sorban álló bácsi huncut mosollyal. Kicsit körbe is fordult, hogy felmérje, mindenki elég jól hallotta-e. Látszott, büszke, ezt most nagyon kitalálta. Rámosolyogtam, hadd legyen sikerélménye. Bírom az aranyos idős bácsikat.

A hétvége talán egyetlen örömhíre, hogy megvettem végre egy ruhát, amibe még másfél hete szerelmesedtem bele, és amit az istenért sem akartak nekem eladni a boltban. Mindenáron szerették volna elvenni tőle a kedvem a makacs eladók, de végül túljártam az eszükön. Egészen az Árkádig kellett mennem, hogy megkaparintsam, de végre megvan. (Ilyen, csak az enyém sötétbarna-narancssárga-fehér kockás, hosszú szárú barna csizmával és barna vagy narancs harisnyával fogom hordani.) Röhej, mert ugyanaz, mint amit a hozzám sokkal közelebbi bevásárlóközpontban is megkaphattam volna, de az eladók mindent elkövettek, hogy üres kézzel távozzak. Nem először csinálják, hogy lebeszélnek egy olyan cuccról, amit szinte rám öntöttek, és amit szeretnék megvásárolni. Mielőtt megköttetne az üzlet, egy nagyobb méretet próbálnak rám tukmálni, ami viszont lóg rajtam. Ha azt mondom, S-ses, ők azt mondják, M-es. Valahol félúton elvész bennem a lelkesedés, eltűnik a vásárlás öröme. Nem tudom, miért csinálják, de ez a mániájuk.

Gy. meg Dris nagyon dolgoznak, éjt nappallá téve, hétvégét meg hétköznappá... s ez így megy hónapok óta. Eleinte azt mondtam, oké, nekem is van mit menedzselnem az életemen, jól jön a szabadidő. S Dris mindig éreztette, hogy mellettem van, figyel rám, ha fizikálisan nincs itt, akkor is. Az elmúlt 1-2 hétben viszont kezdett fogyni a figyelme, nekem meg a türelmem, egyenes arányban az ő igényeinek növekedésével. Ahogy már korábban írtam, szerintem ezt egy frissebb kapcsolat nem viselné el, legalábbis én biztos hisztissé válnék, aztán egyszercsak asztalt borítanék. A miénk azonban mégiscsak 7 éves ismeretség, én meg már full toleráns lettem, megedzett az élet, vagy mi. :) A napokban kezdtem érezni, az alagút egyre sötétebb, ahelyett, hogy látnánk a végét. Először is meglepett, milyen hosszú a haja, s ebből nagy agyammal összeraktam, hogy valószínűleg régen láttam világosban és sapka nélkül. Másodszor, az tűnt fel, hogy a "szia" szó nálunk kétértelmű, egyszerre jelenti, hogy "de jó, hogy hazajöttél", és hogy "jó éjszakát". Aztán egy tegnap délelőtti produkció végül tényleg kiborította a bilit. Ilyet én tőle még nem láttam, nem hallottam. Egy nem oly' régi exemre emlékeztetett. Mondtam is Drisnek, és tudta, nem bóknak szántam. Szóval tegnap délelőtt olyat tett, amivel nem tudok mit kezdeni. Szépen sorra vettem, vajon én reagálok-e rosszul, de nem. Nem menstruálok, nem vagyok fáradt, nem keltem bal lábbal, hanem tényleg taplón viselkedett. Olyan ritka ez tőle, hogy még mindig nem akarom elhinni.
S mivel a fiúk aztán elvonultak dolgozni, Gy. barátnője és én bevetettük magunkat egy bevásárlóközpontba, kávéztunk, teáztunk, boltról boltra jártunk, nézelődtünk, s közben óhatatlanul is panaszkodtunk. Ő az én, én az ő gondolatait mondtam ki, mintha ugyanaz történne velünk. Így is van, ugyanaz zajlik, csak más-más háttérrel, de úgy tűnik, azonos szinten éljük meg. Talán csak annyi különbséggel, hogy én már ismerem azt az embert, akire várok. Tudom, mire számíthatok.
Még mielőtt postoltam volna mindezt, megvártam, hogy beszélhessünk róla. Megtörtént. Úgy tűnik, megértett. A vasárnap már kicsit jobban sikerült.

A hajléktalan témáról még szerettem volna kifejteni a véleményem. Sokszor elhangzik, a legtöbbjük maga tehet róla, hogy az utcára került. Sokak számára ezzel el is van intézve a dolog, no more társadalmi felelősség. Pedig "saját hibájából" lesz valaki alkoholista, dohányos, heroinista, sokszor még beteg is, mégis segítünk neki. Egyébként is, miért számít az, hogy kinek a hibájából állt elő ez a helyzet? S mi tekinthető hibának? S mi vitte őt abba az irányba, hogy azt a hibát elkövesse?
Én sem szeretem a hajléktalanok látványát. Semmilyen szempontból sem kellemes, de főleg azért nem, mert beleszakad a szívem. A "jelenséggel" kapcsolatban azonban az átlagosnál "elnézőbb" vagyok, mert nem mindenki születik az önmenedzselés vagy a küzdeni tudás túléléshez szükséges minimális képességével. Kapitalizmusban az olyan ember, aki ezeknek a tulajdonságoknak híján van, természetesen nem juthat luxus körülmények közé, nem lesz jó minőségű étel az asztalán, nem járhat drága ruhákban, nem vásárolhat autót, lakást, s persze azt sem mondom, hogy lássuk el saját pénzünkből mindenféle jóval. De a lakhatásnak alap jognak kellene lenni. Kaphatnának helyet egy lakáspiac szempontjából értéktelen lyukban, ahova befér egy matrac, vagy régi laktanyákban, elhagyott, de még álló munkásszállókon, vagy mit tudom én, hol.
Tudom, a természet törvénye, hogy a gyengék és életképtelenek elhulljanak. Azonban nem állatok, hanem emberek vagyunk. Emberi voltunkhoz pedig hozzá tartozik, hogy a természet bizonyos törvényeivel szembeszállva megóvjuk egymást, s felelősséget érezzünk embertársaink iránt.
A tegnapi kommentekben többen felvetették: hogyan történhet meg valakivel, hogy emberi kapcsolatai teljesen leépülnek, és ismerősei hagyják, hogy már csak az utcán tudjon aludni? Én hozzáteszem: hogyan történhet meg, hogy a társadalom vállat von és hagyja ugyanezt?
Én időnként (nevezzük gyakrannak) adok pénzt hajléktalannak. Nem tudok mindnek, talán nem is szeretnék. Nehezen tudnám megmondani, mitől függ, hogy nyúlok-e a pénztárcámért. Talán némi szimpátia, az adott szituáció, mennyire van tele a kezem, milyen a hangulatom, s még ki tudja, mennyi minden befolyásolja. Azt már megtanultam, hogy a nagyon "menő" hajléktalanhelyeken kéregetőket lenyúlja az erre szakosodott maffia. Nekik nem adok, pedig nem tehetnek róla. Sőt, sokáig egyáltalán nem segítettem senkinek, aki kéregetett, mert úgy gondoltam, befizetem az adómat, s az állam feladata, hogy abból a rászorulókat támogassa. Most is ebben hiszek, de úgy látom, nem csinálnak semmit. Az én százasommal meg még ki sem tudja törölni szerencsétlen.

Nem állok rosszul Ana filmes játékában, de hamarosan lemaradok, mint a borravaló. Rájöttem, ezt netfüggőknek találták ki, még akkor is, ha 2-3 nap jut az egyes fordulók feladataira. Nem vagyok annyit internet közelében, hogy követni tudjam az információdús hozzászólásokat, és bevallom férfiasan (ezt biztos azért mondják így, mer' az őszinteség az olyan férfias), az aktuális feladathoz semmi, de semmi nem jut eszembe.
Jó, most beugrott egy, de még alszom rá. Még a végén félreérti valaki:

 

Az Utca Embere Egyesület negyedik alkalommal rendezi meg a Szolidaritás Éjszakáját. A budapesti Nyugati téri aluljáróban ma délután 16 órakor kezdődik a rendezvény. A tervezett program: hajléktalan művészek előadása, étel- és ruhaosztás, majd virrasztás. A rendezvényhez Tatabányán, Győrött, Miskolcon és Kecskeméten is lehet csatlakozni. (Szegeden és Debrecenben tegnap tartottak hasonló megemlékezést.) A vidéki programok linkjeit itt lehet elérni. Ki lehet próbálni, milyen egyetlen novemberi éjszakát egy aluljáróban tölteni, vagy milyen kartondobozon feküdni.
Én pár éve részt vettem, talán az első ilyenen, megindító volt a fagyhalált halt hajléktalanokról való megemlékezés, ahol önkéntesek pár percig mozdulatlanul feküdtek a földön, egy-egy nejlonnal letakarva. Megdöbbentő élmény maradt, még úgy is, hogy a virrasztáson nem maradtam ott.
Hajléktalanok mindenhol vannak, helyzetük tökéletes megoldása valószínűleg lehetetlen, azonban hiszek benne, hogy a jelenlegi helyzeten nagyon sokat lehetne javítani. Hogy hogyan, arról megoszlanak a vélemények. Az Utca Embere Egyesület harcol a lakhatásért való jog elismeréséért. Mások azt mondják, menjen dolgozni a csöves, van munka, csak a lusták nem tesznek semmit sorsuk javításáért. Az egyik oldal úgy véli, nem azért dolgozik, hogy a pénzéből másoknak is adjon, a másik oldal szerint nem szabadna luxusautókkal járni és olimpia szervezéséről álmodozni, amíg sokan kapualjakban élnek és megfagynak télen. Ezek szélsőségek, de a kérdés kérdés marad: Felelősek vagyunk egymásért? Vagy nem? Erről a témáról sokat lehet, és érdemes is beszélni. Aztán ha megszületik valami konszenzushoz hasonló, akkor jó lenne cselekedni is.

Kitisztult a házam, a hipnózis szerint. A házam, ami a személyiség szimbóluma, s amelyről már képeztünk a korábbi pszichológussal is. Akkor nagyon sötét volt, dohos, az ablakokról pedig sehogy sem lehetett lekapargatni a koszt. Most olyan, mint egy új építésű otthon, tágas nappalival, szép terasszal, hatalmas ablakokkal és kevés bútorral. Mint ami annyira új, hogy még nem költöztek be igazán a lakók. A konyha még romos, van mit tenni.
S hogy mit is jelent ez pontosan? A ház maga a személyiség. Az én esetemben a látványosabb, út felől levő oldala már rendezett, csalogató, nyitott a fényre, az újra, a vendégekre. Hátrébb még vannak rumlisabb részek, de alakul. A pince, ház, padlás hármas tagozódás pedig az ösztön, ego, szuperego szimbóluma. Egy szemléletesebb példával mondták el nekem: a ló, a lovas és az ostor. Rajta ülök a lovon, irányítom, de nem erőltetem rá erőszakkal egyik irányt sem. A ház képével mesélve ugyanezt: bátran lemegyek a pincébe, ami azt jelenti, nem félek szembenézni az ösztöneimmel, viszont nincs padlásom, ami a felettes én. Vagy legalábbis nem veszek róla különösebben tudomást.
Örültem az eredménynek, visszaigazolta az elmúlt évek munkáját. Az ego szintjén tisztulás van, sokkal jobb a helyzet, mint a korábbi ház képének előhívásakor. Bíztató.
Lehet, hogy ezt a postot most csak én értem, sőt, én sem teljesen. :) Nem baj.

Van egy olyan érzésem, hogy manapság ebben az országban Emesének lenni nem könnyű. Jóformán az ostobaság szinonimája, mint korábban a "szőke nő". Pedig lehetne a lelkes tenni akarásé is, ugye. :)
Az én Emesém egészen más. Remekül masszíroz, de szadista módjára szabadít meg a miteszerektől. Ha ő gyantáz, az eredmény kétszer olyan tartós. Emese szép, diszkrét, de nem olcsó. Ügyes kozmetikus, és ő az első, aki nem pletykás, nem kérdezi ki az embert A-tól Z-ig mindenről. Emese nem tukmál rám olyan kencéket, amik káros anyagokat tartalmaznak. Emese jót akar nekem és a bőrömnek. Emese - mert megérdemlem!
Mozgalmat hirdetek! Adjuk vissza az Emesék tisztességét! Tündököljön ez a név régi fényében! Írjunk posztokat okos, ügyes, szívünknek kedves Emesékről!

Nem új hír, összeáll a Spice Girls, amelynek tagjait Geri korábbi kiválása, majd Victoria és Mel B terhessége miatt 2001-ben szélnek eresztette a menedzsment. Kezdésnek csak egy greatest hits albummal és egyetlen új számmal jelentkeznek be a 2007-es karácsonyi piacra, ám újraegyesülésükhöz jó nagy hírverés társul. Van új klipjük is, de sokkal nagyobbat durrant az internetet tegnap óta elárasztó Tesco-reklám, amihez az egykori Scary, Posh, Baby, Sporty és Ginger adta arcát.



Ötletes reklám, bár két helyen sántít:
1. Most vagy a girl power kilója olcsóbb manapság, vagy a Tesco mégsem gazdaságos...
2. Vic egészen biztosan nem veszi fel kétszer ugyanazt a ruhát és napszemüveget, úgyhogy a reklámfilm legötletesebb pillanata egyben a "bakija" is. Ez a profizmus, kérem szépen.
Persze csak ironizálok.

Hús rizzsel
Rizs hússal
Húsos rizs
Rizses hús

A Jay Leno-klón mesélt egy tanulságos sztorit:
Apukát behívják az iskolába, s mondja neki az osztályfőnök, hogy sajnos gond van Sanyikával, mert lop. Ellopott egy radírt, egy tollat, egy ceruzát... nem nagy értékek, de még most kellene cselekedni, hogy megelőzzék a nagyobb bajt. Mire apuka: - Ejj, nem értem én ezt a gyereket. Ha szólt volna, mire van szüksége, hoztam volna neki az irodából.
Hát ez az, kedves apuka.